1. Köztudott, hogy csángó költészet nincs és nem lehetséges. Ezért csupán a probléma retorikáját érzékeltetendő, tartjuk érdemesnek felvetni a kérdést: mitől csángó a csángó költészet? Mert ott születik, ahol a csángók élnek? Mert a csángókról szól? Vagy netán, mert ott van, ahol a csángók?

Az ismétlődő helyzetek, amelyekben hasonló kérdések felvetődtek, emlékezetesek még a közelmúltból. Az érvek, amelyek átmenthetők lennének, ismertek, sőt használatban vannak, olyannyira, hogy haszontalan lenne felidézni őket.1 Az érvek felsorakoztatása, kifejtése és érvényesítése alakítja ki, intézményesíti, tartja fenn azokat a konvenciókat, amelyek koronként változó szerepet, tekintélyt jelölnek ki az írás és olvasás mint cselekvés, a szövegek, az írás specialistái, a megnyilatkozások számára. Ezek a konvenciók a korszaktudat részét képező beállítódottságok, illetve a belőlük szerveződő intézmény.2 A kultúrában benne élő egyén számára otthonos életvilágot szerveznek és működtetnek.

2. Az írás hosszú időn keresztül unilaterális kommunikációs technológiaként működött az európai kultúrában. Mint ilyen, összefonódott a hatalommal, vagy maga tette lehetővé a hatalom pozíciójának kiépülését. Ebben az esetben az írás csupán vertikálisan, fentről lefele közvetített, s ily módon az ellenőrzés, a kolonializálás eszköze volt. Ebben az egyenlőtlenségi helyzetben az írni, olvasni tudáshoz, az íráshoz és az olvasáshoz való jog, az írás gyakorlása vagy nem gyakorlása közötti választás lehetősége privilégium. A részlegesen alfabetizált társadalomban az írás mint cselekvés rituális értékkel bír, az írás mint objektum pedig szakrális jellegű.3 Az írásbeliséget és oralitást egyaránt gyakorló kultúrában az írás és az oralitás funkciómegosztással eltérő szerepeket ölthet magára.4

A köztudat a moldvai csángó kultúrát alapvetően orális kultúraként tartja számon. A népszerűvé vált népballada-, népdal-, népmese-, archaikus imagyűjtemények, szokásleírások (hejgetés) elsősorban a csángók szóbeli költészetére hívták fel a figyelmet. Ez részben az íráskutatás gyér eredményeinek, illetve az eredmények popularizálatlanságának is tulajdonítható. Az általunk ismert kutatásokból érdekes kép körvonalazódik. A 20. század során a moldvai csángók nemzetiségi emancipációs törekvései az anyanyelvű írásbeliséghez való jog, az anyanyelvű oktatás követelésében nyilvánultak meg. E követelések a román nyelvűséget a nyilvános, hivatalos szférához, a magyar nyelvűséget a privát, a törvényen kívüli szférához tartozónak láttatják. Kós Ká-roly jegyzi fel azt, hogy 1941-ben az Antonescu-féle nacionalista diktatúra idején a csángó temetők magyar sírfeliratait bárddal távolították el. A publikációk egy másik nyalábja a moldvai magyar írásbeliségnek az írásszakértők (specialisták) általi művelésére vet fényt. Korábban a papi, utóbb a deák (parasztkántor) tisztséghez kapcsolódott az írás gyakorlása. Az általuk létrehozott írásbeliség szinte kizárólagosan vallásos, rituális és mágikus funkcióval rendelkezett. A kéziratos füzetekbe általában csupán imák, kegyességi írások, átmeneti rítusok szövegei, mágikus ráolvasások kerültek be.5 Erről, a hivatalos és normatív írásbeliségtől távol, rejtőzködve kibontakozó kéziratos kultúráról állapította meg Kós Károly: „ez az írásbeliség az általános magyar írásbeliséggel szemben lényegesen különbözik abban, hogy ez nem iskolai tanításra, felső vagy külső példákra, impulzusokra, hatásokra alakult, hanem belső szükség hozta létre és a kényszerű izoláltság, magára utaltság alakította sajátosan »csángóvá«”.6 E tanulmány közli az artikulációs bázis jelölésére használt ad-hoc írásjeleket.

3. Az oralitás- és íráskutatás több alkalommal jelezte a két kommunikációs technológia eltérő sajátosságait, kifejezőeszközeit. Ezek közül itt csupán az orális szöveghez társuló, a szabályos ritmusban, rímben érvényesülő akusztikus metaforát, a szövegszervezést meghatározó ismétlődést és variálódást, a szövegkontextusnak való alárendelését, a konkrét szituációra való utalást említjük. Ezek azok a jegyek, amelyek az emlékezetben élő, folytonosan variálódó populáris költészet jellemzői. Az írásbeliséget ezzel szemben a vizualitás, a szövegforma egyedisége, a melódiától való függetlensége, a leírt forma miatti konzervativizmus, a szöveg megkomponáltsága jellemzi. Ugyanakkor az irodalom két regisztere, a népköltészet és a hivatásos irodalom a szövegek számára más-másfajta használati módot ír elő. Míg első esetben a szöveg előadása alkalomhoz kötött, s valamilyen használati értéke, mágikus, vallásos, alkalmi, szórakoztató stb. funkciója kerül előtérbe, a szépirodalmi szöveg elsődlegesen az esztétikai élmény előállítását szolgálja. A szövegnek egyik regiszterből a másikba való átírása a befogadás szélsőséges formáit váltja ki.7

4. Egy, 1790–1900 között élt, 22 francia és 68 angol munkás önéletírását elemző tanulmány az autodidakta írók státusát és írásaiknak az e helyzetből származó motívumait boncolgatja.8 Az autodidakta író betolakodó az írótársadalomban. Hátrányos helyzete abból fakad, hogy nem ismeri az irodalmi hagyományokat, nem ismeri az irodalmi életet szabályozó konszenzusokat. Műveltsége esetlegesen alakul, improvizált jellegű. Fontos hagyományok teljes hiánya, kétes értékek feltétlen tisztelete, az elsajátított hagyományok félreértelmezése és leplezetlen utánzása jellemzi. Az írói világkép kialakulatlansága miatt az autodidakta író életműve egyenetlen, témaválasztását a helyi hagyományok feldolgozása, az autobiografikus jelleg határozza meg.

Az autodidakta író készségesen a közéleti események, a közvélemény, az aktualitások szolgálatába szegődik. A tartalmi realizációban előtérbe kerülnek a közhelyek, a mindennapi életbölcsességek, a formai kivitelezésben a népköltészet és a népszerű irodalom eljárásai dominálnak, s a szövegek egy adott helyzet számára íródnak, s magukon viselik ennek horizontját.9 Az alkotói szándék és a realizáció egymáson való elcsúszása miatt a szövegbe bekerülhetnek szándékolatlan tartalmak, illetve a beígért tartalmat a szöveg gyakran nem tartalmazza. A szöveg és tartalom ilyenfajta konvencionális viszonyát László Gyula a népi írásbeliségre jellemző mágikus viszonynak nevezni, amelyben a szöveg mindössze megidézi, felidézi, de nyelvi eszközökkel nem realizálja önnön tartalmát.10

5. Az utóbbi időben több olyan kiadvány jelent meg, amelynek értelmezése a fenti szempontok érvényesítését teszi szükségessé.

„Aszt akartam mondoni, én írtam a legelsű csángú verseket a világon. Miuta hazajöttöm Kolozsvárrul, nem írtam sem románul, sem magyarul, se csángóul… Megtonultam egy kicsit magyarul írni és olvasni, mikor vultam Kolozsváran…

Vettem észre, hogy a komuniszta párt pártolja a kültűket, például mind ingemet is, ozirt húsz év után nekikezdtem írni csángú verseket; kípzelem, hogy szüksíg lesz vogy eccer rájik is. Kérem szípen, sztudírozzák meg magik, lehet, kapnak a rossz verseimben valami jót. Esetleg érdemes írni tovább csángúul, megüzenik, és fogok írni tovább. Küldek egy czomog verset, melyikbül remilem, hogy fognak választoni valomit. Szeretném jó híreket kopjak maguktul.” E szavakkal fordult 1956-ban az Utunk szerkesztőségéhez a szabófalvi Lakatos Demeter (1911–1977). Dsida Jenő biztatására verseit a regionális moldvai csángó nyelvjárásban írta. Emiatt is az életmű első értékelői a nyelvészek és nyelvjáráskutatók voltak. A kötet a szerző összegyűjtött verseit, meséit és leveleit (összesen hatszáznál több szöveget) tartalmazza Libisch Győző szerkesztésében.11A kötet olvasását a függelékben közölt 34 lapnyi tájszójegyzék könnyíti meg. A versek tematikus csoportba való besorolása segít azonosítani a népköltészetre jellemző textuális és motivikai ismétlődéseket. Az első fejezet Moldva és a szülőfalu, Szabófalva megörökítését kísérli meg, hol topográfiai, hol etnográfiai, hol történelmi hitelességre törekedve. A kötet második fejezetének versei írói biográfiát konstruálnak meg. A harmadik ciklus a csángó nyelvi hagyományok tudatos élesztésére vállalkozik. Egy következő pedig a helyi rituális beszélés szövegtípusait alkalmazva „imácságokat, hejgetíszeket, mongyikálászakat” tartalmaz. Ennek folytán Lakatos Demeter költészete hol históriai, krónikási, hol autobiográfiai, hol vallásos-mágikus, hol pedig tudományos (etnográfiai, nyelvészeti) funkciókat követ. A kötet folyamán mindegyre visszaköszöntenek a jól ismert akusztikus metaforák. A versírás additív technikát követve járja be, meríti ki a különböző tematikai mezőket. A Falevelek hullodoznak (Évszakok) című fejezet például 35 verset tartalmaz az őszről, 22 verset a télről, 41 verset a tavaszról, 28-at pedig a nyárról. Ezt a költői hagyományt folytatja a klézsei Duma-István András is, akinek félszáznál több verse nemrég látott napvilágot.12 És végül mind szemlélete, mind szerkezete miatt e gondolatkörben említhető az a – Dévai Bíró Mátyás, Kriza János integráló szándékára visszautaló – versgyűjtemény, amely moldvai csángó népköltészeti alkotásokat, csángó származású írástudók verses formájú szövegeit és a csángó sorsot és szellemiséget megidéző verseket állít egymás mellé.13 A versek rendre emléket állítanak a csángók felfedezőinek és szószólóinak (Gegő Elek, Lakatos Demeter, Domokos Pál Péter, Mikecs László, Erőss Péter, Csoma Gergely), gazdagon élve az archaizálás, a szimulálás eszközeivel. A kötet lírai (s egyúttal tragikus) történelmet alkot a népcsoport számára, amely történelem meghatározó része a keleti eredet, a megátkozottság, az árvaság, a magárahagyottság, a bujdosás, a megaláztatás, a hazátlanság, a nyelvvesztés, a beolvadás reális veszélye. Ebben a helyzetben óhatatlanul megszületnek/megfogalmazódnak a költővel és a költészettel szembeni partikuláris elvárások.

E kötetek szövegei a csángóság mint kulturális és szociális evidencia szépirodalmi eszközökkel megteremtett reprezentációi.

JEGYZETEK

 1. Legutóbb: Kristóf György: Az erdélyiség irodalmi vonatkozásai. Pásztortűz XI. 25–26. 529–533.

 2. A korszaktudatról: Kulcsár-Szabó Zoltán: A „korszak” retorikája. (A korszak- és századforduló értelmezési stratégiája). In: Bednanics Gábor–Bengi László–Kulcsár-Szabó Ernő: Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. (szerk.: Szegedy-Maszák Mihály) Bp. 90–105.

 3. A gondolatot Henri-Jean Martin fejti ki: Histoire et puvoirs de l’écrit. Paris. 1988. 95.

 4. Az angol, francia és amerikai történeti antropológia az 1960–1980-as években vetette el a kommunikációvizsgálatnak az oralitás-írásbeliség-képiség fejlődéstörténeten alapuló paradigmáját. Helyette az orális és írásbeli kommunikáció keveredését és eltérő funkcióit állította az érdeklődés homlokterébe. A szemléletváltásról, valamint az oralitás és írás eltérő funkcióiról: Sz. Kristóf Ildikó: A számoktól a (jogi) szövegekig: alfabetizációtörténet, olvasástörtrénet vagy kommunikációtörténet? Acta Papensia. A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei II. 1–2. 3–30.

 5. A moldvai deákok feladatkörének összefoglalása: Tánczos Vilmos: „Deákok” (parasztkántorok) moldvai magyar falvakban. Erdélyi Múzeum LVII (1995) 3–4. 82–98. Egy ráolvasófüzet bemutatása: Csoma Gergely: A somoskai ráolvasófüzet. Néprajzi Látóhatár III (1994) 3–4. 253–260.

 6. Kós Károly: A csángó írásrendszerről. Néprajzi Látóhatár. III. (1994) 1–2. 283–298. 284.

 7. Memoárjában Győri Klára megörökítette Szék község élő szájhagyományait, pletykáit. Könyvét az irodalomkritika lelkesedéssel fogadta, a Pezsgő-díjra javasolt kötetek egyike volt. A község lakói ugyanakkor felháborodottan tiltakoztak a falu ellen elkövetett merénylet miatt. Az eseményről: Keszeg Vilmos: Az írás és a beszéd konfliktusa: egy írástudó asszony „pere”. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Kvár, 2002. 147–178.

 8. Lyons, Martin: La culture littéraire des travailleurs. Autobiographies ouvriers dans l’Europe de XIXe siecle. Annales. HSS. 2001. 4–5. 927–946.

 9. 29 népi költő verseinek elemzése és bemutatása: Kicsiny dalaim. Népi költők antológiája. Válogatta, szerkesztette, az előszót írta Keszeg Vilmos. Székelyudvarhely, 1999.

10. László Gyula: Verses népi szerelmeslevelek. Termés Ősz. 89–93.

11. Lakatos Demeter: Csángú országba. Összegyűjtött versek, mesék és levelek. I–II. Lakatos Demeter Csángómagyar Egyesület. Bp., 2003. 705.

12. Duma-István András: Én orszámogom Moldova. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda, 2000. 124 .

13. Az ember ott a legfájóbb magyar. Versek a csángómagyarokról. Válogatta Mirk László. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda, 2003. 172.