Pozsony Ferenc műve, a kolozsvári KJNT kiadásában 2002-ben napvilágot látott A moldvai csángók fontos szintézisteremtő munka, érvrendszere aprólékos, dokumentációja igen-igen alapos. Szerzőnk igyekezete szervesen beleillik abba a széles körű tudományos érdeklődésmezőbe, amely a csángókkal szemben jó ideje megnyilvánul. Ugyanezt a témát járja körül Tánczos Vilmos egy kollektív kötetben (Kisebbségi alternatívák. Kisebbségügyi problémák bemutatása a Magyar Kisebbség című folyóiratban, 1995–2000. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002.), valamint a Pro Európa Liga kiadásában megjelenő Altera (Tánczos Vilmos és Szilágyi N. Sándor tanulmányai, illetve a csángó kisebbségről egy jelentés Gabriel Andreescutól és Smaranda Enachétól, kiegészítve az Európa Tanács 2001-es 1521. Ajánlásával, végül két csángó tematikájú kerettanulmánnyal körítve – az egyik szerzője Tytti Maria Isohookana-Asunmaa, a másiké pedig Ghiorghi Prisăcaru). Alapjában véve elmondható, hogy a csángók iránti újabb keletű felfokozott tudományos és közéleti érdeklődés kavalkádjában, amit számtalan romániai magyar, illetve román – és nem utolsósorban külföldi – szerzők munkássága érzékeltet, Pozsony Ferenc magyar perspektívából kíván monografikus jellegű rálátást felkínálni e kérdéskör vonatkozásában. Ezt a tényt kihangsúlyozva mindössze azt akarom mondani, hogy a monográfiaíró határozottan állást foglal egy olyan téren, amelyet régebbi és újabb viták jellemeznek, hiszen akarva-akaratlan állandóan átszőtte a csángó eredetkutatást és a kultúrájuk jellegzetességeinek az elemzését a cseppet sem árta(lma)tlan politikai-ideológiai háló.

Ezúttal azonban úgy tűnik, elérkezett a kedvezőbb pillanat, amikor oldottabb hangnemű párbeszédet lehet folytatni. Az európai intézményrendszerek ajánlása teljesen jogosan rávilágított a nyugtalanító helyzetre: rövid időn belül a csángóság mint különálló emberi közösség, a maga sajátos kultúrájával és egyéni nyelvezetével el fog tűnni, beleolvad a többségi tömegbe. Ilyen körülmények közt égető prioritást élvez a csángókérdés ismételt megvitatása, ezúttal viszont nem egyik vagy a másik kultúra ideggörcsös látószögéből, hanem azon közös érdek által vezéreltetve, amit változatosságnak nevezünk, és ami Európa egyik alapvető gazdagságának számít.

Pozsony Ferenc könyve információgazdag, és a csángók magyar eredete mellett érvel. A „csángó” kifejezésről bő részekben fejti ki a szerző a véleményét, illetve a csángók eredetét olyan szemszögből is elemzi, mint Moldva történelmébe és történeti tudatába beépült etnikai csoportét. Továbbá a vallásos életükről, a magyar folklórkincsről, illetve a csángó közösségek által beszélt dialektusról, az identitásproblémákról és a gazdasági-társadalmi életről is olvashatunk e kötetben. Nem hiányzik a posztkommunista időszak eseményeinek a kronológiája sem – már ami a csángók által lakott övezetet illeti, a kötet záró részében pedig a moldvai települések katalógusával szembesülünk (két oszlopba rendezve, román–magyar és magyar–román változatban). A felvetett kérdések óriási tárháza minden bizonnyal az egyik első helyre emeli Pozsony Ferenc munkáját a téma bibliográfiájában. Ennek köszönhetően a kötetre bizonyára nagyon sokáig fognak figyelni azon kutatók, akik érdeklődéssel elemzik Moldva etnikai sokszínűségének a kérdését. És bizonyára azok számára sem érdektelen munka Pozsony Ferenc műve, akiket főleg az érdekel, hogy hosszú távon miként hatnak a történelmi folyamatok bizonyos közösségekre. Érdemes hangsúlyozni, hogy szerzőnk szakadatlanul kritikai hozzáállást tanúsít az elemzett kérdések megválaszolása során, és amikor csak teheti, interpretálja is az információtömeget. Ez utóbbi tekintetben viszont a csángók komplex létuniverzuma, aminthogy a vallomások zavarba ejtő, döbbenetes mivolta nem minden esetben teszi lehetővé a teljes mértékben meggyőző megoldás kialakulását.

Ilyenformán nem egyértelmű, hogy a csángó megnevezésen mi értendő. Csángó volna Moldva minden egyes magyar eredetű lakosa, aki itt született? Mellettük nyilván figyelembe kellene vennünk azokat is, akik ezt az eredetet megtagadták, illetve elfelejtették – már ha egyáltalán birtokolták valamikor is – a magyar nyelvet. (Nem beszélve a Moldva határain kívül élőkről, a gyimesiekről, illetve a barcaságiakról.) További kérdőjeleket vet fel, hogy a csángó fogalmat milyen mértékben illendő az általános törökös vagy csak a kizárólag székely származással egybemosni. Ma lényegében nem tudhatnánk megmondani, hogy akik magukat csángónak vallják – meg akiket csángókként azonosítunk –, azok közül kik származnak a besenyők, kik az uzok és kik a kunok törzseiből, illetve kiket számíthatunk a hét magyar törzs vagy a székelységi ág leszármazottjainak. A következő kényes kérdés az identitásprobléma. Illendő volna csak azokat a csángó közösség tagjaiként elkönyvelni, akik ezt az identitást tudatosan vállalják. Avagy csángónak számít-e az a személy, aki moldvai csángó faluban él ugyan, de románnak vallja magát, és a magyar nyelvet sem birtokolja? (Habár a nagymamája, mondjuk, még beszél magyarul.) Miféle relevanciája lehet az ilyen megközelítési módnak?

Amint látjuk, a csángó identitás meghatározása bonyolult dolog, s amilyen bonyolult a kérdés maga, oly jellegzetes, hogy egy kutató milyen végkövetkeztetésre jut e téren. A csángókról szóló tudós párbeszéd iránya éppen attól függ, hogy ezt a végkövetkeztetést hogyan érjük el, illetve milyen elméleti-metodológiai modellt és specifikus pozicionálást követünk munkálkodásunk során. Ez a megállapítás nem csak ebben az esetben érvényes, hiszen a legutóbbi népszámlálás messzemenően bebizonyította, hogy a román identitás sarkalatos pontja is egyben. Amennyiben egy roma a román hatóságok színe előtt románnak vallja magát, vajon mit kell figyelembe vennünk: a bőre színét és azt a jellegzetes akcentust, ami a roma nyelvnek tudható be, avagy azt az önkéntes választását, döntését, ami ráadásul tudatos is egyben? Az ilyen eset elnemzetietlenítés vagy sem?

Drámai helyzetről van szó: egy viszonylag kis számú kisebbség disputa tárgyát képezi két többségi közösség között. Az egyik a legfontosabb kisebbség a falujában, ahová az ő egzisztenciája kötődik, ezzel a kisebbséggel megosztja az anyanyelvét, hagyományainak egy részét – és kisebbségi létét. Saját specifikumának a megőrzése ebben az esetben a magyar közösségbe való beleolvadást vonná maga után, csatlakozna a magyar kulturális nemzethez. A másik oldalon saját közösségét látja, amelytől hajdan kulturális értelemben elidegenedett, és újabban a reintegrációs folyamat során az egész (román) nemzet tagjává válik – sajátosságai ellenére is. Tulajdonképp mindkét esetben megfigyelhető a herderi nacionalizmus hatása, hiszen a kisebbségi életre tett rendszerező beavatkozás nem más, mint a regionális, helyi különbségek, változatosságok egyesítése a nagy nemzeti kalap alatt. Paradox módon mindkét variáns úgy fog végződni, hogy a történelmi-társadalmi partikularitások állítólagos megőrzése nevében elfogadjuk a nemzetbe való újrabeolvadás tényét.

Ilyen helyzetekkel találva szemben magunkat, amelyek persze jelentős történelmi mélységekben gyökereznek, olyan korokban, amikor a törzsek és a törzsszövetségek politikai beavatkozás és kereskedelmi cserekapcsolatok révén kristályosodtak ki (nem beszélve az együttélés tényezőjéről!), majd váltak népekké, a mi jogi és tudományos eszközrendszerünk igen-igen hiányos, esendő. A jelenlegi történelmi kontextusban talán a legrugalmasabbnak tűnő jobboldali multikulturális hozzáállás (Will Kymlicka és Arend Lijphart) sem képes megnyugtató megoldást felvázolni. A Moldovai Köztársaság esete bizonyítja a legjobban, hogy a megoldás nem minden esetben magától értetődő: ugyebár a moldovai többségi nemzet jelentős része ki akart szakadni a Nagy Kolosszusból, de rögtön ugyanerre az útvonalra léptek a maguk során még kisebb kisebbségek (gagauzok) – éppen azért, hogy saját másságukat megőrizzék. Ami ebben a föderalista korban, amelybe máris beléptünk, feldereng, nem egyéb, mint holmi új középkor, olyan értelemben legalábbis, hogy az etnokulturális különbözőség világában élünk. Csakhogy ezúttal a kollektív biztonságpolitika, a demokrácia és a jogállamiság díszletei között.

Ilyenfajta kihívásokra Pozsony Ferenc könyve nem felel. A szerző jobbnak vélte a csángó identitás kérdésének a meghatározását, az ehhez csatolható problémák megoldását átutalni úgy, hogy az európai jogászok által 2001-ben kidolgozott 1521-es Ajánláshoz tartja magát. Csakhogy egyetlen jogi dokumentumot sem azért fogalmaznak meg, hogy helyettesítse az alapokat érintő meditációt. A dokumentum az adott realitáshoz viszonyítva csak szabályozza a felhasználási módozatokat – és kordában tartja a visszaéléseket. Innen továbblépve a vita metodikusan meghatározott, önmagunk által kiépített keretekben folyik. És ilyen szemszögből nézve a monográfiának számos érdeme van. Az olyan esetekben is, amikor távolról sem a befejezettség állapotában levő dolgokról kell beszélni, Pozsony Ferenc megfogalmazásai dicséretesen visszafogottak, szerzőnk állandóan és állhatatosan arra törekszik, hogy megfejtsen. Nagyon röviden: a kolozsvári kutató műve, A moldvai csángók az összes kaliberű olvasó érdeklődését ki tudja váltani, elő tudja idézni a kívánt hatást, annak ellenére, hogy nem népszerűsítő jellegű tucatkiadvány. Ez a kötet kiváló kiindulópontot képezhet a jövendőbeli kutatók számára, akik figyelemmel követve az általános európai kereteket, amelyek közé a mi történelmünk is egyre inkább betagolódik, meg kívánják majd haladni az ilyen vagy amolyan előjelű, leegyszerűsítő nacionalista diskurzust, amely betegesen állandóan arra éhezik-kuporgat, hogy valamiképpen növelje saját közösségét.

Szabó Géza fordítása