A Kolozs Me­gyei Ta­nács ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő Tribuna ter­je­del­mes in­ter­jút kö­zöl Dan C. Mihăilescu kri­ti­kus­sal ar­ról, hogy „saj­ná­la­tos mó­don a mi iro­da­lom­kri­ti­ku­sa­ink el­fe­lej­te­nek be­le­rúg­ni a hü­lyék­be és a nonértéket pro­du­ká­ló szer­zők­be”. Ez a kí­mé­let­len meg­ál­la­pí­tás meg­szo­kott­nak tű­nik Mihăilescu ré­szé­ről, aki ép­pen szó­ki­mon­dá­sá­val szer­zett ma­gá­nak hír­ne­vet a ro­mán saj­tó­ban. Nem csak a nyom­ta­tott saj­tó­ban van je­len, ha­nem a PRO TV kri­ti­ka­mű­so­rá­ban (Omul care aduce cartea) is rend­sze­re­sen vé­le­ményt nyil­vá­nít a leg­fris­sebb mű­vek­ről. A kü­lön­fé­le fo­lyó­irat­ok­ban és na­pi­lap­ok­ban ál­lan­dó kri­ti­ka­ro­va­to­kat mű­köd­tet (ő a szer­kesz­tő­je a Cotidianul cí­mű na­pi­lap mel­lék­le­té­nek, a Li­te­re, arte, idei-nak, de ugyan­csak ő irá­nyít­ja a ran­gos Ziarul de Duminică cí­mű ki­ad­ványt).

„Egy idő után gé­pi­e­sen ol­vas a kri­ti­kus. Eb­ben a szak­má­ban az em­be­ri kap­cso­la­tok igen-igen gyors ütem­ben rom­la­nak meg – a szer­zők­kel ugyan­ez a hely­zet. Akik per­sze ál­lan­dó­an elé­ge­det­le­nek, hi­szen sza­ka­dat­la­nul a po­hár üres fe­lét lát­ják. Ezért az­tán egy­re gya­nak­vób­bak, egy­re gyak­rab­ban vá­das­kod­nak. Amennyi­ben egy-két évig mű­ve­lem még a kri­ti­ku­si szak­mát, tö­ké­le­tes mi­zant­róp­pá vál­to­zom.” Eb­ben az ál­lan­dó haj­szá­ban az iro­da­lom­kri­ti­kus ne­gyed­rész­ben a rulettasztal el­ve sze­rint vá­laszt­ja ki a mél­ta­tás­ra ke­rü­lő kö­te­te­ket, ne­gyed­rész­ben fe­le­lős­ség­tu­dat­ból (hi­szen az ol­va­só­kö­zön­ség­nek is van­nak el­vá­rá­sai – mond­ja), vé­gül pe­dig a fenn­ma­ra­dó öt­ven szá­za­lék­ban a vá­lasz­tást a kul­tu­rá­lis passzi­ók irá­nyít­ják (Bu­ka­rest­ről szó­ló iro­da­lom, Ro­má­nia tör­té­nel­me – és men­ta­li­tás­tör­té­ne­te).

Fel­ho­za­tal szem­pont­já­ból leg­vál­to­za­to­sabb a PRO TV kri­ti­ka­mű­so­ra: itt em­lék­iro­da­lom­tól kezd­ve egé­szen szó­tá­ra­kig és en­cik­lo­pé­di­á­kig szin­te min­dent be­mu­ta­tott, amit le­het és kell. (Igen, töb­bek kö­zött a ma Ro­má­ni­á­ban igen nép­sze­rű ró­zsa­szín sze­rel­mes re­gé­nye­ket is ki­pel­len­gé­rez­te.) A he­ti öt-öt mű­sor­ban a köny­ves em­ber ed­dig mint­egy 500 cí­met ál­lí­tott fó­kusz­ba – s ha fi­gye­lem­be vesszük, hogy ez a ke­res­ke­del­mi té­vé­adó az egyik leg­nép­sze­rűbb Ro­má­ni­á­ban, ak­kor nem akár­mi­lyen tel­je­sít­mény­ről be­szél­he­tünk. „A hét öt nap­ja más-más mű­fajt érint. Az a szo­mo­rú, hogy az öröm­ol­va­sás im­már vég­ze­te­sen hát­tér­be szo­rult. Még a rit­ka sza­bad­ság sem hoz vál­to­zást eb­ben. El­vég­re az iro­da­lom­kri­ti­kus egy­sze­rű mun­ka­vál­la­ló, min­den­ki ki­szol­gá­ló­ja.”

Mihăilescu, a fel­hal­mo­zott óri­á­si tu­dás­anyag bir­to­ká­ban elő­re­jel­zé­se­ket tesz a ro­mán iro­da­lom jö­vő­jét il­le­tő­en. Igaz, hogy is­mét a szink­ron­iz­mus rab­ja a ro­mán iro­da­lom (akár a 60-as, 70-es évek­ben) – mond­ja, de né­hány év alatt cso­dá­kat le­het mű­vel­ni: „Nap­ra­ké­szek le­szünk, úgy ért­ve: a mi iro­dal­munk is tisz­ta fo­gyasz­tói iro­da­lom­má vá­lik – jön­nek a re­cept­könyv sze­rint meg­írt re­gé­nyek, lesz­bi­kus höl­gye­mé­nyek­kel meg nar­kós fi­csú­rok­kal, voyeur fér­jek­kel stb.” Mert ha a ro­mán könyv­pi­a­con ta­lál­ni autohton Lolitákat és Emmanuelle-okat – mi­ért ne buk­kan­na fel a kö­zel­jö­vő­ben egy ro­mán Tolkien is?! Pél­dá­ul. Vagy ha Mircea Cărtărescu ne­ki­ve­sel­ke­dik, akár ő le­het majd »a ªtefan cel Mare Mare Su­gár­úton a ha­zai Stephen King«.”

A ro­mán iro­da­lom ala­po­san el van lát­va me­sé­lő­ked­vű szer­zők­kel, te­le a pad­lás kü­lön­fé­le tör­té­ne­tecs­kék­kel, és tem­pe­ra­men­tum szem­pont­já­ból min­den adott a poszt­mo­dern amal­gám ki­ala­ku­lá­sá­hoz, majd ki­kris­tá­lyo­so­dá­sá­hoz. Az ará­nyok is­me­re­te va­la­mint he­lyes ke­ze­lé­se, a me­rész (még­is vissza­fo­gott) ars combinatorica és a drá­mai él­mény­anyag va­ló­sá­gos iro­dal­mi rob­ba­nás­hoz ve­zet­het Ro­má­ni­á­ban. Mind­össze ar­ra kell vi­gyáz­ni, hogy a szinkronizációs fo­lya­ma­to­kat kel­lő óva­tos­ság övez­ze – ne­hogy a nyu­ga­ti áram­la­tok maj­mo­lói le­gyünk. „A töb­bi me­nedzs­ment és ki­adói mar­ke­ting kér­dé­se. Min­den­képp re­mé­lem, hogy nem dő­lünk be a dep­ri­má­ló iro­dal­mi hó­bor­tok­nak. Most ez a di­vat a fran­ci­ák­nál. Re­mé­lem to­váb­bá, hogy re­gény­író­ink nem sé­tál­nak be­le ab­ba a csap­dá­ba, amely­be drá­ma­író­ink nagy bu­tán már be­le­es­tek. Ez utób­bi­ak ki­zá­ró­la­go­san (sőt tün­te­tő­en) csak a po­li­ti­kai kor­rekt­ség ki­sebb­sé­gi ter­ro­riz­mu­sá­ból adó­dó té­mák­kal fog­lal­koz­nak, elő­sze­re­tet­tel ál­lít­ván ref­lek­tor­fény­be a ho­mo­sze­xu­á­li­so­kat, a nyo­mo­ré­ko­kat, a nim­fo­má­ni­á­so­kat, az al­ko­ho­lis­tá­kat – és so­rol­hat­nánk...”

A ro­mán iro­da­lom rák­fe­né­je to­váb­bá az – Mihăilescu va­ló­sá­gos pes­tist em­le­get –, hogy ezen a csa­ta­té­ren nem ide­ák, nem ér­té­kek har­ca, ha­nem fo­lya­ma­tos ér­dek­harc fo­lyik. Kí­vá­na­tos az vol­na, hogy a pi­ac tör­vé­nyei sze­rint vál­toz­zék (akár nap­ról nap­ra) az iro­dal­mi csa­ta­me­ző. A fe­le­lős gon­dol­ko­dó re­mény­ke­dik: ta­lán-ta­lán Ro­má­ni­á­ban is ki­ala­kul va­la­mi­kor az iro­dal­mi ügy­nök „in­téz­mény­rend­sze­re” (a ma­ga hát­or­szá­gá­val, ko­moly kri­ti­ku­sok­kal a szín­ház­ban, ön­tu­da­tos szer­kesz­tők­kel a ki­adók­nál, akik al­ka­lo­mad­tán a ki­adói po­li­ti­kát is be­fo­lyá­sol­hat­ják stb. stb.), s ha ez meg­lesz, kö­vet­kez­het a má­so­dik fel­vo­nás: a kéz­ira­tot úgy fog­ják szem­lél­ni ná­lunk is, mint egy­sze­rű el­adan­dó ter­mé­ket.

Ad­dig azon­ban te­he­tet­len düh­vel szem­lél­jük a köz­pont és a pro­vin­cia (egyen­lőt­len) har­cát. Nem az a gond, hogy eb­ben a fenenagy de­mok­rá­ci­á­ban akár­ki le­ír­hat akár­mit, sőt ki is ad­hat­ja azt ala­pít­vá­nyi vagy sa­ját pénz­ből. (Hi­szen az em­be­ri jo­go­kat nem sza­bad kor­lá­toz­ni – mo­so­lyog ka­já­nul Mihăi-lescu.) Az sem baj, hogy noname ik­szek, ip­szi­lo­nok ki­har­col­ják ma­guk­nak a re­cen­zi­ó­kat, az Író­szö­vet­sé­gi tag­sá­got stb. Jó­zan ésszel gon­dol­kod­va az urambátyám-sógo-rom-barátom el­ve alap­ján mű­kö­dő iro­da­lom­kri­ti­kai gya­kor­la­tot sem ítél­het­jük el – foly­tat­ja –, ha ked­vük tart­ja, recenzálják egy­mást a köl­tők, majd osz­to­gas­sák a dí­ja­kat... ugyan­csak egy­más kö­zött.

Az iga­zi gon­dok a kri­ti­kus tér­fe­lén van­nak. A leg­több ro­mán iro­da­lom­kri­ti­kus nem me­ri por­ba zúz­ni a ne­vet­sé­ges mun­ká­kat. Az in­ter­jú­alany itt el­kezd hüm­mög­ni: bi­zony-bi­zony, én is egy ki­csit... „Har­minc év alatt elő­sze­re­tet­tel di­csér­tem, tá­mo­gat­tam, biz­tat­tam, ke­rül­tem a rom­bo­lást, a le­bom­bá­zást. Pont. Be­val­lom: hi­báz­tam. (...) Mi­ért len­nék rossz bá­csi, ha jót is te­he­tek? Mind­annyi­an er­re gon­do­lunk, ami­kor nul­lák­kal ta­lál­juk szem­ben ma­gun­kat. (...) Kész sze­ren­cse, hogy az iro­dal­mi bör­ze tö­ké­le­te­sen mű­kö­dik, és hogy az ol­va­só­kö­zön­ség nor­má­lis, ver­dikt­jei ha­lál­pon­to­sak.”

Mihăilescu sze­rint épp a pro­vin­ci­á­ban (a ri­por­ter „más te­le­pü­lé­se­ket” em­le­get, má­sa­kat, mint Bu­ka­rest), va­gyis Er­dély­ben, Mold­vá­ban gya­ko­rol­ják elő­sze­re­tet­tel a só­gor-kri­ti­kát. Az el­kép­ze­lés vi­lá­gos: „Ha azok, ott, a fő­vá­ros­ban nem vesz­nek ész­re ben­nün­ket, leg­alább mi fi­gyel­jünk egy­más­ra!” Sze­rin­te ta­lá­lom­ra elő le­het­ne ven­ni a Convorbiri literare, a Timpul, az Echinox vagy a Da­cia literară akár­me­lyik lap­szá­mát (ki­vé­telt tesz a vá­sár­he­lyi Vatrával és a nagy­vá­ra­di Fami-liával): min­de­nik­ben he­lyi kri­ti­ku­sok mon­da­nak vé­le­ményt „he­lyi írás­tu­dók­ról”. Vég­ső so­ron ez nem el­íté­len­dő, nem meg­ve­ten­dő je­len­ség – men­ti a ment­he­tőt Mihăilescu –, ám az már pa­to­lo­gi­kus, hogy a he­lyi (pro­vin­ci­á­lis!) szer­ző úgy ér­zi: ha az ő köny­vé­ről nem írt Nicolae Manolescu, ak­kor az nem is lé­te­zik.

Az er­dé­lyi (ro­mán) iro­dal­mi élet­ről jó adag szim­pá­ti­á­val be­szél. (A má­sik vég­let a sze­rin­te an­ti­pa­ti­kus moldáv tér­ség iro­dal­ma.) Kel­le­mes em­lé­kei van­nak Er­dély­ből-Er­dély­ről, a szebeni Transilvaniáról és a ko­lozs­vá­ri Exhinoxról, ahol el­ső for­dí­tá­sai meg­je­len­tek, és óri­á­si meg­tisz­tel­te­tés­nek ne­ve­zi, hogy olyan nagy ne­vek­kel ke­rült kap­cso­lat­ba, mint Mircea Zaciu, Ma­ri­an Papahagi vagy Aurel Sasu (Ro­mán Írók Szó­tá­ra). Az­tán kö­vet­ke­zik a sor­ban Ion Vartic, Ion Pop és ªtefan Bor­bély, aki­ről ilyen gyors­port­rét ké­szít: „Az a hely­zet, hogy nem irigy­lem hermeneutikai me­rev­sé­gét – har­minc éve is­me­rem, még­sem... Vi­szont tíz ilyen ko­po­nyá­val egye­te­met le­het­ne csi­nál­ni.”

ªtefan Bor­bély kap­csán vissza­tér vessző­pa­ri­pá­já­hoz, mond­ván: „én, a meg­rög­zött bu­ka­res­ti igen­is bol­dog vol­tam, ha köny­vem­ről Ma­ri­an Papahagi vagy Ion Pop írt. Ahogy ªtefan Bor­bély is bi­zo­nyá­ra job­ban örül egy Adrian Ma­ri­no-re­cen­zi­ó­nak, mint hol­mi bu­ka­res­ti­nek.” Ha a bu­ka­res­ti nem ve­szi ész­re a vi­dé­kit, az te­hát még nem a vi­lág vé­ge. Sőt.

Bot­rányt kell ka­var­ni, ez vi­szi elő­re, fel­fe­lé az iro­dal­mat. A jól irá­nyí­tott, jól el­sü­tött bot­rány né­ha töb­bet ér, mint egy „lan­gyos re­mek­mű”. Ka­pás­ból em­lí­ti a Vatra Goma-lapszámát, il­let­ve azt, amely­ben Eliade le­gi­o­ná­ri­us kap­cso­la­ta­it tá­lal­ták a vá­sár­he­lyi­ek. „Igen, kell né­ha a bot­rány! Patapievici nem akart hin­ni ne­kem, ami­kor azt mond­tam, hogy az Observatorul el­le­ne han­golt te­ma­ti­kus össze­ál­lí­tá­sa leg­alább olyan jó­té­te­mény volt, mint száz di­cső­í­tő ki­ad­vány. Min­dent be­le! Ak­tí­van és fog­csi­kor­gat­va kell vi­táz­ni, csep­pet sem tart­va at­tól, hogy az Író­szö­vet­ség ve­ze­tő­sé­gé­nek va­la­me­lyik nagy­ku­tyá­ja fel­kap­ja a vi­zet, s az­tán kö­vet­ke­zik a meg­tor­ló pénz­ügyi-ad­mi­niszt­rá­ci­ós had­já­rat.”

Kö­ve­ten­dő pél­da­ként em­lí­ti A Har­ma­dik Eu­ró­pa te­mes­vá­ri cso­port gya­kor­la­tát. Un-gureanu, Ciocârlie, Babeþi és Mihăieş rég el­sza­kí­tot­ta a köl­dök­zsi­nórt, amely össze­kö­töt­te őket a fő­vá­ros­sal. A Bu­ka­rest-fó­bia (vagy -szindróma) őket az­tán iga­zán nem érin­ti, sőt né­ha-né­ha az az ér­zé­se a kí­vül­ál­ló szem­lé­lő­dő­nek, hogy úgy vi­sel­ked­nek, mint­ha az új köz­pont vol­ná­nak. (Ha­son­ló fel­sőbb­ren­dű­sé­gi komp­le­xus­ról be­szél Cistelecan és kö­re kap­csán.)

Az­zal a tör­té­net­tel zár­ja a be­szél­ge­tést, ami­kor 1983-ban át­vet­te (D. R. Popescutól) az Író­szö­vet­sé­gi debütdíjat. Ak­kor, el­be­szél­get­vén „Dé­ré­vel”, azt ta­lál­ta mon­da­ni, hogy ő már­pe­dig mind­két cso­port­tól tá­vol tart­ja ma­gát, mert az el­kö­te­le­zett­ség a prof­iz­mus ro­vá­sá­ra me­het. D. R. Popescu vá­la­sza: „Fi­a­tal­em­ber, nem kö­zé­pen kell áll­do­gál­ni, ha­nem felül kell emel­ked­ni!” (Tribuna, 2003. jún. 16–30., II. évf., 19.)