Barry Barnes–David Bloor–John Hen­ry:
A tu­do­má­nyos tu­dás szo­ci­o­ló­gi­ai elem­zé­se

A könyv 1996-ban je­lent meg (Scientific Knowledge: A Sociological Analysis, Lon­don, Athlone Press), ma­gyar­ra Fa­ra­gó Pé­ter és Ta­nács Já­nos for­dí­tot­ta. Szer­zői be­ve­ze­tő­nek szán­ják ab­ba a kér­dés­kör­be, hogy a tu­do­má­nyos tu­dás meg­ér­té­sé­hez mi­ért és hol van szük­ség szo­ci­o­ló­gi­ai elem­zés­re. Fe­hér Már­ta utó­sza­va sze­rint „a tu­do­má­nyos tu­dás szo­ci­o­ló­gi­á­já­nak az edin­burghi is­ko­la tag­jai ál­tal ki­dol­go­zott el­mé­le­te a posztkuhniánus tu­do­mány­fi­lo­zó­fia 20. szá­zad vé­gi vál­sá­gá­ból va­ló ki­lé­pést je­len­ti”. (307.) Ke­vés­bé a könyv szer­ke­ze­te men­tén, mint in­kább en­nek az új­sze­rű­ség­nek a szem­pont­já­ból kí­sér­lem meg itt be­mu­tat­ni a Bloorék ál­tal fel­vá­zolt prog­ra­mot.

Na­gyon dur­ván össze­fog­lal­va, a tu­do­mány­fi­lo­zó­fia fent em­lí­tett vál­sá­ga a tu­do­má­nyos ma­gya­rá­zat­ra vo­nat­ko­zó „be­vett né­zet” le­rom­bo­lá­sá­val, a meg­is­me­rés­ről al­ko­tott fel­fo­gá­sok ál­ta­lá­nos el­bi­zony­ta­la­no­dá­sá­val függ­ne össze. A „be­vett né­zet” stan­dard el­mé­le­tét Hempel és Oppenheim fo­gal­maz­ta meg 1948-ban,1 s el­kép­ze­lé­sük a szá­zad el­ső fe­lé­ben egy egy­sé­ges né­zet­rend­szer alap­ját je­len­tet­te. Esze­rint ak­kor ma­gya­ráz­tunk meg egy egye­di ese­ményt, ha va­la­mi­lyen tör­vény­sze­rű­ség alá ren­del­tük – egy egye­di ész­le­lé­sen és egy hi­bát­lan lo­gi­kai kö­vet­kez­te­té­sen ala­pul te­hát.  Ez a né­zet le­he­tő­vé te­szi, hogy a tu­do­mányt a tu­dás önál­ló, szi­go­rú­an el­len­őr­zött, te­hát biz­tos for­rá­sa­ként tart­suk szá­mon. A „be­vett né­zet” alap­ja­it al­ko­tó fo­gal­ma­kat (egye­di köz­vet­len ta­pasz­ta­lás, ob­jek­ti­vi­tás, a gon­dol­ko­dás idő­től füg­get­len ra­ci­o­na­li­tá­sa stb.) erős kri­ti­ka ér­te az­óta, s az el­mé­let ma­ga egy­re in­kább tart­ha­tat­lan­nak tűnt.

1976-ban je­len­tet­te meg David Bloor a tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gia „erős prog­ram­ját”.2 A prog­ram öt alap­el­ve sze­rint az ilyen vizs­gá­ló­dás­nak ok­sá­gi­nak kell len­nie (mi­lyen fel­té­te­lek hoz­zák lét­re a tu­dás ál­la­po­ta­it?), pár­tat­lan­nak (az „igaz” és „ha­mis” vé­le­ke­dé­sek egy­aránt vizs­gá­lan­dók), szim­met­ri­kus­nak (ugyan­olyan tí­pu­sú oko­kat kell ke­res­ni a ha­mis és igaz vé­le­ke­dé­sek­re), vé­gül pe­dig ref­lex­ív­nek (ezek az el­vek a tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gi­á­ra is al­kal­ma­zan­dók). Ezt a prog­ra­mot szé­les kör­ben fél­re­ér­tet­ték a tu­dás ki­zá­ró­la­go­san tár­sa­dal­mi-ha­tal­mi meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­nak irá­nyá­ba, és esze­rint vál­lal­ták fel vagy uta­sí­tot­ták el.

A tu­do­má­nyos tu­dás szo­ci­o­ló­gi­ai elem­zé­sé­ben Bloorék nagy hang­súlyt fek­tet­nek ál­lás­pont­juk tisz­tá­zá­sá­ra ezek­hez az egy­sze­rű­sí­té­sek­hez ké­pest. El­uta­sít­ják azt az op­po­zí­ci­ót, amely­nek két ol­da­lá­ról ugyan­azon mó­don, el­len­té­tes elő­jel­lel ér­tet­ték őket fél­re: a tu­dás ki­zá­ró­lag tár­sa­dal­mi (ha­tal­mi, re­to­ri­kai stb.) vs. ki­zá­ró­lag ra­ci­o­ná­lis, ta­pasz­ta­la­ti (ál­ta­lá­nos igaz­sá­gok ál­tal va­ló) meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­nak el­len­té­tét. Úgy lá­tom, en­nek a gesz­tus­nak a meg­győ­ző ki­dol­go­zá­sa az, ami va­ló­ban új­sze­rű eb­ben az el­mé­let­ben, s ami­ért va­ló­ban al­ter­na­tí­va­ként mu­tat­koz­hat egy a meg­is­me­rés kér­dé­se kö­rü­li „vál­ság­ban”.

Pon­to­sí­tá­sa­ik sze­rint te­hát Bloorék egy­ál­ta­lán nem a tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gia „ide­a­lis­tái”. A (tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gi­ai) mód­szer­ta­ni ide­a­liz­mus a va­ló­ság ha­tá­sá­nak zá­ró­jel­be té­te­lét kö­ve­tel­né an­nak ér­de­ké­ben, hogy a va­ló­ság­ról szó­ló összes kü­lön­bö­ző ér­té­ke­lést azo­nos szin­ten ke­zel­hes­sük (s így köz­vet­le­nül tár­sa­dal­mi össze­füg­gé­sek­ben vizs­gál­has­suk). Sze­rin­tük azon­ban ez  a mód­szer a tár­sa­dal­mi té­nye­zők­kel kap­cso­la­tos sza­bad fel­té­te­le­zé­sek­re ösz­tö­nöz ben­nün­ket, anél­kül hogy le­he­tő­vé ten­né ezek el­len­őr­zé­sét. A szer­zők azt a faj­ta kör­kö­rös­sé­get, ame­lyet a tu­dás tisz­tán ha­ta­lom­el­vű lét­re­ho­zá­sá­nak el­mé­le­te imp­li­kál, nem tart­ják al­kal­mas­nak ar­ra, hogy a tu­dás­szo­ci­o­ló­gi­ai ku­ta­tás alap­já­ul szol­gál­jon. (Ezt a kör­kö­rös mű­kö­dést ah­hoz az el­mé­let­hez ha­son­lít­ják, amely sze­rint a nyelv ki­zá­ró­lag a sza­vak je­len­té­sé­ről szó­ló fo­lya­ma­tos al­ku­do­zá­sok ered­mé­nye. 159.) Alap­ve­tő­en más gon­dol­ko­dá­si mód az övék, mint azo­ké az öko­no­mi­kus el­mé­le­te­ké, ame­lyek egy (nyil­ván épp az ál­ta­luk vizs­gált) ho­mo­gén lé­nyeg kü­lön­bö­ző el­osz­lá­sa­i­nak kér­dé­se­ként te­kin­te­nek bár­mi­lyen je­len­ség­re (le­gyen az a lé­nyeg a li­bi­dó, a ha­ta­lom, a nyelv te­rem­tő-meg­győ­ző ere­je stb.). Bloorék tar­tóz­kod­nak at­tól a meg­kö­ze­lí­tés­től, ame­lyet a hu­mán tu­do­má­nyok ide­a­liz­mu­sá­nak ne­vez­nek, va­gyis hogy ta­gad­va bár­mi­lyen kül­ső re­fe­ren­ci­át min­dent, ami a vi­lág­ban van, egyen­lő­vé te­gye­nek az­zal, amit a tu­dás­szo­ci­o­ló­gia ta­nul­má­nyoz. (264.)

A könyv ép­pen azt mu­tat­ja be, hogy a tu­dás szo­ci­o­ló­gi­ai elem­zé­se ké­pes és kény­te­len is kö­vet­ni azt a fel­té­te­le­zést, hogy meg­is­me­rő és va­ló­ság kö­zött ok­sá­gi in­ter­ak­ció van je­len. „A meg­fi­gye­lést he­lye­sen kép­ze­lik olyan nyí­lás­nak és csa­tor­ná­nak – ír­ják –, ame­lyen ke­resz­tül a kö­rü­löt­tünk lé­vő ma­te­ri­á­lis vi­lág ér­zé­kel­te­ti je­len­lét­ét.” Az ész­le­lést annyi­ra tart­ják passzív­nak, il­let­ve kre­a­tív­nak, a-mennyi­re ez bi­o­ló­gi­a­i­lag in­do­kolt. Egy or­ga­niz­mus, amely nem ren­del­kez­ne olyan ész­le­lé­si rend­szer­rel, amely kog­ni­tív el­vá­rá­sa­it meg­lep­het­né, nem ér­né meg, hogy to­vább­ad­ja „ön­ző és ál­mo­do­zó gén­je­it”. (31.). Ugyan­ak­kor bi­o­ló­gi­a­i­lag hasz­nos, ha a nagy va­ló­szí­nű­ség­gel be­kö­vet­ke­ző ese­mé­nye­ket va­la­mi­vel gyor­sab­ban ész­lel­jük (így ezek ese­té­ben egy ki­csi­vel ke­ve­sebb in­for­má­ció az ész­le­lés so­rán ele­gen­dő le­het, míg más ese­tek­ben nem). Bi­o­ló­gi­ai ér­vek alap­ján is egy „el­tolt súly­pon­tú passzív” ész­le­lé­si rend­szert fel­té­te­lez­nek te­hát. (31.) Azt sem gon­dol­ják, hogy a ha­gyo­mány vagy kon­szen­zus annyi­ra erő­sen meg­ha­tá­roz­ná a ta­pasz­ta­la­tun­kat, hogy egy­ál­ta­lán ne len­nénk ké­pe­sek (az ál­la­tok­hoz ha­son­ló­an) ér­zé­kel­ni, ha va­la­mi nem ezek­nek meg­fe­le­lő mó­don tör­té­nik.

Amit ál­lí­ta­nak, az az, hogy a kul­tu­rá­lis vá­lasz a pszi­cho­ló­gi­ai in­ge­rek vagy a pusz­ta ra­ci­o­ná­lis kö­vet­kez­te­tés ál­tal alul­de­ter­mi­nált. A min­den­na­pi tu­dás és a tu­do­mány ese­té­ben egy­aránt több le­het­sé­ges in­terp­re­tá­ci­ó­ja lé­te­zik egy bi­zo­nyos hely­zet­nek, s ép­pen az szo­rul vizs­gá­lat­ra, hogy mi­ért és ho­gyan vá­lasz­tunk ezek kö­zül.

Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben hagyományhűen az egye­di ész­le­lést és a ra­ci­o­na­li­tást az in­di­vi­duum­ra vo­nat­koz­tat­ják, s a meg­fi­gye­lés és az in­terp­re­tá­ció köz­ti vá­lasz­tó­vo­na­lat egy­ben egyé­ni és tár­sa­dal­mi vá­lasz­tó­vo­nal­nak is te­kin­tik. Alap­ve­tő kér­dé­sük te­hát az lesz, ho­gyan ke­rül­nek az egyén és va­ló­ság közt te­rem­tő­dő kap­cso­la­tok az egyé­nek kö­zöt­ti in­ter­ak­ci­ós min­ták­ba. „Az egyes tu­dós tu­da­ta a fi­zi­kai és tár­sa­dal­mi kör­nye­zet kö­zöt­ti ta­lál­ko­zá­si pont. A ma­gya­rá­zat­ban ta­lál­ko­zik a ter­mé­szet és a kul­tú­ra” – ír­ják. (49.) A könyv tar­tal­maz­za en­nek a ta­lál­ko­zás­nak egy le­het­sé­ges el­mé­le­tét.

Ez az el­kép­ze­lés ab­ból a Durkheim ál­tal is kép­vi­selt gon­do­lat­ból in­dul ki, hogy bár az em­ber ér­zé­kel bi­zo­nyos ha­son­ló­sá­go­kat, az osz­tá­lyo­zá­sok konk­rét rend­sze­re tár­sa­dal­mi kon­szen­zus ré­vén ala­kul ki. Fel­té­te­le­zik, hogy az em­ber osztenzió (egye­di ta­pasz­ta­lat asszo­ci­a­tív ki­ter­jesz­té­se) ré­vén ta­nul­ja meg a dol­go­kat faj­ták­ba so­rol­ni (ezt a ké­pes­sé­get a fo­gal­mak­ra is vo­nat­koz­tat­ják). Az osz­tály ilyen fo­gal­ma ma­gá­val von­ja azt a fel­te­vést, hogy egy faj­ta­fo­ga­lom hasz­ná­la­ta­kor mi dön­tünk afe­lől, hogy a vé­ges szá­mú pél­da és vég­te­len al­kal­ma­zá­si le­he­tő­ség közt épp mi­lyen ana­ló­gi­át ve­szünk fi­gye­lem­be. Ezt Bloorék finitista fel­fo­gás­nak ne­ve­zik, s a to­váb­bi­ak­ban ki­ter­jesz­tik az osz­tá­lyok­ról (ter­mi­nu­sok­ról) a vé­le­ke­dé­sek­re és a tu­do­má­nyos el­mé­le­tek­re is. A finitizmus öt té­te­le sze­rint:

1. A terminusok/vélekedések/elméletek jö­vő­be­li al­kal­ma­zá­sa nyi­tott. (A finitista fel­fo­gás sze­rint min­den egyes ter­mi­nus stb. min­den egyes al­kal­ma­zás­kor vál­to­zik, ala­kul, s így „sem­mi­lyen rész­le­tes le­írás, sab­lon vagy al­go­rit­mus sem le­het annyi­ra ké­szen a je­len­ben, hogy ké­pes le­hes­sen rög­zí­te­ni a ter­mi­nus jö­vő­be­li he­lyes hasz­ná­la­tát” 83.)

2. Egyet­len osz­tá­lyo­zá­si te­vé­keny­ség sem örök ér­vé­nyű. (Mi­vel az osz­tá­lyo­zás so­sem a meg­je­le­né­sek azo­nos­sá­ga, ha­nem a köz­tük va­ló ana­ló­gia alap­ján megy vég­be, így bi­zo­nyos mér­ték­ben kon­tin­gens dön­tés kér­dé­se.)

3. Min­den osz­tá­lyo­zá­si for­ma fe­lül­vizs­gál­ha­tó. (Ha az osz­tá­lyo­zás kon­tin­gens íté­let, ez nem­csak a jö­vő­be­li cse­lek­vé­sek nyi­tott­sá­gát je­len­ti, ha­nem azt is, hogy a ko­ráb­bi ilyen cse­lek­vé­sek min­dig át­me­ne­ti­ek és fe­lül­vizs­gál­ha­tó­ak ma­rad­nak. Bár­mely ana­ló­gi­át „he­lyes­nek” té­te­lez­he­tünk utó­lag a ré­gebb al­kal­ma­zott ana­ló­gi­ák he­lyett.)

4. A fajtaterminusok/vélekedések/elmé-letek egy­mást kö­ve­tő al­kal­ma­zá­sai nem füg­get­le­nek egy­más­tól. (Az al­kal­ma­zás bár­mely ak­tu­sa meg­ha­tá­roz­za az összes őt kö­ve­tőt – egy faj­ta­ter­mi­nus va­la­mely do­log­ra tör­té­nő al­kal­ma­zá­sa a dol­got a már lé­te­ző ha­son­ló­sá­gi re­lá­ci­ó­hoz iga­zít­ja, és ez­ál­tal meg is vál­toz­tat­ja ezt a re­lá­ci­ót. Egy kö­zös­ség­ben a ter­mi­nu­sok he­lyes al­kal­ma­zá­sá­nak pél­da­ér­té­kű ese­te­it kol­lek­tív mó­don ala­poz­zák meg, s az osz­tá­lyo­zás kü­lön­bö­ző ak­tu­sa­i­nak egy­más­sal köl­csö­nö­sen össze­füg­gő vi­szo­nya az em­be­rek kö­zött meg­lé­vő köl­csö­nös össze­füg­gé­se­ket szem­lél­te­ti.)

5. A kü­lön­bö­ző faj­ta­ter­mi­nu­sok al­kal­ma­zá­sai nem füg­get­le­nek egy­más­tól. (A ter­mi­nus hasz­ná­la­tá­nak összes ak­tu­sa meg­vál­toz­tat­ja a kap­cso­ló­dó ha­son­ló­sá­gi re­lá­ci­ót, s ez­zel a ha­son­ló­sá­gi fo­ko­za­to­kon ala­pu­ló töb­bi ter­mi­nus­hasz­ná­la­tot is be­fo­lyá­sol­ja 83–88., 103–105., 146.)

A tu­do­má­nyos el­mé­le­tek finitista fel­fo­gá­sa pár­hu­za­mot mu­tat Kuhn el­kép­ze­lé­sé­vel, amely sze­rint a tu­do­má­nyos tu­dás alap­egy­sé­gei nem az el­mé­le­tek, nem is a meg­fi­gye­lé­sek, ha­nem egyes meg­ol­dott prob­lé­mák mint min­ta­pél­dák. A tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gia azo­kat az oko­kat ke­re­si, ame­lyek mi­att egy adott idő­szak­ban ép­pen va­la­me­lyik min­ta­pél­da sze­lek­tá­ló­dik ki, il­let­ve ami­ért az egyes min­ta­pél­dák ép­pen úgy ala­kul­nak, ahogy. Ér­dek­lő­dé­se ar­ra irá­nyul, ami több az egyén­nél, ép­pen ezért Bloorék ki­zár­ják vizs­gá­ló­dá­si kö­rük­ből a nyel­vi bel­ső ka­u­za­li­tást, a re­to­ri­kát, az egyén pszi­cho­ló­gi­á­ját, a vé­let­lent. A szá­muk­ra ér­de­kes okok olyan ér­de­kek és cé­lok, ame­lye­ket bi­zo­nyos cse­lek­vé­si mód in­kább tá­mo­gat, mint a má­sik – egy hely­zet­ben csak né­hány va­ló­szí­nű re­le­váns össze­ha­son­lí­tás­ra szá­mí­ta­nak.

A könyv tör­té­ne­ti eset­ta­nul­má­nyok se­gít­sé­gé­vel ve­ze­ti fel a fen­ti szem­pon­to­kat, s il­luszt­rál­ja egyút­tal ezek ter­mé­keny­sé­gét. Az utol­só pél­dá­ja mond­hat­ni ma­ga az a bo­rot­va­él, ame­lyen a tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gia kö­rü­li vi­ták tán­col­ni szok­tak: a 2+2=4 mint időt­len igaz­ság kér­dé­se. Bloorék is­mer­te­tik a ma­te­ma­ti­kai szük­ség­sze­rű­ség meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len­sé­gén ala­pu­ló ál­lás­pon­tot, il­let­ve be­mu­tat­nak né­hány ér­ve­lést, ame­lyek en­nek bi­zo­nyít­ha­tat­lan­sá­ga, tár­sa­dal­mi, ta­nu­lás ál­tal va­ló (stb.) meg­ha­tá­ro­zott­sá­ga mel­lett szól-nak. Csak egyet em­lí­tek itt: egy öt-ele­mű vé­ges arit­me­ti­kán be­lül 2+2=4, de 3x3 is =4, mi­vel az ötöt tar­tal­ma­zó szá­mok itt au­to­ma­ti­ku­san ki­es­nek. A szim­bó­lu­mok hasz­ná­la­ta te­hát kon-textusfüggő. (224.) A könyv szer­zői úgy gon­dol­ják, hogy jog­gal vi­sel­te­tünk gya­nú­val az olyan ki­fe­je­zé­sek­kel szem­ben a ma­te­ma­ti­kai tör­vé­nyek meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban, mint a „kell”, a „nem sza­bad” stb. El­kép­zel­he­tő­nek tart­ják, hogy a ma­te­ma­ti­ka kér­lel­he­tet­len­sé­gét csu­pán azon tár­sa­dal­mi el­vá­rá­sok azon kér­lel­he­tet­len­sé­gé­nek tart­suk, ame­lyek kö­vet­kez­té­ben in­kább így, mint­sem egy má­sik mó­don ala­kít­juk ki tech­ni­kán­kat. (241.) Ugyan­ak­kor azt a ma­gya­rá­za­tot sem ve­tik el, hogy ez a tech­ni­ka azért nyer­he­tett el­sőbb­sé­get, mert a ko­or­di­ná­ció így volt a leg­könnyebb – ta­lán a ha­son­ló „ön­evi­den­ci­ák” is azért ma­rad­nak fenn tar­tó­san, mert olyan mó­don jöt­tünk lét­re (ala­kul­tunk az evo­lú­ció so­rán), hogy ter­mé­sze­tünk­től fog­va von­zó­dunk épp ezek­hez a meg­ol­dá­sok­hoz.

Mind­eze­ket szem előtt tart­va David Bloorék tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gi­ai prog­ram­ja „azok­ra a konvencionalizált struk­tú­rák­ra [irá­nyul], ame­lyek ezek­ből a ve­lünk szü­le­tett in­di­vi­du­á­lis haj­lan­dó­sá­gok­ból kol­lek­tív mó­don épül­nek fel”. (259. Ki­eme­lés tő­lem – G. A.) En­nek a meg­fo­gal­ma­zás­nak a je­len­tő­sé­gét nem­csak ab­ban lá­tom, hogy nagy eséllyel sza­ba­dít­ja ki a tu­do­mány­szo­ci­o­ló­gi­át a ter­mé­sze­ti vs. tár­sa­dal­mi el­len­tét pó­lu­sai közt vég­zett ter­mé­ket­len osz­cil­lá­ci­ó­ból, ha­nem ab­ban is, hogy a töb­bi hu­mán tu­do­má­nyok „ide­a­liz­mu­sa” szá­má­ra re­le­váns kri­ti­kát, sőt akár kö­vet­he­tő irányt is nyújt.

JEGY­ZE­TEK

1. C. G. Hempel–P. Oppenheim: Studies in the Logic of Explanation. Philosophy of Science, 15. 135–175.

2. David Bloor: Knowledge and Social Imagery. Routledge and Keagan Paul. Lon­don, 1976. 3–5.