„A ná­lunk mos­ta­ná­ban elég sű­rűn nap­vi­lá­got lá­tó ön­élet­rajz­ok sok ér­té­kes ada­lék­kal, él­mény­be­szá­mo­ló­val já­rul­hat­ná­nak hoz­zá a kö­zel­múlt­ból nap­ja­ink­ba át­nyú­ló prob­lé­mák fel­tá­rá­sá­hoz. Saj­nos, csak el­vét­ve akad olyan szer­ző, aki­ben van er­köl­csi erő és bá­tor­ság, hogy ön­ma­gá­val, a kor alap­ta­lan re­mé­nye­i­vel és tor­zu­lá­sa­i­val szem­be­néz­zen. [...] Az em­lé­ke­zés­től el­vá­laszt­ha­tat­lan az a fe­le­lős­ség is, amely – töb­bek kö­zött – tel­jes őszin­te­ség­re, ré­geb­bi és újabb il­lú­zi­ók­kal va­ló kér­lel­he­tet­len le­szá­mo­lás­ra kész­tet.” Az er­dé­lyi me­mo­ár­iro­da­lom meg-meg­úju­ló hul­lá­mai kö­zött sok­szor le­íród­ha­tott vol­na már ez a né­hány mon­dat. Ezt a vál­to­za­tot tör­té­ne­te­sen egy 1979-es Gáll Er­nő-in­ter­jú­ból má­sol­tam ki. Az in­ter­jút a bu­da­pes­ti Tánczos Gá­bor, a fris­sen meg­je­lent Gáll Er­nő-nap­ló gya­ko­ri sze­rep­lő­je ké­szí­tet­te, aki­nek sze­re­pe az Ilia Mi­há­lyé­hoz vagy Pomogáts Bé­lá­é­hoz ha­son­ló­nak tű­nik a vissza­em­lé­ke­zé­sek tük­ré­ben: mind­hár­man ál­lan­dó köz­ve­tí­tők­ként, az er­dé­lyi szel­le­mi élet nyo­mon kö­ve­tő­i­ként fi­gyel­ték, kom­men­tál­ták a ki­emel­ke­dő szel­le­mi tel­je­sít­mé­nye­ket.

Vissza­tér­ve az idé­zett Gáll Er­nő-gon­do­lat­hoz, fon­tos­nak tű­nik ki­emel­ni, hogy a múlt­hoz va­ló tel­je­sebb hoz­zá­fé­rés alap­ve­tő­en nem mennyi­sé­gi kér­dés. Nem at­tól vá­lik meg­is­mer­he­tő­vé és meg­szó­lít­ha­tó­vá a múlt (és for­dít­va: a „múlt” szá­má­ra a je­len), hogy egy­re több ön­élet­rajz és me­mo­ár lát nap­vi­lá­got. Mi­nő­sé­gi kér­dés len­ne te­hát, olyan ér­te­lem­ben, ahogy Gáll fel­ve­ti? Ha egy vissza­te­kin­tés fe­le­lős­ség­tel­jes, őszin­te, és le­szá­mol ko­ráb­bi il­lú­zi­ók­kal, ak­kor vá­lik pár­be­széd­ké­pes­sé?

Két­ség­te­len, hogy er­ről is szó van: a po­zí­ci­ó­ról, ame­lyet az ese­mé­nyek el­be­szé­lő­je el­fog­lal. Meg­nye­rőbb, szim­pa­ti­ku­sabb az az at­ti­tűd, amely nem ál­lít­ja be a fő­hőst-nar­rá­tort, az énelbeszélés író­ját té­ved­he­tet­len­nek, olyas­va­la­ki­nek, aki min­dig az ese­mé­nyek ma­gas­la­tán áll, ahon­nan min­dent át­lát­hat. Fo­dor Sán­dor és Gáll Er­nő, akik­nek a köny­ve­i­ről az aláb­bi­ak­ban szó lesz, egy­for­mán vissza­fo­gott­nak mu­tat­koz­nak eb­ből a szem­pont­ból. Csak­hogy a prob­lé­ma, ame­lyet Gáll fel­vet, még­is­csak er­köl­csi. Nem te­kint­he­tünk el at­tól, hogy az énelbeszélés csak köz­ve­tett mó­don, narratívaként vál­hat er­köl­csi tar­tal­mak hor­do­zó­já­vá. Egy ko­ráb­bi írá­som­ban (Kon­tex­tus el­száll, írás meg­ma­rad. Kró­ni­ka, 2003. jú­ni­us 21–22.) hi­po­té­zis­ként fel­ve­tet­tem, hogy a múlt meg­szó­lít­ha­tó­sá­ga mű­fa­ji kér­dés is: ép­pen ezért múl­hat­ta alul a ki­lenc­ve­nes évek fo­lya­mán több me­mo­ár­kö­tet is a ve­lük szem­ben meg­fo­gal­ma­zó­dott nyílt vagy lá­tens el­vá­rá­so­kat. Ne­héz­nek bi­zo­nyult meg­ta­lál­ni azt a nyel­vet, amely a hi­te­les­sé­gé, és amely egy­ben re­ve­lá­ci­ó­sze­rű­en hat. A to­váb­bi­ak­ban ezt a mű­fa­ji prob­lé­mát kí­sé­re­lem meg ala­po­sab­ban ki­bon­ta­ni.

A kö­zel­múlt na­gyobb vissz­han­got kel­tő köny­vei – Bo­dor Ádám és Balla Zsó­fia beszélgetőkönyve, A bör­tön sza­ga, il­let­ve Sza­bó Gyu­la Ké­pek a ku­tya­szo­rí­tó­ból cí­mű kötete(i) – „sza­bály­ta­lan” mű­fa­jú­ak. Bo­dor pró­za­ként ke­ze­li az in­ter­jú mű­fa­ját, ki­bő­ví­ti, az el­be­szé­lés fe­szült­sé­gét szem előtt tart­va meg­mun­kál­ja a könyv szö­ve­gét. Sza­bó Gyu­la kol­lázst te­remt, ide-oda mo­zog az idő­ben, ko­ra­be­li do­ku­men­tu­mo­kat kö­zöl. Már itt fel­tű­nő: nem a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett me­mo­ár­iro­da­lom­ról van szó ezek­ben az ese­tek­ben. Nem ugyan­ar­ról a do­log­ról, amely­re oly szí­ve­sen szo­kás hi­vat­koz­ni Er­dély­ben: a fe­je­de­lem­ség­ko­ri em­lék­írók mun­kás­sá­gá­nak új­ra­é­le­dé­sé­ről.

Mű­fa­ji kér­dés. Gáll Er­nő 1995-ös köny­ve, a Szám­ve­tés két­ség­kí­vül fon­tos könyv­ki­adói ese­mény volt, az ol­va­só elé ál­lí­tot­ta azt a ví­vó­dó, ön­kri­ti­kus, éles elem­ző­ké­pes­sé­gű sze­mé­lyi­sé­get, aki most, a 2003-as Nap­ló­ban rész­ben ugyan­azok­ról az ese­mé­nyek­ről be­szél. (Sőt, már a Szám­ve­tés is tar­tal­ma­zott füg­ge­lék­ként né­hány – fi­no­mí­tott – rész­le­tet az 1977 után ve­ze­tett nap­ló­ból.) Az a könyv va­la­mi­ért még­sem épült be annyi­ra szer­ve­sen a köz­tu­dat­ba, amennyi­re ta­lán el­vár­ha­tó lett vol­na. Mi­e­lőtt ma­gya­rá­za­tot ke­res­nénk er­re a tény­re, ve­gyük egy pil­la­nat­ra még szem­ügy­re azt az (er­köl­csi) el­vá­rást, ame­lyet Gáll az idé­zett in­ter­jú­ban fo­gal­ma­zott meg. Szem­be­né­zés­ről, ön­kri­ti­ká­ról szól. De mon­da­tai egy kon­tex­tust is ma­guk­kal hoz­nak. Hi­szen ép­pen ar­ról be­szél, hogy ak­kor, a het­ve­nes évek­ben is fo­lya­ma­to­san je­len­nek meg a me­mo­á­rok, vissza­em­lé­ke­zé­sek ve­ze­tő ér­tel­mi­sé­gi­ek tol­lá­ból. Gyak­ran apo­lo­ge­ti­kus cél­lal. A kon­tex­tus­ban rá­adá­sul még va­la­mi ben­ne van: az „ön­kri­ti­ka” szó ötvenes–hat-vanas évek­be­li je­len­té­se. Az a sa­já­tos, sze­ku­la­ri­zált „gyó­nás”, ame­lyet ál­ta­lá­ban a párt­szer­vek pro­vo­kál­tak ki köz­ve­tett vagy köz­vet­len mó­don. (Fo­dor Sán­dor is em­lí­tést tesz köny­vé­ben egy ilyen ri­tu­á­lé­ról, amely­nek Ceauşescu fel­rúg­ta a sza­bá­lya­it – Szabédi Lász­ló mond­ja egy Fo­dor­ral foly­ta­tott pár­be­széd­ben: „Még csak nem is vá­la­szol­hat­tam ked­vem­re, sőt »ön­kri­ti­kám« köz­ben is úgy ri­pa­ko­dott rám, mint egy rossz cse­léd­re!” – 70. ol­dal)

A ke­let-eu­ró­pai dik­ta­tú­rák a ma­gán­élet mű­fa­ja­it, a sze­mé­lyes­ség le­he­tő­sé­ge­it érin­tet­ték leg­in­kább. A me­mo­ár mű­fa­ja még (meg­szo­rí­tá­sok­kal ugyan, de) be­le­fért eb­be a ke­ret­be. A sze­mé­lyes nap­ló már nem. Utó­la­gos fel­té­te­le­zé­sek sze­rint Hu­szár Sán­dor­nak ta­lán ép­pen azért kel­lett tá­voz­nia A Hét élé­ről, mert meg­sér­tet­te ezt a ta­but: nap­lót ve­ze­tett, és ezt má­sok előtt sem tit­kol­ta. Az olyan „egy­köny­vű” szer­zők fel­tű­né­se, mint Hen­ri Frédéric Amiel az 1800-as évek má­so­dik fe­lé­ben, aki­nek gya­kor­la­ti­lag egyet­len (posz­tu­musz) mű­ve nap­ló­ja volt, a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rák idő­sza­ká­ban gya­kor­la­ti­lag el­kép­zel­he­tet­len­né vált.

Ne be­csül­jük te­hát le ezt a szem­pon­tot: Gáll Er­nő Nap­ló­já­nak meg­je­le­né­se át­tö­rést je­lent, ép­pen be­széd­mód­ja, mű­faj­tö­rő jel­le­ge mi­att. Sü­tő And­rás meg­je­len­te­tett nap­ló­ja a nyolcvanas–kilencvenes évek for­du­ló­já­ról szólt, ar­ról az idő­szak­ról, ame­lyet a(z is­mé­telt) két­pó­lu­sú­vá vá­lás idő­sza­ká­nak is ne­vez­he­tünk. Ab­szurd vi­lág, ab­szur­di­tá­sá­ban ért­he­tet­len, bot­rá­nyos, de két­pó­lu­sú vol­tá­ban át­te­kint­he­tőbb is ugyan­ak­kor. A Gáll Er­nő-könyv a hetvenes–nyolcvanas évek össze­tet­tebb vi­lá­gát is szín­re vi­szi. Több­fé­le ér­tel­mi­sé­gi sze­rep­mo­dell vá­lik lát­ha­tó­vá, ugyan­ak­kor a nap­ló­mű­faj nagy le­he­tő­sé­ge, hogy a hely­zet­elem­zé­sek idő­le­ges ér­vé­nye is ér­zé­kel­he­tő ál­ta­la. A nap­ló egyes sze­rep­lő­i­hez va­ló vi­szony idő­ben vál­to­zik: lát­ha­tó, ahogy át– meg át­raj­zo­lód­nak az erő­vo­na­lak a Ko­runk szer­kesz­tő­sé­gén be­lül a hetvenes–-nyolcvanas évek­ben. Ér­de­kes, ahogy a „Csip­ke­ró­zsi­ka-vi­tá­ban” az ál­lás­fog­la­lás he­lyes­sé­gé­re vo­nat­ko­zó vé­le­ményt (hogy tud­ni­il­lik Gáll nem köz­li le Panek Zol­tán cik­két, amely Sü­tő And­rás Csip­ke­ró­zsa cí­mű, Ko­runk­ban meg­je­lent esszé­jé­vel vi­tá­zott) a ké­sőb­bi­ek­ben, az el­len­vé­le­mé­nyek ha­tá­sá­ra eny­he bi­zony­ta­lan­ko­dás vált­ja fel. Ez az idő­be­li ki­bon­ta­ko­zás, amely fel­tár­ja a vé­le­mény­al­ko­tá­sok eset­le­ges­sé­gét, kontextuális vol­tát, sok­kal in­kább au­ten­ti­kus­sá te­he­ti az el­be­szé­lést, mint a me­mo­ár retrospektíve „min­den­tu­dó” narratívája.

Nem gon­do­lom ter­mé­sze­te­sen, hogy csu­pán nap­ló­kat ér­de­mes ol­vas­nia an­nak, aki a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek vi­szony­rend­sze­ré­be kí­ván be­le­lát­ni. Mos­ta­ná­ig azon­ban jó­sze­ré­vel hi­á­nyoz­tak a nyil­vá­nos­ság­ból azok az el­be­szé­lé­sek, ame­lyek ré­vén több­szem­pon­tú rá­lá­tás nyílt vol­na ma­guk­ra az el­be­szé­lők­re is. A Nap­ló is­me­re­té­ben meg­bíz­ha­tóbb, meg­nyug­ta­tóbb a Szám­ve­tés ol­va­sa­ta is. És ami még fon­to­sabb: szá­mos más, er­ről az idő­szak­ról szó­ló egy­ide­jű (ko­ra­be­li saj­tó­ban meg­je­lent) vagy ret­ros­pek­tív narratíva ol­va­sa­ta is. Nem fel­tét­le­nül azért, mert a nap­ló ré­vén va­la­mi­fé­le tény­sze­rű „igaz­sá­gok” bir­to­ká­ba ke­rül­ne az ol­va­só. Sok­kal in­kább azért, mert gesz­tu­so­kat, hát­tér-ér­ve­lé­se­ket, ok-okozati össze­füg­gé­se­ket, vagy bi­zo­nyos ese­tek­ben akár em­be­ri ro­kon­szen­ve­ket és el­len­szen­ve­ket he­lyez­het el egyes szö­ve­gek mö­gé.

Fo­dor Sán­dor kö­te­te más mó­don épít­ke­zik, de a mű­faj prob­lé­má­ja ugyan­úgy re­le­váns­nak bi­zo­nyul ese­té­ben is. Egy­faj­ta „anek­do­ti­kus iro­da­lom­tör­té­net­ről” van szó, ha úgy tet­szik. Fo­dor nem az énelbeszélés be­széd­mód­ját gya­ko­rol­ja ez­út­tal (bár köz­vet­ve ter­mé­sze­te­sen azt is), ha­nem író-kor­tár­sa­it eme­li fő­sze­rep­lők­ké, fe­je­zet­cí­mek­ké. „El­ső­sor­ban in­kább azo­kat idé­zem fel – ír­ja be­ve­ze­tő­jé­ben a szer­ző –, akik va­la­hogy mint­ha ki­es­tek vol­na iro­dal­mi éle­tünk­ből, nem is ír­nak ró­luk, nem is igen em­lé­kez­nek rá­juk, és köny­ve­i­ket sem ad­ják ki új­ra. [...] Aki­ket adott eset­ben fél­re-, vagy nem egé­szen is­mer­nek, vagy egy­ol­da­lú­an ál­lí­ta­nak be.” (6., 8.) Vi­lá­gos a könyv­ben az a tö­rek­vés is, hogy ne az „ítél­ke­zés” hang­ne­me ural­kod­jék: „ma­nap­ság nem ah­hoz kell bá­tor­ság, hogy múlt­be­li po­li­ti­kai sze­rep­lé­sük mi­att el­ítél­jünk em­be­re­ket – akár író­kat is –, ha­nem olya­nok meg­vé­del­me­zé­sé­hez, akik élet­mű­vük­ben, akár több-ke­ve­sebb el­vet­ni va­ló mel­lett is, ma­ra­dan­dót hagy­tak az utó­kor­ra.” (7.) E kon­cep­ci­ó­hoz ké­pest ter­mé­sze­te­sen itt-ott el­moz­du­lá­sok is tör­tén­tek a könyv­ben, ezt a szö­veg a meg­fe­le­lő he­lye­ken jel­zi is. A meg­idé­zett írók név­so­rát vé­gig­néz­ve azon­ban (Asz­ta­los Ist­ván, Hor­váth Ist­ván, Nagy Ist­ván, Franyó Zol­tán, Szabédi Lász­ló, Ba­logh Ed­gár, Ba­jor An­dor, Panek Zol­tán, Föl­des Lász­ló, Majtényi Erik, Gel­lért Sán­dor, Méliusz Jó­zsef, Daday Lo­ránd, Szemlér Fe­renc, Gelu Păteanu, Bá­lint Ti­bor) iga­zat ad­ha­tunk Fo­dor Sán­dor hely­zet­elem­zé­sé­nek: vi­szony­lag hát­tér­be szo­rult szer­zők­ről van szó.

Fo­dor Sán­dor írói mó­don kö­ze­lít tár­gyá­hoz: az ál­ta­la kö­ve­tett jel­lem­zé­si mód­szer alap­ve­tő­en a lé­lek­ta­ni re­a­lis­tá­ké. A „hús-vér sze­rep­lők” kép­ze­té­nek ki­ala­kí­tá­sa­kor a re­a­lis­ta írók egyik el­já­rá­sa az volt, hogy va­la­mi­fé­le egyen­súlyt igye­kez­tek te­rem­te­ni a fi­gu­rák „po­zi­tív” és „ne­ga­tív” tet­tei, tu­laj­don­sá­gai kö­zött. Ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor az áb­rá­zo­lás­mód hang­sú­lyo­san el­bil­len va­la­me­lyik irány­ba, in­kább a ro­man­ti­kus pró­za­ha­gyo­mány te­rü­le­tén já­runk. Fo­dor, tar­tóz­kod­va a vég­le­tek­től, egy­aránt igyek­szik fel­vil­lan­ta­ni sze­rep­lői po­zi­tív, em­ber­sé­ges vi­szo­nyu­lá­sa­it, il­let­ve az ötvenes–hatvanas évek (el­ső­sor­ban eb­ből az idő­szak­ból va­lók az el­be­szélt tör­té­ne­tek) ha­tal­mi vi­szo­nya­i­hoz oly­kor tú­lon­túl al­kal­maz­ko­dó írók „bal­lé­pé­se­it”, be­szű­kült hely­zet­ér­zé­ke­lé­sét.

Az anek­do­ti­kus tör­té­ne­tek, il­let­ve a jel­zett tech­ni­ka azt ered­mé­nye­zi, hogy az írók va­ló­ban em­be­ri ol­da­lu­kat mu­tat­ják. Nem ün­ne­pi pó­zo­kat látuk, ha­nem hét­köz­na­pi cse­lek­vé­se­ket: ahogy Nagy Ist­ván nem ér­ti a vic­ce­ket, de pénz­zel se­gí­ti a bör­tön­ből fris­sen ki­ke­rült Páskándi Gé­zát. Ahogy Ba­logh Ed­gár nagy ener­gi­ák­kal szer­ve­zi Ta­má­si Áron te­me­té­sét, de a dip­lo­má­ci­ai fi­nom­sá­gok­hoz nincs ér­zé­ke. Ahogy Gel­lért Sán­dor mű­for­dí­tást vál­lal, no­ha nem tud ro­má­nul.

Ter­mé­sze­te­sen mű­kö­dik a könyv­ben egy má­sik hi­te­les­ség-te­rem­tő té­nye­ző is: Fo­dor Sán­dor az írók­kal va­ló sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sa­it ál­lít­ja kö­zép­pont­ba, ily mó­don a „szem­ta­nú” sze­re­pét játssza. Cél­ki­tű­zé­se vég­ső so­ron egy­sze­rű: „az iro­da­lom­ked­ve­lő, az ol­va­só fi­gyel­mét sze­ret­ném fel­kel­te­ni az em­ber iránt, ki­vált­képp azért, mert a rend­szer­vál­tás után né­me­lyi­kük fö­lött igen­csak som­má­san pál­cát tör­tek bá­tor pub­li­cis­ták” – mond­ja a már idé­zett be­ve­ze­tő­ben. (7.) A könyv nagy eré­nye, hogy egy­faj­ta nem­ze­dé­ki-kor­osz­tá­lyi ér­ték­rend fe­lől (Láng Gusz­táv az „er­köl­csi el­len­zék nem­ze­dé­ké­nek” ne­ve­zi Fo­dor né­hány kor­tár­sát, s ez a jel­lem­zés rá is vo­nat­koz­tat­ha­tó) fel­tár­ja, ki­mond­ja, nyil­vá­nos­ság­ra hoz­za azo­kat az in­kább csak „iro­dal­mi ber­ke­ken be­lül” is­mert ér­té­ke­lé­se­ket, vé­le­mé­nye­ket, ame­lyek egyes kor­tár­sa­i­val kap­cso­la­to­sak. Köny­ve ré­vén itt-ott ki­e­gé­szül, és idő­ben is ki­tá­gul az a vi­szony­rend­szer, amely Gáll Er­nő nap­ló­já­ból is ki­ol­vas­ha­tó – bár a Gáll-kötet jel­lem­zé­sei kí­mé­let­le­neb­bek, szen­ve­dé­lye­seb­bek, ugyan­ak­kor újabb be­jegy­zé­sek ál­tal kor­ri­gál­ha­tó­ak is, ke­vés szó esik ben­ne a Gheorghiu-Dej-korszak köz­éle­ti sze­rep­lő­i­ről. Fo­dor Sán­dor meg­ér­tő sze­re­te­te, il­let­ve sa­já­tos kí­vül­ál­lá­sa foly­tán fon­tos ta­nú­ja en­nek az idő­szak­nak, az írói kö­ze­lí­tés­mód ré­vén pe­dig ki­egyen­sú­lyo­zott for­mát is ta­lál em­lé­kei, ér­té­ke­lé­sei köz­ve­tí­té­sé­re.