Kö­zel fél év­szá­za­dos tör­té­net ez. Majd­nem a fo­lyó­irat új­ra­in­du­lá­sá­val (1957), min­den­eset­re a Ko­runk „ké­pe­se­dé­sé­vel” egy­ide­jű. Hi­szen már 1959-ben Nagy Ol­ga, 1961-ben Kán­tor La­jos ri­port­ját il­luszt­rál­ja (utób­bi­hoz Kerelőszentpálon ké­szí­tett ka­rak­te­res raj­zo­kat), és Ve­ress Zol­tán pá­lya­nyi­tó no­vel­lá­ja, a Me­net­irány (1960) szin­tén Tóth Lász­ló il­luszt­rá­ci­ó­já­val je­le­nik meg. Ugyan­eb­ben az év­ben kö­zöl a Ko­runk ta­nul­mányt az il­luszt­rá­ció mű­fa­ji kér­dé­se­i­ről (Hans Loew), és itt már ér­dem­ben – kri­ti­ka­i­lag – fog­lal­ko­zik a fi­a­tal, „iga­zi te­het­ség” Tóth Lász­ló­val.

Akár vé­gig is kö­vet­het­nénk Tóth Lász­ló gra­fi­ku­si-fes­tő­mű­vé­szi út­ját a lap­ban kö­zölt rep­ro­duk­ci­ók ré­vén, a Ko­runk Ga­lé­ri­á­ban azon­ban mos­ta­ná­ig csak né­hány kol­lek­tív tár­la­ton volt je­len: 1978-ban „A For­rás köl­tői és gra­fi­ku­sai” cím alatt szer­ve­zett ki­ál­lí­tá­son (Jan­csik Pál és Szőcs Gé­za port­ré­ját ké­szí­tet­te el, ki­vá­ló­an) és 1983 jú­ni­u­sá­ban („KO­RUNK GA­LÉ­RIA 200 – Ma­dách Im­re szü­le­té­sé­nek 160., Az em­ber tra­gé­di­á­ja szín­há­zi be­mu­ta­tó­já­nak 100. év­for­du­ló­ján”). Most azon­ban, het­ven­éve­sen, Né­me­tor­szág­ból ér­ke­zett ha­za, ar­co­kat ho­zott ma­gá­val, rend­kí­vül ki­fe­je­ző öreg ar­co­kat, ame­lyek­nek cso­dá­já­ra jár­tak a ko­lozs­vá­ri (és más vá­ros­be­li) mű­ér­tők.

A Ko­runk Ga­lé­ria rég várt Tóth Lász­ló-ki­ál­lí­tá­sá­nak meg­nyi­tó­ja után ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés­re ke­rült sor (ezen a ki­ál­lí­tó mű­vész mel­lett Banner Zol­tán, Heim And­rás, Jakobovits Már­ta, Jakobovits Mik­lós, Kán­tor La­jos és Né­meth Jú­lia vett részt). A be­szél­ge­tés be­ve­ze­tő­jé­ben Jakobovits Mik­lós fel­idéz­te Tóth Lász­ló egy­ko­ri fő­is­ko­lai ta­ná­rá­nak, Miklóssy Gá­bor­nak egy meg­jegy­zé­sét: „Tóth Lász­ló, ma­ga egy óri­á­si nagy ígé­ret lesz, de ma­gá­nak egy ki­csit könnyű a vé­re. Ma­ga nem mé­lyül el elég­gé.” A di­ák­ko­ri em­lék­kel szem­be­sít­ve a mos­ta­ni ki­ál­lí­tás nagy él­mé­nyét Jakobovits a ze­né­ben sze­re­tett „könnyed­ség­gel” tár­sí­tot­ta friss be­nyo­má­sát: „...mélység van ben­ne, de egy­szer­re ele­gáns könnyed­ség”, Tóth Lász­ló bel­ső lel­ki ere­jét és meg­őr­zött er­dé­lyi­sé­gét hang­sú­lyoz­va. A vi­ta kö­zép­pont­já­ba ke­rült Miklóssy ré­gi mon­dá­sa; volt, aki fél­té­keny­sé­get vélt föl­fe­dez­ni ben­ne (Né­meth Jú­lia). A kerekasztal „ala­nya”, il­let­ve „tár­gya” így re­a­gált e meg­jegy­zés­re: „... bár­mi­lyen nagy mes­ter le­het szak­ma­i­lag fél­té­keny, mert en­nek azért más ge­ne­ti­kai ru­gói is van­nak, a fél­té­keny­ség­nek vagy irigy­ség­nek, a szak­mai irigy­ség­nek. De ez eset­ben nem hi­szem, hogy Miklóssy ilyen ér­zé­sek­től ve­zé­rel­te­tett. Itt egé­szen más­ról volt szó. Én most már vissza­em­lék­szem ar­ra, ami­re Jakobovits Mi­ki job­ban em­lék­szik. Ar­ról van itt szó, hogy Miklóssyval min­den ta­nul­má­nyért meg kel­lett na­gyon ke­mé­nyen szen­ved­ni. És ezért, ha ezer évig is fo­gok még él­ni, ezért há­lás le­szek ne­ki. Egy ta­nul­mány­nak az el­kez­dé­se, a le­fo­lyá­sa az utol­só ecset­vo­ná­sig, ami­ről Miklóssynál nem be­szél­he­tünk, mert nem volt ott utol­só ecset­vo­nás, Miklóssynál há­la is­ten­nek nem tör­tén­he­tett meg, hogy kész ak­to­kat vagy kész port­ré­kat fes­tet­tünk. Né­ha há­rom hó­na­pig dol­goz­tunk egy ilyen nagy mé­re­tű ta­nul­má­nyon, és pon­to­san a nap­ról nap­ra meg­nyí­ló prob­lé­mák, amik a ta­nul­mány foly­ta­tá­sá­nál nem­hogy csök­ken­tek vol­na, ha­nem so­ka­sod­tak. Egy adott pil­la­nat­ban el­ju­tott az em­ber a be­fe­je­zett be­fe­je­zet­len­ség­nek ab­ba a fá­zi­sá­ba, ami­kor nem megy to­vább, és an­nak a ta­nul­mány­nak há­tat kell for­dít­son. Az ott szer­zett ta­pasz­ta­la­to­kat majd egy kö­vet­ke­ző­ben ér­té­ke­sí­ti. Na most az tör­tén­he­tett meg ve­lem kap­cso­lat­ban, hogy Miklóssy, aki egy na­gyon-na­gyon mé­lyen ér­ző és gon­dol­ko­dó fes­tő volt, egy­szer pon­to­san er­ről be­szélt, amit te em­lí­tet­tél. En­nek kap­csán azt mond­ta ne­kem, egy ta­nul­mány­nak egy bi­zo­nyos fá­zi­sá­ban: »Hát tud­ja, Tóth elv­társ, ma­gá­nak híg a vére!« Va­ló­szí­nű, hogy ez ab­ból adó­dik, hogy ő han­got adott an­nak, hogy a dol­gok a mű­vé­szet­ben a szel­le­mi el­mé­lyült­ség­nek a fo­lyo­má­nyai. Aki­nek ez a ké­pes­ség nem ada­tott meg, hogy ön­ma­gá­ban el­mé­lyül­jön, és az al­ko­tás min­den fá­zi­sá­ban ön­ma­gán mér­je le a vi­lá­got, il­let­ve a vi­lá­gon mér­je le ön­ma­gát, an­nak nincs mit ke­res­ni eb­ben a fog­lal­ko­zás­ban.”

Banner Zol­tán és Jakobovits Mik­lós föl­ve­tet­te Tóth Lász­ló újí­tó sze­re­pét az er­dé­lyi ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet­ben (kollázstechnika, új anya­gok be­vi­te­le a fes­té­szet­be). A meg­szó­lí­tott be­szélt A báb­szín­ház ud­va­ra és Épí­tő cí­mű kom­po­zí­ci­ó­já­ról, a re­a­liz­mus (és szür­re­a­liz­mus) ér­tel­me­zé­sé­ről. Kán­tor La­jos ar­ra a kö­zel húsz év­re kér­de­zett rá, ame­lye­ket Tóth Lász­ló Er­dély­től tá­vol élt meg. Tóth a Déry Ti­bor ön­élet­raj­zi köny­vé­nek cí­mét idéz­te: Íté­let nincs. Per­sze min­den­ki ön­ma­gá­nak men­tő­övet ke­res. Né­me­tor­szág­ban is ta­pasz­talt egy­faj­ta fo­gé­kony­sá­got azok­ra a dol­gok­ra, „ami­ket a fe­jem­hez vág­ta­tok”, de nincs olyan­faj­ta tár­sa­dal­mi vissz­hang, olyan szük­ség a mű­vé­szet­re, mint ná­lunk. Mai tö­rek­vé­se­i­ről szól­va, utalt a Ko­runk kép­ző­mű­vé­sze­ti szá­má­ban („Vi­zu­á­lis va­ló­ság – kü­lön vi­lág?” – 2002. 8.) kö­zölt esz­me­fut­ta­tás­ára. A be­szél­ge­tés Jakobovits Mik­lós sza­va­i­val zá­rult: „Én ab­szo­lút nem ér­zem, La­ci, hogy te el­men­tél. ’86-ban meg­lá­to­gat­ta­lak té­ged Mün­chen­ben. Az­óta majd­nem húsz év telt el. Én úgy ér­zem, hogy eze­ket a mun­ká­kat akár­hol csi­nál­tad, mint hogy­ha a Szentpéteri-templom mel­let­ti la­ká­sod­ban ké­szül­tek vol­na. Ezek az ér­té­kek a te lel­ki kény­sze­red­ben do­mi­nál­nak. Nem lá­tok sem­mi je­len­tő­sé­get ab­ban, hogy Své­dor­szág­ban vagy Szentgyörgyön vagy Ko­lozs­vá­ron csi­nál­tad őket. Itt a lé­lek­nek do­mi­ná­ló ere­je a lé­nyeg.”