Beszélgetés Gálfalvi Györggyel. Kérdezett Vallasek Júlia Mély szakadékok fölött
1965-ben friss diplomásként, a Gaál Gábor Kör vitáin szerzett élményekkel, harci kedvvel kerültél az Ifjúmunkáshoz. Milyen szerkesztői tervekkel, ambíciókkal érkeztél oda?
– A „harci kedv” pontos jellemzése akkori lelkiállapotomnak. A Találkozásaink című kötetemben van egy írás, (amit egyébként az Utunk Évkönyv számára készítettem, de Koppándi elvtárs kivétette, csodák csodája, hogy az 1989. december 22-én megjelent kötetben benne maradt). Most is csak azt tudom megismételni és vállalni, amit ott, akkor az Én is éltem nagy családban című szövegben leírtam. Nagy-nagy harci kedvvel érkeztem a szerkesztőségbe, úgy éreztem, alkalmat kaptam mindannak a hangsúlyosabb képviseletére, amiről a Forrás második nemzedékeként emlegetett barátaimmal a Gaál Gábor Körben és az egyetemi évek alatt általában annyit beszélgettünk, és reméltem, mindazt én most az ő nevükben is megvalósíthatom. Közülünk elsőként kerültem szerkesztőségbe, nem egyedül, mert Kocsis István barátom és évfolyamtársam ugyanakkor került a Pionírhoz szerkesztőnek. Engem Dali Sándor hívott az Ifjúmunkáshoz.
– Hogy kezdődött a szerkesztői pályád? Megkaptad a diplomádat, és máris hívtak az Ifjúmunkáshoz?
– Úgy kezdődött, hogy egy hajnalon, reggel 6-kor befejeztem Papp Ferenc kisregényeiről szóló államvizsga-dolgozatomat, és rendkívül fáradtan, de a hajrá-munka után még mindig felajzva, úgy reggel kilenc felé éppen félálomban voltam, amikor lépéseket hallottam dübörögni a padlásszobám lépcsőjén. Kopogtatás nélkül beállított hozzám Lászlóffy Aladár, és közölte, hogy Dali Sándor fel akar venni szerkesztőnek az Ifjúmunkáshoz, rám vár az Arizona cukrászdában, Cseke Gábor, az Ifjúmunkás akkori szerkesztője azonnal odavisz autóval. Na most, hogy Dali Sándor, Ifjúmunkás és autó a kapu előtt: mindez úgy tűnt, hogy félálomban valamit delirálok, de valóban az történt, hogy Dali várt, és felajánlotta, menjek a laphoz. Mindennek persze előzménye is volt. Dali Sándor lejött Kolozsvárra, és találkozott a Gaál Gábor körösök egy részével. Nem a Gaál Gábor Körbe jött, hanem az akkor mocorgó, mozgolódó fiatal írókkal akart találkozni. Az Írószövetség akkori helyiségében volt ez a találkozó, az Egyetem utca 1. szám alatt, az emeleten, ahol egyébként a Gaál Gábor Kör üléseit is tartottuk. Én, szokásom szerint, meglehetősen „izgágogva” előadtam az elképzeléseimet irodalmunk és publicisztikánk jövőjéről, és arról, hogy mit kellene tenni, hogy tisztességes legyen, mert most nem tisztességes.
– Ez volt a versenyvizsga?
– Igen, nagyjából ez lehetett az a pillanat, amikor Dali Sándor felfigyelt rám. Meg kell mondanom, hogy amit ő csinált, rendhagyó volt. Megkerestek minket akkor az Előrétől is, nyolcunkat próbáltak meggyőzni, hogy menjünk oda. Jelentkeztünk is, de egyikünket sem vettek fel, mert úgy érezték, hogy túlságosan borzasak és kezelhetetlenek lennénk. Dalinak viszont egészen különleges makarenkói képessége volt a problémás emberek összeszedéséhez, akik aztán természetük szerint problémákat is okoztak. Én is elég gondot okoztam neki, de életem egyik legnagyobb szerencséjének tartom, hogy az ő keze alá kerültem. Abban az időben a mostaninál is sebezhetőbb, támadhatóbb és támadási felületeket adó ember voltam, kihívtam magam ellen a sorsot, és ha nem Dali lett volna a főszerkesztőm, aki sokszor egészen komoly vitákban is megvédett, nagyon elbánhattak volna velem.
– Mennyire engedték, hogy a vehemensen kifejtett terveket gyakorlatba ültesd?
– Dali engedte. A felsőbb szervek tiltották, de azok végső soron Dalin keresztül jutottak csak hozzám, ő pedig ott volt ütközőfalként. Ameddig ott volt, minden rendben is volt, akkor kezdődtek a bajok, amikor Dalinak ’68 februárjában el kellett menni a szerkesztőségből. Addig ő tartotta a hátát értünk, azért, amit csináltunk. Derék ember volt, aki úgy jött oda főszerkesztőnek pártaktivistaként, hogy ő eddig olvasó volt, és egykori olvasói elvárásaira alapozva szeretne jó lapot csinálni. Ezért nagyon kéri a kollégákat (ekkor én még nem voltam ott), segítsék hozzá ahhoz, hogy jó újságíró legyen. Világos, hogy aki így áll hozzá a dolgokhoz, az becsületes ember, és többet megenged a szerkesztőknek. Tehát Dali hagyott dolgozni, és amikor problémáink voltak, például amikor feljelentettek, vagy amikor a román fejesek sokszor már anyaggyűjtés közben azzal fenyegettek, hogy megégetnek, a magyar kiskirá-
lyok pedig a változatosság kedvéért azt mondták, hogy kitörik a nyakamat. Mind eléggé szavatartó emberek voltak, akik mindent megpróbáltak, hogy egyrészt megégessenek, másrészt kitörjék a nyakamat. Feljelentéseket írtak, azok mindig elkerültek a Központi Bizottsághoz, az Ifjúmunkás pedig a KISZ Központi Bizottságának a lapja volt.
– Elsősorban riportjaid, szociográfiai írásaid jelenthettek szálkát a szemükben.
– Igen. Annak idején ezeket úgy neveztük, hogy tényfeltáró, oknyomozó riportok. Problémaérzékeny volt az egész nemzedékem, sok-sok illúzióval. A hatvanas években mi annak a mozgalomnak, annak a szellemi megpezsdülésnek a vonzáskörében éltünk, ami aztán a prágai tavaszban csúcsosodott ki. Ezután vált nyilvánvalóvá, hogy illúzióink voltak. ’68 után már nagyon kevesünknek voltak illúziói, de addig azt hittük, hogy a szocializmus megreformálható, csak tisztességesen szembe kell nézni a problémákkal. Addig azt hittük, hogy minden bajnak az az alapvető oka, hogy akik képviselik a szocializmust a hatalomban, azok nem őszinték, nem tisztességes emberek. De bezzeg, ha majd azok kerülnek oda, akiket mi szeretnénk, akkor minden megváltozik, és ha nem is egy csapásra, de folyamatosan megjavul minden, mert ezek az emberek őszintén fogják a demokrácia elveit képviselni. Hát egy frászt! A tényfeltáró riportok indulati töltete mindig ez volt: ellene szegülni az igazságtalanságnak bármi áron. Don Quijote-i alapállással, lovasrohammal mentünk neki a szélmalmoknak, és borzasztóan csodálkoztunk, hogyha a szélmalmok odavágtak minket, vagy pedig tovább forogtak a maguk törvénye szerint, és őrölték az embereket, az emberi sorsokat. Ez volt az akkori konfliktusok alapja, a szerkesztőségen belül is. Ott is megvoltak, igaz, már kevesen, a régi gárda képviselői. Dali segítségével sikerült őket háttérbe szorítani, a legtöbbjük el is ment a laptól. Ugyanakkor Dali ránk hagyta, hogy hozzuk a mi embereinket, csak az én évfolyamomról egy adott pillanatban már ötön voltunk a lapnál. Én kerültem oda elsőnek, aztán Kocsis Pista átjött a Pionírtól, majd egy év múlva odajött Aradi József, negyediknek jött Domokos Eszter és végül ötödiknek, a levelezési rovathoz Müller Feri. A hátunk mögött pedig ott volt a Forrás-nemzedék, jöttek az írások a fiúktól, Királytól, Farkastól, Magyaritól, Kenéztől, Vári Attilától, akik mind fórumuknak érezhették a lapot. Egyébként az Ifjúmunkásnak indult egy művészeti melléklete is, ma is érdemes megnézni. Megmondom őszintén, fáj nekem, hogy ennyire kiesett a köztudatból az Ifjúmunkásnak ez az 1965–70 közötti korszaka. Csak jómagam legalább húsz Forrás-szerzőről írtam recenziót akkoriban, minden megjelent Forrás-kötetet lereagáltunk, minden lényeges kérdésben megszólaltunk. Az Ifjúmunkás ekkor valóban fórum volt, olyan visszhangos vitáink voltak, mint például a riport-vita, amelynek én voltam az egyik kirobbantója, az irodalmi demokráciáró vagy a fiatal írók problémáiról folyó vita. Kerekasztal-rendezvényeink voltak, néha harminc-negyven embert hívtunk fel Bukarestbe kétnapos konferenciára. Valóban pezsgett az élet az Ifjúmunkás körül, gyönyörű évek voltak, és nem csak azért, mert akkor voltam fiatal, bár nyilván az is belejátszik, hanem azért is, mert ízlésünk szerint akartunk élni, és ez sikerült is. Persze nem mindenben. Ha most visszagondolok azokra az évekre, még mindig beleborzongok: bekötött szemmel egyensúlyoztunk nagyon mély szakadékok fölött. Most visszanézve ez világos, de akkor is éreztük ezt a veszélyt, csak akkor, ellentétben a hetvenes-nyolcvanas évekkel, még úgy éreztük, hogy ez a veszély ideiglenes, mi pedig táruló vagy legalábbis kitárható kapukon döngetünk. Egészen más hangulat volt a hetvenes-nyolcvanas években, számomra akkor már világos volt, hogy ezek a kapuk nem fognak kitárulni, de ettől függetlenül döngetni kell. Akkor, ’68 előtt azonban még úgy éreztük, hogy csaknem minden tőlünk függ, csak közösen kell nekifeszülni, és értelmes érveket kell találni az idősebbekkel szemben, hogy őket is a magunk oldalára állítsuk. A hetvenes évek elején volt a Korunkban a nemzedék-vita, amely még a hatvanas évek hangulatát tükrözte, ott elmondtuk azt az illúziónkat, hogy minden korban van egy nemzedék, amelynek a problémái egybeesnek a kor, a társadalom előtt álló legégetőbb problémákkal. Mi természetesen úgy éreztük, hogy a mi nemzedékünk ez. Megmosolyogtató illúzió, de kérném elismerni, hogy gyönyörű.
– Illúzióvesztésről beszéltél 1968 után. Ez is szerepet játszott abban, hogy otthagytad az Ifjúmunkást és átkerültél az Igaz Szóhoz?
– Ez is szerepet játszott, de az is, hogy Dali távozása után megromlott a hangulat a szerkesztőségben, a parlamentáris demokrácia, amiben addig éltünk, elvesztette a talaját, az odakerülő új munkatársak már valóban aktivisták voltak, akikkel nem lehetett közösen tervezni semmit. Sorra eljöttünk onnan, először Kocsis Pista, aztán én, majd Aradi Jocó és Domokos Eszter – szétment a társaság.
– Milyen új szerkesztői kihívásokat jelentett az, hogy egy ifjúsági hetilaptól egy irodalmi-kulturális havilaphoz kerültél?
– A kihívás világos volt előttem, de akkor még mindig úgy éreztem, hogy van fogam az élethez, van bennem energia. Én a szociográfia irányából indultam az irodalom felé, két ember volt rám a legnagyobb hatással: Balázs Ferenc és Németh László. Kettős célom volt, egyrészt a társadalmi feladatokkal való szembenézés, másrészt az irodalmi élet megszervezése, Németh László mintájára, aki huszonnégy évesen azt írta, hogy „az irodalmi élet organizátora akarok lenni”. Úgy éreztem, hogy az Igaz Szónál ezt a korábbiaknál hangsúlyosabban tudom képviselni, ráadásul riportjaim, szociográfiai írásaim akkor már valóban kinőtték az Ifjúmunkás kereteit. 1970 novemberétől kerültem az Igaz Szóhoz, ’71-ben szinte teleírtam a lapot, négy-öt szociografikus írásom jelent meg. Ezekből állt össze később, ’74-ben az első kötetem, a Szülőföldön, világszélen. A kritikai rovatot vezettem – aki ismeri az irodalmi életet, tudja, hogy a kritikai rovat kulcsfontosságú egy irodalmi lapban. Úgy gondoltam, lehetőséget kaptam arra, hogy azokról a könyvekről írassak, amelyeket én fontosnak tartok, és azokat a kritikusokat hozzam helyzetbe, akiknek a véleményére adok. Ez ment is egy ideig gyönyörűen, ameddig aztán nem ütközött a lap vezetőjének érdekeivel. Ezután jött az a gyűlés, amelyen elvették tőlem a kritikai rovatot, mondván, hogy háttérbe szorítom a marxista kritika képviselőit: Robotos Imrét, Kovács Jánost és Izsák Józsefet, és ehelyett „pityipalkókkal” töltöm meg a lapot. A név szerint felsorolt „pityipalkók” Láng Gusztáv, Szilágyi Júlia és Bretter György voltak. Azon a gyűlésen én először piros, aztán nagyon fehér lettem, Papp Ferenc kollégám (akit szerintem érdemtelenül felejtettek el, mert annak ellenére, hogy az ötvenes években a szocialista realizmus élő klasszikusának ígérkezett, később nagyon jó novellákat és kisregényeket írt) lenyomott, amikor hozzá akartam szólni, és elém tolt egy cédulát, hogy: „Nyugalom, a munka megkeresi azt, aki elvégzi.”
– Megkereste?
– Három héten belül. Akkor, a gyűlésen átadták Jánosházynak a kritikai rovatot, aki józan és nagyon hasznos szerkesztő volt, egy pillanatig sem vette komolyan, hogy ezentúl neki kell szerkesztenie, csinálhattam nyugodtan tovább. Éppen csak annyi történt, hogy a továbbiakban már nem tudtam rendszeresen dolgoztatni Bretteréket. Nem azért, mert nem tudtam volna keresztülverekedni az írásaikat, hiszen akkor már eléggé kiéleztem a helyzetet Hajdu Győzővel, hanem mert ők is beleunhattak, és nem recenzáltak. Na meg Hajdu Győző is olyan cikkeket közölt, hogy nem akarták magukat „cégéreztetni” az Igaz Szóban. Nehéz volt így dolgozni: hogy akiket közölnék, azok nem miattam, hanem Hajdu Győző miatt nem akarnak nálunk közölni. Lasszóval kellett futkorásznom a fiatal kritikusok után, akiket időnként egybetereltem, és felsorakoztattam öt-hat embert, mondják el a kritikai hitvallásukat, hogy ezzel is egy másfajta irodalmi szemlélet érvényesüljön. Bölcsebbnek kellett volna lennem, nem kellett volna arra kényszerítenem őket, hogy el is mondják azt, amit az írásaikban amúgy is képviseltek. Csak hát mi akkor, ha a társadalomban nem is, az irodalomban még mindig azt hittük, hogy érvényesíteni tudjuk azt a másfajta valóság- és irodalomszemléletet.
– Az Igaz Szónak volt egy melléklete is a fiatal írók számára, amely az 1942–44 közt megjelenő Termés mintájára Tavasz, Nyár, Ősz, Tél címmel jelent meg.
– Markó Bélával ketten terveztük el. Úgy indult, hogy ’78-ban összehívtunk vagy negyven fiatal írót. Hajdu Győzőnek sikerült megmagyarázni, hogy ha őt mindenki utálni fogja, akkor a párt előtt is hitelét veszti, ezt elkerülendő érdemes lépéseket tenni a fiatalok felé is. Egyébként neki, ha nem is következetesen, de voltak ilyesfajta fellángolásai, hogy ő most az irodalom felé a liberális, tárt keblű jófiút játssza. Aki közelről ismerte őt, tudta, hogy éppen melyik pillanatban lehet erre játszani. Mi tehát összehívtuk a fiatalokat, ő tartott egy nagyon liberális dumát. Mire Tamás Gáspár Miklós is tartott egy nagyon liberális dumát, és közölte, már maga az a tény, hogy valaki eljön egy ilyen gyűlésre, vagy elküld egy kéziratot az Igaz Szónak, a konvenciókhoz való igazodás. Ezen a gyűlésen határoztuk el, hogy a fiatal íróknak kell egy külön lap. Persze indulhat az Igaz Szó szárnyai alatt, Győző ezt úgy adhatta el felfelé, hogy benne megbíznak a fiatalok, ezért ő indítja el a lapot, és ideológiailag majd ő ellenőrzi. Három számot, a Tavaszt, a Nyárt és az Őszt úgy adtuk ki, hogy Hajdu Győző nem szólt bele. Volt egy szerkesztőbizottság, amelyben benne volt Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós, Adonyi Nagy Mária, ha jól emlékszem, Palotás Dezső is, ezenkívül Mánya Zita, Markó Béla és én. Havonta egyszer összegyűltünk, mi határoztuk el, hogy mi legyen a lapban, és nem is szólt bele senki. Ez ment is három számon át, aztán Hajdu Győző észbe kapott, a negyedik számot már beütötték az Igaz Szóba. Annyit még ki tudtunk harcolni, hogy megjelenhetett az Ötödik Évszak című antológia, de ez már utóvédharc volt. Győző kivette a kezünkből, átnézte, de szerencsére nem sokat tudott változtatni rajta, mert félig már ki volt nyomtatva. Írt hozzá egy fülszöveget, amit ketten Jánosházy Györggyel írtak alá, és amelyben nagyjából elhatárolódtak az antológiában közölt szövegektől. Ez a kísérletünk sem sikerült, de számomra feledhetetlen volt mindaz, ami odáig elvezetett.
Akkoriban tartottuk a kapcsolatot az irodalmi körökkel is. Ti, fiatalok el sem tudjátok képzelni, milyen fontos szerepe volt ezeknek az irodalmi köröknek, nem csak a Gaál Gábornak, hanem a többinek is, Váradon, Aradon, Temesváron, Szatmáron, Nagykárolyban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Udvarhelyen, Keresztúron. Jártuk ezeket az irodalmi köröket, beszélgettünk az irodalomról, aztán összegyűjtöttük őket is egy találkozóra, ahol elmondhatták a véleményüket. Akkor úgy nézett ki, ebből valóban kijöhet egy irodalmi lap. Próbálkoztunk Váradon is egy lappal, beadványokat írtunk, nagy csatákat folytattunk. Amikor a váradi irodalmi kör tagjait bevitték a Securitatéra, és hetekig hurcolták kihallgatásra, akkor Jánosházy Györggyel elmentünk Váradra, kihallgatást kértünk a megyei pártbizottság propagandaosztályának vezetőjétől, egy bizonyos Fodor elvtárstól, aki rendkívül korlátolt, buta ember volt. Jánosházy Gyurka volt a szerkesztőség párttitkára, voltak különböző hivatalos papírjai, ezeket felmutattuk, és közöltük, hogy halljuk, hogy probléma van az irodalmi kör tagjaival, és hát aggódunk, mert ezek a fiatalok nemzetközileg ismert költők, és a párt politikájára rossz fényt vetne, ha valami bajuk esnék. Blöff volt az egész, de hatott: egy hét alatt lezárták az ügyüket, és a kör tovább működhetett. Ilyen huszárcsínyekbe is bele tudtunk menni.
– A szerkesztői munka tehát ilyesmit is jelentett?
– Igen, sőt meg kell mondanom, hogy energiáink nagyobb része erre ment rá. Meg a szervezésre. Egy adott pillanatban az Igaz Szónak még táncháza is volt. A szerkesztőség mellett volt a mozivállalatnak egy terme, és szombat esténként Zakariásék zenekara ott húzta a talpalávalót, Panek Kati meg énekelt. Szereztünk pénzt az Írószövetségtől, és elhoztuk autóbusszal a táncosokat – először Székről, aztán Körösfőről, Mérából, Csángóföldről, ők tanították az itteni fiatalokat. Havonta egyszer műhelytalálkozók, irodalmi matinék voltak a Színművészeti Intézet színpadán. Kéthetente összehívtuk a vásárhelyi vagy megyei értelmiségieket, a legkedveltebb írókat hívtuk meg felolvasni Bajor Banditól elkezdve Lászlóffy Aladárig. Tehát csipkedtük magunkat, hogy nem szabad beletörődnünk abba, hogy mi itt pusztulásra vagyunk ítélve. Mert ezt éreztük a bőrünkön. Ekkor már nem voltak illúzióink. Én ’89-ben sem hittem, hogy mindaz, ami akkor már nagyban ment Kelet-Európában, ide hozzánk is begyűrűzik. Székely János, aki kimondottan pesszimista ember volt, azt mondta, hogy ez hatszáz évig tart. Tartottuk a kapcsolatot a magyarországi, de a felvidéki és délvidéki ellenállási mozgalmakkal is, keményen vásárra vittük a bőrünket azzal, hogy illegális találkozókra jártunk, futárszolgálatot állítottunk be, mindezek ellenére sem hittem, hogy a rendszer nálunk is meg fog dőlni.
A szerkesztői munka mellett és sokszor ahelyett, pótcselekvésként folyt a sok szervezés, mert sem íróként, sem szerkesztőként nem tudtuk kifutni magunkat, hiszen egyre nehezebb volt ízlésünk szerinti lapot szerkeszteni. De azért is csináltuk, mert az önkifejezés egyik formájának éreztük. Néha úgy tűnt, hogy eredményesebb formája az önkifejezésnek, mint az irodalomban való önmegvalósítás, mert ott reménytelennek láttuk a szókimondást. Három könyvem jelent meg 1989-ig, mind a három miatt évekig kellett csatáznia Domokos Gézának. A Találkozásaink már 1981-ben benne volt a kiadói tervben, végül ’89-ben jelent meg teljesen eltorzítva. Úgy éreztem, nincs lehetőségem elmondani azt, amit akarok. Hajdu Győző és a cenzúra miatt szerkesztőként sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni az álláspontomat, erre jött a táncház, az irodalmi estek, irodalmi körök, a fiatalokkal való állandó foglalkozás. Mindez lehetővé tette, hogy az ember valahogy egyensúlyban tartsa önmagát.
– 1990-ben megnyíltak a lehetőségek, az Igaz Szóból Látó lett. Gondolom, nemcsak új szerkesztőséget kellett előteremteni, hanem új szerkesztői elképzelések is születtek.
– Így van. Az Igaz Szó utolsó, illetve a Látó első száma ’89 decemberében már meg volt szerkesztve, le volt adva. Az első ívet, ahol egy csomó írás volt a Kommunista Párt novemberi kongresszusáról, kivettük, a többit benne hagytuk. Az első ív helyett betettük Lászlóffy Aladár kéznél levő versciklusát, a Simphonia Antiquát, Markó Béla vezércikkét és Batsányi János versét, A látót. A többi maradhatott úgy, ahogy volt.
A szerkesztőségi váltások is simán mentek, december 23-án reggel, mikor Király Károly egy gyűlésen megkérdezett, hogy ki lesz a lap főszerkesztője, mondtam, hogy Markó Béla. Ezt azonnal be is írták, az Írószövetségnek is bediktáltuk, december elsejétől, visszamenőleg már így is adták a fizetéseket. Jeleztük, hogy fel szeretnénk venni Kovács András Ferencet, akit addig nem tudtunk odahozni – január 1-től már státusban volt. Az Írószövetség, a hatalom mindent teljesített. Közben a társadalomban is zajlottak a változások, december 23-án, délután, amikor megalakítottuk az RMDSZ-t, annyit mondtam a fiúknak, hogy ismét alkalmunk van valamit elrontani, lássunk hozzá!
– Ez pesszimizmus volt vagy optimizmus, hiszen mindkettő benne van?
– Meg kell mondanom neked, hogy egyik sem. Az emberi tapasztalat. Ekkorra már beláttam Székely János igazát, amit régen annyit vitattam, miszerint a világ szerkezete megváltoztatható, a törvényei nem, ugyanaz az embertípus fog felülkerekedni, amelyik eddig is felül volt.
A szerkesztőségben azért megváltoztak a dolgok: ha már kézhez vettük a lapot, kezdenünk kellett vele valamit. Borzasztó nehéz körülmények között dolgoztunk, ugyanis a szerkesztőség volt az RMDSZ központja. Perszonálunióban egyrészt lapvezetők, másrészt RMDSZ-vezetők voltunk. Minden volt, csak nyugalom nem. Reggel nyolckor már ott voltak a kérelmezők, mindenki verte az asztalt, mindenki tanácsot kért, mindenki utasítást várt, közben pedig csináltuk a lapszámokat. Szerencsére volt rutinunk, megvolt egy csomó anyag, és tudtuk, kitől mit kell kérni, az emberekben is megvolt az ugrásra kész kifejezési készség. Tudtuk, kinek mi van a fiókban, Székely Jánosnak például meg nem jelent drámái, versei, esszéi, Sütő- és Kányádi-írások vagy Mózes Attila írása, a Vénasszonyok nyara, ami korábban nem jelenhetett meg. Végső soron a lappal nem volt olyan sok munka, elég volt benyúlni a barátaink fiókjába, hiszen tudtuk, hogy melyik fiókban mi van. 1990-ben és 91-ben például Székely János többet közölt a Látóban, mint huszonhárom év alatt az Igaz Szóban. Felszabadult, jó hangulat volt a szerkesztőségben, ugyanakkor borzasztó feszült hangulat a politikában. Ami engem illet, nem éreztem magam hasznosnak a közéletben, az RMDSZ-ben is idegenné váltam, mert állandóan moralizáltam, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a lap mellett maradok. Amellett, hogy lejöttem Vásárhelyre, ez volt a másik okos lépés az életemben.
– Tizenhárom év Látó-szerkesztés után milyen mérleget tudnál megvonni? Melyek voltak a sikerek és a kudarcok?
– Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de a legnagyobb siker az, hogy létezünk és vagyunk. A tizennegyedik évfolyam közepén vagyunk, és még soha nem volt olyan, hogy ne jelent volna meg a lap. Közben kihúzták alólunk az Írószövetséget, ehhez is kellett némi tapasztalat, mindezt megérezni. A diktatúrában és kisebbségi létben edzett ösztöneink jól működtek.
’91-ben, még Dinescu volt az elnök, világossá vált, hogy hosszú távon nem számíthatunk az Írószövetségre, ki kell építenünk a magunk hátországát. Akkor aztán elkezdtünk kajtatni szponzorok, alapítványok, szervezetek, nyomda után. Világos volt, hogy a saját lábunkra kell állni. Barátaink segítségével, akik nem jóindulatukat fitogtatva vagy számlát benyújtva segítettek, megszereztük a nyomdát, vettünk egy házat. Megvan tehát a nyomdánk, megvan a lap előállítási lehetősége. A másik nagy siker, hogy megteremtettük a Mentort, ahol már túl vagyunk a háromszázadik köteten. Igaz, hogy az egészen fiatal gárda még mindig nincs teljesen mellettünk, de azért van egy nagyon jó munkatársi gárdánk, olyan emberek, akikre nagyjából számíthatunk.
A kudarcok... a kudarcokról is beszélni kell. Nem tudom, mennyire személyes és mennyire intézményes kudarcunk az, hogy a lap megfelelő terjesztését nem tudjuk biztosítani. Ez lehet korhangulat is. Mindenki azt mondja, hogy ne várjam el azt, ami a hetvenes-nyolcvanas években volt, amikor a szerkesztők Trabantjaikkal vitték az iskolákba az Igaz Szót. A lap rendszeresen hatezer példányban jelent meg, de volt olyan számunk, mint például a Bethlen Gábor-, a Bartók- vagy a Bolyai-szám, amelyik tizenkétezer példányban jelent meg. Belátom, hogy azok más hangulatú évek voltak, mint a mostaniak, de azt mégsem tudom belátni, hogy mondjuk Marosvásárhelyen a Látó egyetlen iskolában sem jár, hogy egyetlen tanárt sem találtunk, aki vállalná, hogy terjeszti a lapot. Nem tudom elhinni, hogy ennyire lecsökkent volna az irodalom, az írott sajtó iránti érdeklődés. Alternatívaként, a nyomtatott lapok mellékleteként el tudom képzelni az interneten közölt irodalmat, de hogy helyettesítse, azt nem. A legnagyobb kudarcnak tehát azt érzem, hogy a lap terjesztését nem tudjuk megoldani. Most lesz egy tárgyalásunk a Határon Túli Magyarok Hivatalában, állítólag ők vállalják azt, hogy négy Kárpát-medencei lapot, köztük a Látót, terjeszteni fognak Magyarországon. Eddig ez nem volt megoldva. Évek óta az történik, hogy egy bevásárlószatyorban lopom át a Látót a határon. Most már modernizálódtunk, mert a Duna TV futárszolgálatával küldöm.
De nem szeretném a kudarcokkal zárni. Jó érzés az, hogy jövőjét látom a lapnak, erősnek érzem a szerkesztőséget, jó a csapat. Nagy-nagy öröm tehetséges emberekkel együtt dolgozni. Nagy bánatom volt az Igaz Szónál, hogy ellenséges környezetben dolgoztam. Ma szeretek bemenni a szerkesztőségbe, jól érzem ott magam.
– Úgy számoltam, hogy csaknem negyven éve vagy szerkesztő. Ha készülne egy kézikönyv a kulturális lapszerkesztés szabályairól, vállalnád-e, hogy megírod a magad ars redactandiját?
– Nem vállalnék ilyet. Nincs rá recept. Boldog embernek kellett volna lennem az elejétől kezdve, hiszen szerkesztő akartam lenni, irodalommal akartam foglalkozni, és hát ezzel foglalkoztam egész életemben. Mégis voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, ezen az áron, ilyen feszültségben nem érdemes. Ezért csak azt mondhatom mindenkinek, hogy ne adja fel; ha úgy érzi, nincs tovább, akkor is van tovább. Nem lehet úgy kiborulni, hogy ne lehetne még jobban. Az is igaz, hogy az ember mindig talál erőt magában... Néha egy-egy kéziratban vagy munkatársi gesztusban. Ha bejön egy jó kézirat, aznap jó napom van. Annyit tudok mondani, hogy az legyen szerkesztő, aki örömét leli egy jó kéziratban, és el tudja képzelni az olvasót is. Íróként, emberként lehetek egyedüli példány, de olvasóként már nem vagyok az. Ha valamit tovább szeretnék adni, az volna, hogy nem azt kell keresni az író kollégákban, hogy kivel miért nem állhatok szóba, hanem hogy kivel miről lehet beszélgetni, olyasmiről, ami mindkettőnknél vérre megy. Még akkor is, ha nagyon fontos kérdésekben nem értünk egyet. Biztos vagyok benne, hogy ha így állunk hozzá, nagyon jól el tudunk beszélgetni olyan emberekkel is, akiknek egészen más a politikai meggyőződésük, az indíttatásuk, az érdekeik által meghatározott ízlésviláguk. Mert sajnos az ízlést nemcsak az alkat, hanem az érdek is befolyásolja.
– A jó szerkesztő tehát minden íróval, költővel elbeszélget, mindenkinek a kéziratát gondozza. Erre rengeteg idő, energia rámegy. Hol találja meg a publicista Gálfalvi György a maga írói céljait, lehetőségeit?
– Nem találja meg. A publicista Gálfalvi sajnos teljesen elbizonytalanodott, háttérbe vonult, rossz lelkiismerettel bolyong, mert továbbra is halasztja magát. Az íráshoz másfajta ihlet kell, mint a szerkesztéshez, mert ihlet kell ahhoz is, egy morzsányi szerencse meg persze a hangyák szorgalma. A malomkőnyi következetesség meg a hangyaszorgalom, ami a lapban megnyilvánul, nem mentség, csak magyarázat. Mindez az író, a publicista szabadságát behatárolja. Nehéz megteremteni azt a pillanatot, amikor az ember egyedül van, és a maga legbensőbb mondanivalójára koncentrálhat. Most zavarban vagyok, hogy mindez mentegetőzésnek tűnhet, holott magyarázatnak szánom, hogy miért közlök ilyen keveset. Azt is meg kell mondanom, egy pillanatig sem mondtam le arról, hogy gyakrabban legyek jelen írással. Valószínűnek tartom, hogy nyugdíjas fővel leteszek egy tűrhető kéziratot az asztalra. Az írások bennem vannak, de nem engedem meg nekik, hogy tollba mondják magukat.
Egy időben az Ifjúmunkásban saját és álnéven hetente hat-nyolc írást közöltem, volt két rovatom, a Diákszemmel, amit a középiskolásoknak, és az Aula, amit az egyetemistáknak szerkesztettem. Egészen másfajta felelősséget jelentett az Igaz Szónál való munka. Ott az, hogy a kritikai rovatot szerkesztettem, akkora felelősség volt, hogy lebénított, egy ideig úgy éreztem, túl nagy a kalap, ami a fejemre hullt. Jöttek a különböző irodalomelméletek, ahhoz, hogy kiválasszam, mi az, amivel nem értek egyet, végig kellett rágnom magam ízlésem ellen való esztétikákon is. Nekem mai napig elemi szükségletem, hogy a somogyi laptól a hévízi irodalmi lapig mindent, jót, rosszat elolvassak. Nem csak a folyóiratokat, a könyveket is. Nem tudok enélkül élni.
Egy szerkesztőnek nagyon tájékozottnak kell lennie, de ez nem elég. Valahol szeretni kell az írásokat, de azokat is, akik írják.