1970. áp­ri­lis 3., pén­tek

Dél­ben te­le­fo­nált Aurelia Mihalcea, a me­gyei ta­nács al­el­nök­nő­je, hogy azon­nal utaz­zam fel Bu­ka­rest­be. Bujor Sion elv­társ, a Köz­pon­ti Bi­zott­ság saj­tó­fő­nö­ke hí­vat.

Megint kez­dik? Hát nem hü­lyí­tet­tek ele­get a tévéfő-szerkesztéssel a ta­valy nyár óta?

Rö­vid té­pe­lő­dés után el­ha­tá­ro­zom: fel­me­gyek, de most már té­véügy­ben még ha­tá­ro­zot­tabb le­szek. Az adás két óra egy tömb­ben, és meg­fe­le­lő le­he­tő­sé­get ké­rek ar­ra, hogy új mun­ka­tár­si gár­dát hoz­zak Er­dély­ből.

Áp­ri­lis 4., szom­bat

Bu­ka­rest­ben szá­mos új hír fo­gad: Fa­ze­kas Já­nos Gálfalvi Zsol­ton ke­resz­tül üze­ni, hogy fel­tét­le­nül fo­gad­jam el a té­vét. Méliusz Jó­zsef Do­mo­kos Gé­zán ke­resz­tül azt izeni, hogy ne fo­gad­jam el, mert ne­kem a most ala­pí­tan­dó új mű­ve­lő­dé­si he­ti­la­pot kell szer­kesz­te­nem. […]

A KB-nál per­cek alatt el­dőlt, hogy én a lap­ala­pí­tást vá­lasz­tom. És azt is be­je­len­tet­tem, hogy mi, ro­má­ni­ai ma­gyar iro­dal­má­rok ak­kor érez­nénk biz­to­sí­tott­nak a ma­gyar te­le­ví­zi­ó­zás sor­sát, ha Bo­dor Pál len­ne a fő­szer­kesz­tő.

Bujor – ahogy vár­tam – azon­nal til­ta­ko­zott.

Nem ér­tem önt – vá­la­szol­tam –, épp mond­tam Bo­dor sógorának…

– Ki az? – kér­dez­te Bujor sö­té­ten.

– Gere Mi­hály – fe­lel­tem.

Bujor a vég­re­haj­tó bi­zott­sá­gi tag ne­vé­nek hal­la­tá­ra el­sá­padt. Majd hal­kan így szólt:

– Bo­dor elv­társ­nak mi a te­le­fon­szá­ma? […]

1970. áp­ri­lis 21., kedd

Az es­te itt volt Ba­jor Ban­di, az­tán át­jött Föl­des La­ci is. Ahogy én né­zem, az em­be­rek úgy fo­gad­ják a lap­ala­pí­tói hí­re­met, mint haj­dan a szín­igaz­ga­tó­it. Egye­sek azt mond­ják, hogy ör­ven­de­nek, má­sok, hogy fél­te­nek; egye­sek, hogy az ügy egy­sze­rű, má­sok, hogy na­gyon bo­nyo­lult; so­kan, hogy nem iri­gyel­nek, má­sok – ki­mon­dat­la­nul – iri­gyel­nek.

Bodort, hal­lom, már ki is ne­vez­ték a té­vé­hez. Ez jó!

1970. áp­ri­lis 24., pén­tek

Teg­nap fel­hí­vott Lászlóffy Ali: Bu­ka­rest­ből jön, üze­ne­te van szá­mom­ra. Méliusz Jós­ka üze­ni, hogy má­jus­ban biz­to­san meg­lesz a fő­szer­kesz­tői ki­ne­ve­zé­sem. És köz­li a szer­kesz­tő­tár­sak ál­ta­la aján­lott ne­ve­it is. Pl. Páskándi Gé­zát, Föl­des La­cit, Lászlóffyt. Saj­nos egyi­kük sem akar Bu­ka­rest­be jön­ni. Ko­lozs­vár­ról biz­to­sí­ta­nak a se­gí­tő szán­dé­kuk­ról.

Föl­des Ma­ri ke­re­sett fel az es­te. Min­den­kép­pen – ha kell, ha­zug­ság árán is – csal­jam le Föl­dest Bu­ka­rest­be. Ígér­jek ne­ki egye­te­mi ka­ted­rát, ígér­jem meg, hogy ha nem ér­zi ott ma­gát jól, az egye­tem itt vissza­ve­szi – min­dent! Kü­lön­ben La­ci előbb szel­le­mi­leg, majd fi­zi­ka­i­lag is be­le­hal eb­be a hely­zet­be.

Jó! Még el se fog­lal­tam az új ál­lást, már­is le­he­tet­len hely­zet­be ke­rül­tem.

1970. au­gusz­tus 1., szom­bat

Áp­ri­lis ele­jén kö­zöl­ték ve­lem hi­va­ta­lo­san, hogy la­pot kell ala­pí­ta­nom, de ezt kö­ve­tő­en há­rom hó­na­pig sen­ki meg nem ke­re­sett. Jú­li­us ele­jén, apám ha­lá­los ágya mel­lől hí­vat­tak, hogy a ki­ne­ve­zést át­ve­gyem, és az út­mu­ta­tá­so­kat meg­hall­gas­sam. Hi­á­ba mond­tam, hogy nem me­he­tek, ilyent a „mi pár­tunk” nem is­mer – fe­lel­ték. El­men­tem hát, és csak a te­me­té­sé­re ér­kez­tem vissza. […]

Meg­in­dult ko­lozs­vá­ri la­ká­som­ra az ön­kén­tes és ön­ké­nyes hír­lap­írók áram­lá­sa, még­pe­dig jobb­nál jobb aján­ló­le­ve­lek­kel. Egyik­től sem ol­vas­tam egy ki­nyom­ta­tott sort sem, de aján­ló­ik – ne­kem va­la­mennyi­en is­me­rő­se­im – azt ál­lít­ják, hogy a lap, amit szer­kesz­te­ni fo­gok, ak­kor tölt­he­ti be hi­va­tá­sát, ha ke­gyelt­jü­ket al­kal­ma­zom. Ki­té­rő vá­la­szo­kat adok, le­íra­tom a cí­mü­ket, hogy majd ér­te­sí­tést kap­nak, és me­gyek a sa­ját fe­jem után. Va­gyis pró­bá­lom meg­nyer­ni a ro­má­ni­ai ma­gyar köz­élet leg­jobb szel­le­mi­sé­ge­it. És ek­kor áll be­lém a fé­le­lem. A ro­má­ni­ai ma­gyar szel­le­mi élet el­ső vo­na­la ele­gán­san ki­tér a fel­adat elől. Le­köl­töz­ni Bu­ka­rest­be? Nem! Ők Er­délyt el nem hagy­ják. Eb­ben még iga­zat is adok ne­kik. Fő­leg, hogy ugyan­ak­kor mun­ka­tár­si szol­gá­la­tu­kat kész­ség­gel fel­ajánl­ják. […]

1970. au­gusz­tus 11., kedd

Va­la­mit a pártaktiva is meg­tu­dott a ne­héz­sé­ge­im­ből, mert az ügy, amit ed­dig sza­bo­tál­tak, hir­te­len na­gyon sür­gős­sé vált ne­kik. A múlt hé­ten Bujor Sion te­le­fon­hoz hí­va­tott, és a hang­ja na­gyon ke­mé­nyen csen­gett: mi van a lap­pal? Mi­kor je­le­nik meg az el­ső szám? És uta­sí­tott, hogy je­len­tés­té­tel­re azon­nal utaz­zam fel Bu­ka­rest­be.

Na­gyon ne­héz hely­zet­be ke­rül­tem, hisz az iga­zat nem mond­ha­tom. […]

Pe­dig van olyan em­ber, aki szí­ve­sen vál­lal­ná a bu­ka­res­ti ka­lan­dot, és aki vonz­erőt is je­len­te­ne az ala­ku­ló szer­kesz­tő­ség szá­má­ra. Ilyen pél­dá­ul Föl­des Lász­ló, a kri­ti­kus, az esz­té­ti­ka egye­te­mi ta­ná­ra, az Utunk volt fő­szer­kesz­tő­je, akit 1956-ban ta­nú­sí­tott – ál­lí­tó­la­gos – li­be­ra­liz­mu­sá­ért zár­tak ki a párt­ból, vál­tot­ták le az Utunk fő­szer­kesz­tő­sé­gé­ből, és vet­ték el – im­már 12 éve – a saj­tó­ban va­ló köz­lé­si jo­gát. Tabák Lász­ló is ki­vá­ló­an al­kal­mas len­ne szer­kesz­tő­sé­gi mun­ká­ra, de egy­elő­re ő is ki­zárt párt­tag, és még min­dig a ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Szín­ház mű­sza­ki fel­ügye­lő­je, szín­ház­igaz­ga­tó­ként én al­kal­maz­tam, ami­kor a párt­lap­tól ki­dob­ták. Két alap­em­ber, aki­re le­het épí­te­ni – ha hagy­nák.

El­ha­tá­roz­tam, hogy er­re a ket­tős ja­vas­lat­ra ala­po­zom a mos­ta­ni tak­ti­ká­mat. Mert azt már meg­ta­nul­tam a pártaktivával va­ló több mint két év­ti­ze­des együtt­mű­kö­dé­sem alatt, hogy ha az ak­ti­vis­tá­nak ve­lem szem­ben iga­za van, ak­kor én el­vesz­tem. […]

Per­sze az ef­fé­lét el­ha­tá­roz­ni könnyű, ám egy Bujorral szem­ben meg­va­ló­sí­ta­ni nem egy­sze­rű. Bujor már húsz éve ve­ze­ti a ro­má­ni­ai saj­tót, és ugyan­ennyi ide­je ör­vend köz­utá­lat­nak. […]

Di­a­bo­li­kus fi­gu­ra, kacs­ka bal kéz­zel, gát­lás­ta­lan, ter­ro­risz­ti­kus haj­la­mok­kal és né­mi illegalista múlt­tal. Be­ve­ze­tő­ként és egy ki­csit vé­de­ke­zé­sül is ez­út­tal azt ta­lál­tam ne­ki mon­da­ni: azért nem si­et­tem el a szer­kesz­tő­ség össze­ál­lí­tá­sá­nak a dol­gát, mert egy min­den te­kin­tet­ben ki­fo­gás­ta­lan gár­dát aka­rok össze­hoz­ni, akik­kel ne le­gyen Bujor elv­társ­nak ké­sőbb prob­lé­má­ja. Mi­re Bujor sá­tá­ni ka­caj­ba tört ki: – Prob­lé­mánk? Ne­künk, a saj­tó­val?! Elv­társ, mi ef­fé­lét nem is­me­rünk! A mi saj­tónk párt­saj­tó, ér­ted? Ha nem tel­je­sí­ti a fel­ada­tát, ak­kor mi gyö­ke­res­től tép­jük ki az oda nem va­ló ele­me­ket, ér­ted?

Hogy­ne ér­tet­tem vol­na. Az ér­tel­met mint lu­xust még meg­en­ged­het­tem ma­gam­nak, azt nem, hogy meg­hát­rál­jak.

Ép­pen ezért, mint­ha a Bujor fe­nye­ge­té­se el se hang­zott vol­na, elő­ad­tam – egy­elő­re – a Föl­des ki­ne­ve­zé­sé­re vo­nat­ko­zó el­mé­le­te­met. Hogy te­hát itt az al­ka­lom, re­ha­bi­li­tál­ni kell ezt a ki­vá­ló em­bert, akit igaz­ság­ta­la­nul po­li­ti­kai el­len­fe­lé­nek, Hajdu Győ­ző­nek a fel­je­len­té­se alap­ján zár­tak ki a párt­ból, és aki most nagy szol­gá­la­tot te­het az or­szág­nak.

Bujor úgy né­zett rám, mint apa a hü­lye gyer­me­ké­re. Halk volt és tü­rel­mes:

Ki­zárt párt­tag hogy le­het­ne tag­ja a Köz­pon­ti Bi­zott­ság nó­men­kla­tú­rá­já­nak?

– De hát re­ha­bi­li­tál­ni kel­le­ne – erős­köd­tem.

– Kér­te az ügye fe­lül­vizs­gá­lá­sát? – kér­dez­te Bujor.

– Nem kér­te – mond­tam –, ő úgy érez­te, hogy ne­ki van iga­za.

Bujor hang­ja most már met­szett, mint az acél­pen­ge:

A párt­tal szem­ben sen­ki­nek sem le­het iga­za! Ezt jól je­gyezd meg!

Hir­te­len pa­pírt lö­kött elém meg ce­ru­zát, és va­la­mi olyas­mit mor­mo­gott, hogy ne­ki az ilyen éret­len du­má­ra nincs ide­je.

Ki a leg­jobb ma­gyar fi­lo­zó­fus? Olyan, aki ír is, és aki pár­to­san gon­dol­ko­zik?

Rácz Győ­ző – mond­tam bi­zony­ta­la­nul.

Írd fel er­re a pa­pír­ra.

De én be­szél­tem ve­le, nem akar Bu­ka­rest­be jön­ni.

Ne tö­rődj, majd be­szé­lek ve­le én. To­vább: ki a leg­jobb iro­da­lom­kri­ti­kus?

Láng Gusz­táv.

Ír­jad.

Nem jön. Tu­dom, hisz ba­rá­tom.

Majd én be­szé­lek ve­le, és ak­kor jön­ni fog. Mondd, az il­le­tő párt­tag?

Nem tu­dom.

Hogy­hogy nem tu­dod? Azt mond­tad, hogy ba­rá­tod.

Tény­leg ba­rá­tom, de én nem ilyen ala­pon szok­tam ba­rát­koz­ni.

Elég baj – vél­te Bujor. – To­vább: ki a leg­jobb szer­kesz­tő­sé­gi fő­tit­kár?

Most már nem el­len­kez­tem, mond­tam, mond­tam a ne­ve­ket. Mi­kor az­tán a lis­ta be­telt, Bujor azt mond­ta:

Hol­nap ki­lenc­kor légy Aurel Duca elv­társ­nál, a Kolozs me­gyei párt­bi­zott­ság el­ső tit­ká­rá­nál. Ad­dig ezek az elv­tár­sak le lesz­nek ér­te­sít­ve és ott meg lesz­nek győz­ve. Egy for­ra­dal­mi párt­ban így in­té­zik az ügye­ket. Ez nem pol­gá­ri par­la­ment. Va­la­ki vagy tel­je­sí­ti azo­kat a fel­ada­to­kat, ami­ket a párt rá ki­ró, vagy nem mu­száj párt­tag­nak ma­rad­nia.

Érez­tem, hogy ezt a csa­tát el­vesz­tet­tem. Ha va­la­ki­ben ma­radt még va­la­mi il­lú­zió azt il­le­tő­en, hogy ez a bu­ka­res­ti lap­ala­pí­tás eset­leg jó ügy is le­het, az most ki­gyó-
gy­ul e hi­té­ből. Erő­szak­kal nem le­het meg­győz­ni az em­be­re­ket ar­ról, hogy sza­ba­dok.

1970. au­gusz­tus 13., csü­tör­tök

Ha­lá­lo­san fá­radt va­gyok és szo­mo­rú, sőt en­nél is több: két­ség­beesett. A teg­nap meg­volt a gyű­lés a ko­lozs­vá­ri me­gyei bi­zott­ság­nál. Duca nem volt olyan dur­va, mint Bujor, de azt sem en­ged­te meg ma­gá­nak, hogy em­be­ri ér­vek­re, kí­ván­sá­gok­ra te­kin­tet­tel le­gyen. A jel­szó itt is ez volt: vagy vég­re­haj­tod azt a fel­ada­tot, amit a párt szá­mod­ra ki­je­lölt, vagy vi­se­led a kö­vet­kez­mé­nye­ket. Egyet­len em­bert si­ke­rült ez­zel az erő­szak­kal be­so­roz­ni: Baróti Pált. Bretter György el se jött. Rácz Győ­ző or­vo­si iga­zol­vá­nyok­kal iga­zol­ta, hogy nem jö­het. Mikó Er­vin ugyan el­fo­gad­ta a meg­bí­zást, de utá­na vé­gig­sír­ta a vá­rost, fel­küld­te Duca el­ső tit­kár­hoz min­den is­me­rő­sét, úgy­hogy vé­gül én kér­tem az el­ső tit­kárt, hogy mond­jon le ró­la. [...]

Ami­kor a meg­bí­za­tá­so­mat át­vet­tem, Dumitru Popescu KB-tit­kár [...] le­szö­gez­te, hogy a Contemporanul cí­mű, nagy pél­dány­szá­mú és nép­sze­rű­sé­gű he­ti­lap test­vér­or­gá­nu­ma lesz A Hét, te­hát min­den­ben azo­nos el­lá­tott­sá­got él­vez. Én ezt ak­kor meg­je­gyez­tem. Ám alig itat­tam le két­szer-há­rom­szor La­ka­tos gyógy­sze­rész úr bánffyhunyadi szil­va­pá­lin­ká­já­val a mi­nisz­té­ri­um né­hány hi­va­tal­no­kát, rög­tön ki­de­rült, hogy az egyen­lő­ség e te­kin­tet­ben is sán­tít. Még­pe­dig na­gyon. Mint meg­tud­tam, az ala­ku­ló új lap­nak 6,5 ál­lás­sal ke­ve­sebb ju­tott, mint ro­mán meg­fe­le­lő­jé­nek. A bér­alap­ja en­nek meg­fe­le­lő­en 180 ezer lej­jel ki­sebb. A Contemporanul egy szám­ra 15 ezer lej ho­no­rá­ri­um­ala­pot kap, A Hét 9400 lejt. Azt is ki­mu­tat­ták a fris­si­ben szer­zett szesz­test­vé­rek, hogy az „Egyéb ki­adá­sok” cí­mű fe­je­zet költ­ség­ve­té­se, te­hát ki­szál­lá­si dí­jak, ben­zin­költ­sé­gek, te­le­fon­szám­lák, lap­elő­fi­ze­té­sek stb. még a meg­en­ge­dett kvó­ta fe­de­zé­sé­re sem ele­gen­dő. De a diszk­ri­mi­ná­ció leg­ek­la­tán­sabb ada­ta az, hogy a 305 ezer lej elő­irány­zott szá­mon­kén­ti nyom­da­költ­ség he­lyett mind­össze 260 ezer lej sze­re­pel a bü­dzsé­ben. […]

– A hét ele­jén fel­hív­tam te­le­fo­non Bujort. Kér­tem, hogy fo­gad­jon.

Mit akarsz? – kér­dez­te a rá jel­lem­ző ci­gá­nyos köz­vet­len­ség­gel.

Mon­dom, hogy a költ­ség­ve­tés kö­rül van­nak né­mi dif­fe­ren­ci­ák. Azt mond­ja: jó, majd hív, ha ide­je lesz tár­gyal­ni. El­telt há­rom nap, nem hí­vott. Te­hát: tud­ja, mi­ről van szó, és nem akar fo­gad­ni.

El­men­tem Méliusz Jós­ká­hoz, s el­mond­tam ne­ki az ér­te­sü­lé­se­i­met, va­la­mint azt is, hogy Bujor tu­da­tos cse­le­ke­de­té­vel ál­lunk szem­ben, ezért nem akar fo­gad­ni. Na­gyon dü­hös lett. Előt­tem hív­ta fel Gere Mi­hályt, a Köz­pon­ti Bi­zott­ság tit­ká­rát. […]

Gere azon­nal fo­ga­dott. Mi­re oda­ér­tem, Bujor Sion is ott volt. Elő­ad­tam, hogy mi a pa­na­szom. El­mond­tam, hogy ha az ilyen ap­ró tre­hány­sá­go­kon nem se­gí­tünk, hi­á­ba írunk a lap­ban az egyen­lő­ség­ről, mert az em­be­rek nem hisz­nek majd ne­künk. Gere fi­no­man, ag­gód­va dol­go­zik alám. Kü­lö­nö­sen Ceauşescu elv­társ uta­sí­tá­sa­i­nak be­tar­tá­sá­hoz ra­gasz­ko­dik. Szá­má­ra – mon­dot­ta – az, hogy Ceauşescu elv­társ in­ten­ci­ói ma­ra­dék­ta­la­nul ér­vé­nye­sül­je­nek, töb­bet je­lent pár száz­ezer lej­nél.

Csak­hogy Bujor sem most lé­pett le a fal­vé­dő­ről. Egy­ál­ta­lán nincs be­re­zel­ve, ami­ért nem tar­tot­ta be Ceauşescu elv­társ ál­lí­tó­la­gos uta­sí­tá­sa­it. El­len­ke­ző­leg, tá­ma­dás­ba len­dül, és rö­vi­de­sen ne­ki áll fen­nebb.

Gere elv­társ­nak mint a párt ad­mi­niszt­ra­tív tit­ká­rá­nak tud­nia kell, hogy a Contemporanul költ­ség­ve­té­se pont annyi, mint az, amit A Hét­nek elő­ír­tunk. Csak­hogy a Contemporanul stá­tu­sán van né­hány rej­tett ál­lás. Pél­dá­ul on­nan fi­ze­tik Micleát, a Ceauşecu elv­társ sze­mé­lyi fény­ké­pé­szét.

Gere za­var­ba jön. Va­la­mi­re em­lé­kez­he­tik. Én azon­ban re­mek pá­lin­ká­val dol­goz­tam, s te­le va­gyok ada­tok­kal. Per­cek alatt ki­mu­ta­tom, hogy a rej­tett ál­lá­sok csak egy kis szá­za­lé­kát te­szik ki a két lap költ­ség­ve­tés­ében fel­lel­he­tő kü­lönb­ség­nek.

Bujor el­sá­pad a mé­reg­től, és oda­szól Săndescunak, a he­lyet­te­sé­nek:

Vizs­gáld ki azon­nal, és tégy je­len­tést! Itt még va­la­ki meg­üti a bo­ká­ját – mond­ja, de a hang­súly­ban az is ben­ne van, hogy a kár­val­lott könnyen én le­he­tek.

Így me­gyünk vé­gig min­den té­te­len. Bujor min­dent tu­do­má­sul vesz, de most már nem cá­fol.

Ez volt teg­nap. Ma jön Ge­or­ge Ivaşcu, a Contemporanul fő­szer­kesz­tő­je:

Mit tett ve­lünk, kol­lé­ga úr?

Mit? – kér­dem.

Fel­hí­vott Bujor, hogy dol­goz­zam át a költ­ség­ve­té­sün­ket. Nem le­het ma­ga­sabb, mint a ma­gu­ké.

És ak­kor most mit tesz? – kér­dez­tem két­ség­be­es­ve.

Mit te­het­nek? – így ő a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb hang­ján.

El­me­gyek egy Bujornál na­gyobb fő­nök­höz, és el­in­té­zem, hogy ne kell­jen át­dol­goz­ni.

1970. au­gusz­tus 30., va­sár­nap

Itt ülök Bu­ka­rest­ben a Tolsz­toj ut­cai párt­ott­hon­ban egye­dül. A csa­lád Ko­lozs­vá­ron. La­kás­ról még szó sincs. Szer­kesz­tő­ség egy­re in­kább il­lú­zió. Dankanits Ádám­mal ál­la­pod­tam meg, aki – mond­ják – na­gyon jó tör­té­nész, de szer­kesz­tő­ség­ben még nem dol­go­zott. A fe­le­sé­ge is jön, Var­ga Ka­ti, aki gra­fi­kus, nem ír, nem ol­vas – tör­del. Van ezen­kí­vül egy fi­lo­zó­fu­som, Hu­szár Vil­mos, aki most vé­gez­te az egye­te­met, te­hát új­ság­írói szem­pont­ból anal­fa­bé­ta. Bo­dor Pa­li aján­la­tá­ra fel­vet­tem Ágos­ton Hu­gó if­jú fi­zi­ka­ta­nárt, aki Szászrégenből hoz­za el tel­jes saj­tó- és élet­ta­pasz­ta­la­tát.

Te­hát ka­taszt­ró­fa.

Min­den azon mú­lik, hogy el tu­dom-e in­téz­ni né­hány, párt­ból ki­zárt ré­gi, kon­cep­ci­ó­zus szer­kesz­tő al­kal­ma­zá­sát, mert ha nem, akár be is ad­ha­tom a le­mon­dá­so­mat.

Ez őr­li fel az em­bert, ez az ál­lan­dó bi­zony­ta­lan­ság. Az, hogy itt nem le­het sem­mit le­zár­ni, sem a na­pot, sem a he­tet, sem a prob­lé­mát. Min­den úgy kez­dő­dik, hogy: at­tól függ.

1970. szep­tem­ber 17., csü­tör­tök

He­tek óta ost­rom­lom Fa­ze­kas Já­nos mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­test, hogy jut­tas­son be Ion Gheorghe Maurer mi­nisz­ter­el­nök­höz. Meg­tud­tam ugyan­is, hogy Maurer egy­azon mun­ka­tá­bor­ban volt a há­bo­rú alatt Föl­des Lász­ló­val, Tîrgu Jiuban, sőt Föl­des mint Ma­gya­ror­szág­ra át­szök­ni aka­ró fo­goly, te­hát mint nem kom­mu­nis­ta va­la­mi­fé­le pa­ran­cso­ló­ja is volt a mai kor­mány­fő­nek. Gon­dol­tam, el­me­gyek hoz­zá, s el­mon­dom, hogy Hajdu Győ­ző mi­ként áz­tat­ta el Föl­dest. De min­de­nek­előtt azt, hogy mi­lyen nagy szük­ség vol­na Föl­des­re, az ő ala­pos el­mé­le­ti is­me­re­te­i­re a lap­nál. Fa­ze­kas azon­ban fur­csa mó­don nem se­gít. Azt mond­ja, hogy Maurer sem­mi­ben, ami nem­ze­ti­sé­gi ügy, nem angazsálja ma­gát, és kár ve­le kí­sér­le­tez­ni. Má­sok azon­ban mást mon­da­nak. Azt pél­dá­ul, hogy Fa­ze­kas Hajdu Győ­ző tá­mo­ga­tó­ja, tud­ja, hogy Föl­dest Hajdu tet­te tönk­re, és ezért áll fél­re. Én Fa­ze­kast an­nál sok­kal job­ban be­csü­löm, hogy ilyes­mi­nek be­dől­jek, de Föl­des­re szük­sé­gem van. És teg­nap tá­madt egy kor­szak­al­ko­tó öt­le­tem. Fel­hív­tam Ki­rály Ká­rolyt, a Kovászna me­gyei el­ső tit­kárt, aki vég­re­haj­tó bi­zott­sá­gi tag, és ki­kér­tem a vé­le­mé­nyét. […]

A párt­kan­tin­ban fo­ga­dott. Ott ebé­delt, épp­úgy, mint akár­me­lyik párt­mun­kás, a ka­pust is be­le­ért­ve. Az ebéd íz­le­tes volt, de nem fő­úri. Jól érez­tem ma­gam.

Ebéd után a ka­bi­net­jé­ben be­szél­get­tünk el ká­vé mel­lett. El­mond­tam a gond­ja­i­mat. Azt, hogy a ro­má­ni­ai ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­ek nem bíz­nak a ha­ta­lom­ban, de az én sze­mé­lyem sem je­lent ne­kik ga­ran­ci­át, és ezért nem jön­nek ve­lem Bu­ka­rest­be la­pot ala­pí­ta­ni. Már­pe­dig ezt az al­kal­mat ki­hagy­ni bűn. An­nak ide­jén az Osztrák–Magyar Monarchiában a ro­má­nok is ki­hasz­nál­ták a fő­vá­ros elő­nye­it. Lap­juk je­lent ott meg, sőt, ha jól tu­dom, még Eminescu is ott je­lent­ke­zett vissz­han­gos si­ker­rel. Namármost ah­hoz, hogy a bu­ka­res­ti ma­gyar la­pot si­ker­re vi­gyük, ká­de­rek kel­le­nek. És itt elő­ad­tam ne­ki a ter­ve­met Föl­des Lász­ló­val kap­cso­lat­ban, akit min­den­kép­pen le sze­ret­nék vin­ni. Újabb döb­be­net: Ki­rály is­mer­te Föl­dest, és egyet­ér­tett az el­kép­ze­lé­sem­mel.

Ké­ső es­tig be­szél­get­tünk. Kö­tet­le­nül, az ál­ta­lá­nos hely­zet­ről, de ar­ról is, hogy őt mi fog­lal­koz­tat­ja. És ész­re­vét­le­nül pak­tum is ki­ala­kult kö­zöt­tünk. Azt mond­ta: ő se­gít ne­kem, de ne­kem is se­gí­te­nem kell az ő tö­rek­vé­se­it. Ő ugyan­is sze­ret­né Sep­si­szent­györ­gyöt ma­gyar kultúrközponttá ten­ni. Nem az egyet­len köz­pont­tá: egyik­ké. Kér te­hát, hogy on­nan ne vi­gyek el em­bert. Tár­gya­lás­ban vol­tam ugyan Csiki Lász­ló­val, azt is tud­tam, hogy na­gyon fog­ja bán­ta­ni, ami­ért le­mond­tam ró­la, de az úgy­ne­ve­zett po­li­ti­ká­nak sza­bá­lyai van­nak. Meg­fo­gad­tam Ki­rály­nak, hogy se­gít­sé­gé­re le­szek.

Ő nem fo­ga­dott sem­mit, csak azt mond­ta, ami­kor el­vál­tunk, hogy te­hát ak­kor hol­nap, va­gyis ma reg­gel ki­lenc­kor ta­lál­ko­zunk Dumitru Popescu iro­dá­já­ban. Tud­ni kell, hogy Dumitru Popescu a KISZ-ben dol­go­zott együtt és ba­rát­ko­zott össze Ki­rállyal.

Ma pont­ban ki­lenc­kor meg­je­len­tem a KB-nál. A tit­kár­nő azon­nal és na­gyon ud­va­ri­a­san be­in­vi­tált a fő­nö­ki szo­bá­ba. Ott már a Föl­des-dosszi­ét ta­nul­má­nyoz­ták.

Hogy van az – kér­dez­te Popescu, ami­kor be­lép­tem –, hogy több ak­tá­ban szó esik Hajdu fel­je­len­té­sé­ről, de a fel­je­len­tés szö­ve­ge hi­ány­zik?

Mon­dom: nem tu­dom.

Ő tud­ja, fe­lel­te. Hajdu szö­vet­sé­ge­sei ki­lop­ták az árul­ko­dó do­ku­men­tu­mot.

Az­tán be­csuk­ta a dosszi­ét, és mint leg­ma­ga­sabb hi­va­ta­li fő­nö­köm azt mond­ta:

Ki­rály elv­társ­sal vál­lal­juk a fe­le­lős­sé­get Föl­des elv­társ­ért, ér­te­sít­se, hogy ad­dig is, amíg ügye tisz­tá­zó­dik, be­tölt­he­ti a fő­szer­kesz­tő-he­lyet­te­si posz­tot A Hét­nél.

Hát így volt.

1970. szep­tem­ber 22., kedd

Föl­des új­já­szü­le­tett! Nagy elég­té­tel ez ne­kem. Hét­főn ér­kez­tem vissza ve­le Bu­ka­rest­be. La­kás egy­elő­re nincs, szál­lo­dá­ban la­kunk, ami azt je­len­ti, hogy alig al­szunk, mert foly­ton a la­pot ala­kít­juk. […]

1970. ok­tó­ber 16., pén­tek

Bujor pa­ran­csa ér­tel­mé­ben ma kel­lett vol­na meg­je­len­nie az el­ső szám­nak. Én azon­ban még a ve­zér­cikk­vi­ták alatt je­lez­tem, hogy ezt az uta­sí­tást nem tu­dom be­tar­ta­ni.

A saj­tó­osz­tály szó nél­kül tu­do­má­sul vet­te, hogy a meg­je­le­nés ké­sik egy he­tet. Utóbb fi­gyel­mez­tet­tek csak a mun­ka­tár­sak, hogy ak­kor a leg­kö­ze­leb­bi pén­tek 23-a, még­pe­dig ok­tó­ber. Meg­ijed­tem. Most még csak az hi­ány­zik, hogy rám bi­zo­nyít­sák: az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom év­for­du­ló­já­ra idő­zí­tet­tem az új lap meg­je­le­né­sét. Si­et­ve fel­hív­tam Bujort, aki nem vet­te fel a te­le­font, de azt izente, hogy a ro­mán párt­nak nem volt sem­mi kö­ze az öt­ven­ha­tos ese­mé­nyek­hez, úgy­hogy nem ér­ti, mit in-szinuálok.

Nos, er­re a hang­ra, er­re a jó­in­du­lat­ra tar­tó­san fel kell ké­szül­nöm.

1970. ok­tó­ber 24., szom­bat

Teg­nap dél­után öt óra­kor meg­je­len­tünk. Két éj­sza­kán át büty­köl­tük, ala­kí­tot­tuk az el­ső szá­mot. Ret­te­ne­te­sen né­zett ki az ele­jén. De las­san-las­san si­ke­rült le­va­kar­nunk ró­la a di­let­tan­tiz­mus nagy ré­szét. Per­sze csú­nyák a cím­be­tűk. Nem szok­tuk meg még a lap­tes­tet, ezért zsú­fol­tak az ol­da­lak. Stb.

Har­col­ni kel­lett min­den egyes cik­kért. Dél­előtt a Párt­ház úgy ha­tá­ro­zott, hogy ki­dob­ják a Méliusz-esszét. Vincze azon­ban nem hagy­ta.

Per­sze hi­ány­ér­ze­tem van min­den itt le­írt mon­dat után. Mert pél­dá­ul már az ed­di­gi­ek­ből is úgy jött ki, hogy Vincze Já­nos Hu­nya­di Já­nos ál­ne­ve. Ho­lott – alap­já­ban vé­ve – a leg­ár­tal­ma­sabb fi­gu­rák egyi­ke. Itt a tör­té­ne­lem a fő­sze­rep­lő, nem az em­be­ri jel­lem vagy bá­tor­ság, ha­nem a hely­zet. Íme egy kis íze­lí­tő ab­ból, amit előbb tör­té­ne­lem­nek mon­dot­tam:

Ilyen, hogy Vincze Já­nos nem is lé­te­zik. Ez az il­le­tő úgy lett a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Nemezetiségű Dol­go­zók ta­ná­csá­nak az al­el­nö­ke – lé­nye­gé­ben ügy­ve­ze­tő­je, köz­pon­ti bi­zott­sá­gi osz­tály­ve­ze­tői rang­ban –, hogy hi­va­ta­lo­san Ioan Vinþének hív­ják. Mi azon­ban úgy tud­juk, hogy ma­gyar. Va­ló­já­ban az is. Is-is. Anyu­ka ro­mán pa­raszt­asszony, apu­ka ka­kas­tol­las csend­őr volt. Így te­hát oka van a sze­re­tet­nek és a gyű­lö­let­nek egy­aránt, in­do­kolt a ro­mán vagy a ma­gyar nem­ze­ti­sé­ge, hisz min­den­ki olyan nem­ze­ti­sé­gű, ami­lyen­nek vall­ja ma­gát. Eb­ben az eset­ben – ahol töb­bet fi­zet­nek.

De ez sem ilyen egy­sze­rű. Vincze Já­nos illegalista kom­mu­nis­ta volt. Hogy mi­lyen és mek­ko­ra, nem tu­dom, csak azt tu­dom, hogy az ak­kor egye­te­mis­ta Constanþa Crăciun if­jú kom­mu­nis­ta be­le­sze­re­tett. És hoz­zá­ment fe­le­sé­gül. És utóbb Constanþa ve­ze­tői funk­ci­ó­kat töl­tött be. Pél­dá­ul volt mű­ve­lő­dé­si mi­nisz­ter és mint ilyen a fő­nö­köm. És egyi­ke azon kom­mu­nis­ta ve­ze­tők­nek, aki­ket a túl­vi­lá­gon is tisz­tel­ni fo­gok. És bár­mi­lyen fur­csa, ő is – jól mon­dom – tisz­telt en­gem, aki fia le­het­tem vol­na, de csak be­osz­tott­ja vol­tam. Nos, in­nen két­fe­lé ága­zik az út. 1. Vincze is­mer­te Cons­tan­þa vé­le­mé­nyét az én en­ni­va­ló na­i­vi­tá­som­ról. Le­het, hogy ott­hon be­csü­le­tes­ség­nek mond­ta. És 2. ab­ba is be­le­ka­pasz­ko­dott – ami­kor lap­ügy­ben ne­kem se­gí­tett –, hogy Dumitru Popescu, aki most Ceauşescu jobb ke­ze, az én időm­ben Constanþa he­lyet­te­se volt.

Per­sze még min­dig fel­ve­tő­dik egy kér­dés: mi­ért koc­káz­tat egy köz­pon­ti ak­ti­vis­ta egy va­cak fő­szer­kesz­tő­ért egy bom­ba­biz­tos saj­tó­fő­nök­kel szem­ben? Er­re is van vá­lasz. Mert fél Méliusztól. Ugyan­is Méliusz Jó­zsef Gaál Gá­bor vir­tu­á­lis he­lyet­te­se a ré­gi Ko­runk­nál, ré­gi illegalista, hét évet töl­tött bör­tön­ben, még­pe­dig úgy, hogy épp Vinþe Ioan bel­ügy­mi­nisz­ter-he­lyet­tes tar­tóz­tat­ta le. Az, aki­nek a ne­vét bár­ki bár­hogy ol­vas­ta ki, még­is­csak Ro­má­nia el­ső bu­da­pes­ti nagy­kö­ve­te a há­bo­rú után. Ki mer­né ezt kö­ve­tő­en azt mon­da­ni, hogy nem ér­ti vagy nem akar­ja ér­te­ni a nem­ze­ti kér­dést?!

És még min­dig nincs vé­ge az in­dok­lás­nak. Ugyan­is Vinþe-Vincze rá­döb­bent ar­ra, hogy Ceauşescu 1968 utá­ni po­li­ti­ká­ja meg­vál­to­zott. Te­hát leg­alább­is kon­cot vet a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság­nak. És még va­la­mi na­gyon lé­nye­ges­re: hogy ha nem vi­gyáz, ak­kor az a konc eset­leg épp ő le­het. Még­pe­dig nem is ki­mon­dot­tan igaz­ság­ta­la­nul. […]

1970. ok­tó­ber 30., pén­tek

Ma meg­je­lent a lap má­so­dik szá­ma. Ször­nyű össze­csa­pá­sa­im vol­tak a Köz­pon­ti Bi­zott­ság saj­tó­osz­tá­lyá­val. Vela Nicolae – a fő­nök he­lyet­te­se – ki is mond­ta: az­zal, hogy ál­lan­dó­an a nem­ze­ti­sé­gi spe­ci­fi­ku­mon lo­va­go­lunk, ide­gen test va­gyunk a saj­tó­ban. Mit kell annyit em­le­get­ni, hogy ro­mán, ma­gyar, szász, sváb vagy más nem­ze­ti­sé­gű, hi­szen az ol­va­sók a vé­gén azt kez­dik hin­ni, hogy kü­lönb­ség van kö­zöt­tünk?

Rög­tön át­lát­tam, hogy ez vagy va­ló­ban anal­fa­bé­ta, vagy na­gyon tö­ké­le­te­sen játssza az anal­fa­bé­tát.

Van egy ja­vas­la­tom, mond­tam ne­ki: hív­juk össze a Köz­pon­ti Bi­zott­ság ma­gyar tag­ja­it és a saj­tó­ban ve­ze­tő sze­re­pet ját­szó író­kat. Vela ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sí­tot­ta.

Be­szél­tem én Do­mo­kos Gé­zá­val meg Bo­dor Pál­lal, és az ne­kem elég volt. Ugyan­azt mond­ják, amit ma­ga.

És köz­ben a KB saj­tó­fő­nö­ké­vel, Bujorral olyas­mi­ről kell vi­tat­koz­nom, hogy mit je­lent – pon­to­san az én cik­kem­ben – az itt és most. Ma­gya­rá­zom. Er­re fel­üvölt:

Ak­kor írd ezt: itt, Ro­má­ni­á­ban és most, a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek ide­jén!

1970. no­vem­ber 29., va­sár­nap

A múlt hé­ten olyas­mi tör­tént, amit vé­gig­gon­dol­ni is csak itt­hon, Ko­lozs­vá­ron me­rek.

Ked­den meg­ér­ke­zett a szekus össze­kö­tőnk, egy al­ez­re­des egy is­me­ret­len, jól öl­tö­zött, öt­ven kö­rü­li úr­ral, akit be­mu­ta­tott, hogy ő a fő­nö­ke. Az il­le­tő ke­zet nyúj­tott, és kö­zöl­te, hogy van köz­pon­ti bi­zott­sá­gi en­ge­dé­lye ar­ra, hogy ve­lem el­be­szél­ges­sen. Ugyan­is lé­te­zik egy ilyen ál­szent re­gu­la is, hogy a köz­vet­len párt­irá­nyí­tás alatt ál­ló in­téz­mény ve­ze­tő­jé­vel az ál­lam­vé­de­lem csak így érint­kez­het. En­gem az ő en­ge­dé­lye egy­ál­ta­lán nem le­pett meg, mert már an­nak előt­te ki­fej­tet­tem az al­ez­re­des össze­kö­tő­nek, hogy en­gem bár­mi­kor fel­ke­res­het­nek, en­ge­dély nél­kül is. In­kább én ad­jak fel­vi­lá­go­sí­tást, ma­gya­rá­za­tot dol­gok­ra, mint hogy – úgy­mond – hi­ba tör­tén­jen. Nos – ma­ga­biz­tos­sá­go­mat lát­va – a fő­nök azon­nal a lé­nyeg­re tért: saj­nos sú­lyos dol­got kell kö­zöl­nie ve­lem. Ala­pos bi­zo­nyí­té­kok bir­to­ká­ban kény­te­len el­ren­del­ni Gelu Păteanu szer­kesz­tő le­tar­tóz­ta­tá­sát.

Meg­döb­ben­tem.

De min­de­nek­előtt: ki ez a dá­ko­ro­mán alak, és mit ke­res egy ma­gyar szer­kesz­tő­ség­ben?

Gelut én hív­tam meg Bu­ka­rest­be, de nem az én kre­á­ci­óm. Azt kell mon­da­nom, hogy ő vér­be­li er­dé­lyi ro­mán. Min­de­nek­előtt a ma­gya­rok irán­ti ér­zé­keny­sé­ge ré­vén az. Tud­ja, hogy a ma­gyar–ro­mán kér­dés nem ha­tal­mi kér­dés. Min­dig tud­tam ró­la Ko­lozs­vá­ron is, hogy tisz­ta ro­mán, és pil­la­na­tig sem vol­tak irán­ta nem­ze­ti­sé­gi jel­le­gű fenn­tar­tá­sa­im, még a leg­va­dabb idők­ben sem. Gelu ma­gyar klasszi­ku­so­kat ül­te­tett át ro­mán­ra, ál­ta­lá­nos meg­elé­ge­dés­re. Még­se vit­te sok­ra. Eb­ben ré­sze volt la­ti­nos könnyed­sé­gé­nek is. Sze­ret­te a könnyed­sé­get, a fel­sza­ba­dult­sá­got. Kis­sé ta­lán fe­le­lőt­len is volt bi­zo­nyos ese­tek­ben. Meg­szám­lál­ha­tat­lan fe­le­sé­ge volt, és szá­mos hi­va­ta­los és nem hi­va­ta­los gye­re­ke. Időn­ként ál­lá­sa is volt, de fő­bér­le­ti la­ká­sa – míg A Hét­hez nem jött – nem volt so­ha. Szó­val olyan volt Gelu, ami­lyen volt, de mi, ma­gyar kol­lé­gái sze­ret­tük. Így esett, hogy ami­kor a lap­ala­pí­tás­ra a meg­bí­za­tást meg­kap­tam, az el­sők kö­zött hív­tam meg szer­kesz­tő­nek. Még­pe­dig nem pusz­tán ha­ver­ság­ból. Gelu ér­tett ben­nün­ket, ma­gya­ro­kat. Te­hát én tud­tam, hogy na­gyon sok szö­ve­get kell a lap­ban kö­zöl­nöm, amely ere­de­ti­leg ro­má­nul író­dott, és azt is, hogy a ma­gyar szö­ve­ge­ket kell kü­lön­bö­ző hi­va­ta­lok szá­má­ra ért­he­tő­en, ár­nyal­tan ro­mán­ra for­dít­tat­nom. […]

És íme: le akar­ják tar­tóz­tat­ni. Annyi ta­pasz­ta­la­tom már volt, hogy rá­jöj­jek azon­nal: zse­ni­á­lis hú­zás ez a szekuritáté ré­szé­ről. Mert egy ro­mán le­tar­tóz­ta­tá­sá­val fé­lem­lí­te­nek meg egy ma­gyar szer­kesz­tő­sé­get. Ki me­ri ezek után azt mon­da­ni, hogy na­ci­o­na­lis­ták? De ki mer ezek után egy­ál­ta­lán em­be­ri szin­ten és nem rab­szol­ga mód­ra meg­nyi­lat­koz­ni?

Pil­la­nat alatt sza­ladt át mind­ez az agya­mon. Bó­lo­gat­tam egy da­ra­big a fő­nök sza­va­it hall­gat­va, az­tán dön­töt­tem. – Na, egy pil­la­nat tü­rel­met ké­rek – mond­tam. Csen­get­tem Ve­rá­nak, a tit­kár­nő­nek. Ká­vét ho­zat­tam a ven­dé­gek­nek, majd a szekusok előtt szól­tam, hogy hív­ja fel Dumitru Popescu elv­tár­sat, a Köz­pon­ti Bi­zott­ság tit­ká­rát. […] Rö­vi­den is­mer­tet­tem ve­le a tény­ál­lást, majd így foly­tat­tam:

Ön, tud­ja, Popescu elv­társ, mi­lyen nagy ne­héz­sé­gek árán si­ke­rült ezt a szer­kesz­tő­sé­get össze­hoz­ni. Azt is, hogy mun­kás­sá­gunk­nak po­zi­tív vissz­hang­ja van kül­föld­ön is, el­ső­sor­ban Ma­gya­ror­szá­gon, de min­de­nek­előtt Er­dély­ben. Sze­ret­ném ön­nel kö­zöl­ni azt az egy­sze­rű tényt, hogy ha eb­ből a szer­kesz­tő­ség­ből po­li­ti­kai ok mi­att egyet­len em­bert is le­tar­tóz­tat­nak, ak­kor én ve­he­tem a ka­la­po­mat, mert itt a lap kö­vet­ke­ző szá­mát én meg­je­len­tet­ni nem tu­dom. Mind­ezt az ön irán­ti tisz­te­let okán mon­dom, hogy in­téz­ked­hes­sen a lap to­váb­bi meg­je­len­te­té­se ér­de­ké­ben.

Popescu vé­gig­hall­ga­tott, majd te­le­fon­hoz kér­te a szekus fő­nö­köt, aki el­sá­padt, át­vet­te a kagy­lót, és vi­gyázz­ba vág­ta ma­gát. Ezt kö­ve­tő­en csak egy „ér­tet­tem” hagy­ta el az aj­kát. Azu­tán vissza­ad­ta a kagy­lót, in­tett a be­osz­tott­já­nak, és el­ro­hant.

Csü­tör­tö­kön tér­tek vissza. De ak­kor szólt elő­re te­le­fo­non, hogy jön. És kér­te, hogy hív­jam össze a szer­kesz­tő­sé­gi ér­te­kez­le­tet. Meg­tet­tem. Ne­ki­esett Gelunak. Hosszan elő­ad­ta, hogy mi­lyen re­ak­ci­ós. Azt is, hogy le kel­le­ne tar­tóz­tat­ni. De – és itt nyi­lat­ko­zott meg a tu­laj­don­kép­pe­ni kor­szel­lem – vé­gül azt mond­ta: le­gyen há­lás ezek­nek a cso­dá­la­tos kom­mu­nis­ták­nak, ma­gya­rok­nak és más nem­ze­ti­sé­gű­ek­nek, akik ki­áll­tak a vé­del­mé­ben, és vál­lal­ták, hogy meg­vé­dik üzel­me­i­től a tár­sa­dal­mat. Úgy bű­nöz­zön te­hát ez­után – fe­jez­te be a fő­nök, aki ál­lí­tó­lag tá­bor­nok, ne­vet is mon­dott, de az ezek­nél min­dig ál­név, hogy ha a leg­ki­sebb hi­bát is el­kö­ve­ti, ben­nün­ket, jó­te­vő­it so­dor ve­sze­de­lem­be.

Gelu – oko­san – vet­te a la­pot. Fel­állt. És min­dent meg­fo­ga­dott. Ahogy a szekusok el­men­tek, pró­bál­tam ki­fag­gat­ni. Annyit mon­dott, hogy egy A. ne­ve­ze­tű ma­gyar új­ság­író, szesz­test­vér volt ná­la nem­rég, aki­nek va­ló­ban fel­ol­va­sott né­hány ver­set. Igaz: sza­bad szá­jú ver­sek vol­tak. Vi­szont az ad­dig mun­ka­nél­kü­li il­le­tőt fel­vet­ték az egyik ma­gyar in­téz­mény­be. Hogy előt­te vagy utá­na vet­ték-e fel, az lé­nyeg­te­len. A lé­nyeg a hely­zet, ami­ben élünk.

1971. már­ci­us 24., szer­da

Nem is tu­dom már, hol hagy­tam ab­ba, mit ír­tam s mit nem ír­tam le. A Nem­ze­ti­sé­gi Ta­nács ülé­sén nem kap­tam szót. Ez bi­zo­nyos. Méliusznak fon­to­sabb volt, hogy Do­mo­kos Gé­za kap­jon szót, és le­het, hogy ne­ki van iga­za. Duca még a múlt hé­ten is lo­bog­tat­ta párt­kö­rök­ben az in­ter­jút, de ez már en­gem nem ér­de­kelt, mert mond­ta Brad, hogy meg­vé­de­nek.

A 12. szám – fur­csa, hogy ezt mon­dom – nagy kö­zön­ség­si­ker volt. Fő­leg azért, mert ér­tel­mez­tük a fő­nök szö­ve­gét. Létay La­jos Utunk-fő­nök és a ha­ta­lom ke­gyelt­je ez­út­tal be­val­lot­ta, hogy tet­szik ne­ki a lap. Nacsak.

Múlt szom­ba­ton lát­tam Ma­ros­vá­sár­he­lyen Nagy Ist­ván Özön­víz előtt cí­mű da­rab­já­nak Ha­rag Gyu­ri ál­tal a má­ba át­men­tett vál­to­za­tát. Mi­ként Nagy Pa­li a múlt szám­ban meg is ír­ta – de így ép­pen ki nem mond­ta –, Nagy Ist­ván le akar­ta til­ta­ni az elő­adást. Azt mond­ta Gyu­ri­nak: eh­hez a ren­de­zés­hez más da­ra­bot kel­lett vol­na ke­res­nie. Mel­les­leg a ren­de­zés zse­ni­á­lis. A da­rab pe­dig – ós­di. En­nek el­le­né­re – együtt ül­tünk a pá­holy­ban Nagy Ist­ván­nal a be­mu­ta­tón – azt mond­tam ne­ki: nagy ese­mény ez az elő­adás. Ist­ván bá­tyám bó­lin­tott, és a rá jel­lem­ző ke­se­rű re­a­liz­mus­sal be­is­mer­te: én min­dig tud­tam, hogy ez egy nagy da­rab. Meg­fo­góz­tam, hogy ki ne es­sem a pá­holy­ból. Ezt an­nál in­kább is mond­ha­tom, mi­vel ko­lozs­vá­ri di­rek­tor ko­rom­ban ol­vas­tam volt – mai szem­mel – a da­ra­bot. És ke­res­tem is ne­ki mai ren­de­zőt. Sem sze­met, sem ren­de­zőt nem ta­lál­tam.

De az a fő, hogy a szer­ző fel­is­me­ri a da­rab nagy­sá­gát – az ál­ta­la szin­te le­til­tott elő­adás­ban. […]

1971. áp­ri­lis 15., csütörök

Szü­le­tés­na­pom. Ha jól szá­mo­lom, a 42-ik. De a leg­me­re­de­kebb. Ez éle­tem má­so­dik fel­vo­ná­sa. Nem jó sza­kasz, mert a drá­má­ban ez a ra­ma­zu­ri sza­ka­sza. Hogy az én éle­tem­ben ez mi­ként ér vé­get, a jó Is­ten a tu­dó­ja.

A lap pél­dány­szá­ma emel­ke­dik. Kezd­tük 15 ezer­rel, ami­ből azon­ban 4000 volt a re­mit­ten­da. Az el nem kelt pél­dány. Az­óta meg­szűnt a re­mit­ten­da, és el­kel 12 ezer.

Ma­gyar­or­szág fel­vesz 1500 pél­dányt. Nem sok.

A lap kü­lön­ben tet­szik. Per­sze Vinþe Ioannak, ali­as Vincze Já­nos­nak ak­kor jó a lap, ha Méliusz di­csé­ri. Hisz ő tar­tóz­tat­ta le Jós­kát, nem én. Ne­ki kell ke­res­nie a tet­szé­sét, és nem ne­kem.

1971. áp­ri­lis 16., pén­tek

Ezek az akk­li­ma­ti­zá­ló­dás ne­héz­sé­gei – gon­do­lom –, mert nem ta­lá­lom a he­lye­met az új szín­pa­don. A szer­kesz­tő­ség­ben még min­dig egye­dül va­gyok.

Itt­hon ma be­sze­rel­ték a te­le­font.

Ve­szek egy hű­tő­szek­rényt, s ak­kor nagy­já­ból be van ren­dez­ve a má­so­dik – re­mé­lem, hogy csak a má­so­dik – fel­vo­nás szín­pa­da.