Moz­gás­ba len­dí­te­ni va­la­mit, ami meg­tor­pan­ni lát­szik, össze­köt­ni egy­más­sal al­ko­tó­kat, em­be­re­ket, kö­zön­sé­ge­ket, kö­zös­sé­ge­ket, írók és ol­va­sók cso­port­ja­it – er­ről szól a szer­kesz­tő­sé­gek mun­ká­ja. Ál­ta­lá­ban er­ről szól. Egy-egy jól idő­zí­tett fel­ké­rés időn­ként olyan gon­do­la­to­kat in­dít­hat el a szer­zők­ben, ame­lyek­re utó­lag köny­vek, to­váb­bi írá­sok épül­het­nek rá. A folyóirat-szerkesztőségek a fo­lya­ma­tos je­len­lé­tet biz­to­sít­hat­ják szer­zők és té­mák szá­má­ra. Meg­te­rem­tik a vissza­jel­zés, a vissz­hang le­he­tő­sé­gét. (Gon­dol­juk csak el egy pil­la­nat­ra, mi­lyen len­ne az a tu­do­má­nyos élet, amely csu­pán köny­vek ré­vén nyil­vá­nul­na meg, és nél­kü­löz­nie kel­le­ne a he­ti- és havilapok szak­tu­do­má­nyos és is­me­ret­ter­jesz­tő ro­va­ta­it.)

A ma­gyar kul­tú­rá­nak meg­van­nak a ma­ga mi­ti­kus­sá vált szer­kesz­tő­fi­gu­rái. És no­ha Ba­bits Mi­hály vagy Mó­ricz Zsig­mond ugyan­csak hosszú időn át szer­kesz­tet­ték a Nyu­ga­tot, még­is Osvát Er­nő vált „a” szer­kesz­tő­vé az utó­kor szá­má­ra. Kis­sé ta­lán igaz­ság­ta­lan az em­lé­ke­zet­nek ez a moz­gá­sa. Mint­ha az al­ko­tói mun­ká­nak min­dig és szük­ség­sze­rű­en el kel­le­ne hal­vá­nyí­ta­nia a szer­kesz­tő­it. Mint­ha csak azok vál­hat­tak vol­na le­gen­dás szer­kesz­tő­fi­gu­rák­ká, akik író­ként nem vagy csak alig al­kot­tak va­la­mit. Kas­sák La­jos fo­lyó­ira­tai pél­dá­ul ér­de­ke­sek, töb­bé-ke­vés­bé egy­sze­mé­lyes kon­cep­ció le­nyo­ma­tai, Kas­sák­ról mint szer­kesz­tő­ről még­is vi­szony­lag ke­vés szó esik. Az utó­kor ugyan­ak­kor „há­lás” a nagy szer­kesz­tői gesz­tu­sok­nak, an­nak, ahogy Ig­no­tus azt mond­ja A fe­ke­te zon­go­rá­ról: „Akassza­nak fel, ha ér­tem. De akassza­nak fel, ha hat-hét iro­da­lom­ban, me­lyet nyelv­tu­dás­sal meg­kö­ze­lít­het­ni: sok vers akad ilyen egész ér­tel­mű, ilyen mel­let és el­mét be­töl­tő­en tel­jes ki­csen­gé­sű...”

A Ko­runk lap­szá­má­ban ilyen szer­kesz­tő­fi­gu­rák is fel­tűn­nek. És ter­mé­sze­te­sen fon­to­sak a gesz­tu­sok, fon­to­sak az anek­do­ták: az, hogy Ma­ro­si Pé­ter­nek volt egy fe­ke­te no­te­sze, amely­ben a recenzálandó mű­ve­ket „köny­vel­te”. Az, aho­gyan a ki­adók a gyak­ran fes­tői meg­je­le­né­sű di­let­tán­sok­kal küz­döt­tek. De jó, ha a tör­té­ne­tek mel­lé mind­annyi­szor oda­kép­zel­jük ma­gu­kat a „ter­mé­ke­ket”: a köny­ve­ket, lap­szá­mo­kat, írá­so­kat, ame­lyek ezek­ből a szer­kesz­tő­sé­gek­ből ke­rül­tek ki.

Az utób­bi évek­ben egy fon­tos idő­szak ar­chí­vu­mai kezd­tek hoz­zá­fér­he­tő­vé vál­ni. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek kor­sza­ká­ról so­ká­ig csak a vissza­em­lé­ke­zé­sek bi­zony­ta­lan ér­té­ke­lé­sei, az utó­la­gos „il­lú­zi­ót­lan­ná vált” pers­pek­tí­vák­hoz tar­to­zó nyelv be­szélt. Az ez­red­for­du­ló­ra nap­vi­lá­got lá­tott már jó né­hány do­ku­men­tum­kö­tet, és fon­tos ár­nya­lat­tal bő­vült az idő­szak­ról szó­ló el­be­szé­lé­sek spekt­ru­ma: 2003-ban meg­je­lent Gáll Er­nő 1977-től ve­ze­tett nap­ló­já­nak el­ső kö­te­te. Nem csu­pán a szö­veg sze­mé­lyes­sé­ge, il­let­ve író­já­nak ve­ze­tő sze­re­pe mi­att fon­tos ez a könyv, ha­nem azért is, mert fo­lya­mat­sze­rű­en bon­ta­ko­zik ki a „cse­lek­mény”. Az elem­zé­sek, hely­zet­ér­té­ke­lé­sek min­dig az épp ren­del­ke­zés­re ál­ló in­for­má­ci­ók bir­to­ká­ban tör­tén­nek. Így nem­csak az ese­mé­nye­ket lát­juk, ha­nem sok­kal in­kább ma­gát a sze­mé­lyi­sé­get is, aki az ér­té­ke­lé­se­ket vég­zi. Ugyan­eb­ből a szem­pont­ból vál­hat fon­tos­sá a kö­zel­jö­vő­ben Hu­szár Sán­dor nap­ló­ja, amely­ből eb­ben a Ko­runk-szám­ban rész­le­te­ket köz­lünk. A Hét hosszú időn ke­resz­tül és ép­pen Hu­szár Sán­dor fő­szer­kesz­tői man­dá­tu­ma ide­jén a leg­di­na­mi­ku­sabb ér­tel­mi­sé­gi fó­rum­nak bi­zo­nyult, kö­rü­löt­te tö­mö­rült, ha­tá­sá­ra for­má­ló­dott az er­dé­lyi szel­le­mi élet egy fon­tos cso­port­ja. A he­ti­lap nem­ré­gi­ben zár­ta le tör­té­ne­té­nek Bu­ka­rest­hez kö­tő­dő sza­ka­szát – 2003 őszé­től Ma­ros­vá­sár­he­lyen je­le­nik meg. Ez a lap­tör­té­ne­ti for­du­lat, az összeg­zé­sek­re al­kal­mas pil­la­nat is in­do­kol­ja, hogy a leg­hang­sú­lyo­sab­ban ép­pen A Hét egy­ko­ri szer­kesz­tő­sé­ge van je­len e Ko­runk-ha­sá­bo­kon.

Nem tel­jes­ség­re tö­re­ked­tünk a lap­szám szer­kesz­té­se­kor: nem az volt a cél, hogy a múlt és je­len szer­kesz­tő­sé­ge­i­nek lel­tá­rát nyújt­suk. (A lap­szám meg­je­le­né­sé­vel egyidőben, a To­ka­ji Író­tá­bor­ban egyéb­ként ép­pen az összmagyar kul­tú­ra szer­kesz­tő­sé­ge­i­ről, azok sze­re­pé­ről és tör­té­ne­té­ről fo­lyik ta­nács­ko­zás.) Igye­kez­tünk azon­ban a prob­lé­ma­fel­ve­tés te­kin­te­té­ben mi­nél szé­le­sebb kört át­fog­ni: a ke­vés­sé ku­ta­tott 1940–1944 kö­zöt­ti idő­szak lap­szer­kesz­té­si sa­já­tos­sá­ga­it fel­vil­lan­ta­ni, fel­tár­ni a kom­mu­nis­ta kul­túr­po­li­ti­ká­nak ki­szol­gál­ta­tott, de sa­ját önál­ló­sá­gu­kat rész­ben meg­te­rem­tő könyv­ki­adók, he­ti- és havilapok mű­kö­dé­sét ko­ra­be­li do­ku­men­tu­mok és utó­la­gos elem­zé­sek se­gít­sé­gé­vel. A Ma­gya­ror­szá­gon las­san már fel­tá­ru­ló, a „ha­tá­ron túliakat” is érin­tő tit­kos­szol­gá­la­ti je­len­té­sek kü­lö­nö­sen ta­nul­sá­go­sak (l. a Tiszatáj-ügyet).Természetesen fon­tos­nak tűnt az ez­red­for­du­ló er­dé­lyi ma­gyar saj­tó­já­ra jel­lem­ző ta­bu­kat, prob­lé­ma­ér­zé­keny­sé­ge­ket is je­lez­ni. Re­mél­jük, a lap­szám ma­ga is to­vább­len­dít va­la­mit: az írott saj­tó és az au­di­o­vi­zu­á­lis mé­dia elem­ző meg­kö­ze­lí­té­sét, amely nem csu­pán az el­hang­zott és le­írt vé­le­mé­nye­ket ol­vas­sa, ha­nem azt is, hogy e vé­le­mé­nyek mö­gött egy szer­kesz­té­si-szer­ve­zé­si me­cha­niz­mus mű­kö­dik, amely­nek jobb, át­lát­ha­tóbb mű­kö­dé­se min­den saj­tó­fo­gyasz­tó ér­de­ke.