Örömmel mondanám el élőszóban, bővebben, amit most három kép formájában vázlatosan papírra vetek témánkkal kapcsolatos francia irodalmi ismereteimből.

Az első a szigorú Genfbe vezet. A híres francia enciklopédia hetedik kötete 1757-ben jelent meg. Ebben olvasható d’Alembert cikke Genf városáról. A filozófus előbb bőven méltatja a város szerepét a vallási megújulás történetében, majd szóvá teszi, hogy Genf városában nincs színház. Mégpedig nem azért nincs, mert lakói általában véve helytelenítenék a színielőadásokat, hanem amiatt, hogy attól tartanak, az könnyen lehet a fényűzés, a cicoma, a szabadosság melegágya és terjesztője. Vajon nem lehetne ezen oly módon segíteni, hogy szigorú törvényekkel szabályoznák a színészek életvitelét és viselkedését? – kérdezi d’Alembert. Genfnek, teszi hozzá, dicsőségére válna, ha ebben élen járna, és megmutatná a világnak, hogy ez a sokak által méltánytalanul lenézett és üldözött mesterség előítélet áldozata, jóllehet nem hiányozhat egyetlen város szellemi életéből sem. Levél d’Alembert-nek címmel e szövegre rövidesen Rousseau reagált, az önérzetes genfi polgár. Nemcsak a gondolatot utasította el, hogy Genfnek valóban szüksége volna színházra – magát a színjátszást tette módszeres bírálat tárgyává, mint aki elutasítja az antik kultúrának ezt a teljes örökségét: „Így hát a színház megszabadít nem létező szenvedélyeinktől és felszítja meglévő szenvedélyeinket” – hangzik egyik kategorikus konklúziója. A türelmet törvényerőre emelő 18. században Rousseau, lám, intoleráns, méghozzá a színművészettel szemben. Alighanem hiba volna, ha elfogultságban elmarasztalva egyszerűen pálcát törnénk fölötte. Nem azért, mert helyesen látta a színházban rejlő veszélyt, hanem azért, mert megérezte az érzelmek és a szenvedélyek modern kori dinamikáját. Kíváncsi volnék, vajon meddig állták meg a genfiek, hogy színház nélkül peregjenek életük napjai?

A második kép Balzac műhelyéből való. Kevéssé ismert regénye, a Medici Katalin, az Emberi Színjáték tizedik kötetében olvasható. Írói meditáció arról, hogy mi történt 1573-ban, azon a nevezetes augusztusi napon, amelyet Szent Bertalan-éj néven tart számon a történelem. Medici Katalin, az özvegy anyakirályné alakját befeketítik a történetírók – mondja Balzac. Felróják neki, hogy bűnös szerepet játszott a francia protestánsok lemészárlásában. Óriási tévedés – érvel a „filozófiai tanulmánynak” nevezett regény szerzője. A királynénak ugyanis nem az a bűne, hogy támogatta a vérengzést, hanem az, hogy késedelmeskedett, és emiatt a leszámolás nem érte el a kívánt eredményt, a protestantizmus teljes visszaszorítását, a katolikus hit egyeduralmának helyreállítását. Márpedig Balzac felfogása szerint a reformációval a katolikus francia királyság olyan törést szenvedett, amelyet soha nem tudott többé kiheverni – Kálvin tanaitól egyenes út vezet a forradalomig: ahol a vallás kérdésessé válik, ott rövidesen a királyság is meginog. A királypárti Balzac remek példáját adta e művében a machiavellista politikus apológiájának.

Harmadik példám más nézőpontból ugyan, de ugyanerre a jelenségre vonatkozik. Saint-Simon herceg emlékiratainak tanulmányozása során találkoztam a francia történetírásnak a protestantizmus politikai következményeit taglaló megállapításaival (lásd a Saint-Simon-műből a Téka sorozat számára készült válogatás utószavát). A katolikus hitű Franciaország történelme egyik legsúlyosabb válságaként élte át a Reformáció tanainak terjedését. A 16. század véres vallásháborúk sorozatának időszaka. Ezek végére tett pontot IV. Henrik nantes-i ediktuma, amely a század végén megtűrt vallásként elfogadta az új hitet. Ezzel azonban megszűnik a vallásában egységes nemzet és az azonos felekezetű alattvalók fölött Isten kegyelméből uralkodó király közötti hagyományos viszony. A király ezentúl az állampolgárok uralkodója, akik hitbéli – vagy netán más természetű – különbségeik ellenére egyformán igényt formálnak arra, hogy egyenlő jogokat élvezhessenek. Ez a modern polgári állam liberálisnak mondott alkotmányos megalapozása, amely a vallás reformjától előbb-utóbb csakugyan elvezet az államforma és a politikai berendezkedés teljes reformjáig.

„Nem annyira az egyházban végrehajtandó újításról volt szó – mondja Balzac említett regényének egyik szereplője –, mint az ember korlátlan szabadságáról, amely minden hatalomnak a pusztulása.” Ha nem is egészen így igaz, kétségtelen, hogy a reformációval a szabadság gondolatának új fejezete kezdődött Európában.