A második világháború után üdvözlendő egyházpolitikai megfontolásokból – a világbéke vallási alapokon való megvalósíthatósága érdekében – vált élővé a zsi-dó–keresztény párbeszéd. Az egyházi elöljárók ugyanis úgy vélték, hogy a párbeszéd megvalósulása, a békés egymáshoz közeledés és összefogás sikeressége a világot és az emberiséget is érintő probléma. A jelen politikai és gazdasági helyzetek egy új és merőben más irányú paradigmaváltást követelnek meg az emberiségtől a további pusztítás és embertelenség féken tartása érdekében. Egy új szellemi és lelki, de magatartásbeli változást is, ami az emberiség megmentése érdekében nyer jelentőséget. Ezen egyházpolitikai megfontolások szerint igencsak nagy a tét – a világbéke megteremtése, azaz a fennmaradás biztosítása –, ami minél több ember bevonását és „jó útra” térését követelné meg. Így ebben az új – 20. századdal kezdődő – irányultságban nagy szerepet tulajdonítottak és tulajdonítanak a vallásnak, az emberek vallásos beállítódásának.

Vallások közötti párbeszédről lévén szó, az eredményes párbeszéd elsődleges feltételeként a vallások közös vonásainak felismerését és az ezekre való támaszkodást vélik alapvetőnek az egyházi megfontolások. De teljesen félreértik ennek a közeledésnek a célját, rendeltetését azok, akik a vallások közötti párbeszédtől egy új, minden vallásból a helyesnek tartott elemek szintetikus egységévé kovácsolt vallásnak a létrehozását várják. A párbeszédnek csakis akkor van jelentősége, ha a felek megőrzik és nagyon is tudatában vannak identitásuknak. Természetesen a közös vonások csak pozitívan segíthetik a párbeszéd megvalósulását, előremenetelét.

A közös vonásokra alapozottság tekintetében a zsidó–keresztény párbeszédnek van talán a legnagyobb esélye egy hiteles dialógus megvalósulására, hiszen a világvallások közül e két vallás áll a legközelebb egymáshoz. Elsősorban a közös eredet és a „profetikus jelleg” az, ami kiemeli őket a többi vallás közül, és ami össze is köti őket. Felvetődik azonban a kérdés, hogy a közös eredet eddig miért nem szolgált alapul az egymáshoz való közeledésben. A közös vonások hangsúlyozása nem követel-e túl sokat? Már Pál apostol is arra gondolt, hogy a közös vonások hangsúlyozásával áthidalható a széthúzás. Nem koronázta siker megfontolásait. Miért? Mennyiben más a helyzet ma?

Gombos Gyula1 Az istenhitről című írásában a „nagy vallásokról” általában szólva három közös vonást említ: 1) Minden vallás a múlt és hagyomány, a történelem által jól meghatározott. „Más történelem áll és sugall Jeruzsálem mögött, más Róma mögött, megint más Mekka mögött, s még Buddha fügefája mögött is egy nagy gondolkodási hagyomány ihletése érezhető.”2 2) Szellemileg kollektív alkotások, ugyanakkor többnyire egy új kultúra fogantatói. 3) Az eltérő hitelvek ellenére a világ vallásainak erkölcsi tanítása egybehangzó.

A továbbiakban e felosztást követem szerkezetileg, és a tartalmi kifejtésben is, ami azt jelenti, hogy először a történelem vonalán térek vissza, hogy a kezdetek felidézésével rávilágítsak a kulturális meghatározottságokra is, majd az erkölcsi tanításukat állítom egymás mellé. Mindezt azért tartom szükségesnek, mert ha zsidó-keresztény párbeszédről akarunk beszélgetni, akkor tudnunk kell, hogy kikről és mikről is van szó. A teljesség igénye nélkül idézem fel a múltat. Nem a vallástörténet végigkísérése, csupán a főbb események kiemelése a célom.

Vissza a kezdetekhez

A zsidó vallás és kultúra kezdeteit Kr. e. 1280–1250-re helyezik. Körülbelül ekkor élt Palesztinában egy izraelita csoport, többnyire nomád pásztorok. Közöttük tűnt fel Mózes, aki az egyedül való Istent hirdette, Jahvét, aki kinyilatkoztatta magát Mózesnek, és akiről csak annyit tudott és tudhattak, hogy van: – „Vagyok, aki vagyok.” Ennél többre nem is volt szükség, ugyanakkor ez volt a forradalmian új. Az akkori vallási világot a politeizmus és az antropomorfizmus jellemezte. Mózes ennek a beállítódásnak vet véget, hirdetve, „hogy ha szükségünk van Istenre, ez csak egyetlen Isten lehet, aki amennyire lehetséges, semmiben ne hasonlítson ránk, és ne legyen egy felnagyított, felmagasztalt ember, aki azért mégiscsak ember. Elég annyit tudnunk Róla, hogy Ő létezik, Ő jelen van, Ő itt van, más illuzórikus magyarázat nélkül.”3 Mózes az első, aki az emberiségnek egy igazán transzcendens, abszolút és felfoghatatlan Istent mutat meg. Ezáltal azt a beállítódást teszi hangsúlyossá, hogy az embernek nincs szüksége és nem bízhat olyan istenekben, akik éppolyan hibákat képesek elkövetni, mint ő. Az igazi teremtő és mindenható Isten csakis egy számunkra megismerhetetlen, hozzáférhetetlen entitás lehet, akinek nincs szüksége – teljességéből kifolyólag – az emberi áldozatokra. Nemcsak a monoteizmus alapjait fekteti le Mózes, hanem rávilágít arra is, hogy az Isten valami egészen más, mint az ember. Az embert meghaladó abszolútummal szembesíti a kortársakat, akit csak úgy lehet tisztelni és szolgálni, ha betartjuk azokat az erkölcsi normákat, azt a Tízparancsolatot, amit Ő maga írt elő nekünk, a Mózesnek átadott két kőtáblán. Ez a két kőtábla ugyanakkor Jahve és a zsidók közötti szövetségnek is jelképe. Mózest a próféták vették oltalmukba, és ők is terjesztették az új tanítást. Kiemelendő közülük Jeremiás próféta, aki az embernek abszolút és transzcendens mivoltában távoli Istenhez való személyes viszonyát hangsúlyozta. Nemcsak a közösség kerülhet kapcsolatba Istennel az imádkozások során, hanem bármikor kapcsolatba kerülhet vele az egyes ember is. Megnőtt az ember mint egyén jelentősége ezáltal, de a felelősség is. Mindenki saját magáért felelt Jahve előtt. Így lett egyre nagyobb szerepük a törvényeknek és a kötelességeknek. És ez az, ami személyes vallássá teszi a judaizmust. (Ez a későbbiekben abban is megnyilvánul, hogy az Írást mindenki tanulmányozhatja és sajátosan értelmezheti. Ez a pluralitás, ami ellentéteket is napvilágra hozhat, nem probléma a zsidók körében.)

A zsidók szent könyve a Tóra (héberül: útmutatás), amely Mózes öt könyvét tartalmazza, maga az Istentől kapott tanítás és törvénykezés, és a zsidóság történetét írja le a kezdetektől a szakadásig. Hogy mekkora a jelentősége a Szent Könyvnek a zsidóság számára, azt hitelesen csakis egy zsidó maga mondhatja el. Marc-Alain Quaknin rabbi és filozófus így nyilatkozik: „A Tóra nekünk mindenekelőtt hittel átitatott, egzisztenciális szöveg, mely életünket és halálunkat érinti. Amikor olvassuk, a szöveggel azonosítjuk magunkat.”4 A Tórában elmondottak számukra mindig jelenvalóként kezelendők. Tanulmányozására nagy hangsúlyt fektetnek mondván, hogy a világ és az élet értelmét csak az érti meg, aki megérti a véglegesen rögzített szöveget. A rabbi erről így szól: „a judaizmus kevésbé az »Isten« iránt érdeklődik, inkább a szöveg iránt, mely Róla szól. Olyan nézőpont ez, melyet nem ismernek, és sokan nem értenek.” Így lesz a kinyilatkoztatott szöveg maga Isten, aki – a szöveg különböző értelmezhetősége folytán – „minden egyes embernek a saját mértéke szerinti Isten”.5

A történelmi áttekintést folytatva, a zsidóság további sorsa: az Egyiptomból való kivonulás, a babiloni fogság, illetve a Babilonból való kivonulás, mindezek csak megerősítették a zsidókat Jahve nagyságában és mindenhatóságában való hitükben. De ezzel egy időben egyre nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy ők a kiválasztott nép, akit maga Jahve választott ki, hogy szóvivője legyen:

„Nézzétek, a szolgám, akit támogatok,

a választottam, akiben kedvem telik.

Kiárasztom rá lelkemet,

Hogy igazságot vigyen a nemzeteknek.”6 (Iz 42: 1–2)

E kiválasztott népből tűnik fel a názáreti Jézus (hivatalos kutatások szerint már Kr. e.), a kereszténység Jézusa, aki Mária és József gyermekeként lesz e közösség tagja. A zsidóság várta a Messiás (héberül: felkent) eljövetelét, akit a keresztények Jézusban tisztelnek, őt tekintve az Atya Fiának, aki eljött, hogy megváltsa az emberiséget bűneitől. A zsidók azonban nem fogadták el Messiásuknak Jézust, és napjainkig is az egyik legnagyobb tanítót és Tóra-magyarázót tisztelik benne. (Martin Buber álláspontja – aki fontos szerepet játszott a zsidók és keresztények közötti dialógus elindításában, ő volt a német katolikus–zsidó ökumené elindítója –, hogy bár egymás Messiás-fogalmát kölcsönösen nem tudják elfogadni, de ez nem lehet akadálya az egymással való párbeszédnek, mert a dialógus emberi vonatkozásokban feltétlenül szükséges és fontos.7)

Jézus forradalmian új dolgokról beszél a zsinagógákban az embereknek, hirdeti az Atyát, aki Őt, a Fiát küldte el, hogy meghaljon az emberiségért, minden emberért – nem csak a zsidókért. Szembefordul tehát a zsidók nemzeti Isten-felfogásával. Az általa hirdetett Atya elfogadhatatlan a zsidók számára, akik „Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét” tisztelték, benne hittek. Jézus új és kettős parancsolatot ad az embereknek (Jn 13, 34), a szeretet parancsolatát: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 37–40) Jézus ezt a parancsolatot helyezi mindenek fölé, tehát egyben az egész Tóra fölé is. Ennek is lényeges szerepe van a szakadásban, mert úgy kezeli a zsidóság, mintha Jézus nem tisztelné a törvényeket és a Szentírást. Ezt csak fokozza Jézusnak a felhívása, hogy mindenki maga imádkozzon Istenhez. Egyenesen a templom lekicsinylésének, eltörlésének tűnt fel ez a zsidóság szemében, és a helyzetet csak rontotta, hogy Jézus a kötöttségeket is kritizálta. A kereszténység számára azonban ez a belső lényeg hangsúlyozását jelentette, és az olyan szertartásokról való lemondást, mint a rituális tisztálkodás, ami még ma is élő a zsidóság körében.

A törvények jézusi értelmezése is felháborodást keltett. Máté evangéliumában olvashatjuk: „Hallottátok. Hogy a régiek ezt a parancsot kapták… Én pedig azt mondom nektek…” Felülbírálja a zsidók Istenének tekintélyét, ami szörnyű felháborodással töltötte el a korabelieket. Jézus az ő szemükben csak botrány volt, aminek mielőbb véget akartak vetni. De mi is volt a botrányos? Joseph Moingt katolikus teológus megfogalmazásában: „Jézus beszédének szabadsága és istenkeresése labilissá tette a vallási intézményeket, hitelétől fosztotta meg a túlságosan is magabiztos vallási gyakorlatokat; ez a szabadság megtörte a könnyen kapott és elfogadott vallási hagyományok folytonosságát.”8

A felháborodás, az ellenszenv végül ítélőszék elé juttatta Jézust – amint előre megmondta a tanítványoknak, tehát az igét teljesítette be –, akit kereszthalálra ítélt a római törvényjog. (És fenntartás nélkül kell ezt ma elfogadniuk a keresztényeknek. Tény ugyanis, hogy a második világháború után felújították Jézus perét Izraelben, és a zsidó törvényszék felmentette Jézust. Nem találtak okot az egykori halálos ítéletre. A felelősség csakis az akkori vezető réteget és a gyáva római helytartót terheli.) „Harmadnapon halottaiból feltámada” – ez az, amiben hisz a kereszténység, továbbá a Szentlélek erejének jelenlétében, aki a feltámadást követő ötvenedik napon (pünkösd) alászállt, hogy hírül adja: Jézus feltámadt, és „ül az Atyaisten jobbján”.

Jézus üzenete, felhívása elsősorban a vallás kultikus, szertartásos világának deszakralizálása, ugyanakkor a felebaráti szeretet hangsúlyozása. Az igaz hit a cselekedetekben mutatkozik meg. Az ember imádkozás által teremt kapcsolatot az Istennel – íme a lelkiismeret szabadságának meghirdetése. Az Isten országa pedig mindenki számára nyitott, ami azt is jelenti a keresztény felfogásban, hogy Isten színe előtt mindannyian egyenlők vagyunk (az emancipáció gyökere). A vallás nem a religio által ígéri az üdvösséget elsősorban, hanem a confessio által, ami bűneinknek a tiszta lelkiismeret szerinti megvallását szorgalmazza.

Ezek voltak azon meghatározó események, amelyek nemcsak a sajátosságokat, de a szakadás miértjét is tisztázzák valamelyest. A két vallás azóta két külön úton haladt, és mindkettő sajátos kultúrát alakított ki. Alexander Z. Guiora helyesen mondja, hogy „miként a kereszténységnek nincs szüksége legitimációra a zsidóság részéről, úgy a zsidóságnak sincs szüksége legitimációra a kereszténységtől. Ez két egymástól nem függő civilizáció. A dialógus az egyenlőség és a kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapjain kell hogy induljon.”9

A két civilizáció valóban független, de a két vallás által kialakított kultúráról már nem mondhatjuk el ugyanezt. A gyökerek ugyanis – amit az Ószövetség és a zsidóság életének kezdetei jelentenek – teljesen azonosak. Franz Rosenzweig azonban a zsidóság és a kereszténység közötti legbensőbb kapcsolatot, ellentétes egymásrautaltságukat nem a közös gondolatokban és a történelmi kontinuitásban látja, hanem – és ez vallásfilozófiai nézeteinek a legmerészebb és ezzel együtt a legproblematikusabb mozzanata – úgy véli, hogy az „egymással való, egymással történő belső összefüggésük az igazság összefüggése”.10 Anélkül, hogy most bővebben tárgyalnánk Rosenzweig vallásfilozófiai nézeteit ezzel a kérdéskörrel kapcsolatosan, mert erre itt most nincs lehetőség, bár a későbbiekben még lesz rá utalás, meg kell jegyeznünk, hogy Rosenzweig úgy véli, az egyetlen igazság – ami Istennél van – igazzá bizonyulásában a zsidóságnak és a kereszténységnek van fő szerepe. „Mindkettőjük jelenléte szükségszerű a »mindigtartó« pogány világelőttiségből világtörténelemmé alakított térben és időben.”11 Rosenzweig a következőképpen indokolja ezt: „Zsidóság és kereszténység különleges volta abban rejlik, hogy – ha vallássá lettek is – önmagukban lelik meg az indíttatásokat, hogy kiszabadítsák magukat ebből az ő vallásszerű mivoltukból, s ismét visszataláljanak speciális voltukból és körülfalazottságukból a valóság nyílt mezejére.”12 A vallás tehát sajátosságokat ad az embernek, meghatározza mibenlétét, de ezzel egy időben falak közé is szorítja – ez különösen jellemző volt és talán ma sem vesztette érvényét a zsidóság körében. Ez az, amit a mai ember nem engedhet meg magának, avagy helyesebben szólva a mai vallásosság nem engedhet meg. A valóság, a mindennapok ugyanis egymás felé tolnak bennünket, viszonyba állítanak, és cselekvésre szólítanak. Ennek a felvállalására szólít fel Rosenzweig is, ami egyértelműen a párbeszéd szükségszerűsége mellett emel szót.

Vallások párbeszédéről lévén szó, feltevődik a laikusokban (mint amilyen jómagam is voltam, és valamelyest vagyok e téren) a kérdés, hogy miről beszélhetnek a vallások – abban az értelemben, hogy civilizált dialógusról van szó, és nem civakodásról –, és egyáltalán hogy beszélhetnek egymással a vallások. Hogy mi indította be a folyamatot, arról az előbbiekben esett már szó, de a tényleges párbeszéd mikéntjét nem tisztáztam. Tulajdonképpen nem a vallások beszélgetnek egymással, a szó közvetlen értelmében – és ezt nem is tehetnék meg –, hanem a vallások képviselői azok, akik leülnek beszélgetni, és akik magukban hordják a vallás aktuális szemléletét. Szándékosan emelem ki, hogy aktuális szemléletét, mert a vallások is fejlődnek az idők folyamán, azzal a kultúrával együtt, amiben élnek. Hans Küng paradigmaváltásról tesz említést, felhíva a figyelmet, hogy: „A nagy vallások egyikét sem szabad statikus nagyságnak tekinteni, hanem eleven, állandóan fejlődő valóságnak, amely különböző korszakok összkonstellációit (makroparadigmáit, mezo- és mikroparadigmáit) élte meg és vészelte át: olyan paradigmákat, melyek részben máig is fennmaradtak.”13

A vallások és kultúrák csak közvetve érintkeznek az adott személyeken keresztül. Banálisnak tűnhet, hogy én ezt most ilyen szinten fejtettem ki, de azért volt szükséges, hogy jobban rá tudjak világítani arra, mennyire jelentős ezeknek a személyiségeknek a szerepe a párbeszédekben. És erre a továbbiakban is hangsúlyosan fogok kitérni, mert az derül ki, hogy minden az emberen, a személyen fordul meg. A modern kor individualista beállítódása ezt nagyon helyesen látta meg, de kiemelendő, hogy itt a vallási elkötelezettség által jól meghatározott egyénekről, egyéni vonásokról és cselekedetekről van szó.

A dialógus feltétele

Mielőtt bármiről is szó esne a zsidó–keresztény párbeszéd kapcsán, fontos kihangsúlyoznunk, hogy a párbeszéd megvalósítására irányuló törekvések, vizsgálódások, melyek ennek feltételeit próbálták körvonalazni, kizáró jellegű feltételként határozták meg, hogy a tárgyaló felek egyenlőknek ismerjék el, sőt tiszteljék egymást. Ez a feltétel egymás másságának a tiszteletben tartását és megbecsülését követeli meg. Zsidó oldalról nézve Rosenzweig ezt így fogalmazza meg: „Az, hogy mi elismerjük a kereszténységet, az ténylegesen a kereszténységen alapul, tudniillik azon, hogy a kereszténység elismer minket.”14 Ilyenformán azonban feltehető a kérdés, hogy ki teszi meg az első lépést. Ha a történelmi folytonosság vagy fejlődés vonalát vesszük alapul, akkor elfogadható Rosenzweig álláspontja, mert igenis a kereszténységnek mint a zsidóságból kinőttnek kellene elismernie gyökereit.

A kereszténység általános törekvése, a térítőmunka a zsidósággal szemben tehetetlennek mutatkozik, és ezért a keresztények a zsidókat, akik csak az Istenhez való hűségüknek tesznek ezáltal eleget, „megátalkodottaknak” nevezik. Tatár György mondja azt, hogy ez a megátalkodottság a kereszténység számára „olyan jel, amely egyszerűen értelmezhetetlen. Reális értelmezése egyedül dialógusban (nem disputában!) lehetne, vagyis ha képes lenne a zsidóságot saját nem múltbeli gyökerének, hanem örök gyökerének látni, hiszen a múlttal nem lehet a párbeszéd viszonyába kerülni.”15 A jelenben betöltött szerepük kölcsönös elismeréséről van szó, amit a dialógus egymásnak a helyes megértésével egészítene ki, hozzájárulva ezáltal a további együttműködés megvalósíthatóságához. Azonban „beszélni annyit tesz, mint valakihez beszélni és valakinek gondolkodni; és ez a Valaki mindig egy egészen meghatározott Valaki, s nem csak fülei vannak […], hanem szája is.”16 Rosenzweig szavai találóan emelik ki a dialógus velejáróit, ami együtt jár a másikra való odafigyeléssel, a másik ugyanis másként gondolkodik, mint mi, ő egy mássággal szembesít bennünket, amivel szemben nyitottságra van szükség a megértés érdekében. A valódi dialógusban történik valami, mert nemcsak az egyik fél beszél, és a másik hallgatja, hanem van azonnali visszajelzés, reflektálás a mondottakra, a félreértéseket azonnal lehet kezelni. De vajon itt – a zsidók és keresztények között – pusztán félreértések azok, amiknek a tisztázásával megoldható az évszázadokon át tartó széthúzás?

Az egymáshoz való közeledést befolyásoló történelmi tényezők

Mindamellett, hogy a már említett szükséglet – Hans Küng szavaival: „Nincs esélyünk a fennmaradásra világethosz nélkül. Nincs világbéke vallásbéke nélkül. Nincs vallásbéke a vallások dialógusa nélkül”17 – hívta életre a dialógust, a zsidó–keresztény párbeszédnek jól meghatározott események vették kezdetét, amelyek a folytatást is befolyásolták. Meghatározó szerepe volt az 1960-as években megtartott II. Vatikáni Zsinatnak, mely a holokauszt során történtekkel szemben foglalt állást. E Zsinat Nostra Aetat című nyilatkozata kimondja: „Az Egyház […] tekintetbe véve a zsidósággal közös örökséget, elítéli a gyűlöletet, az üldöztetést és az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult. Ebben nem politikai számítás vezeti, hanem vallásos, evangéliumi szeretet.”18 A kereszténység – kiemelten a katolikus egyház – felelősséget vállal mindazért, ami – saját hibáiból is – a zsidósággal történt, arra azonban nem tér ki, hogy ő maga, az Egyház, miként volt szerves része ennek a gyűlöletnek és üldöztetésnek az akkori egyházi elöljárók személye által. A felelősségvállalás tehát nem szánt elég mélyen, nem néz szembe a katasztrófa hagyományon belüli eredetével.

A kezdet tehát a múltra való visszatekintés, amire nem lehet fátylat vetni. A jövő a cél, de a jövőhöz a jelenen át a múlt vezet, az adja az alapot. A két vallás közötti szakadékot az idők során csak mélyítették, és ezeknek a mélyítéseknek a hatását még mindkét fél érzi, tehát számot kell vetni ezzel. Az antiszemitizmus a kereszténység részéről óriási rombolásokat, pusztításokat végzett. Bibó István – Magyarország egyik legnevesebb szociológusa és politikai filozófusa – nyomán Erős Ferenc azt mondja, hogy „az antiszemitizmus megmagyarázásának – kérdés, hogy ezt egyáltalán meg lehet-e magyarázni, főként azoknak az embereknek, akik saját bőrükön érezték ennek a racionálisan fel sem fogható kegyetlenségnek a hatását [saját közbevetés] – két döntő mozzanata van: a középkori jellegű antijudaizmusból táplálkozó, de korunkban a vallási gyökerektől elszakadó, modern arculatot öltött előítélet és a sorozatos, egymásra halmozódó, megoldatlan társadalmi válságok vagy társadalmi fejlődési zavarok [amelyeket a társadalom szintén a zsidóság nyakába varrt – Cs. R.].”19 Ennél szörnyűbb és tanulságosabb példája nincs is az előítéletek romboló hatásának. A kérdés azonban bonyolult, mert érdekes módon zsidó berkekben vannak olyan források, amelyek azt állítják, hogy az antiszemitizmus kialakulásában magának a zsidóságnak is volt valami szerepe azáltal, hogy saját magát kiváltságosnak tekintve bezárkózott a maga világába, mely magatartás és beállítódás a többi népre és vallásra nézve lekicsinylő és felháborító volt. Ez azonban a zsidókérdés egy másik vonatkozása.

Továbbá a zsinat iratai között található a Lumen gentium, melynek IX. fejezetében „A zsinat ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és nagyrabecsülést a kereszténység és a zsidóság között, fő eszközül pedig a szentírási, teológiai tanulmányokat, valamint a testvéri párbeszédet jelöli meg” – konstatálja Schweitzer József, aki ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy „nyilvánvalóan vannak alapvető eltérések, amelyekben konszenzus nem lehetséges, de az álláspontok kölcsönös fenntartása mellett ezekről is lehet tudományos megbeszélést folytatni a hitelvek kölcsönös tiszteletben tartásával”.20

Nemcsak a megbékélést kell szolgálnia tehát e dialógusnak, hanem az együvé tartozás mélyítésével olyan „hiteles” közösség kialakítását, amely valóban képes a világbéke érdekében cselekedni. Az ez irányba való konkrét cselekedetekre szólít fel az 1947 júliusában Seelisbergben (Svájc) összeült Nemzetközi Keresztény–Zsidó Konferencia alkalmával megállapított Tíz pont, amiről bővebben a későbbiekben lesz szó.

A zsinat tehát a kezdet volt, amit követtek és követnek a különböző közös fórumok, és amelyeknek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít a nagyvilág is.

1993 különleges és kiemelkedő év e párbeszéd, a két vallás és kultúra egymáshoz való közeledésében, ekkor lépett diplomáciai kapcsolatra a Vatikán Izraellel. Ferenczi László erről így emlékezik meg: „ez számomra az elmúlt kétezer év egyik leglényegesebb eseménye: az élő zsidó nép létezésének és egyenrangúságának hivatalos elismerése”.21 A fentebbiekben említett egyenrangúság mint a dialógus megvalósulásának feltétele ezáltal megteremtetett.

Mire lehet alapozni a párbeszéd megvalósulásában?

A legfontosabb feltétele a párbeszéd megvalósulásának, hogy a felek beismerjék: a széthúzó ellentétekkel szemben sokkal fontosabb az összetartó, közös vonások felfedése és megerősítése és az ezen a vonalon való továbbhaladás. Ennek azonban az a további feltétele, hogy a felek megtalálják azt a közös nyelvet, amely az együttműködésre alkalmas. És itt nem a nemzeti nyelvekre utalok, hanem a wittgensteini nyelvjátékokra. A közös nyelvjáték alapvető feltétel, hiszen a megértés és a kommunikáció feltétele, de ahhoz, hogy ebben meg tudjanak egyezni a dialógusra hajlandó felek, ismerniük kell egymás sajátos nyelvjátékát is. Tudniuk kell, hogy a másik számára melyek a fontosabb események, melyek a hangsúlyozott hittételek, ki és milyen a „szent személy” a zsidók avagy a keresztények számára. Csakis így kerülhetők el a nem szándékos sértések – mert szándékos sértésről nem is lehet szó ez esetben. Tehát alapvető feltétel egymás kölcsönös ismerete és tisztelete. De amint már szó esett róla, a múlt nem feledhető el. Ahhoz, hogy tisztázni lehessen a félreértéseket, hogy az ellenségképet fel lehessen oldani, a gyűlöletet le lehessen építeni, vissza kell nézni, de csakis ezzel a szándékkal. Eltévesztik a párbeszéd lényegét azok, akik azzal a szándékkal ülnek egy asztalhoz, hogy önmagukat igazolni akarják. Hans Küng nyíltan mondja ki, hogy „Ártatlan vallás nem létezik!”22 Nem az önigazolás a helyes magatartás, sőt egyáltalán nem is gyümölcsöző, hanem sokkal inkább önkritikára és a felelősség vállalására van szükség adott esetben. Erre utal maga Rosenzweig is, amikor azt mondja: „Egyszer mindenkinek filozofálnia kell. Egyszer mindenkinek körös-körül kell pillantania saját állás- és életpontjáról. De ez a pillantás nem öncél. […] E felelősségnek az élet minden napján kell megfelelni.”23 A filozofálást itt Rosenzweig abban a pozitív értelemben használja – ellentétben a mindennapokban használt negatív értelmétől ennek a fogalomnak –, miszerint kritikusan kell szembenéznie saját hagyományával a tudatosságra törekvés céljából. És nem egyszerűen önmagáért kell megtennie ezt, hanem mindenkiért; a felelősségteljes élet kezdete ez.

Ami mindkét vallásban azonos, hangsúlyozzák a dialógus hívei, az az erkölcsi tanítást megalapozó Tízparancsolat. Ez a legfontosabb és a legerősebb szál közöttük, amit az egy és ugyanazon Istenben való hit, a rá való alapozás csak hangsúlyosabbá és mindkét vallás hívői számára sokkal megköveteltebbé tesz. Ugyanazon normáknak vetik alá magukat mindkét vallás hívei, és ez – ami a hasonló magatartásokat, a hasonló döntéseket szavatolja – csak segítségére van a párbeszédnek. Ez annál is inkább lényeges, mivel mindig olyan helyzetben van az ember, hogy cselekednie kell, és a helyes cselekvéshez rendelkeznie kell az erkölcsi tudással, amit alkalmaznia is kell. Mindez természetesen rendben is lenne, de minek ehhez a cselekvéshez, az erkölcsösség hangsúlyozásához a vallás? Nem kell az embernek feltétlenül vallásosnak lennie ahhoz, hogy erkölcsösen, azaz emberségesen járjon el embertársaival szemben. Azaz jelen esetben nem szükséges, hogy valaki zsidó vagy keresztény legyen ahhoz, hogy erkölcsösen viszonyuljon embertársaihoz. Ezek a megfontolások arra utalnak, hogy az erkölcsösségre alapozva nem feltétlenül fog békésen egymáshoz viszonyulni egy zsidó és egy keresztény, avagy erkölcsösen viszonyulhatnak egymáshoz, anélkül hogy számítana, egyikük zsidó, a másikuk keresztény És itt az problematikus számomra, hogy bár két vallás egymáshoz való közeledésén munkálkodnak az egyházi elöljárók, de elvész a vallásos lényeg az erkölcs hangsúlyozásával, a vallás ugyanis nem az erkölcsi előírások foglalata.24

A szakértők többsége azon az állásponton van, hogy minden vallásban felfedezhető az emberiség öt nagy parancsa: 1. Ne ölj! 2. Ne hazudj! 3. Ne lopj! 4. Ne paráználkodj! 5. Tiszteld szüleidet és szeresd gyermekedet!

Ezek a parancsolatok valóban szavatolják az egymással való békés egyetértést, és az együttműködés alapjai is lehetnének, ha valóban mindenki felelősségteljesen törvényként kezelné saját életében. Akin mindez áll vagy bukik, az az individuum. De újra csak azt hangsúlyozom, hogy nem feltétlenül zsidó vagy keresztény individuum ilyen megközelítésekben.

1970-ben Kiotóban (Japán) került sor a Vallások Világkonferenciájára, amelyen a világ minden vallásának képviselői jelen voltak. E konferencia terméke egy olyan nyilatkozat, ami a vallásoknak azon közös vonásait hangsúlyozza, melyek egyértelműen a jövőre, a jövőbeni együtt cselekvésre hívják fel a figyelmet, és a személy jelentőségét hangsúlyozzák ebben:

„mindnyájunkra jellemző:

– meggyőződésünk az emberiség családjának alapvető egységéről, minden ember egyenlőségéről és méltóságáról,

– az az érzés, hogy az  egyén és a lelkiismeret sérthetetlen,

– az az érzés, hogy az emberi közösség érték,

– az a felismerés, hogy a hatalom nem egyenlő a joggal, és hogy az emberi hatalom nem válhat öncéllá, és nem lehet abszolút,

– a hit abban, hogy a szeretet, az együttérzés, az önzetlenség, a szellemi erő és belső tartás hatalmasabb a gyűlöletnél, ellenségeskedésnél és magánérdekeknél,

– a kötelességérzés, szembeállni a gazdagokkal és elnyomókkal a szegények és elnyomottak oldalán,

– a mélységes remény abban, hogy végül is a jóakarat fog győzedelmeskedni.”25

Ahhoz, hogy a vallások egyesíteni tudják erejüket, minden egyes emberben tudatosulnia kell e jellemvonásoknak, majd az elfogadást tanúsítandó a cselekedetekben is meg kellene nyilvánulniuk. Erre azonban akkor kerülhet sor, ha valóban el lehet érni, hogy mindenki felelősséget érezzen az emberiségért, az emberiség megmaradásáért. Nem túl nagy elvárás ez? És nem túl optimisták ezek a megfontolások? A felelősség ilyen mértékű kiterjesztése szinte lehetetlen. Mik lennének a teendők a békés kapcsolatok és a dialógus megteremtése érdekében a vallási vezetők részéről? Az alábbi Tíz pont a már említett seelisbergi konferencia terméke, ami a kereszténységet szólítja tettekre:

 „1. Emlékeztessük a híveket arra, hogy ugyanaz az élő Isten beszél hozzánk valamennyiünkhöz mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben.

 2. Emlékeztessük a híveket arra, hogy Jézus Krisztus a zsidó Dávid nemzetségéből származó zsidó szűztől született, és hogy örök szeretetében és bűnbocsánatában magához ölelte mind saját népét, mind pedig az egész világot.

 3. Emlékeztessük a híveket arra, hogy az első tanítványok: az apostolok és az első mártírok zsidók voltak.

 4. Emlékeztessük a híveket arra, hogy a kereszténységnek alaptétele: Istennek és felebarátainknak szeretete – melyet már az Ószövetség is hirdetett, és mely tant Jézus megerősített – egyformán kötelezi mind a keresztényeket, mind pedig a zsidókat az emberi együttélés minden vonatkozásában.

 5. Kerüljük a bibliai vagy Biblia utáni judaizmus kisebbítését csak azért, hogy ezzel a kereszténység jelentőségét emeljük.

 6. Kerüljük, hogy a »zsidó« szót »Jézus ellenségei« értelemben használjuk, vagy hogy a »Jézus ellenségei« szavakkal a zsidó nép egyetemét illessük.

 7. Kerüljük, hogy Jézus Krisztus kínszenvedésének történetét akképpen adjuk elő, hogy Jézus haláláért a gyűlölség egyedül a zsidókra essék. Jézus haláláért nem egyedül a zsidók felelősek, mert a mindannyiunkat megváltó Kereszt kinyilatkoztatása értelmében Jézus valamennyiünk bűne miatt halt meg.

 8. Kerüljük ismertetését annak a Szentírásban található és a felizgatott tömeg által kiabált átkozódásnak: »Szálljon ránk és gyermekinkre az ő vére!«, anélkül hogy hozzátennők: ez a felkiáltás nem diadalmaskodhat Jézusnak mindennél erősebb imádsága fölött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Ez a pont a keresztrefeszítéskor történtekre és ezek félremagyarázására utal, amelyek szintén előítéleteket szültek a későbbiekben.)

 9. Ne adjunk hitelt annak az istentelen véleménynek, hogy a zsidó nép megvetett, elátkozott és szenvedésre kárhoztatott nép.

10. Ne beszéljünk a zsidókról akként, mintha nem ők lettek volna az Egyház első hívei.”26

E pontok a kereszténység részéről történt hibákat, előítéleteket említik fel, amelyek feloldásra, felejtésre alkalmasak csak. Ugyanakkor a helyes magatartásra szólítják fel a híveket, ami valóban a további ellenségeskedéseknek venné elejét. És ami lényeges: e felszólítások olyan konkrétumokra hívják fel a figyelmet – a kereszténység zsidó gyökereire fektetve a hangsúlyt –, melyek betartása, követése nem csorbítja a keresztény öntudatot. Kérdés azonban, hogy mennyiben lehet küzdeni az előítéletekkel. Ugyanilyen felszólítás létezhet, avagy alkotható a zsidók részéről is – amiről, amennyiben létezik, nincs tudomásom. Ezek az írások már a jövő felé mutatnak, és a konkrét cselekedetek fontosságát hangsúlyozzák.

A közös jövő építésében azonban a teológiai vizsgálódásoknak is szerepük van, melyek során az alapul szolgáló Szentírás is a közös gyökerek „dokumentuma”, hisz mindkét vallásnak alapja a héber Biblia, de a később ezt kiegészítő Újszövetség és a rabbinikus tradíció is döntő fontosságú mindkét vallás számára.

A zsidóság és kereszténység között vannak olyan aszimmetriák, amiket nem lehet feloldani – amit nem is tanácsos feloldani, mert ez az identitásukról való lemondást jelentené –, de amikkel számot kell vetni a dialógus végett, hogy ezek ne legyenek gátak a továbblépés során.

A zsidóság és kereszténység aszimmetriái

Az egyik ilyen aszimmetriát a héber Biblia értelmezése okozza. A szakadást követő idő során mindkét vallás sajátos módszereket alkalmazott a szöveg értelmezésére. Ezeket a módszertani különbségeket kellene belátni és megismerni a ma teológusainak a helyes megértés érdekében, hiszen egyértelmű, hogy másként használják az Írást.

A másik aszimmetriát Jézus személye és megítélése okozza. Kovács Ábrahám így vélekedik erről: „amíg Krisztus mint egységesítő személy lép fel a keresztény felekezetek között, addig éppen az Ő személye húz határvonalat a kereszténység és a világvallások közé”.27 Ez a kijelentés azonban kissé megbotránkoztató, főként, hogy keresztény lelkész gondolatait tolmácsolja, és ellentmond a párbeszéd általános törekvéseinek is, ami az egymás tiszteletben tartását hangsúlyozza. És sajnálatos módon folytatása is van a gondolatnak. Erről a pontról, Krisztusnak a mindenek feletti előtérbe helyezéséről, az elmozdulást az a szemléletváltás teheti lehetővé, vélik egyes egyházi elöljárók, ami a Krisztus-központúságtól az Isten-központúságra való áttérést követeli meg. John Hick szerint már megértek a körülmények arra, hogy a kereszténység eltávolodjon „attól a dogmától, hogy a kereszténység van a középpontban, annak a felismerésnek az irányába, hogy Isten van a középpontban, és hogy minden vallás […] neki szolgál és körülötte forog”.28 Ez esetben azonban már nem beszélhetünk keresztény álláspontról, mert ez a kompromisszum egyben a keresztény lényegiségről való lemondással volna azonos. Az alapvető keresztény meggyőződés szerint ugyanis Isten csakis Krisztuson keresztül ismerhető meg, Krisztusban jelentette ki magát. Egy ilyen kompromisszum lehetősége teljesen kizárt. A Krisztus személyével kapcsolatos probléma a két vallás sajátos messianizmus-felfogásához vezet, ami a zsidóság és kereszténység közötti ellentét alapvető problémája. Everett Ferguson tömör megfogalmazásában: „A zsidó várakozások a nemzetre és az eljövendő korszakra koncentráltak, s nem a Messiásra, aki viszont a keresztény hit központjában van.”29 A zsidóság nem fogadta el Krisztust megváltójának. Ez az a töréspont, amitől kezdve más-más Isten-, hit-, igazság- és megváltásfogalommal operál mind a zsidóság, mind a kereszténység, és ezek azok az alapok, amikről egyikük sem akar és nem is mondhat le. Ez a fordulópont Pálnál, a maga összetettségében érintve a váltást, így jelenik meg: „…nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”. (Fil 3. 9–11) Nincs mód most arra, hogy bővebben elemezzük ezeket a különbségeket, a bibliai idézet magáért beszél. A zsidók a vallást a cselekedetekhez kötik, ezzel szemben a keresztényeknek a hit a központi kategóriájuk. Ami mindkét részről ez esetben maximálisan elvárható magatartás, az egymás nézeteinek kölcsönös tiszteletben tartása.

A harmadik aszimmetria Izrael népének és az Egyháznak az önértelmezésében rejlik. Jól ismert, és már az előzőekben is említettem a zsidóság azon álláspontját, miszerint Isten kiválasztott népének vallják magukat, és ennek megfelelően bizonyos kiváltságokat is magukénak mondanak. Ez a kisajátító álláspont sem tartható, ha a dialógus sikeressége a cél. Marjovszky Tibor ezt a következőképpen hangsúlyozza: „Az ígéret – »Istenetek leszek és ti népemmé lesztek« – megmarad, de nem korlátozódik Izraelre, hanem kinyílik a világ számára.”30 Ugyanakkor keresztény oldalról sem tartható az az álláspont, ami a zsidó népet „elvetettnek” ítéli. A párbeszéd érdekében nem csak e megítélés negativitására kellene rámutatni, hanem pozitíve kellene meghatározza a kereszténység, hogy akkor mi számára Izrael. Erre azonban sem a zsinat, sem az azóta folyó viták, szimpóziumok nem adtak eddig választ.

A negyedik aszimmetria Auschwitz, a holokauszt, a Soá. A zsidó szenvedéstörténet csúcsa, véglete. Az üldözések, a gyűlölet, a kitaszítottság ebben az eseményben tornyosultak. Olyan nyomokat hagyott ez a zsidóságban, aminek hatását mindig érezni fogja a nép és a vallás. Hiszen ekkor vált leginkább kérdésessé a zsidók számára Isten léte, gondviselése. Gazdag irodalom áll mindenkinek a rendelkezésére, aki tudni akar erről a pusztításról, az emberi kegyetlenség netovábbjáról. És úgy vélem, hogy a 20., 21. század emberének feltétlenül vissza kell tekintenie a holokausztra, ami nemcsak a zsidóság, de az emberiség történetének is kiemelkedő eseménye, a szó legnegatívabb értelmében szólva. Az akkor történtekre vissza kell emlékezni. És ez a kell annál is hangsúlyosabb, ha a zsidó–keresztény ökumené megvalósításáról van szó. A Soá visszatekintésre szólítja a vallásokat, a hívő és a nem hívő embereket egyaránt. Önmagunkkal kell szembenéznünk, mert mi, az ember voltunk képesek ilyent cselekedni. Őszinte önkritikát követel ez mindenkitől, mert bár a megtörténteket nem lehet visszafordítani, be kell látni a felelősséget, a hibákat, amelyekből tanulni kell, és helyes, emberséges következtetést levonni a jövőre nézve. Az okok és körülmények az emberiség nagy tévedéseit mutatják meg nekünk, azt, amit az elfogult és a végletekig önző, egoista ember volt képes elkövetni. Sem a bocsánatkérés, sem a sajnálkozás nem segít. Nem emiatt kell visszapillantani és turkálni a múltban, mert ez senkinek sem segít. Sokkal inkább elrettentő példaként kell előttünk állnia a múltnak. Több mint fél évszázad távolából visszatekintve Marc-Alain Quaknin, a zsidó rabbi is a jövő felé fordulást hangsúlyozza, ám anélkül, hogy megfeledkeznénk a történtekről: „Az elsők vagyunk, akiknek ki kell mondaniuk, hogy egy gyermek halála Auschwitzban nem különbözik egy másik ártatlan gyermek halálától Hirosimában vagy Ruandában, illetve bárhol a világon. De miközben ezt kijelentjük, vissza kell utasítanunk, hogy Auschwitzot az »általános szenvedés« körébe olvasszák bele, és még azt is vállaljuk, hogy ezért »zsidó partikularizmussal« vádoljanak!”31 Íme, ez egyik kiemelkedő tanúsága annak az emberségnek és öntudatosságnak, amire napjainkban és e párbeszéd érdekében feltétlenül szükség van.

Sajnos, vannak olyan emberek, akik előítéleteik és az Újszövetség helytelen értelmezése folytán még ezek után is ítéletet mondanak a zsidókra. A magyarországi Országos Rabbiképző tanára, Domán István főrabbi erre az esetre hozza fel32 példaként Lauzmannak a Shoah című kilencórás filmjét. E filmben, Lengyelországban értelmiségiek és egyszerű emberek fejtik ki véleményüket a Soáról: „a zsidók megérdemelték a holokausztot, mert annak idején ők maguk vállalták Jézus megölését”.33 Az ilyen hozzáállások késleltették és lehetetlenné tették – és sajnos teszik ma is – a párbeszéd megvalósulását helyenként. Maga II. János Pál pápa is említést tesz erről 1997. október 31-én a Beszéd az antijudaizmus gyökereiről címmel rendezett szimpóziumon: „A keresztény világban – bár nem a hivatalos Egyházban – igen hosszú időre elterjedtek az Újszövetségnek téves és igazságtalan értelmezései a zsidó néppel és annak feltételezett bűnösségével kapcsolatban, s ezek ellenséges érzületet keltettek a néppel szemben.”34

A zsidó–keresztény párbeszéd megvalósulása érdekében le kell számolni a kölcsönös előítéletekkel, ami azt jelenti, hogy véget kell vetni annak a beállítódásnak, ami csak a „mi” és az „ők” kategóriájában tud gondolkodni. E párbeszéd a mássággal való szembesülés, amire nyitottá kell válni. E másság magával hozza a maga kritikáját, amivel szembe kell nézni, de közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez a másik vallás és kultúra szemszögéből való visszatükröződés. Tulajdonképpen kettős kritikával szembesíti a feleket a párbeszéd: magával hozza a másik kritikáját, de ugyanakkor figyelmeztet a folyamatos önkritika szükségességére is. Mindenképpen próbára tevődik a vallások mobilitása. Nem vezet jó útra az elszigetelődés, a bezárkózás. A különbségek kiegyenlítése avagy a beolvasztásra történő próbálkozás pedig egyenesen járhatatlan út ez esetben. A dialógus nemcsak hogy nem jelentheti az önmaga megtagadását egyik fél számára sem, hanem sokkal inkább mindkét félt az öntudatos fellépésre generálja. Az identitás megőrzése, egymás igazságkritériumának tiszteletben tartása szigorú követelménye a dialógusnak. Ritoók Zsigmond35 is erre hívja fel a figyelmet: „valahogy arra kell törekednünk, hogy a különbségek elkenése nélkül meg tudjuk találni azt a mértéket, amelyen belül maradva az istenesség nem lesz istentelenség, és a kegyesség nem lesz kegyetlenség. Ez a mérték a szeretet. Ennek megfelelően kell felelősen dönteni, minden helyzetben újra, esetleg minden helyzetben másképp. Így lesz elkerülhető, hogy a »jó ügy érdekében« kiirtsam a másik embert és ügyet.” Mindkét vallás hangsúlyozza a felebaráti szeretetet, az egymásért való áldozatvállalást, aminek a megvalósulása a legnagyobb érték, és a párbeszéd sikerét, eredményességét jelenti. Joseph Moingt szavai csak tetézik ezt: „A legszebb kultusz, melyet neki (Istennek) felajánlhatunk, magának Jézusnak a tanítása szerint: felebarátunk szolgálata, mások szeretete, igazságszolgáltatás mindenkinek.”36 A világvallások etikájának legfőbb értékei ezek, amelyek megvalósulásáért „száll síkra” a párbeszéd. Ebben a törekvésében azonban nem hathat erőszakkal az emberekre. Senkitől sem lehet megkövetelni a szeretetet. A híveket sokkal inkább csak jobb belátásra bírhatják az egyházi elöljárók a másik vallás híveiről való vélekedésükben.

Ezek az aszimmetriák csak a leglényegesebbek, de az aszimmetriák száma ennél sokkal több. Azért volt szükség ennyire részletes elemzésükre, hogy rá tudjunk mutatni arra, miként is kell egymáshoz viszonyulnia a zsidóságnak és a kereszténységnek ilyen aszimmetriák mellett, ezekkel számot vetve, melyek azok a tényezők, amelyek a párbeszéd megvalósulásában fontos szerepet játszanak.

A dialógus meghatározó jegyei

Tömör összefoglalása következik azoknak a meghatározó jegyeknek, amelyekről az előzőekben már szó esett. A dialógus meghatározó jegyei olyan követelmények, amelyeknek a dialógusban résztvevőknek feltétlenül meg kell felelniük, de amelyek a mindennapokban is mércéül szolgálhatnak az emberek számára. Az, akire a hangsúly tevődik ezen általános törekvés során, az ember, a személy, az egyéniség, aki nem a szóbeszédekre ad, hanem tájékozódik, aki nem saját önkénye szerint él, hanem alkalmazkodik, és aki főként szereti embertársait, és nemcsak a mának él, hanem gyermekeire, utódaira is gondol. Újra csak a túlzott optimizmus az, amin megütközik a mai társadalom és a szekuláris kultúra embere, hiszen alapvetően nem ilyen öntudatosak és önfeláldozóak az emberek, vagy inkább azt mondhatnánk, el kell fogadni, hogy vannak jó és rossz emberek A két vallás elöljárói a nemes cél elérése érdekében bizonyos feltételeket határoztak meg.

1. Mindkét résztvevőnek hinnie kell, hogy a másik jóhiszeműleg szól.

2. Minden egyes résztvevőnek kristálytisztán tudnia kell azt, amit hisz.

3. Minden egyes résztvevőnek világosan meg kell értenie azt, amit a másik ember hisz.

4. Minden egyes résztvevőnek bűnbánóan be kell ismernie és el kell fogadnia a   felelősséget azokért a hibákért, amelyeket hittestvérei követtek el más vallási közösségek ellen, amelyek beszennyezték az üzenetet, beárnyékolták a legjobb indulatú megismerésre vágyó szándékot is, és nagyon sok félreértésre adtak okot.

5. Minden egyes résztvevőnek teljesen nyitottnak kell lennie arra, hogy Isten kezébe tegye le a dialógus eredményét.37

Mindezek valóban meghatározó jegyek, de elsősorban az egy asztalhoz leülő, egymással szembesülő egyházi elöljárókat illető követelések. Elsősorban közöttük folyik a párbeszéd, melynek alapjai ezek szerint az egymásban való bizalom, a biztos tudás (önmaguk és a másik fél felől) – ami mindkét vallásra utal –, az előítéletek és az ellenszenv felszámolása és a hit abban, hogy Isten is áldását adja erre a törekvésre. A hétköznapokban ezeknek a követeléseknek nem igazán van relevanciájuk. E téren volna további szerepük az elöljáróknak, amiben Küng szerint a konkrét, alkotó teológia segíthet, éspedig azáltal, hogy:

– fáradtságot nem ismerve kutatja a teológiai alapokat;

– megkérdőjelezi a beidegződött gondolkodás- és magatartásbeli struktúrákat;

– magába építi a vallásokon belüli és vallások közötti különbségeket;

– minden oldalról kritikát és önkritikát követel.38

A dialógus megvalósulása ily módon nem egyszerű csevegést és könnyed párbeszédet jelent a vallások elöljárói között, hanem komoly munkát és kihívást. Endreffy Zoltán úgy véli, hogy a vallások „elősegíthetnék a világbéke létrejöttét, ha abban versengenének, melyikükben van több szellem és erő. Ehhez azonban mindegyik részéről bátorság kívántatik: merjenek párbeszédbe kezdeni más vallásokkal. Mindegyik merjen megválni attól az ősrégi rögeszmétől, hogy csak az övé az üdvözítő igazság teljessége […] és merjék alázattal beismerni, hogy nemcsak birtokosai, hanem keresői is az igazságnak.”39 A döntő mozzanat, hogy ne a másik féltől várjuk az első lépést.

Nemes célokról és már lefektetett elvekről esett szó a fentiekben, ami a zsidó–keresztény párbeszéd, a két vallás egymáshoz közeledése nyomán vált hangsúlyossá. De azt mondhatjuk, mindamellett, hogy ez a törekvés a hívők sokaságát célozza meg, ez az értelmiségiek, a haladó szelleműek törekvése, hiszen ők az elindítói a mozgalomnak, amely a vallásosságra alapoz, és egyben ők azok, akik tudásukat és emberségüket latba vetve a jövőbeni lépésekről hoznak közös döntéseket. Van itt azonban egy olyan tényező, amivel feltétlenül számolni kell a dialógus megvalósulása érdekében. Ez a hívők sokasága, akik a mindennapokban találkoznak egymással. A dialógus célja az elmondottak nyomán az, hogy az emberek emberségesebb arcukat öltsék magukra, és megfontolásaik nyomán ébredjenek rá arra, hogy felelősek az emberiség sorsáért. Ennek érdekében azonban helyesen látja be Johann B. Metz (a münsteri egyetem teológia karának professzora): „A keresztény–zsidó párbeszédnek és ökumenének a népben kell gyökeret vernie, a hétköznapok pedagógiájában, a vasárnapok igehirdetésében, a családokban, iskolákban és a bázisközösségekben. Közismert dolog ugyanis, hogy új hagyományok nem akadémiákon és magas szemináriumi oktatás révén, de még csak nem is alkalmi ünnepélyeken jönnek létre, hanem csak képzési folyamatok hatására, ha ezek befolyással vannak az emberi lélekre, és a lélek belső tartalmává válnak.”40 Ez valóban helyénvaló és szép elgondolás. De mennyiben lehet egy ilyen törekvésnek helye és szerepe a szekuláris kultúra emberének életében? A mai társadalom embere, be kell vallanunk őszintén, ha még hívő is, ritkán látogatja a vasárnapi igehirdetéseket. A családnak és az iskolának valóban van szerepe az erkölcsösség és az embertársak iránti szeretet közvetítésében, de ugyanígy lehet szerepe a párbeszédet gátló előítéletek terjesztésében is.

Ami legyőzheti a pluralitást (és itt nem a különbségek kiegyenlítésére kell gondolnunk) az emberek között, hangsúlyozzák e törekvés hívei, az csakis a mindenkori imperatívusz szerinti cselekvés, amelyet mind a kereszténység, mind a zsidóság hangsúlyoz; a zsidóságnál: „Ne tedd mással, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek.”41 – a kereszténységben: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük… ” (Mt 7,12, Luk 6,31) Ez a belső erkölcsi parancs azonban, bár meglapulhat az emberi lelkek mélyén, a mai társadalom színterén nem igazán lelhető fel. Ugyanakkor szintén nem lehet megkövetelni.

A cél és a kritérium az ember a vallások párbeszéde – így a zsidó–keresztény párbeszéd – során. Az ember, aki képes nyitottá válni a mássággal szemben, és aki a másik emberrel szembenézve nem egy zsidót vagy keresztényt lát és ily módon ellenséget, hanem az embert. Ami a párbeszéd folytán maximálisan elérhető, az a másik arcában a „ne ölj!” imperatívusz megláttatása.

Csakis egy minden szinten megvalósuló párbeszéd esetén beszélhetnénk ennek a törekvésnek a sikerességéről. Ez persze nem jelenti azt, hogy az eddig eltelt évtizedek alatt tett lépések ne lettek volna meghatározó fontosságúak ennek érdekében. Ezek teremtették meg az alapot, a talajt a továbblépéshez, amelynek elsősorban az egymás kölcsönös és helyes megismerését, illetve tiszteletben tartását kell a továbbiakban is szolgálnia.

A közös jegyek hangsúlyozása – melyek alapvetően etikai természetűek – azonban nem szorítja háttérbe az alapvető ellentétet, amely mindkét vallás lényegiségét juttatja kifejezésre, és amiben mindkettejüknek meg kell maradniuk. A zsidók továbbra is a történelemben megnyilvánuló megváltó eljövetelébe vetik bizalmukat, és a végső igazságtétel (ítélet) napját várják. A keresztények számára pedig a Krisztusba vetett hit általi megigazulás, azaz a megváltás bensőségessége a hangsúlyos. A zsidó–keresztény párbeszéd megvalósítására való törekvés ily módon az általában vett vagy a 21. század interszubjektivitás problémájához vezet át bennünket, melynek mindenkor a mássággal való szembesülést kell emberségessé tennie, elsősorban a hétköznapok szintjén.

JEGYZETEK

 1. 20. századi író és szerkesztő, a Magyar Út című hetilap szerkesztője volt, 1949-ben kitelepedett Amerikába.

 2. Gombos Gyula: Az istenhitről. Hitel, 1991. 26. szám. 21.

 3. Jean Bottéro asszirológus szavai, akit Hélene Monsacre és Jean-Louis Schlegel többek között arról kérdezett, hogy miben látja Mózes teremtő jellegét az új Isten-fogalom kialakításában. In: Bottéro–Quaknin–Moingt: Isten legszebb története. Kairosz Kiadó, 1996. 50.

 4. A fentebb idézett riportgyűjtemény egyik alanya Quaknin, akit a zsidók Istenéről kérdeznek. Az idézet helye: 56.

 5. Uo. 85.

 6. Uo. 43.

 7. L. erről Schweitzer József főrabbi, a magyarországi Országos Rabbiképző főigazgatójának a Tisztelet szellemében mélyre hatoló párbeszéd címmel tartott előadását, amely az 1998 novemberében Pannonhalmán megrendezett tudományos konferencián (Emlékezünk: Megfontolások a Soáról) hangzott el. In: Magyar megfontolások a Soáról. Balassa Kiadó–Magyar Pax Romana Fórum–Pannonhalmi Főapátság, Budapest–Pannonhalma, 1999. 234.

 8. Bottéro-Quaknin-Moingt: i. m.145.

 9. Alexander Z. Guiora: Gondolatok a jövőről. In:  Magyar megfontolások a Soáról. 297.

10. Tatár György megfogalmazása a Franz Rosenzweig: Nem hang és füst (Ford. és válogatta: Tatár György. Holnap Kiadó, Bp., 1990.  216.) című gyűjteményes kötetéhez írt utószavában

11. Ugyancsak Tatár György megfogalmazásában uo. 213.

12. Franz Rosenzweig: Az új gondolkodás – Néhány utólagos megjegyzés a Megváltás csillagához. i. m. 135.

13. Hans Küng: Világvallások etikája. Egyházfórum, Bp., 1994. 162.

14. Franz Rosenzweig: Viszontválasz Rudolf Ehrenberg válaszleveléhez. i. m. 15.

15. Tatár György: Nem hang és füst a név (Utószó) In: Franz Rosenzweig: i. m. 220.

16. Franz Rosenzweig: Az új gondolkodás – Néhány utólagos megjegyzés a Megváltás csillagához. i. m. 131.

17. Hans Küng: i. m. 19.

18. Emlékezünk: Megfontolások a Soáról. 21.

19. Erős Ferenc: Kik hallják meg az antiszemitizmus üzenetét? Uo. 285.

20. Schweitzer József: Tisztelet szellemében mélyre hatoló párbeszéd. Uo. 231.

21. Ferenczi László: A cionista válasz. Uo. 77.

22. Hans Küng: i. m. 115.

23. Franz Rosenzweig: i. m. 146.

24. Hans Küng: i. m. 94.

25. Majsai Tamás: Szempontok a Soá 1945 utáni (magyarországi) evangélikus és református egyházi recepciójához. In: Magyar megfontolások a Soáról. 188.

26. Kovács Ábrahám: Különböző teológiai megközelítések más vallásokhoz. In: Napkelettől Napnyugatig. Vallástörténeti tanulmányok I. Kiadja a Református Zsinati Iroda Doktorok Kollégiumának Főtitkári Hivatala, Bp., 1999. 35.

27. John Hick: God and the Univers of Faiths (1973) In: Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába. (Ford.: Zsengellér József) Osiris Kiadó, Bp., 1995. 404.

28 Everett Ferguson: A kereszténység bölcsője. (Ford. Zsengellér József) Osiris Kiadó, Bp., 1999. 464.

29. Marjovszky Tibor: S mentek ketten egy úton. In: Magyar Megfontolások a Soáról. 172.

30. Bottéro–Quaknin–Moingt: Isten legszebb története. 121.

31. A HVG által 1994. január 10-én rendezett zsidó–keresztény kerekasztal alkalmával többek között Domán István képviselte a zsidóságot.

32. HVG Vallások párbeszéde melléklet – Zsidó–keresztény kerekasztal. 1994. február 5. (Forrás: internet)

33. Emlékezünk: Megfontolások a Soáról. 21.

34. Ritoók Zsigmond a budapesti Kálvin téri református gyülekezet missziógondnoka, aki résztvevője volt a HVG által rendezett, már említett zsidó–keresztény kerekasztalnak, itt hangzottak el a fent idézett gondolatok.

35. Bottéro–Quaknin–Moingt: Isten legszebb története. 149.

36. F. Whailing: Theology and World Religions (1984). 91. Idézi Kovács Ábrahám: Különböző teológiai megközelítések más vallásokhoz. In: Napkelettől Napnyugatig. Vallástörténeti tanulmányok I. 50.

37. Hans Küng: i. m. 168.

38. Hans Küng: i. m. 168.

39. Endreffy Zoltán: Három nagy világvallás és a világbéke c. előadásából, mely a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete és az Evangélikus Hittudományi Egyetem által 1999. október 29-én rendezett Más-kép c. konferencián hangzott el. (Forrás: internet)

40. Eugen Kogon–Johann B. Metz: Got nach Auschwitz. Herder, Freiburg, 1979, 141. Idézi  Dr. Kiss György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával. Szerzői kiadás, Bp., 1987. 160.

41. Rabbi Hillel, Sabbat 31.a. Idézi Hans Küng: i. m. 89.