Zsidó Ferenc: Szalmatánc

Az önmagára reflektáló elbeszélői technikának számos lehetőség áll rendelkezésére. Akár az is megvalósítható általa, hogy egy nagyon átlagos, talán szándékoltan unalmas, hétköznapinak ható történetet úgy kikerekítsen, hogy az levetkezhesse magáról mindezen tulajdonságokat, akár úgy, hogy esetleg még a lineáris elbeszélésmódról sem kell lemondania. Bár akkor kérdés marad, hogy a reflektáló én, amely eleve feltételezi a (távolító) nézőpontváltást, tehát a linearitás minimális megtörését, valóban reflektáló énként tételeződik, vagy csak az elbeszélői én egy transzformált, hozzá közel álló változata. Ha arról van szó, hogy a két elbeszélői sík megléte nem jelent törést a linearitásban, akkor mindazon lehetőségek, amelyek szerepet játszhatnak az átlagos, hétköznapi stb. történet elbeszélésében, csupán egy visszaemlékező, felidéző nézőpont koordinátái szerint alkalmazhatóak. És ez kevés. Kevés Zsidó Ferenc könyvének esetében is, ahol a regény kurzív részei egy reflektáló elbeszélőt körvonalaznak, amely látszólag szimultán módon egészíti ki, értelmezi az elbeszélői én szövegét, így megteremti a közelség illúzióját, valójában pedig a felidéző beszédmód technikái és fordulatai szerint teremt dialógust, ami távolságot feltételezne. Az egyidejű közelség és távolság ilyenféleképp nem csupán az elbeszélői idősíkokat, hanem magát a kétféle elbeszélőt is egybemossa, vagyis a legtöbb esetben értelmetlennek tűnik a kurzív kiemelés vagy megkülönböztetés. Vagy ha mégsem, akkor csupán arra elegendő, hogy az olvasó minden nehézség nélkül különbséget tehessen a reflektáló és az elbeszélő én között, pusztán tipográfiai jelek alapján. A közelség illúzióját legtöbb esetben a nem kurzív és kurzív szöveg stílusazonossága és a törésmentes váltás, az azonnali értelmező gesztus teremti meg. A távolítás esetében a metanarratív elmélkedések szintjén megvalósuló beszédmódok emelendők ki, ezek az elbeszélt történetre való átfordításban elidegenítő elemekként valóban a distancia érzetét keltik, azzal a különbséggel, hogy a hirtelen létrejövő távolságot nem használja ki eléggé a reflektáló én, ilyenformán a távolságtartás átcsap és állandósul az elbeszélői magatartásban is, ami által a történetmondás fontos követelménye, a hitelesség elvesztődik. Ugyancsak a hitelesség rovására megy a párbeszédek művisége is (pl. az óvodás gyerek beszéde – 23. old.), a párbeszédet kísérő narráció dramaturgiailag túlszerkesztett hármas íve (állapította meg, folytatta, szögezte le – 14. old.), illetve a dialógusok szemet szúróan el nem rejtett információközlő szerepe (43. old.). Az időnként tetten érhető gyermekpszichológiai vagy egyáltalán: pszichológiai elméletek elsimítatlan bevarrása a történet elbeszélésébe (pl. tükörstádium – 8. old.) vagy a különböző irodalmi (pontatlan, köznyelvi szintű) hivatkozások, allúziók megfogalmazása és a szövegtestbe való átmenet és következmény nélküli beépítése („A szeretet melegít. Nem éget, mert az a szerelem dolga – ha hihetünk Mikszáthnak” – 16. old; „Nagy István íróasztala mellett ült, s újságot olvasott. Csend téblábolt körülötte. És hole affair, de nem a James Joyce-i, hanem személyre szabott, magyaros” – 39. old.) legtöbbször funkciótlannak, motiválatlannak hat. Hangulati szinten sem játszik lényeges szerepet, így a műveltség fitogtatásának tűnhet, és ez már kimutat a mű keretéből, mint ahogy igazából nem is része szervesen a regénynek. Mindazonáltal ez figyelmes szerkesztői munkával érvényteleníthető, megelőzhető lett volna.

Nem beszéltem a regény cselekményéről, holott utaltam a lineáris történetvezetésre, a történet hétköznapiságára. Nem térek ki arra sem, hogy a szereplők, legalábbis Viktor és Ani valamiféle fejlődésen mennek keresztül, mert ez összefügg a linearitással, illetve az elbeszélő által reflektált családregény-műfajjal. Inkább arról beszélnék a továbbiakban, hogy Zsidó Ferenc regényének esetében felsejlik egy olyan olvasat lehetősége is, ami a fenti megállapításokat hasznosan fordíthatja magába.  Ha úgy tekintünk a szóban forgó műre, mint amely szándékoltan generál és működtet elidegenítő effektusok gyanánt erőltetetten megírt párbeszédeket, amelyek legtöbbször információközlő szerepet töltenek be, a szövegtestből kurzívan kiemelt részeket, amelyek kiemeltsége a legtöbb esetben indokolatlan, különböző tudományterületek bedolgozatlanul átvett hozadékait, könnyen megszerezhető irodalmi műveltséget, nyelvi kliséket ügyetlenül átdolgozó vagy felhasználó próbálkozásokat (pl. 48, 62, 168. old.), akkor esély van egy olyan olvasat kialakítására, amely mindezen hibák szándékoltságának elfogadásából kiindulva titokban valamiféle nonkonformista regény műfajához jut el, melynek célja, hogy a felsoroltak segítségével ne engedje közel az olvasót önmagához, amelyet nem érdekel az, hogy az olvasó nem tud azonosulni a szereplőkkel, az egyes szituációkkal. Ez az izgalmasnak tűnő olvasat, ami ilyenformán valójában egy ál-olvasat, egy nem-olvasat, tulajdonképpen egy olyan szerepet, pózt követelne meg az elbeszélői én részéről, melynek csírái ugyan fellelhetőek Zsidó Ferenc művében, de egészében véve nincs következetesen felépítve.

Úgy érzem, Zsidó Ferenc Szalmatánc című műve keveset érlelt regény, amely ráadásul a szerkesztői munka áldásos tevékenységének hiányát is megsínylette kissé. Témájából és helyenként jól eltalált, a kamaszkornak a szexualitással szembesülő és ebből kinövő szituációiból következően középiskolás diákoknak ajánlanám, minden gonoszkodás nélkül. „A kép, mert létrejönni nem tud, felszívódik. Se szalma, se tűz, se illatok. Csak egy összetört, hasznavehetetlen ráma: az eltékozolt tánc tébolya.” (167. old.)