Zsidó Ferenc: Szalmatánc

Ír valaki egy regényt, amely nem beszélni, hanem beszélgetni „tanít”, az (olvasás) élvezet és a megértés lehetőségeit keres(tet)i. Ha azt mondom, hogy Zsidó Ferenc jó regényt írt, akkor még nem mondtam semmit. Ha pedig azt, hogy megírta a 2002-es év erdélyi irodalmának egyik legjobb regényét (igaz, a választék nem túl széles), akkor is csak árnyaltabbá tettem előbbi (nem éppen szerencsés) kijelentésemet.

Tehát jobban járunk, ha nem jelzős szerkezetekben gondolkodunk, hanem abban, hogy mitől jó ez a regény. Például attól, hogy jókat lehet nevetni olvasásakor. De hát egy jó vicc is felér ennyivel. Miről is van szó?

„A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából” – írja valahol Ottlik Géza.

Zsidó szellemes, szellős, áradó (de nem dagályos), nyelvileg színes, laza. Mondatai igen megkapóak: hol nevettetőek, hol elgondolkodtatóak. Éleslátása (a dolgok apróra sze-dése, a nyelv szétszedése, kiforgatása) nem bizonyít semmit, pontosabban: nem akar bizonyítani semmit. Ő „csak” írja a történetet (vagyis ő írja a történetet, és nem fordítva, illetve nem a történet önmagát, jelenti ki), aztán ki-ki döntse el, van-e éleslátása.

Ha meghalljuk a szót: regény, valamiért rögtön (egy) történetre gondolunk. Ebben a könyvben viszont a történet történetét is olvassuk. Vagyis a történet szövegének történetét és a szöveg történetének szövegét. (Variációk egy regényre.)

„Egyébként ösztönösen irtózom a regény szótól, és tudom, a történet is! A történet végső soron az ember maga (még ha gyerekember is az), aki más, több is, mint a regény” – szól közbe Zsidó. Folyton közbeszól. Azt is írja, hogyan írja a történetet. Hogy írhatná másképpen is. (De nem lehet, nem szabad, nem tisztességes.)

Szóval: „vendégszöveg”, „közbeékelt szöveg”, „intarzia-szöveg”. (Vagy szerepszöveg?) A történet és a szöveg megállítása, a szöveg mögé került olvasó (ki)ugratása és visszacsalogatása. A szöveg mögül kibújó író figyelemelterelése. (A szerepcsere szövege? Lehet csak a szövegre figyelni? Elég, ha csak a történet „beszél”?)

Tehát énregény? Melyik nem az? A nem-én, de én-is-lehetnék-figura alteregója a főhős (Viktor)? De kinek az énjéről van szó? Az íróéról, az olvasóéról, a kritikuséról? A Viktoréról? Nem ez a fontos.

Vida Gábor ezen a ponton műhelytitkokról, kettős szerkesztésmódról beszélt a könyv bemutató estjén. És mondott még valamit: „Az ember ugye lent él a sárban. És egyszer csak fölfele tekint, mert ott van valami. Van, akinek Isten, van, akinek a szerelem, és van, akinek a humor.”

Igen jól megjegyeztem ezt magamnak, mert hát igazán karakán asszociáció. Hálás is lehetnék akár, ha az én kritikám is megírná magát, hagynám, hogy jöjjenek a kánonok, intertextek, és punktum. Ámbár meg kell adni Zsidónak a tiszteletet. Ő, mint mondja, maga írta meg a történetet, s nem a történet önmagát (úgy látszik, létezik ilyen is), úgyhogy ezt is magamnak kell megírnom, s nem másra bízni a recenzió (és nem kritika, vigyázat: nagy különbség!) fonalát.

Szóval Zsidó leír egy történetet (nevezzük most Viktor történetének), és elhiteti velünk, hogy így történt, hogy ő semmit se módosított rajta, nem élt vissza azzal az előnyével, hogy akár meg is tehette volna. Hol „humorizél”, hol komolykodik. Van itt vicc és gyermeklélektan, népi bölcsesség és gyer-meknyelv(elmélet), Kis Herceg- és Borges-megidézés, paródia és irodalomelmélet, életfilozófia és – megkockáztatom – cinikus elmélkedés. Az olvasó azt sem tudja, ezt most komolyan mondja-/vegye-e. Persze általában igen.

Családregény: mondja a fülszöveg. A megkövesedett – szociális – konvenciók és beidegződések kipellengérezése. Annak az individualizációnak, meg-nem-értésnek (az értésre-se-törekvésnek) a regénye, amely legegyszerűbben így fogalmazható meg: nincs család. (Előbb az Ani szülei válnak el, aztán a Viktoréi, előbb az Ani szülei békülnek ki, aztán a Viktorék esetében megszakad a történet szála.)

„Nem pofátlanság azt állítani: a valóság legmagasabb fokon szervezett formája a regény? Nem inkább a regény legmagasabb fokon szervezett formája a valóság?” – para-frazál Zsidó egy szállóigévé vált Szilágyi Domokos-sort. Az egész könyv egyetlen parafrázis: az élet egy szalmatánc. Apró lépések, színek, illatok, dolgok „szivárványmulandósága”, csakhogy nem mindegy, (hogyan és) mit kezdünk velük, amíg a táncot lejtjük.

Egyáltalán bármi, amit leírunk, milyen semmiség (vagy csak árnyalat) a valósághoz képest…

Viktor élet(töredék)e születésétől az egyetemre való elkerüléséig követhető (lép-ten-)nyomon, egy „erős egyéniség” (ki)fejlő-désének lehetünk tanúi, olvasói, „részesei” oly módon, hogy el kell hinnünk Zsidónak: felelősséggel tartozunk Viktor iránt, egymás iránt, hogy fontosabbak lehetnénk (egymásnak), semhogy ezt hinnénk. Persze Zsidó szabadkozik: ő csak írja a történetet, ő ettől nem fontosabb, nem komolyabb, nem is komolytalanabb.

Én sem érzem magam ettől ennek vagy annak, csak éppen érdekelnek ezek a dolgok, fene tudja, miért. Érdekelnek a kontextusok, amelyek erősítik vagy gyengítik, valahová helyezik (esetleg figyelmen kívül hagyják, ilyen is van) az adott művet. Ilyenkor történik valami a szöveggel. Persze itt is sántít(hat) valami, mint minden elmélettel. Mielőtt elmitizálnánk a dolgot, maradjunk annyiban: olvasónak lenni sem könnyű.

Zsidó szellemes, színes, olvasmányos. Zsidót (Viktort) olvasni nem is nehéz. Nem is könnyű. Zsidó (Viktor) sem könnyíti meg a dolgunkat, nem is nehezíti. Nem is akarja. Zsidó nem Viktor, Viktor nem Zsidó. Viktor nem Viktor, Zsidó nem Zsidó.

No, itt kezdődnek a nyelv (vagy csak a befogadás?) korlátai. „Hogy nincs kijárat a nyelvből, az még hagyján, de már bejárat sincs?” – kérdez Zsidó.

Ha azt mondom, hogy Zsidó Ferenc jó regényt írt, talán nem is tévedek sokat. Ha pedig azt, hogy megírta a 2002-es év erdélyi irodalmának egyik legjobb regényét (igaz, a választék nem túl széles), akkor talán érdemes elolvasni.