Ha rágondolok, újabban mindig Mallory háta jut eszembe.

Csak nézem ezt a Mount Everest-i, ezt a sagarmathai, ezt cso-molungmai világvége-tetején napfénytől-árnyéktól megvert NAGY, FEHÉR hátat, jobban mondva HÁTAT, szóval ezt a márványcsillogású, hattyúfehér férfihátat, amely mozdulatlanul, jobban mondva elmozdíthatatlanul, mintegy örök entitásként, időtlen idők óta – dehogy időtlen idők óta, mert csak ezerkilencszázhuszonöttől – ott fekszik a kagylócsipke kövecskék között, a csipkekagyló kövecskék, a történetek nélküli, mert történetektől telített, kagyló formájú, lapos kövek között, és rá gondolok.

Ha azt a régi dallamot nem ismertem volna, sohasem értettem volna meg az egészet és Malloryt, vagyis megértettem volna az egészet úgy, ahogy van, vagyis másképpen, mint ahogy való, vagyis esetleg nem igazán őszintén, azaz félreértve. De hát egyszer csak meghallottam, mert egyszer gyermekkoromban a dajkám elénekelte. Aztán a rádióban is hallottam, egyszer a televízióban is. Később többször is élőben, a zenészekkel.

A dallamról azt kell mondanom, hogy már első hallásra belopta magát a fülembe. Nem így Mallory háta, hátának látványa a szemembe. Amikor először láttam ezt a megmozdíthatatlan és persze lehet hogy csak az én szemmértékem szerint nagy férfihátat, hát akkor bizony elborzadtam, és gyorsan továbblapoztam.

De a dallam, az úgyszólván észrevétlenül belém lopta magát, már-már azt mondanám, hogy lelkembe költözött, mint ahogy belénk költözik valami, ha vén körtefák árnyékában, pólyában fekve a késő tavaszi eget kémleljük.

Ott fekszünk a kikeményített gyermekholmi közepén – nem ver eső, nem bánt fagy –, s a füvek között, valahol nagyon mélyen alattunk: tücsökzene. Szóval mit nekünk Mallory háta!

A világoskék égen egyszer csak megjelenik egy sánta madár. Az égen persze nem sánta, mert éppen úgy tud repülni, mint egészséges társai, de valahogy mégis érezzük, hogy ha földet érne, szóval ha leszállna, hát akkor sántítana.

Az ilyen madár az életét – ha lehet, vagyis ha engedik – a levegőben tölti el. Akár Mallory pajtás, aki otthagyott csapot-papot, s egy szép napon elhatározta, hogy felhagy tyúkéletével, hogy ezután a világ legtetején reggelizik. És ott ebédel. És ott vacsorál. És ha teheti, nem száll onnan soha többé le.

Szóval ez a bátran széttártnak mondható és széttártságában bátornak tűnő két kar, ez az elsarjadt (jó ez a szó itt?!), kavicsok közé rejtőzködő arc, ezek a láthatatlanságba süppedő, néhai pajzán képeket osztálynaplók alatt rejtegető, kagylóköveket markoló ujjpercekben végződő, a szétfoszlányuló barna szvetterből, fehér ingből hófehéren világító karok között győzedelmesen feltündöklő, azt kell mondanom, hogy ez a lelkembe szomorúságot, lemondást, de ugyanakkor fenséget sarjasztó (igen, itt most jó) FÉRFIHÁT jut egyfolytában eszembe. Vagy-is valahányszor, ha rágondolok.

– Mítoszt teremtesz a hátamból, a hátamról, a hátam mögött. Hát akkor legalább ne dadogj – néz rám szigorúan Mallory, az angoltanár, s szemét összehúzná, ha volna. – Annyi az egész – mondaná, ha volna szája, de már nincs, szóval meséli –, hogy mindössze harmincöt éves volt, és hát kapaszkodnia kellett, mert ősz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót. És, hogy északon találtak is egy jó kis ösvényt, de aztán valami kifogyott, mert a valami mindig kifogy, s túlságosan elfáradtak a keresésben. Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan. Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan. Érezték, ez egyszer fel kell adniuk. Aztán jött a következő, a huszonkettes próbálkozás. Távol, hol már a hó királya hódít, az ég lengette örök lobogóit. Még több szvetterrel és zoknival és marhahúspasztillákkal és didergő nyakunkon a klub nyakkendőjével, hátunkon a kötelező oxigénpalackkal el is értük a halálzónát, szóval az eljövendő halottak zónáját, a hétezerötszázat, ahol csak órákig lehetséges az embernek élni. Időkbe látó, meztelen tetőjén tisztást vetett a bujdosó verőfény. Hétezernyolcszázon aztán elérte őket a világvége. Megint visszafordultak, de csak huszonnégyig, mert akkor megint nekiindultak, de a hegyről nem beszéltek. Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekbe mentem. Szóval semmi bocsánat vagy kegy, kegyesség, jóindulat, esetleg kegyelem. Június nyolcadika volt. Nyolcezerötszázon a felhők egy pillanatra eltakarodtak. Tekintetem szárnyat repesve bontott, átöleltem a hullám-horizontot s tetőit, többet száznál és ezernél. Alulról két fekete pont látszott a nagy fehérségben. Két, felfelé mozgó fekete pont. Aztán újra besötétedett. Ennyi.

Nyolcezerszázötvenkilenc méteren fekszik jobb síp- és combcsontja összezúzva, jobb könyöke kificamodva. Háta márványként világít, s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.