Steppensalz (Bogáncsos táj. Egy deportált feljegyzései) című, 2000-ben, a müncheni Südostdeutsches Kul-turwerk kiadásában megjelent regényében Schiff Júlia saját életrajzát és családjának történetét egy egész korszak történetévé bővíti ki. A szerző saját élményanyagán kívül felhasználta forrásként édesapjának –  a regény főhősének –, Dr. Büchl Antal (1908–1980) bánsági kultúrtörténésznek az 1951–56-os bărăgani deportálásról készült feljegyzéseit. A deportálás naplószerű adatait a szülőhelyre (Detta), illetve a Bánság történetére vonatkozó exkurzusok szövik át. Az elbeszélés nemcsak a zord környezetben való életet eleveníti meg a kommunista diktatúra idején, hanem nosztalgikus visszatekintést is nyújt egy letűnt és megsemmisített világra. Az alábbiakban részleteket közlünk a regényből.

1951. június 18. Az elmúlt éjszaka éles penge metszette el életünk eddigi fonalát. Az egyenruhások és a fegyveres járőr benyomultak a lakásba. Megrémült gyerekeink a hálószobaajtóban vacogtak. Egy tiszt sietve felolvasta az 1951/100-as számú, felettünk rendelkező dekrétumot. A rendelkezés kitelepítésről szól. Azonnal eltávolítanak lakóhelyünkről, egy tehervagont helyeztek számunkra készenlétbe. A személyazonossági igazolványokat bevonják, a mozgási szabadság a lakásra korlátozódik. Bizakodom mégis: a mozgási szabadság megvonása még nem a gondolatszabadság megvonása. Még akkor sem, ha a hátramaradt őr fegyverének závárja minden mozdulatnál kattog. És a szellem számára a rádióra, zongorára és írógépre vonatkozó tilalom még nem spanyolcsizma. Elképedtünk: nem csak egy hátizsáknyit, tíz tonnát szabad magunkkal vinnünk. Hány könyv fér el egy vagonban? „Ne csak könyveket, Anti, az Isten szerelmére!” – sikoltotta Nelly. Persze: elsősorban ruhanemű, konyhaedény, ágynemű, bútor és sok egyéb kell hogy elkísérjen a bizonytalanságba. Négy óra áll rendelkezésünkre. Fejetlenül ráncigálunk, rakunk, gyömöszölünk. Mindenikünk a maga dolgait csomagolja. Azután következik a bútorok elmozdítása, udvarra cipelése, az odarendelt parasztkocsikra való felrakodás. Térdeink remegnek, tenyerünkön véraláfutások. Körülöttem hamuszürke arcok. Berendezésünk túlnyomó részéről le kell mondanunk. Az otthon hét parasztszekérre zsugorodott össze. Üres utcákon zötyögünk az állomás felé. Már előző este teljes kijárási tilalmat rendeltek el. Távozásunknak ne legyenek tanúi.

Most itt ülünk a marhavagonban ideiglenes fekvőhelyeink és a tyúkok ládái között. Az ajtóban őr áll. Ildikó idegtépően ordít. Már rekedtre ordította magát. A fenyegető összevisszaságban halálos félelem gyötri. Nelly állandóan elszalad mellőle, senki sem ér rá foglalkozni vele. Úgy kapaszkodik anyja szoknyájába, mint egy mentőövbe. A vonat késő délután hagyja el Dettát.

Június 22. Tizenöt kilométert tettünk meg a feteşti-i állomástól. Egy porfelhő elnyeli az előttünk haladó teherautót, beburkol bennünket is, nem ül el, kavarog a mellettünk elterülő ültetvény pasztellsárga és halványrózsaszín virágai fölött: gyapot. Ildikó duzzadt arcocskája előkerül a vezetőfülkéből. Hörög. Nelly harangszoknyája egy lobogó zászló. „Itt kell élnünk” – mondja, és zavarodottan, tehetetlenül tárja szét karjait.

Lerakodás, ismét. Mintegy lázálomban vonul a porfelhőn át a lázas cipekedés. Ildikó végre elaludt a szennyesládán. A kis test meg-megrándul még álmában is a sírástól. Porlepte arcocskáján a könnyek világos barázdákat vontak.

A négyszögben felállított bútorok egy befogadó nagy bástyát, családi erődítményt képeznek. Megszámlálhatatlan csillag küld fényjeleket. Kérdéses, hogy kislányunk túléli-e a sokkot. Orvos sógorom kétli. De Ildikó a mi vigaszunk, elvesztett kisfiunk utáni reménységünk. Még sosem voltunk olyan közel és olyan távol az égtől, mint most.

Június 29. Mily gyámoltalan civilizációnk a sztyeppben! A természet naponta győzedelmeskedik fölötte. Vödreinkből éjszakánként kiisszák a vizet a kóbor tehenek és lovak. A tyúkok egykori férfiszobánk elegáns foteljeinek karfáján bóbiskolnak. Ganéjuk kemény kéreggé szárad a paprikapiros és galambszürke kárpiton. Cicánk észrevétlenül egy díványon betegedett le. Julika portréja a vajúdó macska alá került. Szép pasztellportré. A pubertás előtti gondtalan libegés egy pillanatát örökítette meg.

Július 2. Az egyetlen kút ember és állat, egy egész falu számára használhatatlanná vált. Dosofteiné telepes asszony hazajövet a feteşti-i szülészetről a cegani-i gazdaság kútjába dobta csecsemőjét. A telep teljes lakossága még jó ideig ivott abból a vízből, amelyben a baba teteme foszladozott. Nem ismertem Dosofteinét. Lehet, hogy már régebben megfordult fejében a gondolat, hogy megöli újszülöttjét. Talán nem volt ereje ahhoz, hogy saját kiszolgáltatottságában egy szikrányi életnek védelmet nyújtson. Vagy talán a mozdulat, amellyel a kis bugyrot elengedte, a tiltakozásé volt? Egy végletes tiltakozásé, olyané, amelyik az ellenséges világba ültetett életnek a megsemmisítésével jár.

A bénulás érzése, amikor nincs tovább, ami addig magától értetődőnek tűnt. Azelőtt bőven bugyogott a kinyitott vízcsapból. Azután jött a korlátozás. Mindent egy tányérból enni, hogy a mosogatásnál kevesebb víz fogyjon. Mindig megfontolni, hány pohár vízzel szabad a szomjat oltani. Mindig tekintettel lenni a többiekre. És végül is a semmi. Nincs többé ivóvíz.

A régi falvak lakói, no meg a lóval és kocsival rendelkező telepesek üzletet szimatolnak. A Duna vize feljön a faluba. Hordókban és dézsákban szállítják és vödrönként adják el. Langyos és pálinka- vagy cefreízű Duna-vizet iszunk. De mégis: vizet.

Augusztus 4. A formából kiborított és szép sorjában a napon száradó vályogtéglák meg az üregesen felépített téglarakások között botladozunk. Kiosztjuk a szerepeket. És máris végzik kezeink azt, amiben értelmünk kételkedik: azon vagyunk, hogy téglák százait készítsük egy házhoz, amit mi magunk fogunk felépíteni. Béla vödrönként hozza a vizet és a földet. A vízzel vegyített agyagot meg kell gyúrni. Lábam hűvösnek és lágynak érzi, de mázsányi nehéz, és ellenáll a kapának. Nelly megtölti a makrancos anyaggal a dupla formát; Julika a téglasor végéig cipeli, és kiborítja. Ildikó a téglatorták labirintusában szalad, és rövid kis párnás karjaival egyensúlyoz. Az agyag tornyosuló hegy, a nap egy mérhetetlen gennyes seb. Rövidesen égő fájdalom a hát és a kéz. A Duna részvétlenül viszi tovább hűvösét. Nyelvem  feldagad, elzárja szájamat. Émelygek, és nem hagy nyugodni a kérdés, hogy is jutnak majd a téglák fel a faluba.

Némelyik kérdés magától megoldódik. Így egyhetes munka után egyik reggel üresen találjuk téglavető helyünket. A már száraz téglákat elszállította valaki az éjjel.

Augusztus 23. A természet félre nem érthetően figyelmeztetett. Tegnap délután a telep vezetősége a küszöbön álló nemzeti ünnepre, Románia szovjet csapatok általi „felszabadításának” évfordulójára készült. Diadalkaput állítottak fel, amely már csak a feldíszítésre várt. Az ünnnepi program is összeállt. Délutánra befelhősödött. Úgy látszott, hogy az időjárás kéthónapos szárazság után keresztülhúzza a rendezők számítását.

Estére megnyíltak az ég zsilipei. A laza löszös talaj mohón itta magába a vizet. Bútorviskónk rövid idő alatt teljesen átázott. Fülsiketítő mennydörgések között menekültünk húgomék bunkerjába. A mocskos esővíz utánunk özönlött. A gyerekek fent az emeletes ágyakon, a férfiak kint próbálták elvezetni a vízáradatot. A nők bent, bokáig érő vízben kézről kézre adogatták a vödröket. Az eső függönyén keresztül láttuk, hogy az emberek mindenütt kétségbeesetten viaskodnak a zivatarral. Valahányszor úgy tűnt, hogy az égiháború múlóban vagy távolodóban van, ismét visszatértek a nehéz esőfelhők. A küzdelem egész éjjel tartott. Már derengett, amikor a zivatar alábbhagyott, és kimászhattunk.

Vigasztalan kép: már kiásott bunkerünk színig tele vízzel, jövendő házunk alacsony falai között óriási tócsákban áll a víz. A bútorok, a könyves- és ruhásládák teljesen átáztak. Több napra lesz szükség, hogy a napon, a már ismét ragyogó napon megszáradhassanak. A már szinte teljesen üres zsírosbödönünk kecsesen lebeg a lyuk tetején, amelybe leeresztettük, hogy a hőségtől kissé megóvjuk. De mások még rosszabbul jártak. A mélyebben fekvő utcák el vannak árasztva, ahol azelőtt bunkerek vagy bútorviskók álltak, most hatalmas tavak terülnek el. Bútordarabok, ládák, matracok úszkálnak rajtuk. Ezen a reggelen, talán éppen akkor, amikor a dolgozók az egész országban ünneplőbe öltöznek, hogy felvonulásokon, népgyűléseken vagy -ünnepélyeken vegyenek részt, jómagam meg az enyéim ott állunk a sok zilált, csuromvíz és az éjjeli küzdelemtől kimerült emberrel együtt a falerakat melletti elöljáróság barakkja előtt. Ünnepi beszéd helyett kétségbeesett kiabálás hangzik fel és az a követelés, hogy a károsultaknak haladék nélkül osszanak ki faanyagot, hogy végre fedél alá kerülhessenek. Erősítésképpen lovas rendőrök érkeznek. Döbbenetet és valami emberségfélét látok tekintetükben. Egy asszony magánkívül sikítja: „Megsemmisíteni hoztatok ide bennünket!” A tömeg skandál: „Szétosztani az építőanyagot!” A rendőrök biztonságos távolságból kiabálják felénk, hogy ők csak parancsot teljesítenek. A lerakatkezelő továbbra is megtagadja az építőanyag kiadását. Aztán valaki megragad egy deszkát. Mintegy jelre kinyúlik minden kéz, az emberek körülöttem minden irányba húzkodják és ráncigálják a felhalmozott deszkákat és gerendákat. Mind mezítláb vagyunk, én a pizsamakabátot vettem fel a még mindig vizes rövidnadrágom fölé. A kocsonyás sárban lihegve és nyögve cipeljük, amit csak elbírunk. Mellettem egy fiatalasszony és két kisgyerek egy gerendával viaskodik. Az asszony szoknyája szegélyét övébe dugta. Arca körül az elszabadult hajtincsek a bosszú tekergőző kígyói. Felismerem benne az imént oly hangosan sikoltó szép fekete nőt. Nicosevici-né, az az orosz tanárnő, akivel már a népszámláláskor beszéltem. Akkor elmondta, hogy korábban jogászként dolgozó férjét néhány napja elvitte a milícia. Fogalma sincs róla, hogy miért, hová, és hogy egyáltalán viszont fogja-e még látni. Várom a lövéseket. Jönniük kell. Lehet, hogy hangtalanul összeroskad majd Nicosevici-né vagy az öreg Károly bácsi, aki a huzigálás és cipelés közben mindig szünetet tart, hogy levegőhöz jusson, vagy – édes megváltásként –  engem fog egy hirtelen ütés érni. De nem történik semmi. A barakk tetején egy kobold ugrál ide-oda: Molner fényképész. Nem lehet tudni, hogy a hatóságok számára akar-e ellenünk bizonyítékokat gyűjteni, vagy talán saját kezdeményezésből cselekszik. Nem is törődik vele senki. Fényképezőgépe egyfolytában kattog. Tizenkét vagon építőanyagot hordtak szét egy szempillantás alatt.

Augusztus 25. Megtorlással mindenesetre számolni kell. Az emberek várják a bírósági idézéseket vagy a közigazgatási rendelkezéseket. De sem az első, sem a rákövetkező napon nem történik semmi. Reméljük, hogy ez a passzivitás jogos „önsegélyezésünk” hallgatólagos elismerését jelenti. Ma egy katonai küldöttség jelent meg a faluban. Molner fényképész filmtekercsét elkobozták, és jegyzőkönyvbe foglalták a falerakat megsemmisítésének körülményeit. A rettegett következmények elmaradtak... Egy tanulságot vonunk le az esetből: a házat meg kell építeni mindenáron.

Augusztus 30. Mintha minden erőnk elszivárgott volna az esővízzel együtt, amely hamar lefutott a völgy mélyedéseibe. Csüggedés vesz erőt rajtunk. Még mindig száradó fehérneműnk és a szivárvány minden színében tündöklő könyveink között tétovázunk. Lapjaik mintegy szenvedéstől kunkorodnak, görnyedeznek a napon. Fiatal emberekből álló brigáddal ásatjuk meg újabb bunkerünket, és befedjük a szerzett deszkákkal. A deszkákra földet halmozunk. Öt méter hosszú a „ház”, öt lépcsőfok vezet lefelé. Koromsötét van bent. Csak ha az ajtót nyitva hagyjuk, hatol be valami világosság. A mezei egerek máris otthonukra találtak benne.

November 1. A hideg évszak már beköszöntött. Az éjjelek átlátszó, tiszta és jéghideg kupolák. A madarak feladták már nyári paradicsomukat a Duna deltájában, elindult a vándorlás. Az októberi nap eddig déltájt még meleget varázsolt. Enyhítette a hidegtől elgémberedett tagjaink fájdalmát.

Ma beköltöztünk a házba: egy kisebb és egy nagyobb szobából áll, köztük a konyha. A nagyobb szoba és a konyha előtt nyitott, oszlopos veranda. A döngölt földes falakat sárral tapasztottuk be, lótrágya és pelyva a kötőanyag benne. Fehérre meszeltük őket, de nedvesek, úgyhogy a meg nem emésztett gabonaszemek máris kicsíráztak a vakolatban. A szoba falából helyenként fakó karmok nyúlnak ki. Napról napra hosszabbak lesznek, úgy tűnik, hogy mozognak, tapogatóznak. A földes padlót feltapasztottuk. A padlásra kívülről, a padláslyukhoz támasztott létrán lehet felmászni. A mennyezet: ritkásan alulról felszögezett lécek, a hézagokat sárral tömtük be. A tető szalmából van, ráfektetett szálfák kötik meg.

November. A döngölt falú és nádfedeles, közmunkával felépített iskola csak későn, november 10-én nyílt meg. Semminemű felszerelése sincs. Hiányzanak a táblák, padok, a szemléltetőeszközökről nem is szólva. A négy tanteremben, két irodában, két tanszertárban és a széles folyosón ásít az üresség. A hideg már előzőleg beköltözött az épületbe. Az I–IV. elemi osztály két tanítónője és Becker Helene, aki az összevont német tannyelvű elemi osztályokat vezeti, valamint a román tannyelvű felső ciklus, az V–VII. osztály öt tanára lehetővé és elviselhetővé kell hogy tegye az iskola működését. Falubeli asztalosok nyers deszkából hevenyészve tákolnak össze asztalokat és padokat. Hosszú, szúrós szálkák meredeznek belőlük. A földrajzoktatáshoz Bretz kolléga meg jómagam térképeket rajzolunk. Cerbulescu kolléga tábla híján a levegőbe rajzolja a mértani ábrákat, és a fontosabb képleteket a meszelt falakra írja. Ajtók és ablakok nem zárnak, a Crivăţ keresztülfütyül az osztályokon. A vastag agyagtéglákból készült kályhák nem sugároznak semmi meleget. Tizenegy óra felé csontjainkig hatol a hideg, és a tanulók legnagyobb része megszökik a nagyszünetben.

Körülöttem mindenütt általunk épített házak, a házakba préselt bútorok és emberek, akik a bútorok között szoronganak. Megpróbálom figyelmemet a tényekre összpontosítani. Kora reggel járom a félhomályba merülő utcákat. Kopogok a belülről elreteszelt ajtókon és ablakokon. Állami alkalmazottként ki kell terelnem az embereket gyapotszedésre, kényszermunkára. A november reggeli hideg bőröm alá bújt. Az állandó munkaerőhiányt az állami gazdaság most hatósági eszközökkel akarja kiküszöbölni. A községi elöljáróság megszabja az egyes családokra eső munka mennyiségét. A „borsókaszálásra”, „burgonyaszedésre” vagy „gyapotbegyűjtésre” vonatkozó írott felszólítások, illetve a személyi „igénybevételre” vonatkozó hivatalos iratok elárasztják a mi lakásunkat is. Eleinte vonakodnak az emberek attól, hogy napi kötelességeiken kívül ezt a munkatöbbletet is elvégezzék. De az állami hatalom felülkerekedik: Ciobotărescu altiszt éjjel tizenkettőre rendelte be a munkásokat a helyi tanácshoz. Miután durván megfenyegette őket, elbocsátotta az embereket a hajnali három órára kitűzött gyülekezőig. A hírhedt Duna–Fekete-tenger-csatornához toloncolástól való félelem megtörte végül az emberek ellenállását.

Mintha barlangokban konganának, úgy hatolnak el hozzám a lakásokból a hangok. „Megyünk már” – nyugtatnak meg fojtott női hangok és érdes, mormogó férfihangok. Megtakaríthatom magamnak a felszólítást. Tudják, mit akarok tőlük. Lehetséges, hogy azután visszafekszenek az ágyba. Mindenre fel vannak készülve.

Megteszem kötelező körutamat, és a különleges nyomvonalú utcákon az iskolához megyek. Három utca épült fel végül az eredetileg ötágúra tervezett, kommunista csillagot formázó rajzolatból. A középületeket egy félkör alakú közbülső utcasor veszi körül. Azon túl nyugszik a sztyepp ködösen elmosódó síkja. A föld már keményre fagyott, és a pocsolyák szemét hályog vonta be az éjjel. Hallgatag fehér házak szegélyezik utamat.

Dr. Jäger Nándor nyugalmazott szolgabíróval minden reggel találkozom iskolába menet. Szürkébe játszó, valamikor fekete ünneplő, bársonygalléros kabátjában úgy lép elém a ködből, mint egy szellem. Összefogott kabátja szárnyai alatt az építőhelyről elemelt fadarabokat rejt. Dr. Jäger éjjeliőr. Ő már elővette a meleg orosz fejfedőt a homlok- és a csüngő fülvédőkkel. Kezeink egyidejűleg oda nyúlnak, ahol azelőtt kalapot viseltünk, és megemeljük egymás előtt sapkánkat: „Van szerencsém!” A jog két egykori képviselője idejétmúlt udvariassággal köszönti egymást. Félrenézek, hogy ne kelljen azt látnom, amit nem lehet nem észrevenni: a fahasábokat kidudorodó kabátja alatt. Még mindig az állam iránti lojalitás. Ne lopj! A hetedik parancsolat. A törvény és a tisztességtudás sérthetetlen határa. Az erkölcsös nevelés elve, amit a faluban mindenki gondolkozás nélkül áthág. Ezen az első őszön a deportáltak kályháiba vándorolnak a feteşti–hîrşovai országút menti erdősávok. Ugyanígy eltűnnek a mezsgyék gyéren ültetett akácosai a kultúrnövények hatalmas táblái között. Mindenikünknek önmagával kell mindent elszámolnia. „Aki élni és túlélni akar, annak sikerül is” – véli Béla. „Te el vagy az élettől rugaszkodva” – mondta nekem a minap. „Tőled olyan sokat vettek el, hogy az államot már nem is károsíthatod meg, de ezt észre sem veszed.”

Délben a felengedett föld súlyos földcsomókat tapaszt cipőmre. A föld rabjai lettünk. A napok vizenyősek. Merev barázdákon varjak rikácsolnak vészjóslóan. A nedvességtől elrohadnak cipőink. Gimpel cipész disznóbőrrel talpalja meg őket, de rövidesen az is elvásik. A tartós szürkületbe borult késő őszi napokon, amikor az első viharok végigsöpörnek a tájon, megindulnak az ördögszekerek. Pokoli gurulás, versengés, feltartóztathatatlan kergetőzés zajlik a határban, a házak mögött, az utcákon. A szúrós kóborlók nem ismernek akadályt. Messziről jönnek, végiggurulnak a síkságon, és birtokukba veszik az egész Bărăgant. Vagy belezuhannak a Dunába. Mi is, mint mindenki a faluban, vasvillára szúrjuk, hátunkon hazavisszük és a ház mögött kazalba rakjuk őket.

A kisebbik, dél felé eső szobába húzódunk vissza. A nagy fehér banyakemencét a konyha felől szalmával vagy ördögszekérrel fűtjük. A fal mellett állnak az emeletes ágyak. Nelly Ildikóval osztja meg fekhelyét. Középen áll a kerek biedermeier asztal dédnagyapám házából. Az asztallapot egész színtelenné mosta az eső. Az asztal életünk középpontja: itt ül Nelly varrnivalójával, a gyerekek házi feladataik, én javítani való iskolafüzetek fölött. Ildikó rendszerint az asztal alatt, az egyetlen búvóhelyen a zsúfolt szobában. Mindenkinek úgy kell tennie, mintha nem tudná megtalálni. Az egyetlen ablaknak apró szemei vannak. Az ajtó mellett a vályogból tapasztott tűzhely áll. A hideg miatt Nelly bemenekült ruhadörzsölőjével és a szennyessel a szobába. Vasárnaponként sokáig az ágyban maradunk, hogy tüzelőt takarítsunk meg, és hogy ne álljunk útjába. A szűk hely fejünkben állandó nyomást vált ki. Ezért, amíg csak lehet, napközben a szabadban tartózkodunk.

Az első karácsony. Az éhség bolondját járatja velünk a nélkülözésben. Levesestányérból eszünk puliszkát tejjel, pirított kenyérmorzsába forgatott puliszka-halmocskák a fő fogásunk, puliszka lekvárral a desszert. Mindent egy tányérból kanalazunk magunkba, de fehér damaszt asztalterítőről, ezüst szalvétagyűrűbe tekert szalvétáról, ünnepi lakomáról beszélünk. Több változatban teljes étlapokat állítok össze fő- és mellékfogásokkal, háború előtti ínyencségekkel, mártásokkal, borokkal, pudingokkal, déligyümölcsökkel. A spenótnak előléptetett útifűnek, de a marharépafőzeléknek nyoma sincs bennük. Visszafelé haladok az emlékezés ösvényein. Fiatal hallgatóságom el van ragadtatva ettől a játéktól, számukra tartalom nélküli szavakat mondok. Az én kenyerem a Bánság fehér, illatozó és jól megkelt kenyere, amelyik olvad szét a nyelven, nincs többé az a vörös lisztből készült lapos lepény, amit Nelly a korpából szitál ki. Mostani vajaskenyér-változatunk: lepényre kent fokhagymával és ledarált paradicsompaprikával ízesített olaj. Nem is rossz. Laktat is. Jobban ízlik mindenesetre, mint a „mamaliga” (puliszka), amit alkalmilag a kényszermunkánál ebédre kapunk: üstben sűrűre főzik, egy deszkára borítják, és cérnaszállal nagy kockákra vágják. Szemre mosószappan, ízre meg nem határozható valami, de körülöttem mindenki áhítattal eszegeti a csupasz markából. Az igazi édességek utáni vágyódás kényszerképzetté fokozódik. Szinte ugyanazzal a szenvedéllyel, mint amellyel nemrég még adatokat gyűjtöttem Detta múltjáról, egészítgetem most ki a szomszéd faluban kilóját 5 lejért vásárolt tízkilós lekvárosládákból kihalászott leletgyűjteményemet. Különös apróságok ezek: rozsdás szögek, legyek, vastag barna papírdarabok, döglött mezei egerek. Ennek ellenére remek étvággyal esszük a marmeládét. Nelly egyetlen kívánsága apránként mindennapos litániává bontakozott ki: bár együtt maradhatnánk, csak el ne válasszanak bennünket... Ő tudja, hogy mit jelent az, ha az embernek a saját családjától különválasztva kell élnie. A határzárlat miatt 1941 óta nem látta budapesti unokatestvéreit. Most már levelek sem érkeznek... Csak el ne válasszanak...

Minden tilalomban különös inger rejlik. Mivel az elemi iskolán túli tanulás itt be van tiltva, szinte minden fiatal tanulni szeretne. Amikor gyerekeinknek egy évvel ezelőtt „A vallás ópium a népnek” alapelv szerint megtiltották a templomba járást, felszólításunk nélkül mentek titokban a hitoktatásra. Itt a telepen nincs se lelkész, se templom. A hívők hébe-hóba összejönnek valamelyik házban, ahol együtt imádkoznak. Karácsony közeledik. Első ízben nincs karácsonyfa, nincsenek ajándékok –  nincs pénz. Este, miután Nelly legkisebb gyermekünket ágyba viszi, háziállatokat rajzolok barna csomagolópapírra, és Nelly kivágja őket. Az állatok lába alatt kétszer bevágja a papírt. A külső széleket előre-, a közbülsőt hátrahajlítja – és az asztalon áll Ildikó parasztgazdasága. Szegényes játék.

„Tulajdonképp miért mondja Anyu mindig, hogy szegény kis Ildikó?” – kérdezte ma Julika tőlem. Őt bosszantja a kifejezés, és különben is itt nem helyénvaló, úgy találja. Idejekorán vagy sajnálatra méltó, beteljesületlen élet után elhaltakkal kapcsolatban mondjuk azt, hogy „szegény”. Ildikó ellenben eleven, mint a kéneső, és neki van mindnyájunk közül a legjobb dolga: idehaza játszhat, míg Bélának és Julikának felnőttekként kell dolgozniuk.

Julika láthatott valamit a tekintetemben, ami akaratom ellenére került oda, mert hirtelen elhallgatott, és ijedten nézett rám. Azután szájába vette és rágcsálta egyik hajfonatának a végét, amit mindig akkor tett, ha zavarban volt. „Meg kell gondolnod, hogy neki semmi se jutott a ti óvott és szép gyerekkorotokból” – mondtam neki. „Emlékszel még a két-három év előtti karácsonyokra?” Julika bólintott. „A szép, várakozásteljes adventi hangulatra? Lichtenberg plébánosra és a roráte-misékre a mi templomunkban? A ti karácsonyi énekeitekre, a rajzokra és a betlehemi játékokra a zárdában? No és a nagy, szaloncukorral, óriásgömbökkel és angyalhajjal díszített karácsonyfára? Meg a te nagy kaucsukbabádra? Az állatkertre, Béla ólomkatonáira és az építőtelepre? Nektek legalább emlékeitek vannak a gyerekkorról, amit senki el nem vehet tőletek. Mindnyájunknak vannak emlékeink a jobbról, és ez ad erőt nekünk. Ildikó viszont, ha valaha is elkerülhetünk innen, a sztyepp tágasságát, szalmafedeles házat, bőrén a hőséget és fagyot, nyelvén a mamaliga ízét és kukoricacsutka-babákat visz majd gyerekkora emlékeiként magával. És nem ápolt, jól táplált és türelmes szülők képét, hanem kimerült, ingerült, állandóan más kötelességek által elfoglalt és idő előtt megöregedett emberekét.”

Mielőtt kirohant volna a szobából, Julika már letörölte keze fejével első legördülő könnyeit. A tehetetlenség megaláz nagyobb gyerekeink előtt, akik Szenteste nagy izgalomban a néptanácshoz szaladnak. Két csomag érkezett: egyik hosszúkás, könnyű. Benne egy háromba vágott és csapokkal ellátott, egyszerűen összeállítható karácsonyfa. A távoli Erdélyből küldte Mezei, a fafaragásban járatos székely. Az 1947-es ínséges évben magunkhoz vettük és saját gyerekünkként neveltük Ilonka lányát. A második csomag négyszögletes és meglehetősen nehéz, valódi kincsesbánya: finom kolbász, édességek, igazi torta és baba Ildikó részére. Ismerős hazai család állította össze szeretettel. „Aki mások emlékezetében tovább él, nem halt még meg” – mondom, és e mondás hálás szerzőjének érzem magam.