Bevezető

Az 1920. évi – ma is ható! – trianoni trauma után minden felelősen gondolkodó erdélyi magyar értelmiségi, munkás, sőt gazdaember kereste a lehetséges választ az erdélyi kérdés, a magyar–román viszony méltányos, mindkét fél számára elfogadható rendezésére, akár nagyhatalmi segédlettel történő megoldására. Mikó Imre Huszonkét év, Bíró Sándor Kisebbségben és többségben című kötete gazdag tárházát kínálja e sokszínű, a realitásoktól gyakran elrugaszkodó elképzeléseknek.

A második világháború utolsó éveiben, valamint az 1945–46-os béketárgyalások időszakában – olvashatjuk Vincze Gábor tanulmányában – Nyugaton, Magyarországon és Erdélyben számos elképzelés, javaslat, tervezet született az erdélyi kérdés, a „magyar–román differendum” megoldására.1

Ezek sorában az egyik tervezet a revíziós megoldás volt, vagyis az az elképzelés, hogy a trianoni Erdély (a történelmi Erdélyt, a Partiumot – a csatolt részeket –, azaz a Bánságot, a Magyar Alföld keleti peremét és Máramaros déli részét csak 1920 óta említik e gyűjtőfogalommal) egésze, vagy egy része újból Magyarországhoz tartozzon, illetve az említett területet valamilyen formában meg kell osztani a két ország között.

A második változat az integrációs megoldás, amely szerint a trianoni határok megváltoztathatatlanok, de a magyar és az akkor még több mint hétszázezres németség helyzetét kisebbségi törvénnyel, székely és szász kulturális autonómia létrehozásával vagy Románián belüli autonóm Erdéllyel lehetne rendezni.

A harmadik változat szerint esetleg egy regionális konföderáció keretén belül létre kell hozni a független Erdélyt.

A második világháború hadi eseményei során Magyar-országon, az angolszász országokban, a Szovjetunióban különféle elképzelések születtek a magyar–román határkérdés rendezésére. Ezek elemzésére terjedelmi okokból nem térünk ki.

Vincze Gábor említett tanulmányában hivatkozik arra, hogy az önfeladás útján haladó Magyar Népi Szövetség 1945. novemberi marosvásárhelyi kiáltványának nyilvánosságra hozatala után – amely valójában a trianoni határ visszaállítását támogatta – Márton Áron római katolikus püspök értekezletre hívta az általa fontosnak tartott személyiségeket. Itt határozták el, hogy olyan tartalmú memorandummal fordulnak a nagyhatalmakhoz, amelyben azt is kifejtik, hogy a Magyar Népi Szövetség nem képviseli az erdélyi magyarság többségét, s kérik, hogy a béketárgyalásokon vegyék figyelembe az erdélyi magyarság akaratát.

A memorandumhoz egy térképet is mellékeltek, amelyen vázolták, hogy az észak-erdélyi román többségű megyéket csatolják Romániához, ugyanakkor a Székelyföldet egy Marosvásárhely–Dicsőszentmárton–Torda–Kolozsvár–Nagyvárad mentén húzódó „bővített korridorral” csatolnák Magyarországhoz, s ezzel 1 350 000 magyar és mintegy 850 000 román kerülne magyar fennhatóság alá. A memorandumot Márton Áron római katolikus és Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ és Lakatos István, a Szövetség Szövetkezeti Központ elnökei irták alá, a térképmellékletet pedig Nékám Sándor, a bukaresti Magyar Politikai Misszió vezetője juttatta el külföldre, azonban már semmilyen hatást nem gyakorolt a nagyhatalmakra: 1947 februárjában Versailles-ban visszaállították a trianoni határt. 2

Mindezt azért fontos ismételnünk, mert 1946-ban a hadifogságból hazatért, a most 100 éve született Fodor Pál csíkszeredai út-, vasút-, és hídépítő mérnök a Márton Áronhoz fűződő baráti viszonynak köszönhetően s az 1956-os magyar nemzeti szabadságharc hatására dolgozta ki a román–magyar lakosságcserére vonatkozó részletes tervét, s készítette el azt a térképvázlatot, amelynek alapján – véleménye szerint – végre megnyugtatóan és mindkét nép számára elfogadhatóan lehetne rendezni a magyar–román s ezáltal az erdélyi kérdést.

Fodor Pált ezért az elképzeléséért és „felforgatószervezet” létrehozásáért 25 évi fogházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A perirat 21 vaskos kötet, mintegy 15 000 oldal. Csak a két térkép vázlatát sikerült megtalálnunk, minden bizonnyal egyszer előkerül a színes, mérnöki aprólékossággal kidolgozott részletes térkép is.

Fodor Pál és négy társa – Hajdu Géza (Leander atya), Szentmártoni Bálint (Odorik atya), Szőcs Ignác (Izidor atya) és Csiha Kálmán, jelenleg nyugalmazott erdélyi református püspök – hónapokon át tartó vallatása, kihallgatása, főleg Fodor Pál válaszai azt bizonyítják, hogy nem volt teljesen alaptalan az az 1945-ből származó romániai levél, amelyben többek között az olvasható: „a székely nép jó része is beletörődnék abba, hogy végre átrendeződjék Románia és Magyarország tiszta nemzeti állammá”, és emiatt még a lakosságcserébe is beleegyeznének. 3

Fodor Pál, aki rendkívül tájékozott volt a korabeli politikai kérdésekben (bizonyára ismerte az 1946. április elejére Jakabffy Imre által elkészített határtervet is, amely északról, Halmitól kiindulva 22 ezer négyzetkilométeres sávot csatolt volna Magyarországhoz), és Erdély legapróbb településeit is gazdasági, demográfiai, néprajzi szempontból egyaránt tanulmányozta és bejárta, az egyéni beszélgetések során pontosan felmérte: a partiumi és székelyföldi magyarok jogosnak tartották azt az igényt, hogy továbbra is Magyarországhoz tartozzanak. Ezt még a korabeli román dokumentumok is megerősítik.

Az erdélyi kérdés megoldása nemcsak Fodor Pált foglalkoztatta. Párhuzamosan, már-már azonos időben dr. Dobai István, aki 1948 előtt a Bolyai Tudományegyetemen Buza Lászlónak, a nemzetközi jog kiváló professzorának tanársegédje volt, ugyancsak kidolgozott egy programot a magyar–román viszony megoldására. Az erdélyi kérdés rekonstruált szövegében ezt írta: „Ha Trianon után a román állam és a román nemzeti kollektivitás végrehajtotta volna a Békeszerződés és a Kisebbségi Szerződés rendelkezéseit, tiszteletben tartotta volna az erdélyi magyarság állampolgári jogait, mindenkinek megadva annyi becsületet és tiszteletet, amennyi a társadalom érdekében végzett munkája után megilleti, talán idő múltával az erdélyi magyarok is hazájukul fogadták volna Romániát, mint ahogyan ez Nyugat-Európában egészen magától értetődik. Itt azonban nem Nyugat van, hanem Kelet, illetve itt van a kettő közötti határ.”

A mintegy 30 oldalt kitevő ENSZ-memorandum első része a leegyszerűsített formában „erdélyi kérdésnek” nevezett problémakör kialakulásának történetét és mibenlétének összetevőit tartalmazta, a második rész pedig a lehetséges megoldási formákat körvonalazta.

1. Erdély maradjon román uralom alatt, a trianoni határok fenntartásával és légiesítésével, az erdélyi magyarok autonómiájával, az Európai Unión belül vagy azon kívül.

2. Erdély kerüljön magyar uralom alá, az ezeréves határok visszaállításával és légiesítésével, az erdélyi románok autonómiájával, az Európai Unió keretein belül.

3. Független Erdélyország, az ezeréves és a trianoni határok között, az európai Unió keretében.

4. Erdély területének megosztása Románia és Magyarország között, a méltányosság szabályai szerint, a lakosságcsere lehetőségének biztosításával, az Európai Unión belül vagy kívül.

Fodor Pál lakosságcsere-terve tehát nem előzménytelen, nem deus ex machinaként került a köztudatba. Furcsa történelmi paradoxon: miközben a napila-pok, folyóiratok hasábjain a párt-, szakszervezeti- és üzemi gyűléseken hozsannákat zengtek a romániai nemzetiségi kérdés egyedülálló, marxista-leninista szellemben történő megoldásáról, az ENSZ-memorandum és Fodor Pál lakosságcseretervének bírósági tárgyalásán a vádlottak és a bírói testület az erdélyi kérdés súlyos, megoldatlan problémaköréről vitatkoztak. A népi demokrácia külön „sajátossága”, hogy a hermetikus hírzárlat miatt minderről a közvélemény semmit sem tudott, nem tudhatott.

Erdély neuralgikus pont volt 1920-ban, a harmincas, a negyvenes, az ötvenes években, a Ceauşescu-diktatúra idején, s az most is, néhány évvel az európai uniós csatlakozás előtt is. Alina Mungiu-Pippidi 1999-ben megjelent – Transilvania subiectivă (Szubjektív Erdély) című kötete már a címével az erdélyi perspektíva „illuzórikus, torz”, „helytelen” jellegét sugallja, s azt fejtegeti: a románok és a magyarok gyakran azonnali és megelőző büntetést érdemlő nevetséges képzelgések rabjaivá válnak, mint például a regionalizmus: „az, amit Erdély a történelem során végérvényesen elveszített, és ami a legélénkebb nosztalgiát élteti, nem más, mint a kulturális, szellemi központ eszméje. Budapest és Bukarest viszonylatában Erdély marginális marad.”4

Alina Mungiu-Pippidi, aki e sorok írójának egy hosszas tévéinterjúban is kifejtette: Erdély már nem képes az „etnikai/nemzeti elemen túlmutató” újraépítkezés gerjesztőjévé válni, és így „Románia regionális szempontokat jobban szem előtt tartó adminisztratív megszervezésének” esélyei megszűnnek. Ez pedig azt jelenti, hogy Erdély mindörökre provincializmusra van ítélve.

A mai európai uniós kihívások törvényszerűen teszik szükségessé a föderalizmusra, a közép-európai fragmentumokra, régiókra vonatkozó, az ötvenes évek második felében született tervek, elképzelések alapos ismeretét. A levéltári dokumentumok, Szoboszlay Aladár föderalizmusra és a Keresztény Demokrata Párt létrehozására vonatkozó tervezete azt bizonyítják, hogy ezeket az elképzeléseket nem lehet a fantazmagóriák kategóriájába sorolni.

A magyar forradalom és szabadságharc hatása

Fodor Pál és Dobai István – s velük együtt az erdélyi magyarság nagy része – abban reménykedett, hogy az 1956. októberi-novemberi magyar forradalommal és szabadságharccal egy időben a nagyhatalmak megoldást keresnek az erdélyi kérdésre is, illetve a forradalom átterjed Romániára, s ezáltal a „magyar kérdés” amolyan függelékeként egyfajta nyugvópont következik az immár évszázados román–magyar viszályban.

Mindketten lázas munkába kezdenek: dr. Dobai István és társai kidolgozzák az ENSZ-memorandumot – az erdélyi magyarság jogsérelmeit az ENSZ-hez akarták eljuttatni, – Fodor Pál pedig kidolgozza a lakosságcsere legapróbb részletekre kiterjedő, térképekkel illusztrált programját.

Mindkét per esetében a vádindítvány, az ítélet, majd a végső határozat külön kihangsúlyozza, hogy tettüket a magyarországi események hatására követték el, mindez veszélyt jelent az állam kül- és belbiztonságára. A vád tehát: hazaárulás, amiért az éppen szolgálatos katonai ügyész a halálbüntetés kiszabását és végrehajtását kérte.

Külön sajátossága a romániai magyarokat sújtó „hazaáruló”-pereknek – a két említett mellett a legnagyobb szabású a Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész nevéhez fűződő per, amelynek során 57 személyt ítéltek el, közülük tízet ki is végeztek, és a Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész vezette „érmihályfalvi-csoport” –, hogy valamennyien Márton Áron római katolikus püspököt tekintették vezérüknek. Sass Kálmán kivételével a szervezkedési kísérletek vezetői hozzá fordultak tanácsokért, vele beszélték meg az erdélyi magyarság általuk elképzelt jövőjére vonatkozó terveiket. Fodor Pált a püspök különösen kedvelte. Nemcsak iskolatársak voltak a csíkszeredai római katolikus gimnáziumban, hanem baráti szálak fűzték őket egymáshoz. Márton Áron mindig azonnal fogadta Fodor Pált, s a legapróbb részletekig megvitatták a lakosságcserére vonatkozó tervét, bár azzal Márton Áron  nem értett egyet, hogy a Székelyföld egy részén is végrehajtsák a lakosságcserét.

Fodor Pál és négy társának pere azért is különleges, mert az egyik leggazdagabb és legteljesebb levéltári dokumentáció áll rendelkezésünkre. E dokumentumok alapján válik nyilvánvalóvá, hogyan is működött a hírhedt és rettegett – valójában legtöbb esetben képzetlen, primitív, szadista hajlamú, hatalmukat fitogtató, a hatalom bűvöletében élő emberekből álló – Szekuritáté megtorló gépezete.

A „suttogó propaganda” révén előbb a kiszemelt áldozat tudomására hozták: most ő következik, hamarosan letartóztatják. Ez is szervesen hozzátartozott a jól bevált pszichikai terrorhoz. Aztán váratlanul, rendszerint éjszaka, kora hajnalban jelentek meg az állig felfegyverzett pribékek. Géppisztolyos őrök vették körül az áldozat lakását, majd öt-hat bőrkabátos szekus csőre töltött fegyverrel berontott a lakásba. (Azt is pontosan tudták, hogy a megrémült, mukkanni sem merő szomszédok a függönyök mögül figyelik a letartóztatás teljes „koreográfiáját”.)

A megrémült áldozatok rendszerint sem a letartóztatási, sem a házkutatási parancsot nem kapták kézbe. A szekusok pincétől a padlásig mindent felforgattak, a „bűnjeleket” keresték. Ha nem találtak, akkor megelégedtek egy régi könyvvel, fényképpel, bizalmas, esetleg a perrel összefüggésbe hozható családi levéllel is. Az már a rendszer sajátosságához tartozott, hogy az „ellenforradalmár-gyanúsok” minden lépését követték, ellenőrizték, teljes levelezését nyomon követték.

A szekus szakemberek brutalitásait, embertelenségét bizonyítja, hogy a letartóztatottra rászóltak: csak egy váltó alsóneműt, egy-két napra való élelmet vigyen magával, meleg ruhát semmi esetre sem, mert csak azért viszik magukkal, hogy valami „félreértést” tisztázzanak, utána azonnal hazaengedik. Rendszerint a feleségtől, a gyerekektől, a családtagoktól sem engedték elbúcsúzni. Az otthonmaradottak élete a letartóztatás pillanatától pokollá változott. A házastársat kirakták a munkahelyéről, gyerekeit az egyetemről, ha kisiskolás gyerekei voltak, azokat naponta megalázták: „Ne álljatok vele szóba, mert ellenforradalmár, hazaáruló gyermeke!”

A család tehát legtöbb esetben ugyanannyit vagy még többet szenvedett, mint a bebörtönzött, elítélt áldozat, akit az első pillanattól kezdve egyszerűen „banditának” neveztek. A büntetőjogi perrendtartás megcsúfolásaként és semmibe vételeként a letartóztatási és házkutatási parancsot utólag, öt-hat nap múlva állították ki, úgy csatolták az ügyirathoz. Rendszerint már a letartóztatás napján, másnapján megkezdődött az idegölő, a vádlottat testileg, lelkileg kikészítő vallatás, kihallgatás. Eközben a letartóztatott szülőfalujába, szülővárosába kiküldtek egy szekust, aki – úgymond – adatokat gyűjtött a vádlottról. Az emberi aljasság legmélyére süllyedt szekus úgy tett, mintha védené a vádlottat. Visszatérve megírta a vádiratnak is beillő „jelentést”, amely végképp megpecsételte a letartóztatott életsorsát.

Mindezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert aki egyszer belekerült a román „igazságszolgáltatás” húsdarálójába, az menthetetlenül elveszett. (Ezt a gyakorlatot híven követték az 1990 márciusa utáni magyar- és cigányellenes perek során is.)

Az olvasó, a futószalagon gyártott politikai perek történetével foglalkozó kutató joggal teszi fel a kérdést: 1958 februárjától miért hoztak olyan súlyos ítéleteket ezekben a magyar vádlottakat érintő perekben?

Választ az 1958. február 22-én kezdődő és február 27-én befejeződő, Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség a román házigazdák előtti szolgai megalázkodásában kell keresnünk. A Kádár János vezette küldöttség a szó legkegyetlenebb értelmében a romániai magyar politikai foglyokat kiszolgáltatta a mind jobban bekeményítő román nacionalista kurzusnak. Kállai Gyula, az MSZMP KB titkára 1958. február 24-én Marosvásárhelyen a határokon túl élő magyarság egészét elárulta: „Ha a magyarországi ellenforradalom győz, úgy a magyar népre a Horthy-féle elnyomásnál is súlyosabb fasiszta iga nehezedik. Ez súlyos következményekkel járt volna az RNK dolgozói, köztük a romániai magyarok számára is. A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarországra, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom győz Magyarországon, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lettek volna annak első áldozatai. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja, a III. világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs, azt tudjuk, hogy Magyarországnak van elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszédos népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját. […] Akkor azok, akik most az emberi humanitásról beszélnek, nem emelték fel szavukat az emberiség védelmében, mert nézeteikkel jól összefért a kommunisták megsemmisítése, de nagyon érzékenyen érinti őket, ha mi most a törvényesség szellemében eljárunk az ellenforradalmi bűnözőkkel szemben, ha szabadságot és demokráciát nyújtunk a népnek, de megfosztjuk attól a nép ellenségeit.”5

Fodor Pált és négy társát a Macskási Pál hadbíró őrnagy vezette katonai bírói testület aznap ítélte el, amikor a magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 27-én a testvériségre és proletár internacionalizmusra való sűrű hivatkozással, úgymond fejedelmi fogadtatás után elhagyta Romániát. Kállai Gyula hazudott, hiszen a magyar forradalom és szabadságharc idején egyetlen szomszédos állammal szemben sem fogalmaztak meg területi követeléseket! A magyarországi szigorú bírósági ítéletekkel mintegy biztatták a román „elvtársakat”: minél keményebben lépjenek fel az „ellenforradalmár-gyanúsokkal” szemben. E felhívás első áldozatai Fodor Pál, Hajdu Géza, Szentmártoni Bálint, Szőcs Ignác és Csiha Kálmán voltak. A legkisebb büntetés is tízévi szigorított fogházbüntetés volt. Addig a politikai perekben általában 7–8 évi fogházbüntetést szabtak ki, Kádár János és küldöttsége árulását követően az erdélyi magyarok ellen egyre-másra mondják ki a halálos vagy életfogytiglani ítéleteket. A magyar értelmiségi elitet valósággal lefejezték. Innen már egyenes út vezetett a Bolyai Tudományegyetem, az önálló magyar intézmény- és iskolahálózat felszámolásához.

Fodor Pál és társai perének a legdrámaibb s ugyanakkor legmellbeverőbb és minden korhoz szóló tanulsága: a kádári diktatúra ismét elárulta az erdélyi magyarságot, szemrebbenés nélkül odadobta az egyre vérszomjasabb román nacionalista-kommunista kurzusnak. A magyar–román kormányfői találkozók mérlege katasztrofális: árulás árulást követ. A Balkán Machiavellijének tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej és diktatórikus rendszere gondoskodott arról, hogy a letartóztatottak, elítéltek, meghurcoltak, bebörtönzöttek és kivégzettek hozzátartozói hetedíziglen megszenvedjék azt, hogy valamelyik családtagjuk fel merte emelni a fejét, kimondta az erdélyi magyarságot leginkább foglalkoztató gondokat. Így válnak az ötvenes-hatvanas évek a romániai magyarság számára az egyik legdrámaibb cezúrává: akkor roppant meg végérvényesen a Trianon óta folyamatosan jelen lévő konok ellenállás a román hatalom különös praktikái ellen. Azt követően már csak elszigetelt utóvédharcokra került sor, s megindult a végzetes népességfogyás és kivándorlás, amely sok esetben már csak eszmei próbálkozássá minősíti az 1956-os magyar nemzeti szabadságharc idején – alig tizenkét nap alatt – gombamód szaporodó szervezkedési kísérleteket, ellenállási próbálkozásokat.

Az elsőrendű vádlott, a per meghatározó személyisége Fodor Pál volt. Csak akkor értjük meg igazán a lakosságcserére vonatkozó tervét, ha megismerjük a család történetét, ha végigkövetjük a különböző főhatalomváltozásokat megélt különös életútját. A kihallgatási jegyzőkönyvek pedig nem csupán egy kor – jelen esetben az ötvenes évek második felének – döbbenetes dokumentumai. Olvasásuk során kibomlik előttünk a kommunista diktatúra elnyomó gépezetének mechanizmusa, teljes abszurditása.

Fodor Pált Bukarestben 1957. október 24-én hallgatták ki utoljára. Akkor az egész nyomozást vezető szekus hadnagy, Tănase Vasile – közel kétheti borzalmas „vonatoztatás” után (a rabfülkében csak állni lehetett!) – átküldte a marosvásárhelyi börtönbe, hadd gyomrozzák az ottani elvtársak is. Először David Ioan hadnagy, majd Bartos Károly őrnagy vallatta. Mindketten különös kegyetlenséggel, szadizmussal bántak a letartóztatottakkal. Mindkettőjük kezéhez ártatlan emberek vére tapad. Bartos Károly a marosvásárhelyi 0421. számú belügyi egység hírhedt tisztje volt. A Szekuritáté titkos dokumentumaiból kiderül, hogy Fodor Pál „csoportja” után ő „göngyölítette fel” az ozsdolai „szervezkedést”, amelynek vezéralakja Szígyártó Domokos volt, akit 1959-ben végeztek ki a szamosújvári börtönben. Bartos Károlyról jegyezték fel, hogy – Csiha Kálmán visszaemlékezése szerint – rákban halt meg; nagy betegen, önkívületi állapotban mind az elítéltekkel „foglalkozott”! A felesége Csiha Kálmánt – akit hónapokon át kínozott és vallatott Bartos Károly – kérte meg, hogy imádkozzon a sírjánál, ugyanis pap nélkül temették el.

Bibó István kihallgatási jegyzőkönyveinek ismeretében egyértelműen állíthatjuk: az egész szocialista táborban a politikai foglyok vallatása a moszkvai modell, azaz nagyjából azonos forgatókönyv szerint történt: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel, ugyanazokat a „gondolatköröket” járták körül. Ez az idegölő monotónia egyrészt a foglyok pszichikai, másrészt testi megtörését szolgálta. Abban reménykedtek, hogy a teljesen kiszolgáltatott rab lelkileg kiborul, újabb és újabb neveket említ, s ezek nyomán újabb és újabb „államellenes” szervezkedéseket lehet futószalagon gyártani. Ha a foglyot egyik börtönből átvitték a másikba, újból fel kellett sorolnia az összes rokonát és barátját, a szervezkedés résztvevőinek nevét, hátha megfeledkezett korábbi vallomásairól.

A Szekuritáté marosvásárhelyi börtöne a leghírhedtebbek közé tartozott. A zömmel magyar szekusok „bizonyítani akartak”, szadista kegyetlenséggel verték, kínozták a foglyokat. Arról is gondoskodtak, hogy a vádlott, majd elítélt mellett a cellában állandóan legyen egy vagy több besúgó. Fodor Pál és társai perének 16. kötete ezeket a besúgói nyilatkozatokat tartalmazza. Bindea C.O. Constantin folyamatosan tájékoztatta a vallatókat, hogy Fodor Pál – abban a hiszemben, hogy valóban a rabtársa előtt nyílik meg – felsorolta azoknak a nevét, akik tudtak a szervezkedésről, illetve az általa elkészített térképről. Szerencsére – valamilyen belső sugallatra – csak azok nevét említette, akik vele együtt ültek a vádlottak padján.

Az olvasó számára a kihallgatási jegyzőkönyvek akkor válnak igazán döbbenetessé, amikor a feleséget a férj, a gyermeket pedig az apa ellenében próbálják tanúvallomásra rávenni. Így kétszer is kihallgatták Fodor Pál feleségét, Annemarie von Dobschützöt, illetve fiát, Fodor Imrét. Mindketten elismerték, hogy tudtak a térképek készítéséről. Erről így vallott a feleség: „A férjem letartóztatásáig nem tudom, hogy rajtam, a férjemen és Márton Áron püspökön kívül valaki más is tudott volna a térképről. Azonnal a férjem letartóztatása után, a fiaim, Fodor Imre és Fodor Pál (mindketten a bukaresti egyetem hallgatói) kérdezték: vajon mi lehet az oka apjuk letartóztatásának. Mire én azt mondtam: egyebet nem tudok elképzelni, csakhogy az apjuk letartóztatása kapcsolatban van Márton Áron római katolikus püspökkel, akinél a férjem háromszor járt, és egy saját kezűleg készített térképet adott át neki.”

Hasonló módon próbálták a gyermeket váró Csiha Emesét rávenni arra, hogy a férje ellen valljon. Természetesen sikertelenül.

„A rólam szóló fejezetben azt említik, hogy az állomáson beszéltük meg a szervezkedés dolgait. Ez hazugság! Amikor meglátogatott, az 56-os forradalom szellemében természetesen a rendszer ellen beszélgettünk és reménykedtünk, az ENSZ közbelép. Arról nem volt szó, hogy egy belső szervezetet hozzunk létre. A felforgató szervezetről Fodor Pál sem szólt nekem semmit, általánosságokban beszélgettünk; abban viszont egyetértettünk, hogy a kommunizmusnak el kell vesznie! 1956 pedig erre ideális időpontnak tűnt! Ez tagadhatatlanul így volt. Nekem azokról a terveiről nem beszélt, hogyan kell Erdélyt kettőbe osztani vagy egy részét elvenni Romániától. Ezeket később mondta el nekem a börtönben, amikor együtt voltunk. Neki valóban volt egy kidolgozott terve. Azonban ez elméleti terv volt. Tehát ő nem volt gyakorlati ember, aki egy szervezetet létre tudna hozni, fegyvereket tudna szerezni, ő ezzel elméletileg foglalkozott, nagyon régóta, éspedig hogy lehetne az »erdélyi kérdést« megoldani. Azt is mondhatnám: humánusan foglalkozott vele, tehát elsősorban az emberi vonatkozásait mérlegelte. A börtönben is arról beszélt: úgy gondolta el, hogy végre mindkét nép közel kerüljön egymáshoz, és barátok lehessenek! Ehhez viszont az szükséges, hogy oldják meg az erdélyi kérdést! Ezt szépszerével, lakosságcserével szerette volna megoldani” – őrzi a magnószalag Csiha Kálmán vallomását.

A letartóztatottak vallatását úgy irányították, a kihallgatási jegyzőkönyveket is úgy állították össze, hogy az bizonyítékként szolgáljon a minél súlyosabb ítélet kiszabásához. Fodor Pál esetében 1920 kapcsán – a család akkor tért vissza Magyarországról csíksomlyói otthonába – a következő szöveget íratták alá az egyik kihallgatás végén: „Megjegyzem, hogy ugyancsak ebben az évben írták alá a békeszerződést, amely révén a lakóhelyem egyesült Romániával, s ez a békeszerződés késztetett arra, hogy foglalkozzam Erdély kérdésével, nem értvén egyet azzal, hogy Erdély Romániához tartozik.” Természetesen egy ilyen „vallomás” megpecsételte a sorsát! Egyértelművé vált, hogy a katonai ügyész halálos ítéletet vagy életfogytiglani börtönbüntetést fog kérni. Végül – olvasható a tanulmányhoz csatolt ítéletben – „csak” 25 évi szigorított fegyházbüntetéssel sújtották.

JEGYZETEK

1. Vincze Gábor: Illúziók és csalódások (Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből.) Státus Kiadó, Csíkszereda, 1999. 5.

2. Vincze Gábor: i.m. 10–11.

3. Uo. 9.

4. Alina Mungiu-Pippidi: Transilvania subiectivă. Editura Humanitas, 1999. 74. Vö: Provincia 2000 (Válogatás a folyóirat cikkeiből. Pro Europa Kiadó, Marosvásárhely, 2001. 32.)

5. Vörös Zászló, 1958. február 26.

Fodor Pál vallatása

A romániai börtönök világáról hiteles, bent a poklok poklában született feljegyzés csak 1947-ből maradt fenn. Azt követően a smasszerek egyetlen darab újságpapírért, ceruzacsonkért képesek voltak agyonverni az elítéltet, a kényük-kedvükre kiszolgáltatott foglyot. A visszaemlékezések, vallomások csak sejtetni tudják, hogy mi zajlott Szamosújváron, Jilaván, a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban. Csak az maradt életben, akinek erős volt a hite vagy volt kellő humora, hogy felül tudjon emelkedni a borzalmakon.

Tizenkét évi szakadatlan kérvényezés, kihallgatások sora után végre hozzájuthattam a nagy politikai perek hiteles dokumentumaihoz.

Moszkvából irányított kézivezérlés alapján épült fel a STASI, az ÁVO, a Szekuritáté. Romániában nem is nagyon tettek különbséget a III/I., a III/II., a III/III-as csoportfőnökségek között. Az egész népet, az ország lakóit kellett leigázni, állandó rettegésben tartani, a másként gondolkodás csíráját is kiirtani.

Ennek a sajátos ideológiának és logikának lett az egyik áldozata Fodor Pál.

Az egyik nagy hazaáruló-per fővádlottjaként úgy látta, hogy a Trianon óta rákos daganatként burjánzó erdélyi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha az országnyi régiót Románia és Magyarország között két egyenlő részre osztják fel, végrehajtják a lakosságcserét, a határvonal pedig északról déli irányba halad. Pontosan kiszámolta, hogy a lakosságcsere, egy és egynegyed millió embernek az átköltöztetése nyolc évig tartana, vasúti szerelvények sokasága biztosítaná a megtermelt és összegyűjtött javak elszállítását egyik országrészből a másikba.

Ez egy elméleti felvetés volt, akárcsak a 20. század legnagyobb erdélyi magyarjának, Márton Áron gyulafehérvári püspöknek az a véleménye, hogy az erdélyi kérdésnek három lehetséges megoldása van:

1. Erdély legyen önálló állam.

2. Erdélyt teljes egészében adják vissza Magyarországnak .

3. Erdély két egyenlő részre osztása Románia és Magyarország között, lakosságcserével.

A mai román politikai hatalom, a bármilyen színezetű politikai elitnek az autonómiával, regionalizmussal, helyi önrendelkezéssel kapcsolatos hisztérikus reagálásából következtetni tudunk: milyen méretű terror és retorzió volt a válasz bármilyen jellegű, az Erdély-kérdésnek puszta említésére irányuló kísérletkor. A ma emberének nincs fogalma, mekkora apparátust, állig felfegyverzett belügyi katonai alakulatot mozgósítottak egyetlen ember letartóztatására, esetleg likvidálására.

Fodor Pált 1957. július 7-én, vasárnap a saját lakásában tartóztatták le. Megtalálták nála Erdély kettéosztását, a lakosságcserét szemléltető térképvázlatot és Jakabffy Elemér 1923-ban megjelent, Erdély statisztikája című könyvét. (Először közöljük a két térképvázlatot. – T. Z.) Még aznap terepjáróval beszállították Marosvásárhelyre, este pedig különleges biztonsági kísérettel Bukarestbe vitték. Ez bevett szabály volt: a hazaáruló-perek elsőrendű vádlottait a bukaresti Szekuritáté épületébe hurcolták, ott kezdték el vallatni őket.

Július 8-án Tănase Vasile főhadnagy – aki minden bizonnyal jól beszélt magyarul, ez derül ki Fodor Pál felesége kihallgatásából – azonnal a Szekuritátét leginkább foglalkoztató kérdésre kereste a választ: hogyan képzelte el Erdély kettéosztását? A kihallgatási jegyzőkönyvekből természetesen hiányzik a „bandita”, a „hazaáruló” minősítés, nyoma sincs a magánzárkának vagy annak, hogy a szerencsétlen letartóztatottat orrán sötét pléhszemüveggel, felmosórongyként végighurcolták folyosók, labirintusok sokaságán, hogy éjszaka reflektorral világítottak a szemébe, hogy heteken át nem hagyták aludni, a cellákat teletömték besúgókkal. Arra is csak a visszaemlékezésekből, vallomásokból tudunk következtetni, hogy a letartóztatottat azzal kergették az őrületbe, hogy kivégzik a feleségét, a gyerekeit.

A jegyzőkönyvek szerint két úriember beszélget egymással, önözik és magázzák egymást. Mi azonban tudjuk, hogy a vádlott a padlóhoz szegezett széken ül, szemébe ezerwattos reflektor világít, valószínű előzetesen már beadták a Dél-Amerikában honos fafajtából kivont, a KGB, a STASI, az ÁVO által is előszeretettel használt Mescalin nevű „gyógyszert”, amitől egyfajta lázálomban élt, úgy érezte, hogy a börtön és a cella falai agyonnyomják, majd egyfajta közlési kényszerük alakult ki: mindent elmondtak, „kifecsegtek”, amit korábban veréssel, kínzással, éheztetéssel, pszichikai terrorral nem tudtak kicsikarni tőlük.

A szovjet hadifogságból végelgyengüléssel szabadult Fodor Pál nagyon keményen védekezett, tagadta, hogy bármilyen törvény- és országellenes cselekedetet elkövetett volna. Kitartott amellett, hogy szabad emberként igenis felvethet olyan kérdéseket, hogy mi legyen Erdéllyel, hogyan lehet méltányosan, mindkét fél számára megnyugtatóan rendezni a magyar–román viszályt. Az is kiderült, hogy a lakosságcserére vonatkozó térképek, számítások elkészítéséhez az ösztönzést az 1956-os magyar forradalom jelentette. Sajnos még mindig nem sikerült rábukkannom a gyulafehérvári püspöki palotából elhurcolt, a megyéket és városokat, a megosztott altalajkincsek sokaságát, a lakosságcsere lehetséges útvonalát, pontos menetrendjét feltüntető térképre, holott a vallatások során erről részletesen beszélt Fodor Pál. Az is egyértelműen kiderült, hogy a mértékadó konzervatív erdélyi magyar értelmiség az ötvenes években Márton Áron püspököt tekintette igazi szellemi vezérének. Az Erdélyi Református Egyházkerület egyik világi képviselője, dr. Dobai István is hozzá fordult tanácsért, amikor az erdélyi magyarság jogsérelmeit összegező ENSZ-memorandum egy példányát elvitte hozzá.

A Fodor Pál és négy vádlott-társának peranyaga mintegy tizenötezer oldal. Az ujjlenyomattól kezdve a Duna-deltai norma teljesítéséig vagy nem teljesítéséig példás rendben minden megtalálható. Döbbenetesek a kihallgatási jegyzőkönyvek és tanúkihallgatások.

Újra kell írni az 1950-es, 1960-as évek Romániájának egész történetét! Az eddig megjelent visszaemlékezések, vallomások jelentős része amolyan esti mese, lírai futam, írói ujjgyakorlat. Igaza van Szőcs Istvánnak, aki a Helikon című kolozsvári irodalmi folyóirat 2002. május 25-i számában ezt írja: „az olvasók nem szeretik az olyan cselekedetek valóságosságának megírását, amiből tudva vagy sejtve szemrehányást érezhetnek ki: te miért nem így cselekedtél? Illetve, ha nem is éppen ezt, mert túl »durva«, és »több szempontból is elfogadhatatlan«: te miért nem tiszteled legalább jobban azokat, akik mertek cselekedni?”

Igen, a valóság akár dehonesztáló is lehet. És bizony fejek is hullanak, és eszményképekről derül ki, hogy együttműködtek a politikai rendőrséggel!

Természetesen lehetetlen a több száz oldalas kihallgatási jegyzőkönyveket egy rövid tanulmányban az olvasó elé tárni. Éppen ezért csupán szemelvényeket közlünk Fodor Pál kihallgatási jegyzőkönyveiből (T.Z. fordításában):

„Román Népköztársaság

Belügyminisztérium

Az állambiztonság (a Szekuritáté) központi igazgatósága

Kolozsvári Katonai Törvényszék levéltára

Ügyiratszám: P(enal) 108

I. kötet, a 19. oldaltól a 21. túloldalig

Kihallgatási jegyzőkönyv

1957. július 8. Bukarest

A kihallgatás 10 óra 20 perckor kezdődött, és véget ért 20 óra 30 perckor.

Én, Tănase Vasile hadnagy, nyomozóként kihallgattam nevezett Fodor Pál (Pavel) letartóztatottat, születésének időpontja 1903. év, június hó, 29. nap, születési helye Budapest, állampolgársága román, nemzetisége magyar, politikai hovatartozása: nincs bekapcsolódva, végzettsége: budapesti Műegyetem 1920–1928, foglalkozása: építészmérnök, utolsó munkahelye: csíkszeredai vasútállomás, 7. vonal [karbantartó egység – T.Z.], mérnök, utolsó lakhelye: Csíkszereda, Somlyó utca 114. szám, családi helyezete: nős, felesége, Annamária, 59 éves, Németországban született, háztartásbeli, ugyanazon a lakcímen lakik. Két gyermeke van: Imre (Emeric) és Pál (Pavel), 22 [20] évesek, mindketten a bukaresti Műegyetem hallgatói, lakhelyük: a ªtefan Furtună utca 140. szám alatti diákkollégium.

Társadalmi származása: kulák, apja Antal (Anton), volt közjegyző elhunyt.

Anyja, Mária (Irma) háztartásbeli. A szüleinek 40 hektár szántóföldjük volt, amit átadtak az államnak.

Politikai tevékenysége 1947-ig: 1940-ig a kisebbségi erdélyi Magyar Párt tagja, 1947 áprilisa-júliusa között a Szociáldemokrata Párt tagja.

Fodor Pál

20. oldal

Kormányzati kitüntetések, jutalmak: nem kapott.

Milyen hadseregben, szolgálatban, rangfokozatban, tisztségben szolgált? 1929–1930 román hadsereg, 1939–1940 a műszaki egységeknél alhadnagy. Magyar hadsereg: 1941–1946.

Ha volt hadifogoly? 1945. május 10-től 1945 júliusáig amerikai hadifogságban, 1945 júliusától 1946 októberéig szovjet hadifogságban.

Ha volt külföldön, hol, mikor, mivel kapcsolatosan? Magyarországon, Németországban, Angliában 1920–1933 között, tanulmányúton.

Ha részt vett ellenforradalmi bandákban, szervezetekben. Nem vett részt.

Ha volt már elítélve, mikor, milyen okból, ki által, és milyen büntetést kapott? Nem ítélkeztek felette, nem volt elítélve.

Kérdés: A Román Népköztársaság népi demokratikus rendszere elleni ellenséges tevékenységéért tartóztatták le.

Beszéljen a tevékenységéről!

Válasz: 1955 nyarán, miután, Márton Áron római katolikus püspököt kiengedték a börtönből, én barátja még abból az időből, amikor gimnazista voltam, Gyulafehérváron voltam, hogy meglátogassam őt.

Ezen alkalommal beszélt a letartóztatásáról, fogságáról és más családi jellegű kérdésekről.

Azt követően 1956. januárjában újból meglátogattam Márton Áron püspököt, hogy megtárgyaljam vele Erdély kérdését, amely régóta foglalkoztatott engem.

Így kifejeztem az én álláspontomat: jó lenne, ha Erdélyt kétfelé osztanák, egyik része a Román, másik része a Magyar Népköztársasághoz tartozna.

Én elmondtam Márton Áron püspöknek ezt az én gondomat, mert azonkívül, hogy barátok voltunk, én úgy ismertem őt, akinek Erdély kérdésében ugyanolyan nacionalista, soviniszta meggyőződései voltak, mint nekem, tehát teljesen megbíztam benne.

E látogatás alkalmával Márton Áron püspök kinyilvánította előttem a maga két véleményét ebben a kérdésben, éspedig: azt mondta, hogy Erdélyt nem kell felosztani, hanem független tartomány legyen mind a Román, mind a Magyar Népköztársaság irányában, másodsorban abban az esetben, ha ez nem valósítható meg, osszák kétfelé, úgy, ahogyan én kifejtettem a magam álláspontját.

A kihallgatást 14 óra 30 perctől 17 óráig megszakítottuk.

Kérdés: A nyomozás azt kéri Öntől, hogy pontosítsa: az 1956. januári látogatásakor miben állapodtak meg Márton Áron püspökkel az Erdélyre vonatkozó kérdésekben?

Válasz: Azon látogatáskor semmilyen, a vitatott kérdéssel kapcsolatos konkrét dologban nem egyeztünk meg. Csupán egy véleménycsere volt, amikor mindketten kifejeztük a magunk álláspontját.

Kérdés: Folytatásképpen mondja el, még mikor találkozott Márton Áronnal, a fentebb említett kérdésben miről tárgyaltak.

Válasz: 1956 őszén, abban az időszakban, amikor a Magyar Népköztársaságban az ellenforradalmi események zajlottak, ezen események hatása alatt elkészítettem Erdély felosztásának vázlatát, amelyen területileg körülhatároltam azokat a részeket, amelyek véleményem szerint a Román Népköztársasághoz és a Magyar Népköztársasághoz kellene hogy tartozzanak, vagyis konkrétan papírra vetettem az én álláspontomat, amelyet 1956 januárjában Márton Áron püspök előtt kifejtettem.

Amikor a Magyar Népköztársaságban az ellenforradalmi események voltak, piszkozatban több vázlatot szerkesztettem, ebben a kérdésben végleges álláspontra jutottam, megszerkesztettem egy tustintával kihúzott végleges vázlatot, azzal a céllal, hogy elmenjek Márton Áron püspökhöz, és ezt a kérdést  újból megtárgyaljam.

Így 1956. november elején néhány nap szabadságot kértem, a fent említett cél érdekében elutaztam Gyulafehérvárra.

Így, megérkezve Gyulafehérvárra, Márton Áron püspöknek átadtam az általam készített vázlatot, válaszoltam a határvonalakra és lerögzített határpontokra vonatkozó kérdésekre, még egyszer elmagyaráztam, hogyan képzelem el Erdély kérdésének lehetséges megoldását.

Folytatásként beszéltem neki a Magyar Népköztársaságban lezajlott eseményekről, a különböző személyektől általam hallotakról, és kifejtettem álláspontomat, hogy talán most van lehetőség ennek a kérdésnek a megoldására. [Kiemelés tőlem – T. Z.]

Márton Áron azt válaszolta nekem, hogy egyelőre semmit nem lehet tenni, vagyis nem lehet semmilyen akciót kezdeményezni, mert a belföldi és küldöldi feltételek ezt nem teszik lehetővé.

Arra kértem, hogy az általam összeállított vázlatot őrizze meg, mert amikor esetleg előadódik egy lehetőség ennek a kérdésnek a megoldására, ismerjék az én álláspontomat, és használják fel ezt a vázlatot.

Kérdés: Milyen más személyekkel beszélt erről a kérdésről?

Válasz: Erről a kérdésről még a következő személyekkel beszéltem: Mikó László (Ladislau), volt földbirtokos, lakhelye: Marosvásárhely, (Tg-Mureş), Mihai Viteazul utca 46. szám, Hajdu Béla (Leander), Szőcs Ignác (Ignaţie, Izidor), mindketten Ferenc-rendi szerzetesek, mindketten a ferencesek esztelneki (Estelnic) kolostorából és Stock Bálint – jelenlegi neve – Szentmártoni Odorik (Odoric) a Ferenc-rendiek máriaradnai kolostorában, mindannyian gimnáziumi iskolatársaim voltak.

A fentebb említett személyek mindenikének kifejtettem a magam álláspontját, azzal a pontosítással, hogy erről a kérdésről Márton Áron püspöknek is beszéltem.

Miután szóról szóra elolvastam a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet, és megállapítottam, hogy az teljes mértékben megfelel az általam elmondottnak, aláírásommal megerősítem.

A Szekuritáté nyomozója:

Tănase Vasile hadnagy

Aláírás

P. H. (Pecsét helye)

Kihallgatott:

Fodor Pál

22. oldaltól 24. oldalig

Kihallgatási jegyzőkönyv

Fodor Pál (Pavel), született 1903. június 29-én Budapesten, a Magyar Népköztársaságban, Antal (Anton) és Mária (Maria) fia, mérnök, utolsó lakhelye: Csíkszereda (Miercurea-Ciuc), Somlyó utca 114. szám.

1957. július 10.

Helység: Bukarest

A kihallgatás 9 óra 10 perckor kezdődött, és véget ért 14 óra 30 perckor.

Kérdés: Bemutatunk egy dokumentumot, amelyet a házkutatás során találtunk. Mondja el a nyomozónak: mi ez a dokumentum?

Válasz: A nyomozás nekem bemutatott dokumentuma Erdély 1:2 500 000-es léptékű térkép, én rajzoltam pauszpapírra egy magyar térkép nyomán.

A keleti vonal a Románia és Magyarország közötti régi, első világháború előtti, határvonalat ábrázolja.

A pontozott vonal az 1917–1918. évi bukaresti békével a két állam között rögzített körülbelüli határvonalat mutatja. A nyugati vonal a versailles-i békével megállapított mai határvonalat jelenti.

A középső vonal teljesen felosztja a területet két egyenlő részre.

Az északi sarok a területkülönbség, amit a keleti részhez kell csatolni, és el kell venni a nyugati résztől, hogy két egyenlő nagyságú terület legyen.

A térképre írt számok négyzetkilométerben tükrözik a területet.

Kérdés: Mikor és hol készítette az önnek bemutatott térképet?

Válasz: A nekem bemutatott térképet 1956 októberében készítettem, a csíkszeredai Somlyó utca 114. szám alatti lakásomban.

Kérdés: Ki segítette a térkép elkészítésében?

Válasz: Ezt a térképet egyedül készítettem el, senki sem segített.

Kérdés: Ki tud még ennek a térképnek a meglétéről?

Válasz: E térkép létezéséről tud a feleségem, Annamária és Márton Áron püspök. A feleségem látta, amikor az eredeti térkép elkészítésén dolgoztam, amelyet elvittem Gyulafehérvárra, Márton Áron püspöknek.

Megkérdezte, mit csinálok, mire azt válaszoltam neki, hogy Erdélyről készítek egy térképet, amelyet el akarok vinni Márton Áron püspöknek. A feleségem figyelmeztetett, hogy ne foglalkozzam ilyen dolgokkal, s ne menjek Márton Áron püspökhöz, mert ez számunkra veszedelmes, és kellemetlenségünk lehet belőle.

Én idegesen válaszoltam, hogy hagyjon békén, mivel én elhatároztam, hogy elkészítem a térképet, és elviszem a püspöknek, különben nem tartozik rá ez a dolog.

Márton Áron püspök tud a térkép létezéséről, mivel neki átadtam az eredetit.

Kérdés: A feleségén és Márton Áron püspökön kívül ki tud még ennek a térképnek a meglétéről?

Válasz: A feleségemen és Márton Áron püspökön kívül senki nem tud a térkép elkészüléséről.

Senkinek sem mutattam meg ezt a térképet, és senkinek sem beszéltem a létezéséről.

Kérdés: Az előbb kijelentette, hogy a térkép eredetijét, amelyet önnek bemutattunk, átadta Márton Áron püspöknek, a gyulafehérvári utazása során.

Mondja el a nyomozásnak: hogyan nézett ki az eredeti térkép, miben különbözik attól, amit önnek bemutattunk?

Válasz: Az eredeti térképet, amelyet átadtam Márton Áron püspöknek, szintén egy ív pauszpapírra rajzoltam, ugyanolyan méretben.

A határvonalakat fekete tussal húztam ki. A megyehatárokat – a régi területi felosztás alapján – pontozott vonallal, a jelentősebb városokat fekete ponttal jelöltem.

A folyókat kék és piros tintával, a nyugati részen a megyéket is berajzoltam, amelyek megfelelnének egy esetleges lakosságcseréhez, egyik vagy másik oldalról is.

Éspedig: a magyar lakosság a keleti részből átköltözne a nyugati részbe, a román lakosság a nyugati részből megfelelő módon átmenne a keleti részre.

Alul három sorban hozzávetőlegesen kiszámítottam, körülbelül mennyi időbe telne, hány vasúti szerelvényre lenne szükség egy és egynegyed millió lakos egyik helyről a másikra való szállításához.

Ez alá a számítás alá magyarul odaírtam: Csíksomlyó, 1956. október 11., és aláírtam.

Az 1956. október 11-i időpont nem a térkép elkészítésének dátuma volt, hanem szimbolikus időpont, a fogságból való hazatérésem tizedik évfordulóját jelentette.

A térkép belsejébe az egyik részre is, a másikra is ráírtam az 51 500 km²-es számot, és egy-egy nyilat rajzoltam, amely jelezte melyik rész megy a nyugati, melyik a keleti területhez.

Kérdés: Az említett két térképen kívül – amelyekről fentebb beszélt – még milyen, hasonló jellegű térképet készített?

Válasz: A két, fentebb említett térképen kívül piszkozatban még készítettem egy térképet, amely Erdély területét ábrázolta, az 1940. évi bécsi döntés után.

Kijelentem, többször próbálkoztam, hogy megfelelő megosztást találjak [Erdély kérdésében – T. Z.], és megállapítottam, hogy véleményem szerint a bécsi döntés nem jelentett jó elosztást, s ezért úgy találtam, hogy megfelelőbb az, amit én készítettem, és átadtam Márton Áron püspöknek.

Ezeknek a térképeknek az elkészítésénél figyelembe vettem az altalaj-kincseket, az erdélyi ipari központokat, olyan értelemben, hogy ezen kincsek és ipari központok egy része az egyik országhoz, véleményem szerint Magyarországhoz tartozzon.

Kérdés: Mi késztette önt arra, hogy ilyen akciókat kezdeményezzen?

Válasz: Ahogyan az előző kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam, én ezeket az akciókat akkor kezdeményeztem, amikor a Magyar Népköztársaságban az ellenforradalmi események zajlottak, amikor ezen események hatására azt reméltem, hogy a Magyar Népköztársaságban a kommunista rendszert megváltoztatják, és hatalomra kerül a tőkés rendszer, amely felveti Erdély kérdését is, így ilyen értelemben mi is tegyünk javaslatokat.

Én gondoltam arra az eshetőségre is, hogy a magyarországi ellenforradalmi mozgalom átfogja Erdélyt is, így az engem régóta foglalkoztató kérdés megoldódhat. [Kiemelések tőlem – T.Z.]

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az én nacionalista, soviniszta, revizionista felfogásom a régi rendszerben és a pártok körében kapott nevelésnek tulajdonítható.

Így az első világháború idején a csíkszeredai római katolikus gimnáziumban tanultam, nacionalista, soviniszta és revizionista szellemben neveltek.

Hasonlóan a gimnázium elvégzése után a kisebbségi Magyar Pártban, majd az Erdélyi Pártban, ahol tagként tevékenykedtem, és a kolozsvári Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületben, amelynek Csík megyei küldötte voltam, ezen pártok és egyesületek vezetőségéből több személlyel volt kapcsolatom, például Adorján Imrével (Emeric), a Magyar Párt volt Csík megyei titkárával, Pál Gáborral, a Magyar Párt országgyűlési képviselőjével, Szász Pállal, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület kolozsvári elnökével, a börtönben elhunyt földbirtokossal, Mikó Lászlóval (Ladislau), az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület marosvásárhelyi küldöttével, majd a megye főispánjával, földbirtokossal és másokkal, akiknek hasonlóan nacionalista, revizionista felfogásuk volt, s ezért tevékenykedtek.

Miután szóról szóra elolvastam („am cetit”) a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet, és megállapítottam, hogy az teljes mértékben megfelel az általam elmondottaknak, aláírásommal megerősítem.

A Szekuritáté nyomozója:

Vasile Tănase hadnagy aláírása.

P. H. (Pecsét helye)

Fodor Pál

[…]

Kihallgatási jegyzőkönyv

Vádlott Fodor Pál (Pavel), született 1903. június 29-én Budapesten, a Magyar Népköztársaságban, Antal (Anton) és Mária (Maria) fia, utolsó lakhelye: Csíkszereda, Somlyó utca 114. szám.

1957. július 22.

Helység: Bukarest

A kihallgatás 10 óra 20 perckor kezdődött, és véget ért 14 órakor.

Kérdés: A nyomozó hatóság azt kéri: még egyszer pontosítsa, a harmadik gyulafehérvári látogatáson miről beszéltek Márton Áron püspökkel. Válasz: Reggel Gyulafehérvárra megérkezvén, kilenc óra körül, a püspöki titkár szobájában fél tizenkettőig vártam, majd a titkár bevezetett a püspök szobájába.

A térképet kezemben tartottam, becsomagolva egy újságba. A püspök, amikor meglátott, furcsa arcot vágott, hogy ismét ott lát. Én üdvözöltem őt, kivettem a térképet az újságból, mondván, hogy papírra vetettem, amit utolsó találkozásunkkor megbeszéltünk, vagyis elkészítettem a térképet Erdély két egyenlő részre való felosztásáról.

Elmagyaráztam a püspöknek a térkép különböző vonalait, a régi és új határvonalat, a középső vonal Erdélyt két egyenlő részre osztja. Elmagyaráztam neki, hogy egy-egy rész 51 500 négyzetkilométer kiterjedésű lenne, az altalaj-kincseket, amennyire lehetséges, egyenlő módon osztanák el. A Zsil-völgye, Vajdahunyad tartomány Romániának maradna, Resicabánya és Anina Magyarországhoz kerülne. A zalatnai bányákat Románia, a bihari bauxitlelőhelyeket Magyarország kapná meg. Sóbányák maradnának Romániában és azon a területen is, amely Magyarországhoz kerülne.

Márton Áron püspök megkérdezte: a földgázat teljes egészében Romániának hagynám? Erre én azt válaszoltam, hogy igen, mert a területet másként nem lehet két egyenlő részre felosztani.

Aztán megmagyaráztam, hogy a pontozott vonalak a megyék, a pontok a városok, a kék vonalak a folyók, a piros vonalak a nyugati részen azokat a megyéket jelzik, amelyek magyar lakosságát a keleti román lakossággal kellene kicserélni.

Az alul levő számítással kapcsolatosan elmagyaráztam a püspöknek, hogy én úgy látom lehetségesnek a magyar és a román lakosság egyik helyről a másikra való átköltöztetését, vagyis az időtartamot, a szükséges szerelvények számát is feltüntettem ahhoz, hogy egy és egynegyed millió lakost át lehessen költöztetni.

Márton Áron püspök azt mondta, semmi értelme, hogy most ilyen, nem aktuális dolgokkal foglalkozzunk.

Ezeket mondván vissza akarta adni a térképet. Én megkértem, hogy mégis őrizze meg az irodája egyik szekrényfiókjában, mert lehetséges, hogy később szüksége lesz erre a térképre.

Márton Áron püspök az említett térképet berakta az irodájába, majd más dolgokról, személyi és magánjellegű kérdésekről kezdtünk beszélgetni.

Így érdeklődtem az egészségéről, elmondtam neki, hogy a csíkszeredai Ferenc-rendi pap már nem tud szolgálni, mert nagyon öreg, szóltam a családom egészségéről és más ilyen jellegű kérdésekről.

Ez a beszélgetés kb. 15 percig tartott.

Kérdés: A fentebb elmondottakon kívül a harmadik, Márton Áron püspöknél tett látogatáson Erdély kérdését illetően még miről beszélgettek?

Válasz: A fentebb elmondottakon kívül a Márton Áron püspöknél tett harmadik, gyulafehérvári látogatáson Erdély kérdését illetően semmiről sem beszéltünk.

Kérdés: A nyomozó hatóság tudja, hogy a fentebb említett látogatáson Erdély kérdését illetően másféle beszélgetést is folytatott Márton Áron püspökkel. Miért hallgatja el az igazságot?

Válasz: Én nem hallgatom el az igazságot, de nem beszéltem Márton Áron püspökkel másról, mint amit fentebb deklaráltam.

Kérdés: Ez nem igaz. Nagyon jól tudja, miről beszéltek Márton Áron püspökkel. Felhívjuk a figyelmét, hogy a nyomozó hatóság ismeri a tevékenységét, még egyszer kéri, változtassa meg azt a magatartását, hogy elhallgatja az igazságot, és becsületesen mondja el, még milyen beszélgetést folytatott Márton Áron püspökkel?

Válasz: Teljes őszinteséggel nyilatkozom, hogy a fentebb elmondottakon kívül a harmadik gyulafehérvári látogatáson másfajta beszélgetést nem folytattam Márton Áron püspökkel.

Kérdés: A nyomozó hatóság arra kéri, pontosítsa harmadszor, milyen céllal látogatta meg Márton Áront?

Válasz: 1956 novemberében azért látogattam meg Márton Áron püspököt, hogy átadjam neki az Erdély felosztására vonatkozó térképet, mivel az 1956. januári látogatáskor azzal a benyomással maradtam, hogy ha térképen nem szemléltetem a magam álláspontját, nem érti meg kellően ezt a dolgot.

Kérdés: Miért volt szükség arra, hogy átadja Márton Áron püspöknek azt a térképet, amelyről fentebb beszélt?

Válasz: Úgy, ahogyan már kijelentettem, én évek óta tudtam, hogy Márton Áron püspök a nyilvánosság előtt felvetette Erdély kérdését. 1956. januári gyulafehérvári látogatásom során ezt szóbelileg megbeszéltem vele.

E látogatás után elhatároztam, hogy egy térképen fejtem ki a magam álláspontját, széleskörűen kifejtem, hogyan tartom lehetségesnek Erdély két egyenlő részre való felosztását.

Ezt a dolgot időhiányban egyik hónapról a másika halogattam, mert szolgálati vonalon nagyon elfoglalt voltam.

A magyarországi események idején, ezek hatására, gyakorlatba ültettem a régebbi tervemet, vagyis elkészítettem azt a térképet, amelyről az előbb beszéltem, és elmentem Gyulafehérvárra.

Én azt hittem, hogy szükséges ezt a térképet átadnom Márton Áron püspöknek a következő okok miatt:

Azt reméltem, hogy a magyarországi ellenforradalmi események továbbfejlődnek olyan értelemben, hogy a reakciós elemek győznek, akik felvetik Erdély kérdését.

Tudván, hogy Márton Áron püspök nyíltan felvetette ezt a kérdést, azt hittem, hogy ezt ismerik a magyarországi ellenforradalmárok is, akik hatalomra kerülvén, megkérdeznék Márton Áron püspököt, hogyan képzeli el lehetségesnek e kérdés megoldását.

Ezen okokból én átadtam a térképet, hogy legyen egy pontos javaslata arra nézve, hogyan lehetne megoldani ezt a kérdést.

Kérdés: Miről beszéltek még Márton Áron püspökkel a fent említett kérdésekkel kapcsolatosan?

Válasz: A magyarországi ellenforradalmi eseményekről vagy az általam összeállított térképpel való kapcsolatról Márton Áron püspökkel semmit sem beszélgettünk.

Kérdés: Mivel indokolta Márton Áron püspök előtt, hogy mi a célja és oka, ami arra késztette, hogy a fentebb említett látogatáson felkeresse őt?

Válasz: Én semmivel sem indokoltam Márton Áron püspök előtt, hogy miért jöttem hozzá, hanem azonnal kivettem az újságból a térképet, s azt válaszoltam rá, hogy erre a papírszeletre rajzoltam rá.

Miután szóról szóra elolvastam a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet, megállapítottam, hogy az teljesen megfelel az általam elmondottaknak, aláírásommal megerősítem.

A Szekuritáté nyomozója:

Vasile Tănase hadnagy

P. H. (Pecsét helye)

Fodor Pál

Román Népköztársaság

Belügyminisztérium

Jilavai börtön

Alakulat: –

1964. július 28.

Letartóztatása előtti lakhelye: Csíkszereda, Somlyó utca, 114. szám, Magyar Autonóm Tartomány

A 3359/1964. számú szabadulólevél

Nevezett Fodor Pál Károly [Pavel-Carol], született 1903. június 29-én Budapest községben [A nyomtatványon csak a község megnevezést tüntették fel! – T. Z.], rajon: – , tartomány: Magyarország [sic!], foglalkozása: vasúti mérnök, Antal [Anton] és Mária [Maria] fia, a Kolozsvári Katonai Bíróság 54/1958. számú ítélete alapján kiállított 72158. számú végrehajtási parancs értelmében 1957. július 7. és 1964. július 28. között szervezkedés bűncselekményéért elítélt volt [Kiemelés tőlem –  T. Z. ].

Az Államtanács 411/1964. számú törvényerejű rendelete alapján kegyelemben részesült [a büntetés hátralévő részét elengedték, és 1964. július 28-án szabadlábra helyezték.]

Nevezett Csíkszereda község, Somlyó utca 114. szám alatt, Csíkszereda rajonban [járásban], Magyar Autonóm Tartományban fog lakni.

Más, letöltött büntetések: –

Személyi megkülönböztető jegyek: –

[A hátlapon: 1964. július 28.]

A szabaduláskor kijelentette: Vajdahunyadon, a munkásvárosban, a 45. számú lakótömb 14. lakrészében fog lakni.

Parancsnok: N. N. őrnagy. [Az aláírás olvashatatlan.]

K sorozatszám, 295515. szám, a vajdahunyadi Milícia parancsnoksága/1815.

Fodor Pál börtönből küldött levelének magyar fordítása

[Ha az elítéltek teljesítették a kiszabott munkanormát, akkor bizonyos időközönként a hozzátartozóknak küldhettek egy képeslapot. Kizárólag román nyelven és adott típusszöveg szerint írhattak. A nagyon szigorú börtön-cenzúra ellenére néha sikerült belopni egy külön gondolatot, kérést. Így történhetett meg, hogy az egyik politikai elítélt a saját neve helyett annyit írt: ezer szivart! A végét még fel is kanyarította. Ebből az otthoniak tudták, hogy cigarettára van szüksége.

Fodor Pálról a felesége, a gyerekei négy éven át semmit sem tudtak. Négy év után kapott először csomagot. Ennek hatására írta az alábbi levelezőlapot.]

1961. III 31.

Drága Annemarie, Imre és Palkó!

Nagy örömmel fogadtam az első csomagot. Nagyon jó és igen finom volt. Addig ne küldjetek semmit, amíg újból nem írok. Én egészséges vagyok, ti is vigyázzatok az egészségetekre, főleg a szemetekre, fogakra, gyomorra és a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok el a sportot, a tornát, a zenét és az édesanyátok nyelvét! [Kiemelés tőlem T.Z.]

Csókollak: Pali

A levelezőlap címzése:

Feladó:

0830. számú belügyi alakulat

Peripráva-Grind

Tulcea rajon [járás]

Dobrudzsa Tartomány

Címzett:

Fodor Imre és Pál

1848-as sugárút, 29. szám, 17. lakás

Vajdahunyad

Fodor Pál sorstársai

1. Hajdu Géza (Leander atya) 1911. január 5-én született Csíkkarcfalván. Kolozsváron érettségizett, 1933-ban végezte a teológiát Vajdahunyadon, ugyanabban az évben szentelték pappá. 1933-ban Németországban, Münchenben hosszabb tanulmányúton tartózkodott. A vallató tisztje jellemzése szerint az egyik legműveltebb Ferenc-rendi szerzetes volt. Mindezt annak ellenére is megfogalmazták, hogy a vádirat szerint 1941. március 4-én felkereste Horthy Miklós kormányzó feleségét, akitől az 1940. évi földrengés során megrongálódott csíksomlyói kolostor számára kért és kapott anyagi támogatást.

A Hajdu Géza elleni vádpontok között szerepel, hogy prédikációiban a horthysta rendszert dicsőítette, s mindent elkövetett a magyar nacionalizmus ébrentartásáért.

Az 1948. augusztus 8-i kultusztörvénnyel kapcsolatosan kijelentette: azok a lelkészek, akik elfogadják a törvény előírásait, valójában nullák. Leánder atyát fogadta Teleki Pál miniszterelnök is. Ez is vádpontként szerepelt ellene. Fodor Pál fiainak második apja volt, ő eskette össze ifj. Fodor Pált és Imets Annát, majd Fodor Imrét és Csutak Katalint. Hajdu Géza (Leander) a legnépszerűbb szerzetesek közé tarozott. Tízévi szigorított fegyházbüntetésre ítélték. Dr. Jakab Antal a temetésén azt mondta: „Lehullott Erdély egyik tündöklő csillaga.”

2. Szentmártoni Bálint (Odorik atya) 1901. november 22-én született az Arad megyei Szentmártonban. Eredeti neve Stock Bálint volt.

A szerzeteseket 1951. augusztus 20-án, Szent István király, a provincia védőszentjének ünnepén, késő este, 11 órakor gyűjtötték össze, egyszerre minden rendházban megjelentek a szekusok, és valamennyiüket teherautóba rakták és Mária-radnára hurcolták. A máriaradnai kényszertábor feloszlatása után a hatóságok úgy döntöttek, hogy Szentmártoni Odorik lesz a házfőnök. Akkoriban zajlottak a jurisdic-tiós viták a békepapságról. Szentmártoni Odorik egyben a temesvári egyházmegye titkos ordináriusa, azaz titkos püspökhelyettese volt. Ugyancsak kiváló képzettségű, nagy tudású lelkipásztor volt. Azzal vádolták, hogy új tagokat toboroz Fodor Pál felforgató szervezetébe. 1956 októberében Fodor Pál tőle tudta meg, hogy Szoboszlay Aladár – a róla elnevezett per elsőrendű vádlottja – Magyarországon járt, s felvette a kapcsolatot az ottani „ellenforradalmárokkal”. Tizenöt évi fegyházbüntetésre ítélték.

3. Szőcs Ignác (Izidor atya) 1898. november 22-én született Csíkcsomortánban. Letartóztatásakor tordai római katolikus lelkész volt. Fodor Pálhoz gyermekkori barátság fűzte, iskolatársak voltak a Csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban. Azzal vádolták, hogy Fodor Pál az esztelneki kolostorban legelőször neki beszélt térképterveiről s arról, hogy Erdély egy részét át kell adni Magyarországnak. Szőcs Ignácot a perben tizenöt évi fogházbüntetésre ítélték.

4. Csiha Kálmán református lelkipásztor, 1990 és 2000 között az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke volt. 1929. szeptember 17-én született Érsemjénben. Szüleinek Érmihályfalva mellett, Barantón 300 hold földjük és nagy kiterjedésű szőlőültetvényük volt. 1949. március 2-án éjjel a szüleit kényszerlakhelyre, Csíkszeredába hurcolták. Így lettek Fodor Pál közvetlen szomszédai.

1957. március 14-én kereste fel őt Fodor Pál az aradi parókián. A vád az volt ellene, hogy Fodor Pállal azért sajnálkoztak, mert elbukott a magyarországi ellenforradalom, Csiha Kálmán pedig tagja lett a Fodor Pál vezette felforgató szervezetnek, egyetértett az ő terveivel, abban a reményben, hogy „a kapitalista államok hadseregeinek segítségével megdöntik az RNK rendszerét, s ezzel visszakapja a földbirtokát, hogy továbbra is kizsákmányolhassa a dolgozó parasztságot”. Csiha Kálmánt tízévi fogházbüntetésre ítélték.

Ő az egyetlen, aki még él a per vádlottjai és elítéltjei közül. Visszaemlékezése meghatározó jelentőségű a per hiteles történetének feltárásában.

Függelék (Családi és életrajzi adatok)

Az erdélyi magyar családfakutatás, genealógia még gyerekcipőben jár. Fodor Pál és családjának, őseinek és leszármazottainak bemutatása jelzi, hogy egy egyébként egyszerű származású, legfennebb lófő nemességgel bíró székely család milyen fontos szerepet játszott Erdély, illetve a magyarság történetében. Ősei között vannak határőr huszárok, 1848-as hősök, táblabírák és ügyvédek, jeles értelmiségiek és úgynevezett kisemberek, de olyan is akad, aki közreműködött a magyar koronaékszerek 1979-ben, az Amerikai Egyesült Államokból történt hazaszállításában. A múlt megtartó ereje, a szülőföldhöz, ősei örökségéhez való ragaszkodás hozta haza Fodor Pált Budapestről. Nem ő az egyetlen erdélyi magyar, aki történetesen Budapesten született, s hazajött, hogy később végigszenvedje a kommunista diktatúra minden üldöztetését, s esetleg az életével fizessen  – Sütő András találó kifejezésével szólva – a „kegyes-kegyetlen szülőföld”-höz való ragaszkodásért.

A csíkcsekefalvi Fodor család első őse, akiről tudunk, Fodor János 1550 körül élt Csekefalván feleségével, Bodó Annával. Egyenes ági csíkcsekefalvi utódai voltak: Balázs, János, Márton, Tamás, Imre, aki az 1702. évi lustrakönyvben szerepel, majd István Pál (1804–1874), Csík, Gyergyó, Kászon táblabírája, Fodor Pál (1903–1966) dédapja. Az ő gyermeke volt Fodor Ignác (1826–1889), Fodor Pál nagyapja, aki Csíkcsekefalván született, és 1852-től Csíksomlyón élt.

A csíkcsekefalvi főágból a 17. századtól rendre kiszakadtak a kézdiszentléleki, csíkszentimrei, a csíkvacsárcsi, illetve csíkrákosi ágak. Csíkrákoson ma is sok Fodor él.

A csíkcsekefalvi Fodor Márton II. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől és székely ispántól a stroeşti-i táborban, 1655. július 7-én székely lófői oklevelet kapott.

Az 1764. évi, a csíki és háromszéki székely lakosság határőrezredekbe szervezésére vonatkozó rendeletben a csíkcsekefalvi és a csíkszentimrei Fodor-ágakat a huszár (primipilus-lófő) családok közé sorolták.

Fodor Pál nagyapja, Fodor Ignác Csíkcsekefalván született 1826-ban. Miután Csíksomlyón elvégezte a gimnáziumot, 1846-tól a 14. határőrezrednél teljesített szolgálatot. A huszártiszti iskolát 1848-ban végezte el Kézdivásárhelyen, de, amikor a szabadságharc kitört, még nem tette le a tiszti esküt. Ezrede a Csíkszéken állomásozó csapataival csatlakozott Bem seregéhez. 1849. február 21-től főhadnagy, majd áprilistól százados a 78. zászlóaljnál. Több híres csata résztvevője, Bem 1849. április 19-én Lugason kitüntette. Bem seregével Vidinbe emigrált, ahonnan 1851-ben hazatért. Annak ellenére, hogy azoknak a fiatal tiszteknek, akik a szabadságharc kitöréséig nem tették le a tiszti esküt, amnesztiát ígértek, a katonai törvényszék Fodor Ignácot olyan tízévi katonai szolgálatra kötelezte, melynek során csak a tizedesi rangig léphetett. Mivel azonban a székely határőrezredeket, amelyek Bem erdélyi hadseregének gerincét képezték, felszámolták, Fodor Ignác mentesült a letöltendő tíz év katonai szolgálattól. Szebenben német nyelven végezte a jogot, előbb a csíksomlyói székházaknál vállalt munkát, majd ügyvédeskedett. Élelmes, jó ügyvéd volt és a Függetlenségi Párt csíkmegyei elnöke. Mint ügyvéd többször védte a csángók közösségi erdőköveteléseit.

Fodor Ignác felesége kászonjakabfalvi László Anna (1833–1888), Fodor Pál nagyanyja, annak az idős László Józsefnek (1802–1872) a lánya, aki mint vajdahu-nyadi bányanagy szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, valamint Petőfi Sándort. Az akkor 16 éves László Anna számára ez egy életre szóló élmény volt, rendkívül színesen mesélt minderről.

A látogatás során hadi szállításokról is tárgyaltak, így a szabadságharc leverése után László József börtönbe került. Miután kiszabadult, különböző magánvállalatoknál dolgozott (Csíkbalánbányán a rézbányáknál, az udvarhelyszéki fülei vashámorban, majd a Krassó-Szörény megyei Tamásdon), hogy eltarthassa hatgyermekes családját, és csak a kiegyezés után kerülhetett vissza Vajdahunyadra.

László Anna öccse ifjú László József (1834–1908), akinek találmánya egy újrendszerű foncsormalom volt, amely az addig használt készülékekkel szemben átlag 30 százalékkal több aranyat tudott kivonni a kitermelt kőzetből. A találmány egész Európában elterjedt. (Bányászati és Kohászati Lapok. Bp., 1899.,173.)

Ifjú László József dédunokája, László Zoltán (sz. 1933) hároméves kora óta Belgiumban él. Mindezek ellenére rajongásig szereti Erdélyt, 1965-től kezdődően rendszeresen hazalátogat egykori szülőföldjére, s ápolja a rokoni-baráti kapcsolatokat Fodor Pál fiaival.

Fodor Ignác és felesége, László Anna 1875-ben építették a csíksomlyói Fodor-házat, melyben a család, kisebb megszakításokkal, 1958-ig élt. Ekkor lakoltatták ki Fodor Pál feleségét és fiait a házból, amelyet Fodor Pál 1957. február 27-i ítélete mellékbüntetéseként elkoboztak. Ekkor az ingóságaik nagy részét is eltulajdonították, bár bizonyíthatóan azokat Fodor Pálné hozományként hozta Németországból.

A Fodor-házat Fodor Pál fiai, Imre (1937) és Pál (1937) 2001-ben kapták vissza. 2002-ben tulajdonjogukról lemondtak a Csibész Alapítvány javára, melynek kuratóriumi elnöke Gergely István csíksomlyói  esperes-plébános. A házat most javítják és korszerűsítik. Az adományozók óhaja szerint a Csibész Alapítvány az erdélyi magyar történelmi egyházak hagyományait tiszteletben tartó és őrző szellemiségű ifjúsági tanulmányi, zarándok- és teleházat működtet majd benne.

Ebben a házban született Fodor Sándor (1927) író is, aki azonban nem rokona a csíkcsekefalvi Fodoroknak.

Fodor Ignác és László Anna kilenc gyermeke közül csak négy érte meg a felnőttkort. Ezek közül a legkisebb volt Fodor Antal (1872–1945), Fodor Pál édesapja. Ő családjával a csíksomlyói Fodor-házban lakott, és Csíkszeredában közjegyzőként dolgozott. Felesége, Bochkor Irma unszolására 1915-ben megpályázta, majd 1916-ban elnyerte az akkori Magyarország legrangosabb közjegyzői tisztségét. A közjegyzői irodája Budapesten, a Fő utca 4. szám alatt működött 1944. december 31-ig. Most is ott lakik Fodor Pál öccsének, Fodor Eleknek (1904–1964) 91 éves özvegye, született Osváth Katalin. Ez a pontosítás azért fontos, mert egy csíki írás szerint Fodor Pál édesapja Trianon után hagyta el Erdélyt.

Fodor Pál édesanyja, Bochkor Irma (1878–1964) a Csíksomlyón született Bochkor Károly (1847–1918) jogász, budapesti egyetemi tanár, szakíró leánya volt. Testvérei, illetve azok leszármazottai:

Idős Hollerung Gáborné Bochkor Viola (1888–1980) leánya Hollerung Piroska (sz. 1915) özv. Márkus Pálné (első férje 1944-ben hősi halált halt), lányuk özv. Györgyi Ferencné Márkus Judit (sz. 1940), fiuk Márkus Pál (sz. 1942), Fodor Pál keresztfia, kiváló borszakember, a budapesti Szőlészeti- és Borászati Szakiskola igazgatója.

Mártonffy Marcellné  Bochkor Piroska, Viola ikertestvére (1888–1963), akihez Fodor Pál az 1945. augusztus 5-én Debrecen környékén, a fogolyszállítmányból kidobott cédulát címezte. Gordon Róbertné Bochkor Terézia (1885–1956) lánya Gordon Liáne (1908–1955). Az ő férje Tóth László, akit újságíróként 1949-ben 12 évi börtönre ítélték, és a börtönben halt meg 1955-ben és fia Tóth Csanád (1937–1984), akinek 1956-ban el kellett hagynia Magyarországot. A washingtoni külügyminisz-tériumban dolgozott, Pozsgai Imre emlegeti néha. Őt bízták meg a magyar korona hazahozatalának ügyvitelezésével, feladatát másfél éves munkával sikeresen megoldotta.

Czirják László, aki az Egyesült Államokban született, de ma  bankszakemberként Budapesten él családjával, Karsza Attila, neves urológus, ifj. Hollerung Gábor (sz. 1954) és Hamar Zsolt (sz. 1968) karnagyok.

Fodor Pál Károly 1903. június 29-én született Budapesten. Szüleinek ugyan Csíksomlyó volt az állandó lakhelye, de édesanyja Budapesten élő nagyanyja, Bochkor Károlyné ivanóczi Kanócz Irma (1858–1942) mellett akarta világra hozni első gyermekét. A szülés után néhány héttel hazatértek Erdélybe. Elemi iskolába Csíksomlyón járt, középiskolai tanulmányait részben a Csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban (1913–1916), részben pedig a cisztercita-rendiek budapesti Szent Imre főgimnáziumában végezte (1917–1920). 1921-ben nagykorúvá vált, s a trianoni békeszerződés értelmében választhatott a magyar és a román állampolgárság között. Ő a román állampolgárságot választotta, bár szülei 1916 óta Budapesten éltek. Édesapja, Fodor Antal ráíratta a csíksomlyói Fodor-házat és a hozzá tartozó földeket. Fodor Antal a kisebbik fiát, Fodor Eleket anyagilag kárpótolta, és emellett a nagyobbik fiát, azaz Fodor Pált és annak családját 1944 végéig anyagilag támogatta.

Fodor Pál 1928. október 16-án szerzett mérnöki oklevelet, a budapesti József Nádor Műegyetem út-, híd- és vasútépítő szakán.

Gyakorló mérnökként 1929. április 8. és július 7. között a berlini gyorsvasút építőtelepén dolgozott, így próbálta ismereteit gyarapítani. Itt ismerte meg Annemarie von Dobschütz személyében jövendő feleségét. 1929 második felében Londonban gyakornokoskodott.

1930–1931-ben a bukaresti tartalékostiszti főiskolán tanult meg románul, ahonnan 1931. november 27-én utász alhadnagyként szerelt le.

1932. május 18-án a németországi Rostockban – ahol menyasszonya szülei éltek – kötött házasságot Annemarie von Dodschützcel. Ahelyett, hogy Németországban telepedett volna le, a feleségével visszajött Erdélybe, ahol a Svenska Vägaktiebola-get vállalat alsórákosi útépítőtelepén dolgozott. Itt született első gyermekük, Nina (1933–1945). Azokat a magyarországi diplomákat, melyeknek birtokosai tanulmányaikat Trianon után kezdték el, sok diplomáciai huzavona után a román hatóságok végül is nem ismerték el.

Fodor Pál 1933-ban elveszítette mérnöki állását. Feleségével ekkor úgy döntöttek, hogy hazamennek Csíksomlyóra, és gazdálkodni kezdenek azon a 15 hektár szántó- és 25 hektár kaszáló- területen, amelyet Fodor Pál édesapjától örökölt.

1920-tól Fodor Pál már korábban is minden nyarat Csíksomlyón töltött. Ezekben a hónapokban járta be Erdélyt, és kezdte el gyűjteni a határkiigazítási-tervhez szük

séges adatokat. A román hatóságoknak feltűnt sok utazgatása, és ezért néha késve adták meg a vízumot. Ilyenkor az őszt is Csíksomlyón töltötte. Otthontartózkodásainak köszönhette, hogy 1933-ban nem kezdőként fogott hozzá a gazdálkodáshoz.

Felesége családjában régi hagyománya volt a földművelésnek. Fodor Pálné kimondottan szerette a gazdaéletet, a veteményeskertet örömmel és sok munkával személyesen gondozta. Már fiatal korában részt vett könyvelési jellegű tanfolyamon, a gazdálkodás pénzügyi követésével  eleitől fogva ő foglalkozott, és így férjének minden területen eredményes segítőtársa volt.

Tenyésztehenük 1936. április 26-án díjat nyert a csíkszeredai tenyészállat-kiállításon. Fodor Pál és Péter Balázs 1937 májusában „csíksomlyói gazdák”-ként vettek részt az EGE (Erdélyi Gazdasági Egylet) elnökségi értekezletén, melynek fő előadója Szász Pál volt. 1938 októberében az EGE vezetősége, többek között Szász Pál, Telegdy László, Demeter Béla és Ugron Pál Csíkcsekefalvára látogattak, ahol Fodor Pál az EGE csíki alkerületi felügyelőjeként köszöntötte őket. Ez alkalommal Fodor Pál „munkájának eredményeképpen bensőségteljes ünneplésben részesült”.

Fodor Pált nagyon ügyes, jellemes gazdák támogatták, akik EGE gazdaköri elnökök voltak saját falujukban: Bartalis Imre Csíksomlyón, Csiszér József Csobot-falván, Bakó József Csíkcsomortánban, Sántha János Csíkpálfalván, Fodor Bálint Csíkrákoson, Szakács Balázs Csíkborzsován, Kőszegi Domokos Csíkszentléleken, Szeghő Dénes csíkszentmártoni iskolaigazgató és mások.

A csíksomlyói gazdálkodásban nagy segítséget nyújtott neki Kelemen József, aki családjával együtt a Fodor-házban lakott, Fodor Pál családjával együtt. Kelemen József hősi halált halt, fiát, Kelemen Antalt (sz. 1937) pedig 1959. április 29-én „ellenséges magatartás miatt” kizárták a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemről. Ugyanakkor távolítottak el az egyetemről húsz hallgatót, többek között Bárányi Ferencet, Katz Pált, az íróként is ismert Szász István Tast és a nemrég elhunyt Nagy Leventét.

A csíksomlyói gazdaság pénzbevételét sertésnevelésből biztosította.  Fodor Pál a sertéseket rendszeresen szállította  Burján Ignác csíksomlyói mészárosnak. A takarmányburgonyát már akkor korszerű, gőznyomás alatt működő kazánban főzték.

A gülbaba burgonyafajtát Fodor Pál úgy honosította meg Csíkban, hogy szinte az egész Fodor-kertet – körülbelül 5 hektárnyi területet – beültette ezzel a fajtával. A következő esztendőben úgy vitték el a falvakba, hogy ugyanolyan mennyiségű burgonyát kellett adniuk cserébe Fodor Pálnak, amit ő sertéstakarmányként hasznosított.

Az EGE, majd EMGE (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület), valamint a Hangya Szövetkezet támogatásával hozták be Csík valamennyi községébe a korszerű vetőgépeket, sorhúzókat, burgonyakapákat és vettetőket (ásókat), permetezőket és kézi szerszámokat, valamint a szimentáli szarvasmarha apaállatokat. Hasonló módon  sikerült meghonosítani az odvosi 241-es búzát is.

1940-ben átszervezték az EMGE-t és tevékenysége sok mindennel gazdagodott. Erdélyt három kerületre osztották, Csík vármegye a III. kerület  3. alkerülete volt, a másik két alkerület központja Sepsiszentgyörgy, illetve Székelyudvarhely lett. Fodor Pált EMGE alkerületi felügyelőként felkérték, hogy írjon beszámolót, és javaslataival járuljon hozzá Csík vármegye mezőgazdaságának, élelmiszeriparának és állattenyésztésének fellendítéséhez. A jelentés eredetije  a világháború dúlásait, házkutatást, kilakoltatást átvészelve  megmaradt.

Fodor Pál szaktanulmányokat is írt, amelyek a kolozsvári Hitel és főleg az Erdélyi Gazda oldalain láttak napvilágot. Két, 2002-ben megjelent könyvben és korábbi folyóiratokban neves szakíróink használták forrásmunkaként ezeket a tanulmányokat. A székely közbirtokosságok néhány időszerű kérdése című írása ma is helytálló: „Az értékesítés szempontjából azonban van egy nagy baj, éspedig az, hogy az erdőhivatal nem akkor adja ki a kiosztásra kerülő vágterületet, amikor a gazda ráér erdőlni, amikor a fatermelésnek különben is ideje van, tehát télen, hanem nyár közepén, szénakaszálás vagy aratás idején. […] A gazda 2–3 köbméter fájáért maga menjen az erdőbe, hozza haza és dolgozza fel. Ha pedig értékesíteni akarja, vigye be a vevő udvarára, ne eresszük a fakereskedőt az erdőbe, mert neki a fűrészgyára udvarán van a helye.”

A kétrészes Székely közös birtokainkban írja: „Nehogy azt higgye valaki, hogy a közbirtokosság ügye kizárólag erdészeti kérdés. Szó sincs róla. A közbirtokossággal együtt áll vagy bukik az egész székelyföldi mezőgazdaság, főleg az állattenyésztés.”

Írásaiban észérvekkel tisztázta a székely közbirtokosság helyzetét, nyelvezete világos, és tudatosan úgy fogalmaz, hogy a falusi gazda is könnyen megérthesse. A lap fejlécének tanúsága szerint 1940 nyarától Fodor Pál az Erdélyi Gazda egyik főmunkatársa.

Marosvásárhelyen köztiszteletben él László Gábor, aki 1946-ban doktorátusi dolgozatát a Csíki Magánjavak történetéről írta. Ő akkor a Csíki Magánjavak kuratóriumának fiatal titkára volt. Tőle tudjuk, hogy Fodor Pál a háború előtt és után, egészen a Csíki Magánjavak harmadik államosításáig és felszámolásáig, annak  kuratóriumi tagja volt.

1946 őszén, miután a hadifogságból hazatért, újra átvette az EMGE Csík megyei vezetését, és megkísérelte a régi szellemben újraszervezni. Elhatárolta magát a Magyar Népi Szövetségtől, és a későbbi történések egyértelműen őt igazolták. Az Igazság című napilap 1947. július 2-i számában A közvélemény hatására lemondtak Szász Pál és Szász István, a dolgozó magyar földművesek árulói című cikkben arról számol be, hogyan távolították el az EMGE legfelső vezetését. Az  újságcikk azzal fejeződik be: „Az EMGE vezetésében annyira halaszthatatlanná vált tisztogatás útján tehát megtörtént az első lépés.”

Alig tíz nappal az előbbi cikk megjelenése után, 1947. július 12-én újabb EMGE-ellenes kirohanás látott napvilágot, amelyben durván támadták Fodor Pált, és amelynek címe: Elmentek Szászék – maradtak Fodorék. Erélyes tisztogatás a csíkmegyei gazdakörökben.

Így, a kommunisták vezetésével, szervezetten, felülről lefelé vertek szét mindent, és távolítottak el mindenkit, aki addig hitelesen és eredményesen tevékenykedett az erdélyi magyarság érdekében.

Visszatérve a korábbi évekhez, 1940 és 1944 között Fodor Pál a csíkszeredai Állami Útmérnökségen dolgozott. Ezalatt a csíksomlyói gazdaság folyó ügyeit a felesége intézte.

A háború kitörése az ő életébe is beleszólt: folytatódott katonai pályája. Érdemes ezt összefoglaltan megismerni.

1929 második felében Fodor Pál fiatal mérnökként Londonban gyakornokoskodott. Mivel román állampolgár volt, meghívták egy fogadásra, amelyet a londoni Román Nagykövetség rendezett Nicolae Titulescu akkori külügyminiszter tiszteletére. Titulescu jóindulatúan franciául beszélt Fodor Pállal, aki egy szót sem tudott románul, de azt mondta, meg szeretne tanulni. Titulescu erre azt tanácsolta: „Menjen Bukarestbe a tartalékos tiszti iskola utászkarára!” – és megkérdezte: „Románia történetét ismeri?” Fodor Pál igenlő válaszát követően Titulescu azt mondta: „Írjon egy kérvényt, amelyben kéri, hogy a felvételin francia nyelven vizsgázhasson!”

Így került Fodor Pál 1931. november 27-én Bukarestbe, megtanult románul, és a tisztiiskolát utász alhadnagyként fejezte be. Később többször volt átképzésen. 1940 után a magyar átképzést honvédként kezdte, majd megkapta a magyar tartalékos utász hadnagyi rangot.

1944 tavaszán hívták be katonának. A csíkszeredai útügyi osztálymérnökség főnöke megpróbálta rábeszélni, kérje felmentését azzal indokolva, hogy a civil életben is ugyanazt teszi, mint egy katona, és hogy három gyermeke van, de Fodor Pál kijelentette: ő soha semmiféle körülmény között nem vonja ki magát katonai kötelezettsége alól.

Rövidesen kinevezték a 108-as önálló utász alakulat század parancsnokának. Ez a pontosítás azért szükséges, mert egy csíki emlékíró, aki sohasem volt katona, azt írta, hogy Fodor Pál beosztottjai munkaszolgálatosok voltak. Szakaszparancsnok volt a sepsiszentgyörgyi Horváth László, a felső háromszéki Balogh Pál, aki később Csehországban a partizánokkal vívott csatában hősi halált halt, az illyefalvi Kuti Imre tartalékos zászlós és a sepsiszentgyörgyi Gagyi Ferenc hadapród őrmester. A század 1944 második felében Csíkszentdomokos–Marosfő környékén, majd Békáson javította az utakat. 1944-ben az Úz völgyében voltak, ahol augusztus 26-án visszavonulási parancsot kaptak. Következett Csíkszentmárton, Csíkszereda, Csíkrákos, Csíkszentdomokos. Itt Fodor Pál a felcsíkiaknak kétnapos eltávozást engedélyezett. Az eltávozottaknak Gyergyóalfaluban kellett jelentkezniük. Így történhetett meg, hogy a Timár Mihály nevű katonája átélte, hogyan garázdálkodtak a Maniu-gardisták 1944. szeptember 6-án és 7-én Csíkszentdomokoson.

1944. december 24-én felkereste Budapesten élő szüleit és odamenekített családját. Felesége Csíksomlyón a hegyekbe akart kimenni, együtt a falu népével, de Ábrahám József, Csík vármegye alispánja úgy ítélte meg, hogy egy tartalékos magyar tiszt német felesége nem várhatja be három gyermekével az oroszokat. Fodor Pál  nagyrészt felmorzsolódott százada 1944. december 25-én hagyta el a már szinte teljesen körülzárt Budapestet.

1945. május 10-én, egy nappal a kapituláció után, több ezer német és magyar katonával együtt Ausztria területén esett amerikai fogságba. Itt jó dolga volt, mivel angol–német–magyar tolmácsként tevékenykedett. 1945 júliusában többedmagával átadták az oroszoknak, akik közölték, hogy megszervezik hazautazásukat. Ezután marhavagonokban, Magyarországon keresztül, az ukrajnai Krasznojarszkba vitték őket. 1945. augusztus 5-én, Debrecen környékén egy cédulát dobott ki a vagonból, s a család így tudta meg, hogy él, és útban van Oroszország felé.

Oroszországban tiszti lágerbe került, nem kellett dolgozniuk, de a munkát végző legénység élelmiszeradagjánál kevesebbet kaptak. Fodor Pál azt kérte, hogy dolgozhasson, és ezt azzal a feltétellel engedélyezték, hogy tovább is a tiszti barakban lakik és étkezik. Annyira legyengült, hogy alultápláltság miatt hazaengedték. A focşani-i gyűjtőtáborban úgy döntött, hogy hazamegy Csíksomlyóra, bár családjáról semmit sem tudott.

1946. október 11-én érkezett haza.

1947-ben, 44 éves korában, a bukaresti Oktatásügyi Minisztérium végül is elismerte a budapesti diplomáját, és „gyakorló mérnökként” munkát is vállalhatott. Előbb a háború alatt felrobbantott hidak újjáépítését vezette (Csíkszeredában, az Olt-hidak, a borgóprundi híd és a  maroshévízi hidak helyreállítását irányította) rendkívül nehéz körülmények között. Ezt követően a román vasútak csíkszeredai karbantartó kirendeltségében (L7) dolgozott. Minden számítása és munkája annyira pontos volt, hogy brassói felettesei (a karbantartó kirendeltség Motentan nevű főnökének személyes közlése szerint) ellenőrzés nélkül hagyták jóvá valamennyi tervét, elképzelését.

1957. július 7-én Csíksomlyón letartóztatták, majd a kolozsvári III. hadtest katonai bírósága Marosvásárhelyen 1958. február 27-én 25 évi kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A vád: állam- és társadalom ellenes szervezkedés („uneltire”). Fodor Pál két évtizedes adatgyűjtés után 1955 és 1957 között egy javaslatot dolgozott ki, mely szerint az erdélyi kérdés úgy oldható meg, hogy lakosságcserével egybekötött határkiigazítást hajtanak végre.

Bukarestben, Marosvásárhelyen, Szamosújváron, Periprava-Grinden, Luciu-Giurgeni-ben és Jilaván raboskodott. Az általános kegyelmi rendelet megjelenése után, 1964. július 28-án szabadlábra helyezték. (Valójában minden politikai fogoly esetében a büntetés hátralévő részének letöltéséről mondtak le, ami nem azonos az általános közkegyelemmel.) Vajdahunyadon telepedett le, ahol a bukaresti műegyetem utolsó évéről 1959-ben kizárt fiai dolgoztak. Akkor tudta meg, hogy felesége már 1959-ben elhunyt.

Erős akarattal újra munkát vállalt, és feleségül vette a gyergyószentmiklósi származású Blénessy Irént.

1966 júliusában egy aránylag kis, de kimenetelében végzetes balesetet szenvedett: késő este kiült az első emeleti tömbházlakása ablakába cigarettázni, elszenderedett, és az ablakpárkányról leesett. Mintegy két métert zuhant, mivel a talaj emelkedő volt, hátraesett, és kisagyát beleverte egy vízvezeték aknájának a fémfedelébe. Bár a seb néhány nap alatt begyógyult, a kisagy annyira megsérült, hogy 1966. augusztus 11-én elhunyt.

Csíksomlyón helyezték örök nyugalomra, közös sírban nyugszik a kislányával és első feleségével. Két fia él, két unokája (Elek és András), két dédunokája van (Bence és Csanád) és a nevelt dédunokák (Hunor Pál és Botond Imre).

Fodor Pált a román hatóságok sohasem rehabilitálták. (A hazaáruló-perek vádlottjainak egy része – többek között dr. Dobai István – a politikai üldözöttek kárpótlási segélyét sem kapja, tehát jelképesen az egykori ítélet bármikor végrehajtható!)

A Magyar Köztársaság kormánya és akkori államelnöke, Göncz Árpád 1991. október 23-án posztumusz a Hazáért és a Szabadságért – 1956 emlékéremmel tüntette ki.

Fodor Pál első felesége, Annemarie von Dobschütz (1898–1959) – Karl von Dobschütz német tábornok lánya volt. A nácik hatalomra jutásakor a tábornok nyugdíjaztatta magát. Ősnemes porosz családból származott, amelyből 1580-tól kezdődően több magas rangú tiszt és értelmiségi került ki. Ilyen volt például Karl von Dobschütz öccse, Ernst, evangélikus teológiai tanár, aki 1922 és 1932 között a Hallei Tudományegyetem rektora volt.  Annemarie húgai, Bertha, aki 1922-ben Berlinben biológiából doktorált, és mint a répanövények nemesítője nemzetközi hírnévnek örvendett; Charlotte, aki matematikát tanított a wismari almérnökképző főiskolán – halálukig, az 1980-as évek elejéig állandóan támogatták előbb nővérüket, majd annak gyermekeit.

Amikor Annemarie von Dobschütz feleségül ment Fodor Pálhoz, egy szót sem tudott sem magyarul, sem románul. Már akkor eldöntötték: gyermekeiket magyarnak és római katolikusnak nevelik. Fodor Pálné úgy tanult meg  magyarul, és úgy ismerte meg az erdélyi sorsot, hogy Wass Albert Mire a fák megnőnek című regényét olvasta, szótárral a kezében. Az volt a felfogásuk: jó, ha egy gyermek több kultúrát ismer. Gyermekeiket magyar szellemben nevelték, amit Fodor Pálné azért is jónak tartott, mert ő, egy nagy nép tagjaként különösen értékelte az aránylag kisszámú erdélyi magyarság küzdelmét. Ígéretét haláláig betartotta. Meleg lelkű, egyszerű, a szociális problémákra nagyon érzékeny asszony volt.

A férje börtönbeli szenvedése idején a csíksomlyói, csobotfalvi, csomortáni és pálfalvi családok sokasága bátorította és tartott ki mellette. A temetésére összesereglett gyászolók a protestáns szertartás után, arra hivatkozva, hogy Fodor Pálné szerette a csíksomlyói Szűzanyát, elénekelték a „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted zokogva esd” kezdetű éneket. Ezért a temetés után mindkét fiát kihallgatták, és az éneket betiltották.

Fodor Pál második felesége, Blénessy Irén (1909–2001) mélyen vallásos, szigorú életfelfogású közgazdász volt. Bukarestben végezte a Kereskedelmi Akadémiát. 1945-ben a hegyekben bujkáló magyar és német katonáknak hordott ki élelmet, ezért rövid időre Csíkszeredában börtönbe került. Azután ismerte meg Fodor Pálnét, akihez szoros barátság kötötte. A Fodor Pál 1956-os perköltségéhez  szükséges pénzt ő gyűjtötte össze. Fodor Pálnét betegsége idején türelmesen ápolta, majd 1965-től gondoskodó és jó felesége volt Fodor Pálnak. Mindvégig nagyon jó viszonyban volt Fodor Pál fiaival, akiknek gyermekei nagymamájukként szerették. 1967-től Szovátán élt, és segítőkészségéről ismerték az egész környéken.

A 100 éve született Fodor Pál emberi tartását bizonyítja, hogy sem a vallatások során, sem a börtönben nem sikerült őt megtörni. Opra Benedek, a kiváló magyartanár, akit az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) perében ítéltek el, az egyik csíksomlyói találkozón azt mondta Fodor Imrének: „A börtön nem volt olyan könnyű! Az emberek jellemét is próbára tette. Apádról tudnod kell, hogy úgy jött ki – azaz olyan emberként –, ahogy bevitték.”

Fodor Pál egy pillanatig sem tagadta, hogy élete főműve: megoldást keresni az annyi szenvedést, véráldozatot követelő erdélyi kérdésre.

Jegyzet az 1907-ben készült fényképhez

Csíksomlyón készült 1907. augusztus 24-én, és először kerül a nagy nyilvánosság elé. Készítője Bíró József, csíkszeredai fényképész. A kép hátán két szöveg olvasható. Az elsőt 1908-ban írták: „Csíksomlyón 1907 augusztusában. Csíkcsekefalvi Fodor Ignác és kászonjakabfalvi László Anna nemzedéke: gyermekek, unokák és dédunokák. Keretbe tettük Vajdahunyadon, júliusban 1908. László Ágnes és Róza.” (László Anna pártában maradt húgai.)

A második szöveget Fodor Pál írta rá 1925-ben, mikor László Ágnes és Róza halálát követően a fényképet Vajdahunyadról elhozta.  Fodor Pál a fénykép készítésének dátuma után felírta a képen látható személyek nevét:

I.: Hátsó sor, álló férfiak, balról jobbra:

1. Fodor Antal (1872–1945), Fodor Pál édesapja.

2. Kolozsvári-Silye Béla (1875–1940), id. Pál Gábor és Fodor Ludovika veje, akkor a Brassói Római Katolikus Főgimnázium tanára, később igazgatója.

3. Az előbbi karjában Kolozsvári-Silye Baba (1906–1986), Popovici Miron, Popovici Vasile nagyváradi görögkeleti esperes fiának későbbi felesége. Bukarestben éltek, és szeretettel fogadták Fodor Pált 1930–1931-ben , majd fiait is 1954 és 1959 között. Ők is megszenvedték az osztályharc visszaéléseit. Fiuk, Popovici Claudiu Buby (sz. 1935), bár Bukarestben született és ott él, nagyon jól beszél magyarul, és törődik erdélyi magyar rokonaival.

4. Bethlenfalvi idős Pál Gábor (1852–1935), Fodor Ludovika férje, 1900 és 1911 között a csíksomlyói, majd a csíkszeredai római katolikus gimnázium, ma is gyakran emlegetett igazgatója.

5. Pál Andor (1890–1983), idős Pál Gábor és Fodor Ludovika kisebbik fia, huszár-, majd repülőstiszt, sok nemzetközi lovaglóverseny nyertese.

6. Géresi Balogh József (1875–1942), gépészmérnök, Stemmer Olivér és Fodor Berta veje, „életét a szeretet és jóság vezette”.

7. Az előbbi karjában Balogh Sára – később Ivánfy – (1906–1989). Több szaktanulmányt írt a budapesti Képzőművészeti Múzeum munkatársaként.

8. Idős Oláh Gusztáv (1857–1944), Fodor Róza férje, a lipótmezei „tébolyda” igazgató-főorvosa.

9. Ifjú Pál Gábor (1883-1968), idős Pál Gábor és Fodor Ludovika nagyobbik fia, jogász, 1920 és 1944 között bukaresti szenátor, majd budapesti országgyűlési képviselő, a Magyar Párt, Csík megye és az akkori erdélyi magyarság vezéregyénisége.

II. Középső sor, ülő nők, balról jobbra:

10. Csíkszentmártoni Bochkor Irma (1874–1964), Fodor Pál édesanyja.

11. Pál Gizella Kolozsvári-Silye Béláné (1880–1918), idős Pál Gábor és Fodor Ludovika legkisebb gyermeke.

12. Fodor Ludovika Pál Gáborné (1855–1939), Fodor Ignác és László Anna leánya.

13. Fodor Berta Stemmer Olivérné, Fodor Ignác és László Anna leánya.

14. Stemmer Mariska Balogh Józsefné (1881–1953), Fodor Ignác és László Anna unokája.

15. Fodor Róza Oláh Gusztávné (1868-1961) Fodor Ignác és László Anna leánya. Nagy Imre, a híres csíkzsögödi festő közlése szerint Fodor Róza tanította őt „a rajzolás első fortélyaira”. Több festményét magángyűjteményekben őrzik (például a Nagykároly melletti Kaplony ferences kolostorában).

16. Az előbbi karjában Oláh Melinda (1905–2002) – később de Châttel Rudolfné –, idős Oláh Gusztáv és Fodor Róza leánya.

III. A legelső sorban a fiúk törökülésben láthatók: balról jobbra, Fodor Ignác és László Anna három unokája és egy dédunokája:

17. Fodor Elek (1904–1965), Fodor Antal és Bochkor Irma kisebbik fia, Fodor Pál öccse.  Csíksomlyón született, de 1916-tól szüleivel Budapesten élt. Jogot végzett. Mivel 1945 előtt a Legfelsőbb Törvényszék munkatársa volt, a háború után teljesen kisemmizték. Gyenge egészségi állapota miatt fizikai munkát sem vállalhatott. Humánus, csendes ember volt, akit ma is élő özvegye, Osváth Katalin féltő szeretete védett, gondozott.

18. Fodor Pál (1903–1966), Fodor Ignác és László Anna unokája.

19. Kolozsvári-Silye András (1905-1992), Kolozsvári-Silye Béla és Pál Gizella nagyobbik gyermeke (dédunoka), üzemmérnökként dolgozott Brassóban.

A fénykép elkészülte után Fodor Ignácnak és László Annának még sok utóda született, akik közül csak a következőket említjük meg:

20. Ifjú Oláh Gusztáv (1901–1956), idős Oláh Gusztáv és Fodor Róza fia, kétszeres Kossuth-díjas díszlettervező és operarendező. Munkásságának gazdag irodalma van. Születésének 100. évfordulóján a budapesti Ernst Múzeumban mutatták be a munkásságát.

21. Balogh Pál (1910–1983), Balogh József második gyermeke, a képen látható Ivánfyné nagyobbik öccse. Kiváló híradástechnikai szakember volt, és a magyar híradástechnikai kormánybizottság tagjaként 1957 őszén azért ment Bukarestbe, hogy találkozhasson a letartóztatott Fodor Pál fiaival. 1974-ben Puskás Tivadar emlékéremmel tüntették ki.

Nagyobbik gyermeke, Balogh Andrea (sz. 1941) férjével, Nádasy Istvánnal 1975 és 1989 között minden évben meglátogatta Fodor Pál fiait. Férje küldte az első korszerű írógépeket 1990 januárjában a marosvásárhelyi RMDSZ-nek. (Szőcs Géza közbenjárására a Máltai Szeretetszolgálat olyan futárkocsija hozta azokat, amely a határon szabad átlépéssel rendelkezett.)

22. Balogh András (1919–1992), Balogh József harmadik gyermeke, Ivánfyné kisebbik öccse, festőművész, művészettudományi szakíró, a budapesti Kertészeti Egyetem kerttervezés, kertművészet szakos tanára. 1971-ben a firenzei nemzetközi biennálén aranyéremmel tüntették ki. Özvegye Nemeskürty Márta, Nemeskürty István húga. Gyermekeik:

Balogh Márta (sz. 1951), férje, a finn származású Tuomo Lahdelma, a jyväskyläi egyetem hungarológia tanszékének professzora. Mind az öt gyermekük tökéletesen beszél finnül és magyarul.

Balogh Judit (sz. 1954) férje, a katalán Santiago Marti Portera, 1985-ben telepedett át Barcelónából Magyarországra. A katalóniai adatok közvetítésével szakmai támogatást nyújt a székelyföldi autonómiatörekvéseknek. Négy gyermekük is Budapesten él, jól beszélik a magyar mellett a spanyol és katalán nyelvet is.

23. Pál Vera (sz. 1930), Pál Gábor és Fodor Ludovika unokája, ifjú Pál Gábor legkisebbik gyermeke. Férjével, altorjai Apor Csabával, a kiváló gazdasági mérnökkel és három gyermekükkel végigkínlódták a diktatúra minden nehézségét, mely a kiemeléssel kezdődött. 1990 után sikerült a torjai Apor-birtok visszakapott részét példamutatóan helyreállítaniuk, és azóta Torján élnek.

Fodor Pál írásai, munkái és levelei

1. Vízierőtelep számítása; műszaki leírás és költségvetés. Kézirat. Budapest, 1928, 9 oldal, 2 függelék.

2. Berlini levél. Csíki Lapok. Politikai közgazdasági és társadalmi hetilap, Csík-szereda, 1929 augusztus 28, 41. évfolyam, (1–2 oldal)

3. Statisztikai adatok a Székelyföldön 1936-ban létező közbirtokosságról. (Ennek Csíkra vonatkozó része). Carpatpress, 1936. 6.

4. A székely közbirtokosságok néhány időszerű kérdése. Hitel, Kolozsvár, 1938. 1. (126–134.).

5. Székely közös magánbirtokaink. Erdélyi Gazda, Kolozsvár, 1939. 1. (32–34).

6. A csíki búza. Erdélyi Gazda, Kolozsvár, 1939. 9. 312.

7. Csíkvármegye. EMGE. III Kerület, 3. Alkerület. Beszámoló mezőgazdasági, élelmiszeripari és állattenyésztési tevékenységről és javaslatok. Kézirat, Csíksomlyó, 1940. 6 oldal.

8. Székely közös birtokaink. Erdélyi Gazda. Kolozsvár, 1941. 1. (48–51).

9. Fogolyszállító marhavagonból kidobott cédula, amelyben értesíti családját, hogy Ausztriában került amerikai hadifogságba, és mint orosz hadifoglyok útban vannak Oroszország felé. Debrecen környéke, 1945. augusztus 5.

10. Javaslat a román–magyar kérdés megoldására: határigazítás lakosságcserével. Periratok 1956–1958., 21 kötet.

11. Levelezőlapok a börtönből, Periprava-Grind, 1961. febuár 27., március 31., július 17., szeptember 6., 1962. május 16., június 20., július 17., augusztus 23., szeptember 14., október 13.

Fodor Pál tevékenységével, származásával és családjával kapcsolatos
könyvek, tanulmányok, újságcikkek, hivatalos iratok és levelek

Önálló kötetek

1. Kisbaczoni Benkő Károly: Csík, Gyergyó és Kászon leírása. Kolozsvár, 1853. (55, 126, 137.)

2. Bochkor Károly: Államgazdasági számviteltan (Államszámviteltan) Ötödik kiadás. Budapest, 1902.

3. Ferencz Béla: Csíkvármegye monográfiája. Miercurea-Ciuc, 1935. 27.

4. Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjeinek és né-pének története 1918-ig. Budapest, 1937. (246, 247, 289, 292, 294, 295, 302, 303, 304, 316, 317, 327, 330, 402, 421, 549.)

5. Beke György – Cseke Péter – Marosi Barna: Emberarcok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. Marosi Barna: Balánbánya rézzel van kerítve. I.m. 110–114.

6. Fodor Sándor: Tíz üveg borvíz. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. 120.

7. Csiha Kálmán: Fény a rácsokon (börtönévek vallomása). Kálvin János Kiadó, Budapest, 1992. (Több helyen említi Fodor Pált.)

8. Ferenczes István: Székely apokalipszis. Kájoni Könyvkiadó, Csíkszereda, 1994. 58–59.

9. Dr. Nagy András: Városkép és ami hozzá tartozik... Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995. 97, 102.

10. Tivai Nagy Imre: Csíki pantheon. Emlékezés régi csíkiakról. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996. 126, 200, 206, 207, 262, 283.

11. Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések. 2 kötet. Kiadja az Erdélyi Református Egyházkerület. Kolozsvár, 1996. I. kötet, 88, 10., 106, 107., 141., 143.

12. Ifj. Visky Ferenc és mások: Bilincseket és börtönt is. Dokumentumkötet. Multimédia, 1996. 117.

13. Sylvester Lajos: Úz-völgyi hegyomlás. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996. 47–48. (Szentpáli Géza adatai a 108-as utászszázadról, melynek parancsnoka Fodor Pál volt.)

14. Borsodi László–Gergely István–Miklós József: Márton Áron és Csíksomlyó. Kiadja a Csíksomlyói plébánia, 1996. Egy példamutató élet a nagy püspök árnyékában. 71–76.

15. Fodor Sándor: A tizenegyedik üveg. Kriterion Könyvkiadó, Buka-rest–Kolozsvár, 2000. 332.

16. Szabó Katalin: Visszajátszás. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. Csíkcsekefalvi Fodor Ignác. 123–128

17. fr. Bartalis János OFM: Halálra ítélve. Erdélyi ferencesek története 1949–1989-ig. II. kiadás. Déva, 2001. 101.

18. Dr. Nagy András: Lót visszanéz. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001. 55, 61, 68, 113, 149.

19. Székelyhidi Ágoston, Tófalvi Zoltán és mások: Magyar ’56. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Hatások a Kárpát-medencében és Nyugaton. Magyarok Világszövetsége 1956-os Bizottsága kiadása, Budapest, 2001. 2 kötet. Tófalvi Zoltán: Kezdeményezések és szervezkedések Erdélyben (Romániában). Fodor Pál és köre. I. kötet, 225–226.

20. Garda Dezső: A székely közbirtokosság. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002. 2 kötet. II. kötet, 388.

21. Kádár Zsombor–Pál-Antal Sándor: A székelyföldi erdészet és faipar. Történeti kronológia. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002. 182, 183, 219.

Tanulmányok, újságcikkek, hivatalos okmányok, levelek

22. Tenyészállat-kiállítás Miercurea-Ciucban. Gazda, Kolozsvár, 65. évfolyam, 6. sz. 1936. június. 147.

23. Az EGE elnökségének székelyföldi körútja. Gazda, Kolozsvár, 1937. június. 205.

24. EGE tanfolyamok. A csíksomlyói női háztartási tanfolyam vizsgája. Erdélyi Gazda, Kolozsvár, 1938. január. 41.

25. Az alcsíki székely gazdák történelmi nevezetességű megnyilatkozása. Erdélyi Gazda, Kolozsvár, 1938. november. 391–393.

26. Tanfolyamok. Erdélyi Gazda, Kolozsvár, 1939. február. 70.

27. Szeghő Dénes: Cigája félvér anyák fejési eredménye. Erdélyi Gazda, Kolozsvár. 1940. szeptember.313–314.

28. A közvélemény nyomására lemondtak Szász Pál és Szász István, a dolgozó erdélyi magyar földművesek árulói. Igazság, Kolozsvár, V. évf.,146. sz. szerda, 1947. július 2.

29. Elmentek Szászék – maradtak Fodorék. Erélyes tisztogatás a csíkmegyei gazdakörökben. Igazság, Kolozsvár, V. évf., 155. 1947. július 12. 3.

30. Igazolás Fodor Pál börtönből való szabadlábra helyezéséről. Bilet de eliberare nr. 3359 din 28 iulie 1964 emis de Penitenciarul Jilava

31. Dr. Pál Gábor: A kászonjakabfalvi László nemzetségről. Kézirat, Csíksomlyó, 1965. 9 oldal és 2 függelék.

32. Dr. Pál Gábor: A székely határőrezredek az 1764–1849-es években. Fodor Ignác volt határőrtiszt, 1848/49 évi százados életrajza. Kézirat, Csíksomlyó, 1965. 126.

33. Dr. Pál Gábor: A csíkcsekefalvi Fodor nemzetség leszármazásáról. Kézirat, Csíksomlyó, 1965. 2 oldal és 2 függelék.

34. Csernátoni József: Csíki honvéd-tisztek a forradalmi hadseregben. Hargita Népe, 1996. március 15. (Fodor Ignác honvédszázados)

35. Antal Imre: Közbirtokossági visszaélések Csík megyében (1934–1940). Korunk, 1976. 1–2. 127.

36. Emléklap Fodor Pál Károly részére. A Magyar Köztársaság köszöni a nemzet sorsát és történelmét formáló nehéz időkben tanúsított példamutató helytállását. 1956. október 23. – 1991. október 23. Aláírók: Göncz Árpád, a Köztársaság elnöke, Antall József miniszterelnök, Szabad György, az Országgyűlés elnöke. (Posztumusz kitüntetés: A Hazáért és a Szabadságért –  1956.)

37. Tófalvi Zoltán: „Elégedetlenek voltak Erdély helyzetével…”. Fodor Pál és köre. Székelyföld, Csíkszereda, V. évf., 10., 2001. október. 74–98.

38. Tófalvi Zoltán: Megbűnhődött magyarság. Napút, Irodalom, művészet, környezet, Budapest, 2001. október, III évf., 8. 12–14.

39. Lakosságcsere mint alternatíva? Fodor Imrével, Marosvásárhely alpolgármesterével beszélget Tófalvi Zoltán. A Dunánál, A Duna Televízió havi folyóirata. Budapest, I. évf., 9. 2002. október. 76–86.

40. Antal Imre: Dr. Pál Gábor, nemzeti-kisebbségi jogaink következetes védelmezője a két világháború között (1918–1940). Székelyföld, VII évf., 4. 2003. április. 82–94.

41. Tófalvi Zoltán: Fodor Pál golgotajárása. A Dunánál, A Duna Televízió havi folyóirata. Budapest, II. évfolyam, 5., 2003. május. 81–90.