(A szereplők neve kitalált,
a történetek valósak)

Kevés az az erdélyi régió, amely annyi jeles embert adott volna a magyar nemzetnek, mint Erdővidék. Bölöntől Vargyasig, Köpectől Nagybaconig egyetlen falu sincs, ahol ne született volna püspök, pap, tanár, író, költő, újságíró, kutató, történész. És egyetlen falu sincs, ahol ne született volna valamely szakmában dolgozó kiváló mesterember. Történelme során a vidék mindig is elszigetelt volt: amikor kettéosztva egyik fele Udvarhely, a másik Háromszék megyéhez tartozott, de később is, miután egyesítve a mai Kovászna megyének vált részévé, gyakorlatilag a megye mostohagyermekeként kezelték. Az erdővidékiek meg is fogalmazták: Nagy hegy a Hatod. Ami azt jelenti, hogy a régiót Sepsiszékkel összekötő Hatod-hágó voltaképpen elválasztó szerepet játszik. Legalábbis a mindenkori megyevezetők esetében, akik ritkán látogatnak errefelé. Magárahagyatottságában az erdővidéki ember úgy oldja meg gondjait, ahogy tudja.

A megélhetést illetően évtizedeken keresztül a kisrégióban látszólag nem is volt semmi baj. De a kilencvenes évek elejétől a vidék egyetlen megélhetését jelentő szénbányászat hanyatlásnak indult, ez magával rántott mindent, csak azokat az embereket nem, akik foggal-körömmel kerestek valamilyen megoldást. A legtöbben elmentek vendégmunkásnak Magyarországra, Amerikába vagy ki tudja hova, szerte a nagyvilágba.

Kilencven után egyszer csak vendégmunkások jelentek meg Erdővidéken. Az embereket nem az érdekelte, hogy a Pruton túliak milyen nyelvet beszélnek, s milyen tájszólásban, az azonban általános felháborodást okozott, hogy miközben az idevalóknak alig akadt munka, addig a külföldről szerződtetetteknek van melója is, jövedelme is.

– Hogyhogy sokezer háromszéki embernek nem tudnak munkát adni, s közben idegeneket hoznak ide dolgozni? – méltatlankodtak többen is.

Az érintett vállalat a Köpeci Szénbányák, annak is a sepsikőröspataki külszíni fejtése volt. A székhelyen semmilyen információt nem adtak, hivatkozva a központ tiltására. Aztán csak-csak kitudódott, hogy miközben az erdővidéki szénbányák szállító részlegének nincs elegendő pénze ahhoz, hogy autóparkját teljes egészében üzemeltethesse, egy focşani-i cég elvállalta, hogy moldáv vendégmunkásokat alkalmazva elhordja a meddőt.

A beruházási osztályon tömören közölték:

– Sajnos, nincs más lehetőségünk. A saját szállító részlegünk vagy más cégek csak néhány autót tudnának biztosítani, nekünk azonban több kell, mert a munka nem állhat meg.

A racionális, egyszerű érvelés kizárólag gazdasági szempontokból származik, már ami a munkáltató részét illeti. De a történetben mégis kitapintható volt egy-két furcsaság. Nem az, hogy a moldávok Háromszéken munkát találnak, hanem az, hogy miközben a székelyek keresve keresik, de itthon nem lelik a megélhetést, a külföldieknek ez simán összejön. Nehezen érthető, hogy széles e Háromszéken nem akadt egyetlenegy olyan cég, amely vállalta volna, hogy munkát ad a szélnek eresztett gépkocsivezetőknek. Nem volt ebben semmi politikum, gazdasági kérdés volt az egész.

A tény tény marad: volt időszak Erdővidék történetében, hogy miközben dobrudzsai vendégmunkások busás jövedelemmel dolgoztak a baróti medencében, az idevalók délen, Olténiában kaptak munkát. A munkaerőpiac vagy isten tudja, milyen piac logikája s az abból fakadó kényszer vitte rá az embereket, hogy messze idegenben szerezzenek megélhetést. Ez pedig mind a moldávokra, mind a dobrudzsaiakra, mind pedig az erdővidékeikre, mindenkire egyáltalán érvényes, aki ebbe az ördögi körbe bekerült.

A kép nagyjából így festett a kilencvenes évek közepe táján: a munkát általában versenytárgyalásokon adták ki. Ha például a konstancai cég alacsonyabb árat ajánlott a szén elszállításáért, az erdővidékiek mehettek, amerre akartak. De olyan furcsaságok is kiderültek, hogy bizonyos dobrudzsai cég árajánlata egyáltalán nem volt alacsonyabb az erdővidékiekénél, sőt, éppenséggel jóval magasabb, mégis ők jöttek, mi mentünk. Úgyhogy más megoldás nem lévén, az erdővidékiek csomagoltak.

Olténiában kötöttek ki, ahol muszáj volt a helybélieknél alacsonyabb árat kínálni, különben holtbiztosan munka és kereset nélkül maradnak. Ezen már az olténiaiak bosszankodhattak, hogy tudniillik, a székelyek elvitték az orrunk elől a munkalehetőséget.

– Itthon nem tudunk megélni, mert nem hagyják. Tehát el kell mennünk hazulról majdnem félezer kilométert ahhoz, hogy megéljünk – vázolja az igazgató. – Olténiában huszonegy autóval és harminckét személlyel dolgozunk. Akik itthon maradtak, napi tíz–tizenöt órát hajtanak bagó félmillióért, miközben az idegenből hozott cégek munkásai milliókat keresnek. Erdővidéken több cég megfordult már, mindenik jött, zsebelt, elment, mi pedig maradtunk. Más biztonságosan megél nálunk, mi pedig azt sem tudjuk, mi lesz velünk itthon. Keserves nézni a feleségeket és gyermekeket, amikor pityeregve integetnek a vasárnaponként Olténiába induló autóbusz után... A Regátban bezzeg megbecsülik az embereinket. Az oltyánok úgy nevezik a székelyeket, hogy a pokol sofőrei… Mert úgy dolgoznak, mint az őrültek, napi huszonnégy órából huszonnégyet…

A zsilvásárhelyi autóbuszjáratot a Köpeci Szénbányák székháza előtt szokták várni az emberek. A szemerkélő kora őszi esőben neve mellőzését kérő ismerőssel hozott össze a szerencse.

– Olténiában – mondja – havi egymilliót keresünk, tisztán. Többet, mint itthon. Eleinte naponta egy-egy ebédet kaptunk, de változtattunk, s ebéd helyett inkább vacsorát kértünk azért, hogy nap közben ne kelljen megállnunk. Így este mindenki megvacsorál, az éjszakai váltás felül a kocsikra, a többiek a szállásra mennek aludni, és reggel megint cserélünk. Nem igaz, hogy rosszul megy sorunk, csak ne lenne ez a nagy távolság. A múltkor felhívattak gyűlésbe, s azt mondták, hogy ha megint nem tudnak megegyezni az árak tekintetében, maradnunk kell Olténiában. Én nem szeretnék többet maradni, mert a háromhavi távollétből elég volt. De úgy látszik, nincs mit tenni, mert itthonról kiszorítottak minket. Idehozták a konstancaiakat, s minket szabályszerűen kinyírtak a saját szülőföldünkről. De Olténiában jól kijövünk a helybéliekkel. Ha valamit nem jól mondunk románul, vagy rossz a kiejtésünk, még egy pisoly sem jelenik meg az orcájukon, pedig sokszor olyan marhaságokat mondunk, hogy mi magunk röhögünk egymáson.

Volt, aki korábban ment. Janinak megélhetési gondjai nem voltak, de a jövő összképe tekintetében lehet, hogy látnoknak bizonyult. Aligha hihető, hogy amikor anno elment Erdővidékről, tudhatta, mi lesz, mondjuk tíz év múlva, de az idő ebben a tekintetben mintha őt igazolta volna. Mindenesetre a nyolcvanas évek derekán Jani felkapaszkodott a vonatra. Kétheti szabadságot kért a fatelepi főnökétől, hogy Nagyváradon végignézhesse a magyar televízió közvetítéseit a mexikói foci-világbajnokságról. Azt is tervezte, hogy néhány napra kiruccan pesti barátaihoz, ha már úgy adódott, hogy éppen erre az időszakra kapta meg kiutazási engedélyét. Tudniillik egyszerű halandónak akkoriban csak kétévente szabadott csak kilépnie az országból. Jani tehát elment Váradra, onnan Pestre, s azt üzente szeptember tizedikén, hogy mivel két nap múlva lejár a vízuma, tizenkettedikén jelentkezik. Jelentkezett. Bécsből. A soproni állomáson azt kérdezte tőle a magyar határőr:

– Fiatalember, jól meggondolta?

– Igen.

– Biztos benne?

– Igen.

– Akkor a Jóisten segítse.

Másfél év múlva a traischkircheni Flüchtlingslagerből Amerikába került. Így emlékszik vissza erre:

– Jacksonville-ben az első két héten egy fekete homoszexuális tanárral laktam egy házban. No nem egyedül, ne érts félre, hanem ott volt még egy fekete srác és egy fehér, mindketten keményen drogoztak. Pár nap múlva odakerült két iráni testvér is, ugyanabba a szobába költöztek, amelyben én laktam. A meleg és a magas páratartalom miatt annyi volt a hatalmas csótány, hogy azt sem tudtuk, mitévők legyünk. Úgyhogy a kajánkat a nagy hűtőbe kellett menekítsük, mert a csótányok mindenbe belemásztak. A két iráni arabussal összehaverkodtunk, vettünk egy lasztit, passzolgattunk a kertben. Aztán találtunk egy teniszpályát, attól kezdve naponta lábteniszeztünk. A fehér drogos amerikai ellopta megspórolt első kétszáz dolláromat, de persze letagadta. Mondtam neki, figyelj haver, én egyszerű, békés vendégmunkás vagyok, azért jöttem ide, hogy pénzt keressek, és szabadon éljek, engem a többi nem érdekel, add vissza a pénzemet, mert azt én kerestem, én kuporgattam össze, engem nem érdekel, hogy mennyit narkózol, s hogy arra honnan teremted elő a pénzt, szóval add vissza a zsozsómat, vagy beléd mászok. Nem akarta, mind tagadta. A fekete házmester hallotta, hogy valami zűr van, nem szólt bele, mindenesetre nem tudom, mit csinált, de ő adta vissza a pénzemet.

Később egy nagybányai és egy miskolci sráccal költöztem egy házba. Itt legalább nem voltak csótányok, a lakótelep közepén úszómedencében lubickolhattunk, és két teniszpálya állt a rendelkezésünkre. A teniszpálya mellől telefonáltam először haza. Még nem tudtam, hogy kártyával is lehet, hanem beváltottam egy csomó huszon-ötcentest, s úgy raktam a gépbe, mint egy automata, nehogy a beszélgetés megszakadjon, amikor felhívom az otthoniakat. Ezek meg röhögtek rajtam, amiért nem látom, hogy kártyával is lehet telefonálni, s azzal sokkal kényelmesebb… Így kezdtem én az amerikai életemet. Később egy deszkakereskedéshez kerültem. Az amerikai ember olyan, hogy jön, hozza a méretet, meg kell neki gyalulni a darabot, be kell csomagolni papírba, s ha hazaviszi, de nem jó a darab, megint jön egy másik mérettel. Ha egy székelyföldi ács látná ezeket a kétbalkezeseket!

Utána egy rovarirtó céghez kerültem. Vizsgázni kellett kémiából, mert a mérgeket, vegyszereket ismerni kell. Jött a telefonértesítés: helpmiplíz, bogarak mászkálnak a házamban. Be az autóba, fel a maszkot, piff-puff a házban, pénzt le, bogarak, s mi el. Menet közben összeismerkedtem egy georgiai csajjal, jókat kirándultunk, elvitt engem az óceán partjára, koncertekre, AC/DC, Johnny Winter, a csaj lett a mecénásom, mert ideadta a 440-es Kawasakiját, hogy azzal járjak munkába. Jogosítványom sem volt, de én azért száguldoztam munkába és haza. Aztán 4-ről 5 dollárra emelték az órabéremet, mit mondjak, hatalmasat léptem előre! Egyszer egy hatalmas trópusi záporban mentem haza, a vizes úton megcsúsztam, elestem a motorral, de szerencsére csak a gépnek az egyik lábtartója görbült el, nekem nem lett semmi bajom. Aztán a csaj zúgolódni kezdett, hogy minek kell nekem heti 60 órát dolgoznom. Mondtam neki, hogy azért, mert pénzt akarok keresni.

Később A Dunkin Donut’s üzletlánc alkalmazott. Egész nap sütöttük a puszedlit meg az ilyen mézes-mázas amerikai francokat. Belejöttem, kezdtem megismerni Amerikát, kezdtem meg is szeretni, azt hittem, ezzel egyenesbe jutok. Csakhogy menet közben rájöttem, hogy Amerikát nem lehet megszokni. Európai ember hazudik, ha azt mondja, hogy neki Amerika megfelel, hogy Amerika az a hely, ahol élni akar, s itt minden olyan jó, sőt még jobb, mint otthon. Tehát elhatároztam, hogy mégiscsak valahol Európában van az én helyem. Most tehát hazafelé tartok. Megspórolt pénzemből vettem Budapesten egy kis kéglit, ott fogok letelepedni. Valami meló kerül, aztán csak lesz valahogy…

Mari a kilencvenes évek elején csomagolt, és ment ki Budapestre. Az egyik pesti suliból hívták: van hely, gyere. Másfél-két évig helyettesként tanított, de jövedelme csak annyi volt, hogy abból éppen fenntarthatta csepeli albérletét. Következésképpen ő is átruccant az óceán túlsó partjára. Bébiszitterként kezdte: az egyik amerikai család kisgyermekére vigyázott délelőttönként, míg a szülők munkába voltak. A picit etette-itatta, megmosta szépen a fenekét. Nagyokat sétáltak a kertben. És közben magyarul is tanította a kicsit. Odáig jutottak már, hogy amikor anyu és apu hazajöttek, a kicsi magyarul köszöntötte a szüleit: Szia, Apuci, szia, Anyuci! Mari havi ezer dollár körül keresett, ennek közel felét elvitte a házbér, szerencsére Amerikában olcsó az étel, tehát havi párszáz dolcsi csak megmaradt. Aztán, ahogy telt az idő, Mari is úgy araszolgatott felfelé a kereseti létrán. Ma már havi kettőezer körül keres, és azt tervezi, hogy hamarosan ingatlanügynökséget indít be itthon, aztán a nem is olyan távoli jövőben hazajön.

– Amerikából haza?

– Most baleknek nézel, vagy provokálsz? Tudom, hogy Amerikából csak a pénzt szereted meg az indiánokat, s akkor miért csodálkozol, hogy hazajövök? Ez itt művilág, ami nem nekünk való. Minden elismerésem az amerikaiaké, de ez az ő világuk, amit én nem tudok megérteni. Európai ember nehezen is érti ezt meg. Úgyhogy sikerült szertefoszlatni illúzióimat, és álmaimból csak azoknak a beteljesülésére összpontosítok, amelyek alapvetően fontosak az otthoni újrakezdéshez. Nem vagyok, soha nem is voltam érzelgős, utálom a szirupos hazafiságot. Tehát kizárólag racionálisan gondolom végig és jelentem ki, hogy az én otthonom Erdély. Senki ne nézzen őrültnek, eddigi tapasztalataim nyomán ki merem ezt jelenteni. Magyarországon is éltem, az elején valóban nehéz volt, utána már összejött volna valami jobb meló, de mégis úgy éreztem, hogy mennem kell Amerikába. Ott is megtapasztaltam, hogy kemény munkával lehet felfelé haladni, most nem is keresek olyan rosszul, mégis azt mondom: akármilyen nehéz is Erdélyben, ott a helyem, oda akarok visszamenni, ott akarom újrakezdeni. Mert én erdélyi vagyok. Ha amerikai vagy magyarországi lennék, akkor ott élnék, de én azt próbálom vállalni, ami vagyok.

Nos, szinte aznap, hogy Erdővidéken megjelentek az első vendégmunkások, a régióból el is szegődtek magyarországi munkára az úttörők. Az elsők 1992 őszén mentek Oroszlányba, ahol ugyanolyan bányában folytatták a munkát, mint itthon, csak legalább hatszoros keresetért. Azóta több százan is dolgoztak már Oroszlányban, volt olyan időszak is, amikor Erdővidékről egyszerre ötszázan dolgoztak a magyarországi bányákban.

Karcsi öt évet húzott le Oroszlányban. Ennyi idő alatt tudott összespórolni annyi pénzt, amiből kis családi házat épített magának, és egy kis büfét is beindított.

– Havi négyszáz dollárt és legalább ötvenezer forintot lehetett megspórolni Oroszlányban – mondja. – Természetesen attól is függ, hogy milyen munkahelyre osztanak be.

– Magyarországon is sok bányát bezártak abban az időszakban. Nem volt problémátok amiatt, hogy a helybéliek munka nélkül maradnak, ti meg kaptok lehetőséget?

– Hát volt rá példa, hogy meg-megmondták: ilyen-olyan románok, ide mertek jönni, s megeszitek a magyar kenyerünket. De ez soha nem volt komoly, inkább csak a heccelődés kedvéért morogtak. Az az igazság, hogy ők is látták: mi, erdővidékiek minden munkát elvégeztünk. Nem tudtak olyan munkát ránk bízni, amit ne végeztünk volna el, a legnehezebbet is elvállaltuk. S ez most is így van azokkal, akik még ott dolgoznak. Hogyan telt egy napunk? Munka után egy kis tévézés, alvás, esetleg néha fociztunk, vagy ritkábban elmentünk a haverokkal egy-két sörre. Akik kint vannak? Senki sem jókedvéből ment ki, az biztos. Ha lenne munkalehetőség Erdővidéken, a kint levőknek kilencven százaléka azonnal hazajönne. Tudod: odakint lerománoznak, idehaza lebozgoroznak. Itthon az a baj, hogy magyar vagy, odakint, hogy román vagy.

Lajos magyarországi vendégmunkásként alapozta meg itthonlétét. Székelyudvarhelyen kitanulta az asztalosmesterséget, szülőfalujában kijárta az inaséveket, aztán elment Magyarországra dolgozni. Eger mellett egy kis faluban talált munkát: ágyakat, mindenféle bútordarabokat gyártottak.

– Napi tizenhat órát dolgoztam, keményen. Még szombaton és vasárnap is bementem. Lehet, hogy szégyenkeznem kellene emiatt, de a Magyarországon ledolgozott majdnem négy év alatt egyetlen filmet sem néztem meg a moziban. A kollégáim meg is jegyezték: Te, hogy lehetsz ilyen, hogy csak dolgozol, és dolgozol, és dolgozol? Haza is csak akkor jöttem, amikor ünnepek alkalmával odakint is szünet volt. Majdnem négy évig gyakorlatilag semmi mást nem tettem, csak dolgoztam

– Megérte?

– Meg – mutat vadonatúj családi házára. – Nézze, itt van az eredmény. Ez volt a tervem, ezt akartam elérni, és úgy érzem, hogy most már egyenesben vagyok.

Tudniillik Lajos a Magyarországon keresett pénzéből meg egy kis szülői segítséggel házat épített magának, az alagsorban saját asztalosműhelyt hozott létre. A gépek már működnek, szinte naponta jönnek a kuncsaftok, sokszor alig győzi. Ráadásul magyarországi kapcsolatait sem szakította meg: egykori munkaadójának is bedolgozik, ha szükséges. És az újdonatúj családi házban gyermek csacsog.