Az erdélyi származású egyetemisták anyagi helyzetéről

Egészen sajátos az erdélyi származású magyarországi egyetemisták helyzete. Egy olyan, túlnyomóan intellektuális rétegről van szó, amelyik az évek során egyre inkább elvesztette addig élvezett előnyeit és kedvezményeit, és így egyre nagyobb erőfeszítésekre kényszerül az önfenntartás érdekében. Ezek az erőfeszítések nagyrészt az erdélyiek kitelepülését megelőzni kívánó magyar kormányhatározatokból és törvényekből származnak, amelyek megnövelték, adott esetben két- vagy többszörösére emelték az egyetem elvégzéséhez szükséges minimális összeget.

További nyomás nehezedik erre a rétegre a média és az RMDSZ részéről: mindkét közület inkább a magyar állam részéről nyújtott (jelképes) támogatásra helyezi a hangsúlyt a nyilvános kommunikációban, mintsem a hallgatók nehézségeire, ezért a médiát rendszeresen követő polgár nincs egészen tisztában az egyetemisták helyzetével. Aki viszont nem követi a médiát, azt elsősorban a fáma tájékoztatja, legtöbbször tévesen. A státustörvényhez és a „magyar igazolvány” hatásköréhez számos túlzó és alaptalan legenda fűződik – többek között az erdélyiek magyarországi tandíjmentessége –, s ezek alapján esetleg jogosnak tűnhet az RMDSZ gyakori tiltakozása a magyar állami ösztöndíjak ellen. Kérdés, hogy az ösztöndíj, jelenlegi formájában, képviselhet-e valóban jelentős, a tiltakozáshoz elegendő alapot adó vonzerőt. Az erdélyi hallgatóknak nyújtott magyar állami támogatás valós mértékéről pontosan tájékozódhatunk, ha fellapozzuk az évente megjelenő Felsőoktatási Tájékoztató friss kiadásait. A 2002/2003-as tanévben például 10 nappali tagozatos, 3 (magyarországi főiskolai oklevéllel már rendelkezők számára hirdetett) kiegészítő képzéses, 8 levelező tagozatos, másoddiplomás helyre kaptak az erdélyi diákok támogatást; ezt célszerű úgy lefordítani, hogy a leginkább támogatásra szoruló, legszélesebb célcsoporthoz, a frissen érettségizettekhez és alapképzésben részesülőkhöz elenyésző számú ösztöndíj jut el.  Az ösztöndíj elnyerésének feltétele továbbá egy írásos szerződés, melyben a hallgató vállalja, hogy a tanulmányai végeztével visszatér Erdélybe, különben kamatostól visszafizeti az odaítélt támogatás teljes összegét.

A hatályos oktatási törvény gyakorlatilag azt eredményezte, hogy az erdélyi magyarok – eltekintve a már említett kisszámú ösztöndíjtól – azonos besorolásba esnek a többi külföldivel, például a magyarul nem beszélő, ugyanakkor anyagilag hatványozottan előnyösebb helyzetű nyugat-európaiakkal vagy amerikaiakkal.

Mindezek eredményeképpen az erdélyi származású hallgatók tanulmányaik mellett pénzszerzésre kényszerülnek. Ami a magyaroknak és a nyugatiaknak zsebpénz, az az erdélyieknek kincs. Egy átlagos erdélyi családra roppant terheket ró a csemete magyarországi egyetemi élete: méltányos számítások szerint is évi félmillió forint a költségek alsó határa, de az általános tapasztalat inkább azt mutatja, hogy ennek gyakorta a két-háromszorosát kell tandíjra és minimális megélhetésre költeni. Vannak olyan különleges szakok is, mint például az orvosi, ahol az éves költségtérítés megközelíti a kétmillió forintot – ezek nyilván szóba sem jöhetnek az erdélyiek számára.

Aki teheti, a nyári szünet idején valamelyik nyugati országban vállal szezonmunkát, de a legtöbben év közben is dolgozni kénytelenek. A nagyobb városokban különleges diákszövetkezetek működnek, amelyeken keresztül elég tisztes keresethez lehet jutni; a gond csak annyi, hogy nem mindig akad megfelelő munka, és hétvégén, amikor a hallgatóknak erre a legtöbb ideje lenne, általában igen korlátozott a foglalkoztatottság. Mégis annak, aki úgy dönt, hogy törvényesen vállal munkát, és előzőleg beszerezte az adókártyát, érdemes ezeknél a szövetkezeteknél próbálkoznia, hiszen munka mindig akad, a keresetből mindössze három százalékot von le a közvetítő, és az adópapírokat is időben intézik. Leggyakrabban könnyű fizikai munkáról van szó: plakátolás, szórólapozás, címkézés – ennél megterhelőbb, piszkosabb, ám kifizetődőbb a raktársegédi vagy postai munkakör. Innen már munkabírás és matematika kérdése az egész: egy eltökélt, szegény egyetemista mindenképpen szakít magának heti tíz-tizenöt óra szabad időt, amit munkára fordít, és egy hónap múlva érkezik is az első, tizenöt–huszonöt ezres fizetés. Hétvégi munkával, nagyobb erőbedobással és tűréshatárral ennek kétszerese is elérhető.

A részmunkaidős kereset általában kőműves vagy gyorséttermi foglalkoztatottságot jelent, és magában hordozza a kockázatot, hogy a védtelen, diák feketemunkást egyszerűen nem fizetik ki a hónap végén. Igen kevesen vannak azok a szerencsések, akik valamelyik emberséges vállalatnál jutnak részidős munkahelyhez, a teljes munkakör pedig elérhetetlen álom az időhiány miatt. Munkát vállalni azért sem könnyű, mert a tanulói vízum erre nem jogosít fel, s amire nem jogosít fel, azt magától értetődően tiltja. A munkavállalás tehát, amellett hogy létfontosságú, még törvénybe is ütközik. Úgy is mondhatnánk, hogy mivel törvényesen nem dolgozhatnak – holott a valóságban erre fordítják szabad idejük nagy részét –, az erdélyi származású egyetemisták nem vendégmunkások, hanem munkás vendégek.

Leginkább különféle négermunkákkal lehet hozzájutni a szükséges összeghez. Sokan „ha már törvénybe ütköző, csináljuk nagyban” felkiáltással fognak hozzá. Az elmúlt évek egyik legfontosabb pénzforrása a csencselés: vonaton, menetrend szerinti buszjáratokon kalauzzal, sofőrrel egyezkedve hatalmas csomagokat küldenek haza, tele minőségi májpástétommal, csülökkel, sonkával, mosogatószerrel, amit az otthoniak 30–50 százaléknyi nyereséggel eladhatnak. Postafordultával már kialakul a klientúra, és pontos, számszerű megrendelést kapnak bizonyos árucikkekre. A budapestiek ezenkívül ruhákkal kereskednek a határ menti szlovák településeken; visszajövet elsőrangú szlovák sört hoznak, amin 100–200 százalékos haszonnal adhatnak túl a magyar fővárosban. Szegedről hasonló terepgyakorlatokra indulnak a Vajdaság irányába. Vastag arcbőr kell hozzá, de tény, hogy egyes diákok gitározni és énekelni állnak ki a városok idegenforgalom szempontjából aktív pontjaira, így Budapesten a Mátyás-templom elé vagy a Váci és Ráday utcák hosszában. Egy másik állandó jövedelem volt a diákigazolvány, amit el lehetett „veszíteni”, az igazoló címkét gőz fölött óvatosan eltávolítani, és ropogós ezresekért eladni az ezzel hivatásszerűen kereskedőknek. 2003-ra azonban ellentámadásba lépett az Oktatási Minisztérium, olyan sajátos jegyekkel látva el a címkéket, amik lehetetlenné tették azok széles körű fekete-forgalmát.

Ezek az apró szabálysértések általános és immár berögzült technikák. Vannak ezenkívül olyan diákok is, akik komolyabb alvilági ügyletekbe keverednek. Számukra a tandíjmentesség visszaállítása jelentené az egyetlen kiutat.

Mindemellett a munkás vendégek továbbra is ezrével tódulnak Magyarországra. Ennek oka az, hogy a romániai magyarság nemcsak hogy nem tért vissza a kommunista korszak előtti, viszonylag színvonalas felsőoktatási és kulturális intézményrendszeréhez, de továbbra is képtelen megfelelni a demokratizálódás feltételeinek: folyamatos korszerűsödés, az ideológia frissítése, a gondolkodás múltbéli ihletésű premisszáinak közelítése a jelen követelményekhez. Sok tehetséges erdélyi fiatalt az erdélyi tehetetlenségtől és szellemi stagnálástól való félelem űz Magyarországra.