Ki tudja, hányadik erdélyi generáció indul a munkás életbe onnan, ahol a leleményesség még mindig pénzt ér. Az első amerikások pár évszázada indultak az Újvilágba szerencsét próbálni. Szinte a mesék világára emlékeztet, de akkoriban úti céljukról édeskeveset tudhattak a merész vállalkozók. S mégis mentek.

Az 1900-as évek fordulóján már komoly hullámokról beszélhetünk. Sokan örökre elhagyták szülőföldjüket, mások viszont pár év változó szerencséjű dollárgyűjtési akció után hazaindultak, hogy a pénzt itthon kamatoztassák.

Ez a szellemiség azóta is élt. Faluhelyen – de nem csak ott – gyakran mesélnek a nagyapák az unokáknak a saját vagy barátaik amerikás éveiről. Akkor is legendás idők voltak ezek számukra, ha sokszor bányászként vagy vasgyári munkásként kellett küszködniük az óceánon túl.

S így érkezünk napjainkhoz. Egy más Amerikához, más emberekkel, új törvényekkel, de szinte változatlan szellemiséggel. Maradt az „ígéret földje”, és maradtak a korlátlan lehetőségek. Ebbe a világba csöppenhet bele újra a kelet-európai, ezúttal inkább egyetemista, ha részt vesz a kulturális csereprogramok valamelyikében. Kulturális csereprogram? A megnevezés rendkívül csalóka. Ismerkedésre és beszélgetésre is van idő, munkatársakkal vagy a tágabb környezettel, de a hangsúly másra kerül. Mindenki dolgozni megy, a lehető legtöbbet, mint az egy évszázaddal ezelőttiek. Mert megéri. Ilyen szempontból Amerika nem tartogathat meglepetéseket.

Első munkahelyemre indultam tavaly nyáron. Idehaza nem adódott lehetőség, mint egyébként sok egyetemista számára, hogy nyáron fizetett munkát vállalhassak. Feketén talán vállalhattam volna holmi fizikai munkát, de akkor már a nagyszülők támogatása megfelelőbbnek tűnt – arról nem beszélve, hogy egészségesebb volt a nyarat falun eltölteni. Ebben a környezetben a régi Amerikáról is hallhattam egyet-mást, hisz nagyszüleim falubelijei közül rengetegen találtak megélhetésre Pennsylvaniában és másutt az Újvilágban.

Ma Amerikából elégedetlen diák nem jön haza. Élmények és kereset szintjén többet aligha kaphat máshol a pályakezdő fiatal. A vállalkozás nehezét a kiutazáshoz szükséges összeg itthoni előteremtése képezi. Itthoni fizetésekből fél év alatt előteremteni 1400 amerikai dollárt: mágia ez a javából! Mihelyt összegyűlt az összeg, a vízumszerzés és repülés izgalmait kell legyőzni csupán. A repülőgépen kapott zavaros, az országban való leszálláshoz szükséges papírmunkán túl Amerika tárt karokkal vár. Hisz olcsó munkaerőt jelentek, szinte minimálbér ellenében végzek minden munkát. Hat-hét dolláros órabérrel kevés amerikai elégszik meg, nekik az nagyon kevés a megélhetéshez. Nekem ez az égi manna. Ezzel tisztában vannak az alkalmazók is, mert nyolc-kilenc dollárt már nagyon kevés egyetemista kap. Általában az amerikai fiatalok is ennyit keresnek, tehát diszkriminációról szó sincs.

Közös vonás bennünk és az amerikai munkásokban: alkalmazottak vagyunk. Ha a főnök gazember, akkor mindkét réteggel gazemberként viselkedik, ha viszont a menedzser fontosnak találja, hogy a munkahelyen jó hangulat uralkodjon (a megfelelő eredmények érdekében), akkor mindenkivel egyformán jól fog bánni. Él a munka kultusza, de az emberek különbözősége gyakran meglepő hozzáállást eredményez a munkával szemben. Míg a főnök jelen van, addig az üzletvezető nem enged magának vagy az alkalmazottaknak szusszanásnyi időt. Mihelyt a főnök kilépett az ajtón, mindenki – az amerikai helyettest beleértve – lazán veszi feladatát.

Jómagam egy igen civilizáltként ismert térségbe kerültem. Michigan állam északi részén, Mackinac szigetén egy biciklikölcsönzőben dolgoztam főállásban, majd egy hónapot eladóként. Ha túlbuzgóságról adtam tanúbizonyságot, s a megszokottnál alaposabban letöröltem reggelente a kerékpárokat, akkor a kollégák diszkréten rám szóltak, hogy „lazítsak”, úgysem érdekel az senkit. Sokan el sem tudják képzelni, hogy nem minden főnök olyan stresszes, mint az övék, míg el nem kerülnek egy második munkahelyre, ahol kellemes hangulat uralkodik. Ilyen helyeken jólesik a túlórázás is, mert az nemcsak pluszpénzzel jár (másfélszeresen fizetik), hanem élvezhető is. És ez meglátszik például a kiszolgálás minőségén, ha mondjuk vendéglőről van szó.

Amerika sohasem volt tejtől-méztől áradó, paradicsomi vidék, ahogy egyesek buja képzeletében él. Ott is túljárnak az ember eszén, ha nem figyel, sőt sokszor még akkor is, ha odafigyel. A szigeten 1906-ban betiltották a gépjárműforgalmat, így ló és kerékpár helyettesíti (sikeresen) a négykerekűeket. Rendőrség persze ott is van, így közelképedésre megtörténhetett, hogy kerékpáros gyorshajtásért négyszer akkora büntetést fizetett szegény spanyol kollégám, mint ha a szabálysértés gépkocsival történt volna az autópályán. S aztán mire való a huszonegy éven aluliak alkoholtilalma, ha az érintettek közül csak az nem iszik, aki nem akar? Sőt valószínűleg a tilalomnak tudható be, hogy amikor italhoz jutnak (ezt valóban nem lehet megakadályozni), akkor a citromos vodkát részesítik előnyben, mert a „kívánt hatás” eléréséhez jóval kevesebbet kell belőle inni, mint például a sörből. Ami egyébként is csapnivaló, és csak 2–3 százalékos az alkoholtartalma. A rendszer visszásságait hosszadalmasan sorolhatnám...

Honi tájakról szóltam az imént. Ha a táj nem is, azért a honi emberek jelen vannak. Rengeteg a romániai egyetemista, s olyannal sem kizárt a találkozás, aki hasonló kulturális csereprogrammal jutott ki az Államokba évekkel ezelőtt. Aztán ottmaradt. Alkalomadtán tizenkét személyes nagycsaládot szolgálhatsz ki, s ha odafigyelsz, akkor hallod, hogy a rendelést románul beszélik meg. Magyar szót már jóval ritkábban hallani a szigeten.

S ha már nyelvekről esett szó... Mielőtt elindultam Amerikába, hallottam a spanyol nyelv előretöréséről. Sok a dél-amerikai bevándorló, s ez a réteg kitartott anyanyelve mellett, mivel a sokadik generáció is a spanyol nyelvvel nőtt fel Amerikában, nem pedig az angollal. S történt ez az északi államokban, nem a mexikói határon fekvő Texasban vagy Kaliforniában, ahol már a lakosság szinte felét teszik ki a hispánok. Bizonyos térségekben szinte-szinte második hivatalos nyelvként lehet használni a spanyolt. Valójában a gazdaságban látszik leginkább a hatás, mert a termelőket nem zavarja az, hogy angol helyett spanyolul kell a vevőhöz szólniuk. Az utak mentén gyakran látni (csak) spanyol nyelvű reklámokat, hirdetéseket. A telefonos távolsági hívásokhoz szánt kártyákon a spanyol nyelvű felirat után jön csak az angol, mintegy jelezve, hogy a felhasználók többségét kik teszik ki. Északkeleten is.

A külföldi munkások közt két nemzetiség teszi ki a döntő többséget: a már említett mexikóiak és a jamaicaiak. A mexikóiak jelentős része csak az utóbbi években rendezte jogi státusát, és tartózkodik törvényesen az Egyesült Államokban. A rendezést egy szövetségi törvénynek köszönhetik, mely szorgalmazza, hogy állami nyilvántartásba kerüljenek (s jobban ellenőrizhetők legyenek az egyre gyakoribb gyilkosságok miatt). Jamaicával államközi megállapodást írt alá Amerika, s ennek a lehetőségeit kihasználva nagyon sok fiatal dolgozhat az Egyesült Államokban. Az ő esetükben nem kizáró jellegű követelmény, hogy az illető egyetemista legyen, viszont a jamaicai alkalmazottak jóval inkább ki vannak téve a főnökök szeszélyeinek, mert munkaszerződésük az adott munkaadóhoz köti őket. Ha a munkáltató meneszti a jamaicai vendégmunkást, akkor el kell hagynia az országot is, nem kereshet más munkahelyet. Egyébként jellemző a jamaicai közösségre, hogy nagyon összetartó, kölcsönösen segítik egymást. Azok, akik vendéglőkben dolgoznak, félreteszik a megmaradt ételt, és munkaidő után elosztják rászoruló honfitársaik között. A filmekből ismert zenés-énekes miséket itt is heti rendszerességgel megtartják, legtöbbször jelentős számú közönség előtt, amely főleg az európai munkásokból verbuválódik. Számunkra ez az eksztatikus misézési szokás kihagyhatatlan újdonságot és élményt jelentett. Ezeken a csütörtök esti miséken kívül volt még egy fő tevékenységük a Karib-tengerieknek: a gyűjtögetés. Ami limlomot, bútort vagy bármilyen, még használható tárgyat kidobnak az amerikaiak, azt a jamaicaiak villámgyorsan eltüntetik. A szigetről hetente indul hajó, amin az összegyűjtött vagy az üzletből akciós áron megvásárolt árut hazaküldik, úgymond „postázzák”. Ilyen gyakran – és zsákszámra – vásárolt áru például a liszt. Vállalkozók gyűjtik konténerekbe, s hajón juttatják át a Karib-tengeren. Hozzájuk képest a kelet-európaiak legföljebb emléktárgyakat visznek haza. De amint több beszélgetésből kiderült, a mi helyzetünk elégedetlenségeink ellenére is sokkal jobb a náluk uralkodó gazdasági-szociális állapotoknál.

A szigeten létezik egyfajta összetartás a kb. kétszáz európai között. Talán a legszorosabb kapcsot a labdarúgás képezi: hetente egyszer találkozhatnak lányok-fiúk. Ilyenkor a nagyvállalatok vagy a jamaicaiak ellen játszik a hirtelenjében összeállt gárda, rendszerint ki is kapva a fürge jamaicaiaktól vagy a már összeszokott vállalati csapattól. Amerikai mindkét csapatban kevés akad, aki viszont beáll focizni, az európaiak számára meglepően jól kergeti a pöttyöst.

Más találkozási alkalmak a péntek esti szeretetvendégségek voltak, ahol rendre egy-egy szigeti vállalkozó biztosított kétfogásos vacsorát minden munkásnak. Azoknak, akik otthon nem adták főzésre a fejüket, ezek a vacsorák jelentették a heti egyetlen meleg és finom ételt. Máskor, mikor a turisztikai szezon végén ezek a vacsorák elmaradtak, a baráti kör akcióba lépett, s minden náció elkészítette jellegzetes főztjét. Spanyol lakótársam Valencia vidékéről tortilla de patatasszal rukkolt elő, ami nagyjából pörkölt hagymában megforgatott burgonya. Ehhez ő roston sült borjúhúst párosított volna, de rost hiányában a teflonsütőnek nőtt a becsülete. Lengyel kollégám és barátnői már merészebbet vállaltak, s ázsiai hangulatú zöldséges rizzsel hozakodtak elő, csirkehús kíséretében. Magyarként nem kellett jellegzetes eledelünkről sokat mesélnem, inkább arra fektettem a hangsúlyt, hogy meggyőzzem az asztalnál ülőket arról, a helyes ejtés a közhiedelem ellenére „gulyás”, nem pedig „gulás”.

A szigeten szokássá vált a déli sziréna fél percig tartó fülsüketítő „szerepeltetése”. A 2001-es szeptemberi terrortámadások egyéves évfordulóján is pontosan délkor szólalt meg a berendezés. Ezután viszont – az európaiak meglepetésére – és más városokkal ellentétben... többé már nem búgott fel a sziréna. A szigeten megemlékező istentiszteletre került sor csupán. Az emberek ugyanúgy dolgoztak tovább, mint más napokon. Néhány látogató viselt csak amerikai lobogóval díszített pólót vagy baseballsapkát, de a megemlékező tévé-közvetítéseket már alig követték a szigetlakók. Az embereknek szemmel láthatólag elegük van már a megemlékezések gigantikus előkészületeiből, s inkább magukba fordulva ünnepelnek.

Amerikát látni kell, bosszúságait megtapasztalni. Képzeljük csak el: nyugodt szabadnap, az ember kipihenheti az előző hat nap fáradalmait. Aztán úgy dönt, kimegy sétálni. Nem lehet, zuhog az eső, mintha a közeli tó készülne a szárazföldet ellepni. Ha már a házban kell maradnom, akkor legalább a Wass Albert-könyvet olvassam el. Aztán jön a csapás: a város szennyvízrendszere nem bírja a zuhét, és az alacsonyan fekvő házakban apokaliptikus kép alakul ki: lefolyókból, vécéből özönlik vissza minden. Pár perc alatt bokáig ér a szennyvíz, és a tetején ott lebeg a borzalom. Két órán át ömlik kifelé, visszafelé minden, hordani kell az elázott szőnyeget, menteni a bútort, vederrel merni a vizet, s aztán légárammal szárítani a tönkrement cementet két teljes napon át. S a nyarat ugyanabban a házban tölteni.

Ideje hát belépni (vagy éppen ott lakni) a jellegzetes fehér faházak egyikébe, ahol esetleg egy harminc éves befőttesüveg antik tárgynak számít. Már szokványosnak találni azt, hogy te légy a társaságban a kevés fehérbőrű egyike, míg körülötted fergeteges jamaicai mise zajlik. Eligazítást kérni a Baywatch–ból ismert rövidnadrágos egyenruhában sétáló rendőrtől. Szájtátva lépni a New York-i Times Square-re vagy a chicagói Sears Tower árnyékában álldogálni. És reggelente a kollégákkal hörpölgetni a félliteres poharakból a kávét, majd gőzölgő almás pitét enni utána.

Míg odakint voltam – és utána is –, leveleztem barátaimmal, társaimmal, ebből következik egy kis ízelítő.

– Hasonlított a „te Amerikád” a filmekben látottakhoz?

– Hogy milyen kép alakult ki bennem? Hasonlított, csak még élesebben látom a jellemzőket, mint a filmekből érzékelhető. A más-más kulturális hátterű és színű emberekkel, akik mind-mind ugyanolyan kis faházikókban élnek, amiben egy harmincéves befőttesüveg már antik tárgynak számít, és ahol úgy körülrajonganak egy szűkös faépületet, ami állítólag a világ első hoteljei közé tartozik... Ebben is értéket tudtam látni, főleg miután meggyőződhettem a márvány grandiózus hatásáról a római Szent Péter-bazilikában. Félreértés ne essék, ezt nem sznobizmusból mondom.

– Talán volt, talán nem elvárásom Amerikától… nem emlékszem, nem igazán volt jelentős az eltérés. Kihívásnak vettem, és látni akartam a NAGY Amerikát. Meg is mutatott magából valamennyit, és ez az élmény pozitív. Fontos volt, hogy pénzt keressek, de nem ez számított elsődleges célkitűzésnek. Fontosabb volt, hogy olyan helyen dolgozhassak, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, és olyan emberekkel kerülök kapcsolatba, akiket kedvelek. Mindez szerencsémre összejött, mégis naponta éreztem honvágyat.

– Milyen elvárásokkal indultál itthonról, és ehhez képest mit kaptál odakint?

– Tetszett a munkahelyi légkör, a főnök nem úgy beszélt velünk, hogy közben mindenképp éreznünk kellett volna, hogy ő allmighty, hanem inkább úgy viselkedett, mint egy idősebb barát. Ami egyébként jellemző, az a teamwork. Nagyon összetartottunk. Ez csak akkor változott, amikor származási helyről beszéltünk: sajnos volt egy kis különbségtétel a nyugat- és kelet-európaiak között az előbbiek részéről, de ez csak néhány extrém esetben. Amúgy az amerikaiak a romániai helyzettel nem nagyon vannak napirenden. És hogy nekem milyen elvárásaim voltak induláskor? Nem voltak elvárásaim. Ez rossz (vagy talán nem is annyira megvetendő) tulajdonságom: ha valahova külföldre megyek, megpróbálok különösebb elvárások nélkül belevágni a dologba, így aztán minden apró jót sokkal jobban értékelek. Egészében véve a benyomásaim jók, minden tökéletesen alakult, talán még jobban, mint képzeltem volna.

– Hogy érezted magad az idegen környezetben?

Ami tetszett Amerikában, az, hogy tényleg a lehetőségek hazája, a korlátlan lehetőségeké. Végül is minden adott, amire gondolnál, és amit kipróbálnál, de nem paradicsom az a föld, ahogy sokan képzelnék, ott is vannak lerobbant szegénynegyedek, amelyek pont olyan veszélyesek, ahogy a filmek tálalják (ezt személyes tapasztalat alapján állíthatom). Aztán vannak glamorous gazdag negyedek, békés körzetek, amilyeneket csak a middle class tud kiépíteni. Alapvető különbségek nincsenek köztük és köztünk. Náluk is pont úgy akarni kell, dolgozni azért, hogy mindent meg tudjál venni, amire vágytál, amire szükséged van.

– Amerikában kapcsolatba kerültél-e magyarokkal? Voltak-e beilleszkedési gondjaid?

Amerikai magyar nem volt a környékemen. A munkahelyemen találkoztam egy szlovákiai fiúval és a barátnőjével, akikről legnagyobb örömömre kiderült, hogy magyarok. Ők is international studentként kerültek ki Amerikába. A konyhán, ahol dolgoztam, a szakács úgy emlékezett, hogy nagyapja Magyarországról származott, és magyar neve is volt. Az övé már nem magyar, és egyáltalán nem beszél magyarul. Természetemből fakadó közvetlenségemmel hamar barátokat szereztem. A munkaadóm is barátom volt, mindent megbeszéltünk, Ő elmondta, mit vár el tőlem, és én megpróbáltam megfelelni elvárásainak. Úgy éreztem, sokat tanulok tőle. Sosem dirigált. Barátaim tapasztalatai persze nem minden esetben hasonlóak. Az általános vélemény az amerikai munkaadóról így hangzik: az amerikaiak élete, a mindennapok szürke folyama annyira rendszerezett és korlátolt, hogy innen nincs kitörési lehetőség. Ha sikerül amerikai módra beilleszkedni valakinek a rendszerbe, akkor semmi gond, de ha nem, folyamatosan kiszolgáltatottnak érzi magát.

– A többi kelet-európaival milyen volt a viszonyod (lakó- vagy munkatársakkal)? Ők mennyire ismerték a romániai helyzetet? Gyakrabban jártak-e az Államokban, mint mi?

Akiket én megismertem, mármint a kelet-európaiakat, azokról folyamatosan az volt a benyomásom, hogy valami nagyon nagy életproblémájuk van. Nem tudom ezt másként elmagyarázni: mindig szomorúnak tűntek, kedvetlennek, márpedig abban a környezetben, ahol mindenki mosolyog rád, szinte idegesítő, ha egyesek folyton sírnak-siránkoznak (kelet-európai módra), aszongya hogy: „Annyit dolgozom, olyan fáradt vagyok, s még sincs pénzem.” Irigyek voltak, de utólag visszatekintve arra az élethelyzetre, lehet, csak nekem tűntek ilyeneknek. Nagy többségükben oroszok, litvánok és bolgárok voltak. Nagyjából mindegyiküknek az első alkalom volt Amerikában. És mindegyikük maximálisan a keresetre, az egyre jobb munkalehetőségekre összpontosított. Romániáról? Nem igazán akadt alkalom, hogy politikáról beszéljünk, nagyjából azt tudták rólunk, a mi helyzetünkről, ugyanolyan tálalásban, mint az amerikaiak: Transilvania, Dracula.

– Az amerikaiak hogyan viselkedtek veled szemben?

Dolgoztam szállodában, vendéglőben, konyhán… szóval kipróbáltam mindent, ami a diákok számára alkalmas. Sehol nem tapasztaltam azt, hogy hátrány volna európainak lenni, főleg munkásként. Az amerikaiak tisztában vannak azzal, hogy alig több, mint minimálbérért senki sem vállalná a ránk bízott munkát. Szükségük van a szezon-munkaerőre, amit a WEUSA stb. irodák biztosítanak. Általános amerikai vélemény, hogy az európaiak szabadelvűbbek. Ahhoz a szabad, mindenre hajló gondolkodásmódhoz képest, amivel a nyugat-európai rendelkezik, talán tényleg túl sznob az átlagamerikai. Tudnak saját korlátaikról, és talán ezért tartják nyíltabb világnak Európát. (Ami aztán fordítva is igaz.) Azonban a kelet-európaiakra általában azt mondják, hogy szomorúak. Ebben a tekintetben maximálisan osztom a nézetüket.