Furcsa érzés kerít hatalmába, rögtön a cím leírása után. Tudom, hogy ez a változat, amit én szeretnék a történet fölé írni, pocsékul hangzik egy magyar nyelvű írás címeként. Méghogy „GOD BLESS AMERICA!” Csakhogy ez a szlogen szerepel szinte mindenhol Amerikában, családi házakban, zászlókon, autókon, egyszóval szinte mindenütt ezt látni, olyan, mint Kolozsváron a piros-sárga-kék mánia.

Az én nagy történetem úgy kezdődött, hogy menni akartam, mint mindenki más, el innen, az Államokba, szerencsét próbálni. 2001 őszén beállítottam egy céghez, de elsőre nem sikerült, mert problémás volt a diákigazolványom (mai napig nem tudom, miért), és mert „még nem tudsz eléggé angolul, talán jövőre”. Nem vagyok az a típus, aki hagyja letudni magát ennyivel, éppen ezért néhány ismerőssel valamikor áprilisra elkészítettük az újabb jelentkezési lapot, amit el is fogadott egy másik cég. Itt minden ment, teljesen OK volt a dolog egészen a vízumig. A gondok azzal kezdődtek, hogy magunknak kellett mennünk a konzulátusra. Aztán néhány hét iszapharc után valamikor július 25. körül megkaptam a vízumot, amit annyira vártam (holott társaim közül sokan már egy hónapja kinn voltak). Első ránézésre úgy tűnt, minden el van intézve (munkahely, szállás). Az első repülést, ami Párizsig tartott, ha túléltem, akkor már semmi újat nem tudott nekem nyújtani egy repülőgép.

Érdekes érzés, amikor székely-paraszt fejjel az ember intelligenskedik, valahogy nagy várattatások után sikerül felülnie arra a gépre, amiről meg van győződve, hogy a világ legbiztonságosabb járgánya. Aztán, amikor elindulhatott a szerkentyű, elkezd recsegni-ropogni minden, olyan ez, akár egy földrengés. És ez nem vicc, az ember hallja (és látja), hogy nyikorognak a szárnyak a motor löketének függvényében, egész addig, amíg az a bizonyos rezgésinterferencia el nem tűnik – a fizika törvényei szerint. A repülésben tehát nem találtam semmi izgalmasat, maximum azt, hogy lehetett látni felülről Párizst, aztán nyolc óra múlva New Yorkot. Szép hely New York, de nem nagyon tér el attól, amit bárki láthat az amerikai filmek sűrűségében. Ahogy a gyergyói székely első ránézésre mondaná: „Egy kiépített tófészek tele autókkal és emberekkel.” Éjszaka madártávlatból pedig úgy néz ki, mint a Tejút összefüggéstelen, színes csillagképekkel.

Az igazi kellemetlenségek akkor jelentkeztek, amikor kiderült, hogy mivel késett a vízum, minden elúszott. Egy erdélyi srácnak kellett volna a New York-i JFK-n várnia, vagy legalábbis telefonon irányítania a leendő munkahelyre, de nem jött, és elérhetetlen, utolérhetetlen volt. Ezt szerintem tudták előre, mert adtak egy másik számot is, mondván: „Ez itt Ed telefonszáma, ha valami gond van, hívd föl, ő majd segít.” Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nem túl kellemes érzés, amikor mindenkit várnak táblákkal stb., és te ott szobrozol másfél órán át, aztán senki sehol. Elővettem tehát Ed telefonszámát, és el is kaptam kb. 20 perc próbálkozás után. A hang elmesélte (érdekes angol kiejtéssel), hogy „sorry”, de nem vagyok New Yorkban, te kellene hozzám gyere.

A megadott hely Atlanta volt, és én mit sem tudván az amerikai térképről, fölültem egy Greyhound buszra este 11-kor, és meg is érkeztem másnap este 8-ra. Útközben megállapítottam, hogy az amerikaiak nem igazán kíváncsi természetűek. De gyakran beszédbe elegyednek teljesen semleges témákról. Kedvencük a táj szépsége vagy az, hogy honnan való vagy. Ha viszont őrült módjára csak ülsz egyedül a buszon, még rád se néznek, nemhogy megkérdezzék: ül-e valaki melletted?

Atlantába érkezve ismét szobroztam egy órát, akkor kijött egy alak, aki miután elnézést kért, hogy először oroszul szólalt meg, elvitt egy szállóba. Azt mondta, majd másnap hoz telefonszámokat munkaajánlatokkal. Reggel épphogy fölkeltem, ott volt a figura, és kész tények elé állított: vagy keresek helyben magamnak munkát egyedül, vagy pedig megyek vele Floridába egy másik kollégájához dolgozni, ahol ugye „many students workin’”. Nem tudom, ki mit választott volna, de én azt gondoltam, hogy ha ez az alak itthagy, és nem segít semmiben, ki tudja, mikor kapok melót. Összeszedtem tehát magam, és beültem az autójába, abban ült az anyja is. Róluk hamar kiderült, hogy oroszok, és hogy a férfi nem Eduard vagy Edward, ahogy én először gondoltam, hanem Ednya. Lényegtelen. Nem zavart különösebben, hogy végig oroszul tárgyalt telefonon is, de az már igen, hogy amikor este átvett a kollégája, az is oroszul dumált. Ennek Slava volt a neve.

Különösebben nem idegesített az oroszok jelenléte, sem személyük. Amúgy nincs is semmi bajom az oroszokkal. Csak az ember, ha már a tengerentúlra ment dolgozni, ne gazdagítson holmi kelet-európait, aki mások bőrén hízik. Utolsóként érkezve a már ott lévő csoporthoz, beraktak egy házba négy lengyel lány közé, ami első hangzásra nem rossz képlet, de ők sem tudtak rendesen angolul, én pedig angolul sem beszéltem rendesen – nemhogy lengyelül. Érdekes a lengyelek helyzete Amerikában. Az összes ember, akivel odaát találkoztam (külföldi, amerikai egyaránt), utálta az „élősködő lengyeleket”. Nekem viszont teljesen pozitív véleményem volt a lányokról. Mind a négyen egyetemisták voltak: Katja, Agnyeszka, Renata és Jolanda, nekik is csak nyári meló volt az egész amerikai kiruccanás. A különbség csak az volt köztünk, hogy ők azért dolgoztak, hogy tudjanak odakinn vásárolni, bulizni. Ezért aztán én is rengeteg pénzt költöttem, ameddig velük voltam.

Ameddig kapcsolatba nem kerültem velük, azt hittem, Lengyelország valahol Bulgária és a többi hasonló balkáni ország szintjén áll... Az említett kommunikációs problémák miatt beszéd helyett maradt a hagyományos mutogatás, mekegés-makogás, illetve szem- és gondolatolvasás. Néhány nap múlva kaptam munkát a közeli Hilton szállóban, és úgy mint mosodásnak nem ment rosszul sorom. Csakhogy ez komoly hely volt, és nem ment úgy a munka, hogy késve érkezünk – hamarább lépünk le. Nekem pedig ezt kellett művelnem, mert a lányok hamarabb végeztek, és egy autónk volt. A negyven mérföldet nem olyan egyszerű naponta megtenni. Reggel mindig késtünk, így aztán már az első héten vettünk egy autót.

Az orosz a lehető legtöbb dologban átvert. Az autót megvetette olyan címen, hogy majd visszaadja a pénzt a végén. Roncs volt, és nap mint nap elromlott. A három hét alatt három helyen laktunk, mert vagy kirakott a házból a tulaj, vagy nem fizették a számlákat, és villany, illetve víz nélkül maradtunk. Ennek ellenére mindenkitől elkérte a 200 dollárt – függetlenül attól, hányan laktak a házban (olyan ház is volt, ahol tizennégyen zsúfolódtak össze). A munkámért óránként hét dollárt kaptam, és nem lehetett túlórázni sem, csak heti negyven órát engedélyeznek, akárcsak az amerikaiaknak. Így azzal teltek a napjaim, hogy fölkeltem hétkor, beértem dolgozni nyolc-kilenc körül, majd öt-hat tájékán vége is volt a napi menetnek. Egyszerűen lehetetlen ilyen körülmények között eleget dolgozni vagy ún. part time job-ot vállalni. Estére már nagyon kevés dolgot lehetett művelni.

Így buli bulit ért, „ismerkedés az Államokkal” címen. Az amerikai fiatalok nem nagyon dolgozhatnak többet napi négy óránál, és minket is így kezeltek. Volt néhány rendes srác közöttük, de megjegyzem, csakis a feketék sorában. Ők segítettek nagyrészt mindenben, ha valami hülyeséget mondtam, rákérdeztek, hogy mit akarok mondani, és kijavítottak. Nem nevettek ki, mint a fehérek. Nem találkoztam odakinn olyan fehérrel, aki hívott volna egy buliba vagy klubba, de ez nemegyszer előfordult a fekete srácoknál. Az amerikai ember segítőkész, de csak felszínesen, nincs az az ember, aki ne venne komolyan, de tudni kell róluk, hogy egyáltalán nem érdekli őket semmi, csak saját maguk. Mindenkinek beköszönnek a szokásos hellóhogyvagy stb. dolgokkal, miközben látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem érdekli őket a dolog. Amúgy abszolút nem csodálkoznak el azon sem, ha nem beszélsz angolul: megszokták ők már ezt mexikói, Fülöp-szigeteki stb. sorstársaink révén.

Amikor megkaptam az első csekket, kiderült, hogy nem én vagyok a munkavállaló, hanem az orosz veszi föl a melót, és a tízdolláros órabérből leüt hármat azért, mert a nevet adja mindehhez. Mintha nekem nem lett volna érvényes munkavállalási engedélyem vagy saját nevem! Így az előre kiszámolt 450–500 dollár helyett kaptam 220-at. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: elég volt a Hilton kajájából, a lengyel csajokból, az orosz lekezelő dumájából. Kikértem a pénzem, ami még benn volt a visszamenő két hétre, az autóból a részem, és fölhívtam az egyik barátomat, aki Columbusban volt. Addig csak azért nem hívtam, mert meg akartam mutatni, hogy később mentem, de pont annyit fogok keresni, mint ő.

Nagy felháborodva kiadták a jussomat, és végre szabad voltam, hogy utazhassak Columbus Ohióba huszonnyolc órát, és ott se legyen semmim a szálláson kívül. De legalább a magam ura vagyok, gondoltam, és kihasználom a munkavállalási engedélyemet, és nem holmi oroszoknak dolgozom Amerikában. Igen, ez így szépen hangzik, csakhogy már jócskán benne voltam az augusztusban, és bárhol is kerestem a munkát, mindenhol azt nézték, hogy még két hónapot sem tudok hivatalosan dolgozni. Nekik viszont hosszú távú munkaerőre volt szükségük. Így eltelt ismét két hét azzal, hogy becsületes munkát kerestem. Közben itthonról is adtak telefonszámokat, kinn élő magyarokét, hátha ők tudnak valamiben segíteni. De senki sem tudott segíteni. Így aztán maradt két választásom.

Volt egy bizonyos Jarek nevű figura, aki minden idegent fölvett dolgozni, de szinte rabszolgaként dolgoztatta embereit. Nem adott fizetést, csak a három hét után (odakinn viszont mindenkinek hetente vagy kéthetente fizetnek). Az ő nevén dolgoztak, akiket fölvett, és annak ellenére, hogy hét dollár a minimál órabér, ő 5,5–6 dollárt adott. Akkor mentek melózni, amikor hívta őket (éjjel-nappal, ha kellett, viszont ha nem mentél bele ebbe, akkor hetekig-hónapokig nem hívott), és mindent meg kellett csinálni úgy, ahogy ő parancsolta. Az emberek dolgoztak neki hűségesen autómosóban, szállodai szemétszállítókban, mosodákban, legjobb esetben housemanként takarították a szállodai szobákat, mert illegálisan voltak odakinn – vagy pedig turistavízummal. Ez a Jarek lengyel vállalkozó volt, aki mindenkit átvert már, aki általa került munkába (illegálisan). Persze Jarek sem egyedül „dolgozott”. Az emberek begyűjtésében szerepet vállalt – többek között – egy magyar fiatalember is, bizonyos Széchényi P., aki által került Ohióba két barátom is (miután legombolta róluk a közvetítési díjnak megfelelő háromszáz dollárt koponyánként).

Engem ez a két elkeseredett barátom várt Ohióban, akik már leléptek a Jarek-szolgaságból, és munkát kaptak egy nagymenő cégnél, és épphogy egyenesbe jutottak. Ők már ismerték az ott összeverődött magyar társaságot (itt el kell mondanom, hogy széthúzóbb népség nincs a világon a magyarnál). Szerencsére befogadott lakótársnak két pesti srác egy kétszobás lakásba – harmadik személynek. A dolog érdekessége az volt, hogy mindketten Jareknak dolgoztak, és én nem. Jogosan kirakhatott volna Jarek egy esetleges ellenőrzéskor az általa a munkásainak bérelt házból. De megúsztam, sőt megúsztuk, mert a két társam is odaköltözött ideiglenesen hozzánk. Így már öten laktunk ugyanabban a házban.

És volt még egy másik amerikai állampolgár, akinek a neve sokat elárult kilétéről: Igor, akinek nagymenő építkezési, felújítási cége volt, hivatalosan dolgozott neki néhány amerikai polgár, illegálisan pedig néhány tucat orosz, cseh, ukrán és más náció. Ő volt a másik választási lehetőség. Mint ilyen a becsületesebb: akkor fizetett, amikor kértem, és ha akartam cashben, ha nem, akkor csekken. Nála órabérre végezték a javítási munkákat az emberek (hét-kilenc dollárért), a szobafestést pedig lakásonként fizette (kétszobást ötven-hatvan, a háromszobásat hatvan-hetven dollárral honorálták a munka mennyiségétől, milyenségétől függően). Igor mindenkit fölvett, aki értett valamihez, én pedig őt választottam, és kiadtam magam profi szobafestőnek, majd később csempézőnek, asztalosnak stb. Igor már elég jól, szinte teljesen legyűrte tipikus „rrrrrussian” akcentusát, és eléggé komolynak tűnt. Első ránézésre elhitte rólam, hogy jól dolgozom, de azért összerakott kezdési időre két cseh szakival, hogy majd velük belejövök hamarabb az ottani munka fortélyaiba. Ez így is volt, csak meg kellett neki ígérnem, hogy veszek egy autót, hogy ne kelljen ő vagy a csehek szállítsanak mindig a munkahelyemre. Ezek után megkérdezte, hogy mennyi ideig akarok maradni az Államokban. Ráéreztem, hogy nem venne föl, ha csak rövid időt mondanék, így azt feleltem, hogy kb. tavaszig.

Elkezdtem tehát dolgozni az Államokban napi nyolc, tíz, tizenkét órát, amennyit a csehek dolgoztak, mert itt sem volt szállításom. (Tudni kell azt, hogy Amerikában nem létezik olyan, hogy tömegközlekedés a kisebb varosokban. Ha netán van is, óránként-kétóránként járnak a buszok, és csakis a főutakon.) Elég az hozzá, hogy sorsom jobbra fordult, leszámítva azt, hogy szeptember 26-án kezdtem el Igornál dolgozni, és mindössze október 15-ig szólt a vízumom. Ez azt jelentette, hogy ha nem érdekelt volna, mi van itthon az egyetem tájékán, maradhattam volna maximum november 14-ig. El lehet képzelni, mennyit hajtottam, ahhoz, hogy kijöjjön az a kétezer dollár, amivel kijutottam az Államokba. A barátom tizenöt  percre lakott tőlem, ám olyan hét is volt, hogy nem találkoztunk, mert ő is, én is dolgoztunk.

Eltelt némi idő, aztán érkezett egy e-mail két elkeseredett hazánkfiától, akik tudomásom szerint jó helyen dolgoztak, és jól is kerestek... Valami építkezésről volt szó, és hogy rövidítsem a sztorit: egy Erdélyből kikerült figurának dolgoztak, akinél senki sem maradt sokáig, csak néhány napig, a fizetés és a munka minősége miatt. Ezek a fiúk azt adták elő nekem, hogy jól kerestek ott, de utolsó levelük már arról szólt, hogy: „Kérlek, please stb., szerezz valami munkát nekünk, bár néhány hétre, mert kirúgtak, amikor a bérünket kértük.” Segítettem rajtuk, és meghívtam őket magamhoz, mert így nekem is könnyebb lett az autóvásár, és könnyebb dolgozni ismerősökkel. Ettől kezdve aztán nagyon ráhajtottunk, hogy jöjjön ki az autónk ára, majd az üzemanyag. Amikorra sikerült volna tényleg egyenesbe jönni és haladni a melóval, Igor megkért, hogy ha már adott nekünk szerszámokat és munkát, legyünk szívesek, vegyünk egy nagyobb autót. Na ettől a perctől újabb pokol kezdődött. Szinte mindennap jött az autókérdéssel, mi pedig a napokat számoltuk, hogy még mennyi van a repülőig. Nekem akkor még tíz nap volt hátra, a srácoknak pedig tizenöt, aztán ebből lett egy kisebb probléma. Nekem le kellett lépnem olyan címen, hogy rosszul van a nagynéném Kanadában, és muszáj meglátogatnom.

Be kell látnom így utólag, hogy nagyon rendes volt Igor: az utolsó centig kiadta a pénzem azzal, hogy egy héten belül megjelenek. Az autót viszont nem akartam eladni, mert akkor rájött volna a turpisságra. Hagytam, hogy a fiúk majd eladják, és hozzák a részemet képező kétszáz dollárt. Sikeresen leléptem, hazajöttem – épphogy egyenesben, veszteség nélkül –, de a srácok Igortól már csak csekk formában kaptak fizetést az utolsó öt-hat napra. Amint leléptek, visszavonta a csekket, és ahelyett, hogy ezerszáz dollár lett volna a számlán, volt mínusz húsz! Efölött én nem igazán keseredtem el, mert elmagyaráztam nekik, hogy azzal a pár nappal nem fognak sokat nyerni. Az igazi probléma abból adódott, hogy az autónkat nem tudták eladni egy nap alatt. (Ami valahol evidens is!) Rábízták egy közös ismerősre eladás céljából. Persze neki sem jött össze a vásár, de azzal biztatott, hogy „majd jöttök jövőre, és akkor jó lesz”. Arról nem sokat beszélt, hogy amikor ott marad gazda nélkül egy autó, pár nap múlva elviszik, és amikor ki kell váltani, leperkálsz húsz dollárt a szállításért, majd napi ötöt a megőrzésért. Nem tudom, kinek fogja megérni valamikor kiváltani egy hatszáz dollár értékű autót n+1 ezer dollárért.

Így úsztam meg én Amerikát. Anélkül jöttem haza, hogy nagyobb veszteségem lett volna, vagy esetleg vágyódtam volna az ottmaradásra. Ott élni teljesen más dolog, mint bujkálni. Nekem nem kell senkinek sztorikat mesélnie, jól láttam: van olyan, akinek elsőre bejön, de sokan csak rágcsálóként tengődnek (és finoman fogalmaztam). Sok idegen él így Amerikában, anélkül hogy évek óta vízuma vagy akár útlevele volna, az itthoniak pedig azt hiszik, hogy tejben-vajban fürdik, és az élet cukor...

Na, én ennek tudom egy durvább folytatását is, mindenki gondolja mellé.

És még valami: God bless America!