Az au-pair program a gyermekfelügyelet évtizedek óta elfogadott formája Európa nyugati felében és Észak-Amerikában, legális hátterét egyezmények, nemzetközi szervezetek biztosítják. Jelentkezéskor általános eljárás, hogy a huszonhat éven aluli fiatal egy hazai közvetítő céghez fordul, amely bizonyos összeg ellenében elhelyezi őt egy családnál a vágyott külhoni országban. A befizetendő összeg országonként eltérő, jómagam két évvel ezelőtt száz eurót fizettem pusztán a dossziém Franciaországba juttatásáért, a lengyel kolléganőim ugyanezért kétszázötven, a bolgárok ötven, a peruiak pedig négyszáz euró körüli közvetítési díjat pengettek le. Utóbb derült ki, hogy mindez interneten keresztül is megoldható, vagy úgy, hogy az ember kinéz magának egy külföldi au-pair irodát, letölti a jelentkezési lapot, és elpostázza a kitöltött formanyomtatványokat. Vagy elfelejti mindezt, és közvetlenül családokkal veszi fel a kapcsolatot a világhálón. Erre svéd kollégám hívta fel a figyelmemet; mint kiderült, a fölöslegesen fizetni nem szerető nyugatiak – belgák, németek, hollandok – ezt mind hasonlóképpen csinálják.

Az au-pair program annyiban különbözik az egyszerű bébiszitterségtől, hogy diákstátust biztosít (heti négy-hat kötelező nyelvórán kell részt vennie a jelentkezőnek), és heti harmincórás munkaidőt határoz meg. A munka főként gyerekfelügyeleten alapszik, de a kisebb házimunkák elvégzését is jelenti. A jelentkező (többnyire) lány és a fogadó család szerződést ír alá, amely leszögezi a heti zsebpénz nagyságát (minimum hatvan euro), a legális hátteret (egészségbiztosítás, munkavállalási engedély stb.) és a felek elvárásait. Meg kell jegyeznem, a szerződésben foglaltak nem mindig felelnek meg a valóságnak, a leszögezett dolgok pedig néha igen hamar feledésbe merülnek. Jómagam például itthon, indulásom előtt kaptam kézhez a család által előre aláírt szerződést, ahhoz pedig, hogy tanulmányi vízumot kaphassak a francia nagykövetségtől, eleve el kellett fogadnom és szignálnom a kész tényeket.

Ezzel nem is volt gond, szép dolgok kerültek fel arra a papirosra, csak akkor csodálkoztam kissé, amikor megérkeztem az említett faluba. A falu ugyanis egy tanya volt, amelyhez képest például Székelyvarság metropolisz. Gyalog meg sem tudtam közelíteni a legközelebbi civilizációs intézményeket, értem ezen a boltot, a templomot vagy éppen a vasútállomást. Hogy azért kapcsolatot tarthassak a külvilággal, a család egy autót biztosított számomra, sajnos utóbb kiderült, hogy nekem kell benzint vennem belé, holott a szerződés világosan leszögezi, hogy mindezt a családnak kell állnia. A humor kedvéért itt jegyzem meg, hogy a szerződésben azt állították, a kapu előtt buszmegálló van: gondoltam, milyen egyszerű, könnyedén közleke-demmajd, mint a hármas trolin Kolozsváron. A kapu előtt tényleg volt buszmegálló – üzemen kívül. Nem részletezem, az említettek és sok más tényező is hozzájárult, hogy egy röpke hónap után családot változtattam; másodjára szerencsém volt, és kellemesen tölthettem el a nyelvtanulásra szánt néhány hónapot.

A családváltás egyébként természetes az au-pair lányok gyakorlatában. Az én húsz-huszonöt iskolatársam közül csak mintegy nyolc-tíz lány (legtöbbször elégedetlenül és félve az újtól) tartott ki az alaphelyén. Néhány extrém példától eltekintve – amelyek közül néhányról szó esik a továbbiakban – általában sem a lányokkal, sem a családokkal nem volt különösebb probléma, csupán az összehangolás lett sikertelen. A dolog általában apróságokon múlik, amik együttéléskor óriásivá dagadnak: az én első családom például kizárólag sportolni szeretett, én kizárólag sportolni nem szeretek, ők kizárólag amerikai akció- és romantikus filmeket szerettek nézni a tévében, én kizárólag amerikai akció- és romantikus filmeket nem szerettem nézni a tévében. A nézeteltérések zöme általában nem súlyosabb az említetteknél, de ha az ember nem érzi otthon magát egy családnál, nem érdemes maradni: csodálatos dolog átmenetileg egy idegen kultúrában élni, kár volna elpocsékolni az időt.

Persze akadnak szélsőséges esetek is. Voltak, akiket napi tizenkét-tizennégy órát dolgoztattak, tulajdonképpen ők vezették a teljes háztartást, és nevelték a gyerekeket. Egy tizenkilenc-húszéves gyerekembernek, aki többnyire féltő szüleitől ment szerencsét próbálni, ez borzalmas feladat. Franciaország igen fejlett régiójáról beszélek, a svájci határszélről, ahol hatalmas házakban laknak az emberek, és legalább két-három gyereket vállalnak a családok (e régióban örvend a legnagyobb népszerűségnek a Le Pen-féle Front National). Szóval mindez azon au-pairek számára, akik egyszemélyes takarító- és mosónők, sofőrök, szakácsok és nevelőnők heti hatvan euróért, akár rettentőnek is tűnhet. Tudok olyan esetekről, ahol éhezett a lány. Egy ilyen ebéden én is részt vettem: előételnek karikára vágott paradicsomot szolgáltak fel fűszer nélkül, ezt egy üres tökleves, a híres francia soupe de potiron követte, a királyi lakomát pedig egy desszertnek szánt sovány joghurt koronázta meg. Hallottam egy családról, amely a lépcső alatt adott helyet a lánynak, aki Harry Potter-i módon tengette napjait, mígnem sikerült egyenként kilopnia ruháit a lakásból és megszöknie. Kenyai barátnőmnek szabad idejében, miután kitakarított és gyerekfelügyelt, kertészkednie kellett és befőznie és gyalog bejárnia a nyolc kilométerre levő iskolába a kötelező kurzusokra. Fontosnak tartom leírni: hat színes bőrű – négy perui és két kenyai – lánnyal voltam igen jó viszonyban; közülük egyetlen kenyainak nem kellett családot változtatnia... a többieket majdhogynem rabszolgasorban tartották.

Jómagam nyomát sem tapasztaltam a francia nacionalizmusnak. Itt jegyzem meg, hogy egy viszonylag kicsi, Marosvásárhely nagyságú városba kerültem. A családváltás kapcsán fontos elmondani, hogy névleg a lányok mögött áll ugyan az ügynökség, de a biztató szavakon túl nem sokat tesznek az au-pairjeikért. Jelenlétük, elenyésző segédletük adott ugyan, de többnyire mindenki maga veszi kézbe a sorsát odakint. Kicsit dzsungelharc ez, de innen a gyengébbek bármikor hazautazhatnak.

Egyébként általános tapasztalat – és ezt az ügynökségen is megerősítették –, a nyugatiak jobban bírják, kitartóbbak és elégedettebbek ezzel a munkával. Talán mert ők mindezt nem is munkaként élik meg; ha azt kérdeztem, miért jöttek au-pairkedni, általános válasz volt: pour l’experience et s’amuser (tapasztalni és szórakozni). Legtöbbjük számára a nyelvtanulás is másodlagos volt, jól elboldogultak angolul. Miközben mi, elcsigázott keletiek azon siránkoztunk, mennyire kevés az a pénz, amit kapunk, ők az anyagi juttatással is meg voltak elégedve. Ha tényleg zsebpénzként értékeljük, a heti hatvan euro valóban elég. Csakhogy mi, hátrányosabb anyagi helyzetűek, kivétel nélkül spórolni szerettünk volna. Még egy pillanatig a nyugati fiataloknál maradva: azt gondolom, helyzetüket nyitottságuk is megkönnyítette (könnyedén beilleszkedtek a sajátjukhoz hasonló életstílusba), és biztos anyagi támogatást tudhattak maguk mögött otthonról, emiatt kevésbé voltak kiszolgáltatott helyzetben.

Az Európa keleti feléből érkezők többnyire nehezen élték meg a jeune fille au-pair státust (fiatal au-pair lány, ez a programban részt vevők hivatalos neve), legtöbben valamilyen határozott céllal érkeztek Franciaországba. A kitűzött célok legfontosabbika: az országban maradni – bármi áron. Erre leginkább egy főiskolára való beiratkozás, illetve a férjhez menés teremt lehetőséget. Legtöbben az utóbbit választották. E kijelentést az ügynökség támasztja alá, és hozzáteszi: az említettekben vezető szerepet a lengyel lányok töltenek be, akik a legritkább esetben mennek haza, miután lejár a szerződésük. Öt lengyel lányt ismertem, közülük egy fontolgatta a hazatérést (Monica azóta mégis jelentkezett egy bordeaux-i főiskolára). Szintén az ügynökség állítja: legtöbb gond a bolgárokkal van. Szerintük akkora a francia–bolgár mentalitásbeli különbség, hogy röpke hetek után vagy a családok, vagy a lányok (többnyire mindkét fél) kérik a sürgős változtatást. Jómagam is azt tapasztalom, nem lehet könnyű az említett feleknek egymással. Egyik bolgár barátnőm, egyébként jól szituált, kezdő szófiai elektromérnök, már attól is egy hétig őrjöngött, hogy vacsorára hívott vendégének (egy másik au-pair lánynak) csak papírszalvétát tett a teríték mellé a családanya, holott mindenki damaszt-szalvétával étkezett. Merthogy a bolgároknál a vendég szent. A franciáknál a vendég korántsem az, teljesen normális például, hogy semmivel sem kínálják meg a látogatót. (Ez egyébként egy ideig engem is sokkolt.)

Arra, hogy mi az általános vélemény a románokról, nem tud választ adni az ügynökség. Bár az is meglehet, nem akar. Romániából csak néhány lány jelentkezett a munkára, mindannyian erdélyi magyarok. Jómagam az első három hónap kivételével – magyar anyanyelvűként is, román állampolgárként is – egyedül vagyok a régióból (ez nagyban felgyorsítja nyelvtanulásom folyamatát). Valahogy azt tapasztalom, magyar vagy román, a franciáknak teljesen egyre megy, a legkisebb különbséget sem teszik a két nemzet között. Amikor Trianonról beszélek nekik, kivétel nélkül örömmel és leírhatatlan büszkeséggel kiáltanak fel: de hiszen ez nálunk történt! Ilyenkor kényszeredetten visszamosolygok, és nem is részletezem a történetet a végkifejletig. A legjobban a lengyelek reakcióján szórakozom (hangsúlyozzuk még egyszer, fiatal, egyszerű lányokról van szó), amikor bejelentem, hogy Romániából érkeztem. Épphogy meg nem tapogatnak, mint a bennszülöttek a fehér embert. Merthogy ők azt hitték, Romániában kizárólag lerongyolódott, sötét bőrű, ápolatlan emberek laknak, hiszen mind ilyeneket láttak Lengyelországban. (Én valahogy így képzeltem el az albánokat, amíg nem találkoztam közülük való hozzám hasonlóval.) Állításuk szerint lengyelül a román szó jelzőként is funkcionál, és minden elképzelhető rosszat jelent, ami egy emberről elmondható. (Képtelenek voltak a szót pontosan franciára fordítani, a következőképp írták körül: rossz, megbízhatatlan, büdös, hazug.)

Természetesen rengeteg ága-boga van egy hasonló külhoni séjournak, amelyet nevezhetünk vendégmunkának vagy kulturális cserének, lényege egyre megy. Úgy érzem, nem szóltam eleget arról, amiért az au-pair program tulajdonképpen létrejött: egymás elfogadásáról és megismeréséről, a másság iránti nyitottságról. És nem szóltam a francia étkekről, a tartiflette-ről, a raclette-ről vagy az egyszerű croque monsieur-ről, a Mont Blanc-ról vagy a Louvre-ról sem, és még kevésbé mindarról, amivel Franciaország akár au-pairkedésre is csábítja az embert. De mindez talán egy másik dolgozat témája.