Paládi Zsolt: Szakszerű felszabadítás

Az ember képtelen este elaludni. Eszébe jut, hogy abban a könyvben, amit már majd egy éve a polcán pihentet, minden szereplő kék szemmel tekint a világba.  Vajon van-e ennek bármi köze is ahhoz a tényhez, hogy a novellák szerzője maga is kék szemű?

Ha megkérdezik, miért nem írtam még most sem a kötetről, azt válaszolom: azért, mert nem ismerem a nagy kortárs novellatengert, aminek cseppje a Szakszerű felszabadítás. Azért, mert nem tudom, milyennek kell az ember első novelláskötetének lennie. Szóval azt gondolom, hogy „valamilyennek” lennie kell. Hogy van valahol egy herzig, minden ízében tökéletes efféle alkotmány, amihez ezt majd mérni lehetne. Vagyis méricskélhetnékem támadt. Nem elég magyarul leírni azt, hogy ez és ez a könyv véleményem szerint ilyen és ilyen, hanem rögvest megkeresném pontos helyét az irodalmi polcrendszer valamely rekeszében, sőt, ráadásul azt is elvárnám, hogy a hely valóban ott legyen, ahol én azt itt és most kijelölöm.

No de a különböző terminusokkal, osztályozási apparátusokkal és literátori tájékozottsággal felszerelt szakik rengetegében szánalmasan kontárnak érzem magam, és helyzetemen csak rontok azzal, hogy ezt még gyámoltalanul be is vallom. Másrészt viszont úg gondolom, hogy a józan ész talajáról szemmel már-már alig látható magasságokba távozott kritikai diskurzusnak igenis szüksége van bizonyos bikkfából faragott támasztékra, ilyenszerű szövegekre, mint ami itt készül, melyben egy darab épkézláb olvasó bátorkodik szívügyéről, az írásról értekezni. Magyarul és paraszti logikával.

Az első felvetülő kérdés tartalmi természetű. Ahogy a könyvben egyre közelebb kerülök a hátsó borítóhoz, azon morfondírozom: mitől lesz kötetté egy novellagyűjtemény. Attól, hogy fizikailag együvé tartozik. Attól, hogy Esti Kornélról vagy az Aranykéz utcai szép napokról szól. Attól, hogy minden írásban fellelhető a ’fasz’ szó. Attól, hogy jellemző a metaforák vagy a művészi jelzők gyakori használata, vagy éppenséggel attól, hogy az összemarkolt szövegekre mindebből semmi sem jellemző.

Lássuk csak, hogyan fest Paládi Zsolt első kötete ilyen megvilágításban. Jó pont: mint már említettem, a hősök döntő hányada kékszemű. Komoly egységesítő tényező. Azután akad itt bűvész és kritikusa, mely történet messziről és tiszteletteljesen Karinthy mesterünket idézi. A Szakszerű felszabadítás illetve a Kedvesem, Naitia darabok kamaszkorom IPM lapjain nyugvó tudományos-fantasztikus történeteit, Asimovot és 1984-et élesztgetik bennem. A telep megtisztítása a tetvektől, a Csak két pofon, illetve a Kadarka úr tisztessége már kemény szocreál, kerületi beütésekkel és kiütésekkel, jobb- és balcsavarokkal, mintha karizmát próbálgatná a szerző. A Düh és az Üzleti ügy az előbb felsorolt írásokhoz képest jóval mélyebbre száll az emberi lélek dagonyáiban és bizonyos erkölcsi kérdéseket feszeget, nem kevés hozzáértéssel.

Szóval amolyan kaleidoszkópfélét forgat az olvasó: ebben a könyvben különböző hangjait próbálgatja az életre szóló kalandra készülő író, akiről a vak is láthatja: tollát egészen jól forgatja, és szociális érzékenység dolgában sem utolsó. Ilyen egy első kötet: a fiatalember fényképalbuma, itt rúgtam az első gólt, itt ültem repülőre, itt hajtottam fel a szoknyáját. Véleményem szerint pedig Paládi Zsolt  Szakszerű felszabadításának érdemes a szoknyája alá kukucskálni.

Amellett, hogy a novellákban találhatni láthatatlan narrátort, belső monológot, egyes szám első személyű elbeszélőt, hogy akad jelen időben gombolyított, múltban szerteágazó vagy ravaszul megbolondított fonalvezetésű történet, és hogy az írások zöme tulajdonképpen a jó öreg mesélői hagyományokat követi, engem főként a nevek érdekelnek: milyen címkéket ragaszt  Paládi Zsolt hőseinek homlokára vagy történeteinek hátlapjára. Például ilyeneket: Éliás. Dolpheus. Zerina bolygó, Telivér Főhadsereg. Estella. A Halál. A nagy humanista, Albert Schweitzer. Pátkai metálszínű Mercedese. Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség. Dutschke, a hun.

A nevek után a helyszínek is érdekelnek. A Zerina bolygó például névként igen, helyszínként már kevésbé nyerte meg tetszésem. Nem tudom, milyen. Azon kívül, hogy pontosan olyan, mint a Föld. Sokkal sikerültebb az Enteriőr virtuális szobabelsőjének, illetve az ott folyó eseményeknek a leírása. Pontos és érzékletes, talán éppen ez a pontosság és érzékletesség adja a novella csattanójának erejét. A könyvben találunk továbbá KISZ-tábort és alagsori ivót, gépcsarnokot és vízpartot, éjjel-nappali boltot és nyolcadik kerületi bérlakást.

Ha volt gondom, akkor az pontosan a belső monológ körül volt. Annak, hogy író-e már valaki, vagy még csak készülődik, egyik igen komoly próbaköve az, mennyire meggyőzően, színesen és biztos kézzel képes szereplőinek gondolatait az olvasó elé vetíteni. „»Ide nem hatol le a napfény, nem hirdetnek igét a szabadság fenegyerekei, idelent függetlenek lehetünk a saját korláttalanságunktól« – gondolta és rendelt magának egy üveg bort.”

Mi is gondolunk egyet, rendelünk magunknak egy üveg bort, és megnézzük, hogyan ír a nőkről (férfiakról) a szerző. Mert ebben a stádiumban bennünket már ez is érdekel. Kérem: „Ágnes kissé feldúltnak látszott, ám ez a ziláltság mégis valamilyen rendezett formát öltött, mint amikor egy amerikai filmben gondosan a szenvedő hősnő arcába fésülik néhány rakoncátlan hajtincsét.” Mondhatnám, telitalálat. Napvilágra hozott kulisszatitok. Paládi Zsolt szereplői egyébként tömören, mégis kimerítően megrajzolt figurák, éles pillanatfelvételek: „Mint említettem, igen erős testalkatú, bajuszos, ovális arcú, szúrós szemű. Elöl gyér hajjal rendelkezik, meglehetősen magas, körülbelül 180 centi. A cselekmény elkövetésekor kopott kék farmert, barna pulóvert és vékony, fekete széldzsekit viselt.  A nevét nem tudom, de azt hallottam, a többiek Gyurinak hívják.” Miközben egyik szereplő a másik személyleírását készíti, önmagáról árulkodik leginkább: „Elöl gyér hajjal rendelkezik...” Jellemrajz és személyleírás pompásan vegyül Kadarka úr nosztalgiázó ömlengésében: „Akkoriban fess és jóképű fiatalember volt, erőteljes testfelépítéssel, szemében szenvedély tükröződött, amely csak ritkán halványult el.”

Végül mitől is válik egy kötetté a Szakszerű felszabadítás, annak ellenére, hogy a mondanivaló néha patetikusra, a történet elnagyoltra vagy túl hígra sikeredik? Az olyanszerű kiszólásoktól: „hangjuk melegségén átütött a hév”, „a szakadékban virágok nyílnak”, „töményedett a feszültség”, „a sajnálat ördöge”, „a hősterápia gyakorlata”, „nincs szükségem azokra a fizikális gyönyörökre”. És mégis kijelenthetjük: a Szakszerű felszabadítás egészen  korrekt könyv, bizonysága annak, hogy szerzője elég mélyen beverekedte magát a prózai fortélyok rengetegébe, van humorérzéke és tudatosan ír, illetve szerkeszt, témaválasztás dolgában nem ejtették a fejére, és bátran kísérletezik a rendelkezésre álló, konszolidáltabb műfajokkal.

Hallom, Paládi Zsolt regényen dolgozik. Mely tevékenységhez időt és nyugalmat kívánok. Történetem berekesztése előtt megjegyzem, hogy a kiemelt idézetekhez szándékosan nem szolgáltattam oldalszámot. Akit érdekel, úgyis megkeresi őket, akit nem, annak pedig édes mindegy. Ilyen hátrányai vannak annak, ha valaki nem tanulmányt készít, hanem csak egyszerűen leírja a véleményét. Olvastam, tetszett, nem tetszett, ki az a Paládi Zsolt? Így működnek a dolgok  nálunk, „’embereknél’, hogy ezt a kifejezést használjam”.