Mihaela Mudure román nyelvű könyve olyan irodalomtörténeti esszéket tartalmaz, amelyek csemegét jelenthetnek a 17. és 18. század angol felvilágosodásának irodalmát kedvelő olvasóknak, de azoknak is, akik ismerkedni szeretnének e korszak irodalmával. Az  esszétanulmányok szerzője egyetemi tanár, nemrégiben angol–francia tanulmánykötet: These Women Who Want To Be Authors (A nők, akik szerzők akarnak lenni) szerkesztőjeként is bizonyította a korszakban való tudós és koncepciózus jártasságát.

Függetlenül attól, hogy az angol irodalom kiemelkedő szerzők alkotásait mutatja be a szerzőnő (Ben Jonson, John Milton, Henry Fielding, Alexander Pope) vagy kevésbé ismert írók és írónők alkotásaival foglalkozik (Agnes Beaumont, Margaret Fell, John Cleland, Lady Mary Wortley  Montagu), mindig a női szerepek perspektívájából közelít, és ez újfajta rálátást biztosít a bemutatott művészi és társadalmi képre. Az esszétanulmányok kronológiai sorrendben mutatják be az alkotásokat és a társadalmi-politikai változásokat. A tanulmányok jelentős része a nemi szerepek és a nő társadalmi helyzetének föltárását tartja elsődlegesnek. Magyar közönség számára fontosnak tűnik külön-külön is felvillantani az egyes szövegek kutatási eredményeit, erre törekszem a továbbiakban.

Femeia umbră (Az árnyéknő). Ez az esszé  Ben Jonson Song. Than Women Are But Mens Shaddowes című versét elemzi a nemek szerepének föltárására összpontosítva. Noha a kor kliséi nem hiányoznak Ben Jonson megközelítéséből, „a nő a férfi árnyéka” központi szókép meggyőző metaforája a nőt és a férfit összekapcsoló harmonikus szerelemnek. (Habár ez a metafora kölcsönös függőséget feltételez, az esszé és a mű olvasójaként megfogalmazódik bennem egy kérdés: ha a vers szerzője nő lett volna, találóbbnak érezte volna „a férfi a nő árnyéka” metaforát?)

A Iubirile lui George Herbertben (George Herbert szerelmei) a 17. századi angol lelkész költészetének barokk világa bontakozik ki. A barokk felemelkedés és bukás, a szárnyalás és végső kétségbeesés jelen van munkásságában. Mélyebb elemzésre a költő szeretetről szóló versciklusának Love III című darabja kerül. E vers lehet az egyház és Jézus himnusza, de a szeretet bármely megnyilvánulásának himnusza is. A szeretet odaadás, önfeláldozás, de birtoklásvágy is. A szeretet e megrendítő kettősségének érzékletes megjelenítését értékeli a szerzőnő. Egy másik lehetséges értelmezésre is fölhívja a figyelmet, és a vers két megszólalójának neme nem mellékes e megközelítésben. A lírai Én és a föllépő Love is férfinemet feltételez. A szeretet himnusza, Love III ilyenformán egy diszkrét vallomás is lehetne arról a szerelemről, amelynek Oscar Wilde szerint nincsen neve, – ez a két azonos nemű ember közötti szerelem. Eszerint a vers George Herbert olyan rejtett vallomása, amely vallásos meggyőződése és a kor konvenciói miatt sohasem kerülhetett nyíltabb formában a felszínre.

A Puritanismul şi femeile (A puritanizmus és a nők) az angol polgárháború idején föllépő írónőknek a nők közéleti szerepét, jogait vitató munkáit tárgyalja. Ezekből kiderül, hogy a puritán nő igyekszik öntudatosabb polgári-közéleti szerepet betölteni. Fölszólal például a női prédikátorok, lelkészek jogaiért. Margaret Fell bátran szembeszáll Szent Pál nőellenes felfogásával, és kihangsúlyozza, hogy a nőknek joguk van a templomban megszólalni, mert a Szentlélek nem válogat nemek között, és ugyanúgy szószólója lehet a férfi és a nő is. Agnes Beaumont önéletrajzi művében arról ír, hogy az Atya szemében nők és férfiak egyenlőek. Isten tehát nem tesz különbséget  a nemek között. E meggyőződésétől vezérelve ellentmond apjának, aki meg akarja akadályozni az istentiszteleten való részvételét. A Mennyei Atya nevében szembeszáll a társadalom és apja előítéleteivel.

A Poezie şi ştiinţă (Költészet és tudomány) című esszé Margaret Cavendish (1623–1673) kevésbé ismert költőnő azon törekvéseit mutatja be, hogy közéleti szereplővé válva a tudomány vívmányait, a tudományos nyelvhasználatot költői világába és nyelvezetébe beépítse. Noha törekvéseit keményen bírálták, és nyughatatlan, szokatlannak tűnő életmódjáért kortársai elítélték,  mégis ő volt az első nő az angol irodalomban, aki publikálás céljából írt, és utánozhatatlan stílusban ötvözte költészetében politikai felfogását, mély tiszteletét férje iránt és merész feminista gondolatait. „Women live like bats or owls, labour like beasts, and die like worms” (A nők úgy élnek, mint a denevérek vagy baglyok, úgy dolgoznak, mint a barmok, és úgy halnak meg, mint a férgek) – mondja egyik írásában.

Aphra Behn sau femeia care vrea (Aphra Behn vagy a nő, aki akarja) – annak a 17. századi különös nőnek a munkásságát elemzi, aki megélhetését írásai által biztosította. Merészsége és művészi öntudatossága Virginia Woolf figyelmét is fölkeltette, aki elismeréssel ír róla: „Mrs. Behn középosztálybeli nő volt, osztályának humorával, életkedvével és bátorságával fölruházva, egy nő, akit férje halála és saját életének szerencsétlen kimenetelű bonyodalmai arra kényszerítettek, hogy tehetségéből éljen meg. A férfiakéhoz hasonló életet élt. Kemény munkával eleget szerzett ahhoz, hogy megélhessen.” Az esszében a The Willing Mistress című versének elemzésére kerül a hangsúly, és a nőket érintő tabuk ellen föllépő merészségére. Aphra Behn elveti a szégyenlős és tartózkodó női modellt, és helyébe a szerelmi beteljesülést akaró, a testi szerelemről beszélni merő nőtípust állítja. A vers azt sugallja, hogy a szerelmi beteljesülés kiegyensúlyozott adok-kapok játék mindkét részről. Egy nőellenes világban a 17. századi írónő  bátran vállalja szerzői szerepét, azt a szabad önkifejezés módjának tartja.

Aşa merge lumea lui William Congreve (William Congreve világa) – a 18. századi angol komédiák egyik legértékesebb darabját elemzi:„Ilyen az élet” (1700). A két főszereplő házassági szerződésének részletes föltárásával a szerzőnő hangsúlyt fektet a nemek közötti kapcsolat, a nemi szerepek bemutatására. A házassági szerződés valójában törekvés a férfi-nő viszony egyensúlyának a kialakítására. A nő elvárásai a férfiközpontúság megszüntetésének a vágyát mutatják. William Congreve világában a házasságon belüli függetlenség és egyenlőség követelményei mellett legfontosabb a szerelem. A szereplők sziporkázó, szellemes és követelőző párbeszédének soraiban ott rejtőzik a mindennél fontosabb üzenet: a szerelem létezik.  

A Femeia modernităţii timpurii – o problemă nu numai de terminologie (A nő a korai modernségben – egy nem csupán terminológiai kérdés) című esszében a 16., 17. és 18. században jelentkező angol írónők öntudatosabb szerzői és közéleti szerep kialakítására irányuló törekvéseit vizsgálja. Az akkori próbálkozások meghatározzák a mai nemi szerepeket, a nők helyzetét a társadalomban és a művészetben. Arról is tudunk, hogy e nők közös kulturális identitást alakítottak ki, tudtak egymás tevékenységéről. Kiemeli Elisabeth Cary, Lady Mary Wroth, Priscilla Cotton, Mary Cole, Margaret Cavendish, Dorothy Osborne és Katherine Philips  munkásságát. Lady Mary Wroth szerelmes versei a kor nemek közötti egyenlőtlen viszonyának bírálatává válnak. Provokatívak és merészek Priscilla Cotton és Mary Cole puritán írásai, amelyekkel a nőknek a templomi felszólaláshoz és a lelkészséghez való jogát bizonyítják. A szerzőnő fölhívja a figyelmet Dorothy Osborne merész hangnemű szerelmes verseire, amelyek érzelmi felfokozottsága, énközpontúsága már a romantika felé mutat.

Epistoliera Lady Mary Wortley Montagu (A levélíró Lady Mary Wortley Montagu) emléket állít a 18. század egyik kiemelkedő angol hölgyének, aki a francia Madame de Sévigné angol társa, hiszen ő is a levélműfajban alkotott maradandót. Levelei azért is értékesek és érdekesek, mert az egzotikus-keleti világot, Törökországot és annak minden rejtett varázsát tárják föl a kíváncsi európai szem előtt. Értékelendő az írónő kifinomult rálátása a dolgokra, optimizmusa és humora, amely mindvégig áthatja a leveleket. Humorára és éleslátására jó példa az, hogy fölfigyel a török nők kötelező fátyolviselésének előnyeire is. E fátyol nemcsak a kíváncsiskodó idegen férfiszemek elől rejti el a nőt, hanem a féltékeny férj is nehezen ismerhet rá az utcán mellette elsétáló feleségére. A levélforma köztes műfaj, valahol a publikus és magánszféra között helyezkedik el, és ez megengedte az önkifejezést a 18. századi nő számára is, anélkül hogy a megkövetelt női szerénységet átlépte volna.

A Jurnalistele secolului al 18-lea (A 18. század újságírónői) című esszé az angol újságírás kibontakozását mutatja be, hangsúlyt fektetve az újságírónők próbálkozásaira. Merészségüket sem férfi kollégáik, sem a társadalom hatalmasai nem nézték jó szemmel, és  megaláztatásokkal, néha pedig börtönbüntetéssel igyekeztek megakadályozni a politikai életbe való beleszólásukat. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a század végére a nők jelenléte a politikai, társadalmi élettel foglalkozó lapoknál egyre ritkább lett. Az elkövetkező századokban pedig egyértelműen a férfiközpontúság uralkodik az ilyen jellegű lapoknál. A nők számára megmaradt a kimondottan nőknek szóló lapok szerkesztése, és ez lényegesen csökkentette hatáskörüket a társadalom életében. Az esszé felvázolja a 21. századi romániai újságírás alakulását is, és rámutat arra, hogy egy-két kiemelkedő újságírónőnél nem lehet többet megnevezni. Ezt pedig semmiképpen sem lehet a romániai újságírónők tehetségtelenségével és intelligenciahiányával indokolni.

Mary Wollstonecraft, contemporana noastră (Kortársunk, Mary Wollstonecraft) – a18. század merész gondolkodású és életvitelű szerzőnő munkásságának értékes esszéjét elemzi. Az A Vindication of the Rights of Woman a nők jogaival foglalkozó, máig provokatív hatású esszé a nők iskoláztatásának szükségességéért, a nemek közötti egyenlőségért és a női szerepek átértékeléséért emel hangot. Az írónő hangsúlyozza, hogy a nemek kategóriája társadalmi jellegű, tanult, a szocializáció révén elsajátított viselkedésformákra vonatkozik. A nők tehát nem természetüknél fogva a férfiak által vezetett szép vagy a rosszabbik esetben csúnya bábok, hanem a téves szocializáció eredménye ez, és ezen kellene változtatni. E változás pedig az egész társadalom felemelkedését szolgálná.

Az esszék másik része mélyreható stilisztikai elemzésekből áll össze.

A Masca de curte (Az udvari álarc) című esszé rámutat arra, hogy a 17. századi Angliában annyira divatos udvari álarcos jelenetek tehetséges írók hozzájárulásával (pl. Ben Jonson) lehetővé tették a politikai diskurzust is. A burkolt szatíra és irónia az abszolutisztikus királyság diszkrét bírálatává vált, de a szerzőnő kiemeli, hogy politikai töltetük ellenére e szövegek néha magas esztétikai színvonallal bírtak.

Volpone şi personajul secundar (Volpone és a mellékszereplők) című esszéjében a szerzőnő Ben Jonson Volpone című komédiáját elemezve a mellékszereplők fontosságát emeli ki: ezek támasztják alá a főcselekményt (az ellentétezés, a magyarázat vagy a párhuzam által).

„Puricele”, mesager al iubirii („A bolha”, a szerelem hírnöke) – John Donne A bolha című kiemelkedő szerelmes versének elemzése. A szerzőnő értékeli a szövegben összefonódó szellemességet, humort és erotikumot, amely főleg e szokatlan és extravagáns metafora révén nyilvánul meg. Az indiszkrét bolha  a megszólaló férfi szerelmi vágyát jeleníti meg (azét, aki a szavak bűvkörének segítségével próbálja elcsábítani hallgatag szerelmesét).

Aparent e despre Shakespeare  (Látszólag Shakespeare-ről) – John Milton 1632-ben megjelent On Shakespeare című versét elemzi. Milton számára a nagy előd egyenlővé válik a hagyománnyal, az irodalmi kánonnal. A szerzőnő kiemeli, hogy a fiatal Milton követni akarná a shakespeare-i modellt, de kifejeződik egy erőteljes vágy is a saját hang, stílus megőrzésére. Ez által a feszültség által a vers több, mint hagyományos panegirikusz. A hagyományról, a kánonról, az irodalmi modell erejéről szóló meditációvá válik.

Naraţiunile de sclavie (Rabszolga-narrációk) – egy kevésbé ismert világba, a felvilágosodás kori rabszolgaönéletrajzok világába vezeti be az olvasót. Már az esszé kezdő soraiban hangsúlyozódik, hogy ezek a szövegek összetett szerzőségi képet mutatnak. E szövegeket leggyakrabban nem maga a rabszolga vagy a már fölszabadított néger jegyezte le, hanem az a fehér írástudó, akit erre megkért a szóbeliségben élő elsődleges szerző. Éppen emiatt a befogadónak gyakran a sorok között kell olvasnia, hogy az elhallgatások, a homályos részek mögül kihámozza azokat a rejtett jelentéseket, amelyeket az előítéletek elhallgattattak a szöveg fehér lejegyzőjével. Főleg a női életrajzokban burkolják homályba a fehér uruknak kiszolgáltatott négernők által elszenvedett nemi erőszakot és perverzitásokat. Az esszé a kor legkiemelkedőbb rabszolga-önéletrajzának elemzésére fekteti a hangsúlyt. A könyv 1792-ben jelent meg, és szerzője, a felszabadult néger, Olaudah Equiano, maga írta könyvét angol nyelven. A szerző magas fokú angol nyelvtudása, árnyalt nyelvezete sokakban kétkedést ébresztett, és megkérdőjelezték szerzőségét. Olaudah Equiano azonban e könyv által híres és gazdag ember lett.

Romanticul Alexander Pope (A romantikus Alexander Pope) című esszéjében a szerzőnő arra mutat rá, hogy nem mindig lehet egy alkotót vagy egy alkotást beskatulyázni egyetlen stílusirányzatba. Pope Ode on Solitude című verse ezt a gondolatot támasztja alá. A klasszicistának minősített Pope versében megtaláljuk a romantikára utaló sajátosságokat is. A klasszicista forma keretet biztosít a romantikus elvágyódásnak, a magányos meditációnak. A szerzőnő azonban érdemesnek találja hangsúlyozni: noha Pope a romantikus léthelyzet megteremtésére vágyik, óvakodik a romantikusok ideges kitöréseitől és a szélsőségektől, mindvégig megmaradva a klasszicizmus emberének egyensúlyt és harmóniát kereső és teremtő koordinátái között.

Plăcerea simetriei (A szimmetria élvezete) Pope The Rape of the Lock című művének részletes stilisztikai elemzése. A szerző rávilágít, hogy a műben eluralkodnak a szimmetriára épülő szintaktikai szerkezetek, és ezeknek kifinomult, árnyalt kidolgozottsága a rokokóhoz közelíti a művet.

Henry Fielding şi teoria romanului (Henry Fielding és a regényelmélet) című írás a 18. századi író regénnyel kapcsolatos elképzeléseit elemzi, amelyek a Tom Jones című regény elő- és utószavában fogalmazódnak meg. Az író fő követelményei a hihetőség és a lehetségesség, amelyek a jelen valóságának ábrázolási kereteit teremtik meg. Fielding szerint a modern írónak szem előtt kell tartania a klasszikus hagyományokat, de legfőbb ismérve a személyes ihlet legyen, amely egyedivé teszi munkáját. Ez a megközelítés már a romantika felé mutat, ahol az eredetiség fő követelménnyé válik. A szerzőnő értékeli az író csevegő, bensőséges és bizalomteljes hangnemét, amellyel olvasóihoz és az utókorhoz szól. Noha Fielding  árnyalt esztétikai és irodalomelméleti fejtegetésekbe bocsátkozik, sohasem mond le a humorról: „Az előszó és az utószó legfőbb értéke rövidségük.”

Az esszék harmadik csoportja a 17. és 18. századi Anglia társadalmi és politikai sajátosságaira mutat rá, kiemelve azokat  az elveket és folyamatokat, amelyek az elkövetkező korok alakulását is befolyásolták. A múlt föltárása nem öncélú, hanem a jelen valóságának megismerését szolgálja.

Trecutul nostru cel contemporan (Kortárs múltunk) – rámutat arra a meglepő hasonlóságra, amely az angliai restauráció  és az 1989-es romániai forradalmat követő jelenünkben történik. Az Angliába visszatérő emigráns réteg az élet örömeinek élvezését tartja a legfontosabbnak. Miután átélte a rendíthetetlennek tűnő királyi hatalom bukását, a carpe diem lett életelve. A szabadság és a szabadosság között nem tudnak különbséget tenni, a szexualitásnak nem szabnak határt, a szégyen, a szemérem elavultnak tűnik. Az írók és költők a politika körhintáján különböző szerepeket vállalnak: vannak egyenes gerincűek, de  a köpenyegforgatók  is föltűnnek. John Milton például mindvégig megőrzi puritán republikánus meggyőződését, noha megbüntetik, majd elítélik. Szánalomból szabadon bocsátják (1660-ban, a restauráció bekövetkezésekor már teljesen vak). John Dryden ódát ír Cromwell halála alkalmával, de ugyanő siet dicsőíteni II Károlyt visszatérésekor. Az esszé szerzőnője nem ítélkezik, a művek esztétikumára figyel.

Az Iluminismul şi moştenirea sa (A felvilágosodás és öröksége) című esszében megfogalmazódik, hogy a Fények gyermekei vagyunk, és sok minden, amit ma magunkénak vallhatunk, gyökereivel visszanyúlik a felvilágosodásba. Kant szerint a felvilágosodás a felnőtté válás időszaka, az ember vágya a gyermekkorból való kiemelkedésre. A felnőtté válás az ember bátorságát jelenti arra, hogy intellektusát használja, gondolkodjon. Az esszé rámutat a felvilágosodás kettősségére. Az új politikai rend az egyetemes racionalitás igényével lépett föl. E gondolat azonban a 20. század szörnyűséges totalitarizmusaihoz vezetett, amelyekben az egyén eltörpült az egyetemes és személytelen racionalitás súlya alatt. Eszerint a felvilágosodásban a demokratikus és totalitárius rendszerek csírái egyaránt fellelhetőek.

A Respectabilul John Cleland  (A tiszteletreméltó John Cleland) című írás a felvilágosodás írójának Fanny Hill emlékiratai című regényét elemzi, amely az obszcenitás vádja miatt hosszú ideig a tiltott olvasmányok közé tartozott Angliában és az Egyesült Államokban. Az elemzés szerint a könyv valójában a szexuális élet sokszínű és gazdag leltára, de jól árnyalt képe is az akkori társadalomnak, erőteljes bíráló és szatirikus jellegű mű. A prostituált narrátor alakjának megteremtése az álszenteskedőknek, a prostitúció ellen berzenkedőknek szóló kihívás, akik valójában leginkább igénybe veszik Fanny Hill szolgálatait. A szerzőnő John Cleland regényét a szexualitás elbűvölő és humoros ábrázolásának tartja, de emellett fölfigyel szociológiai jelentőségére is. Ilyen megközelítésben a könyv az angol középosztály fölemelkedésének is bemutatása. A szerzőnő a mű üzenetét a romániai jelenre vonatkoztatva megfogalmazza, hogy a romániai középosztály ebben a végtelennek tűnő átmeneti korszakban olyan, mint a bordélyház tulajdonosnőjének gyámolítása alatt álló Fanny Hill volt. A Fannyéhez hasonló önmegvalósításig, a végső fölemelkedésig hosszú utat kell bejárnia.

A bemutatott esszék egyedi vonását többek között abban láthatjuk, hogy a fölfedezett irodalomtörténeti konklúziókat a szerzőnő gyakran a jelen valóságával állítja párhuzamba. Ezzel a mű aktualitása még inkább elmélyül, és a jelen világának megértése általi önmegismerés elérhetővé válik az olvasó számára. E sokszínű, árnyalt műelemzések a történeti olvasás fontosságát hangsúlyozzák. A 17. és 18. századi Angliában számos politikai és társadalmi változás történt, az irodalmi alkotásokban is tükröződő nyugtalanság kora ez, amely párhuzamba állítható a 89-es  fordulat utáni, végnélkülinek tűnő romániai átmeneti korszakkal.