Honnan került a cipő az asztalra, ide, a kedves Olvasó elé? Természetesen egy versből. De nem abból, amelyik a nemzet mélyrepülése alcímet viseli, s amelyben költőnk a Vörösmarty nemzethalál-víziójának beteljesülte utáni állapotot tárja elénk. Szőcs Gézának ebben a totális pusztulás utáni, immár ellenségek, békediktátumok, sőt magyarok nélküli, feltámadás utáni földi körképében a budai Vár helyén már csak egy rozzant csőszkunyhó áll, a Moszkva téri metróban összegyűlt vízhez éjszakánként őzek járnak inni, Kolozsvár főterén pedig Mátyás szobrának „bezúzott arcában két bogyó úgy remeg / mint forró vaslapon hideg eperszemek!”

A sirálybőr-cipőre (és nem itt először) a költőnek abban a ritka „optimista” versében lelünk rá, amelyet a millenniumhoz vagy inkább az évezredhatárra való elérkezés, a vissza- és előretekintés pillanata ihletett. Az ezredforduló pedig delejes dátum ugyan és bűvös állapot, ámde csak annyira, mint minden Szilveszter-éj: hamar elmúlik, és sohasem sorshatár. Ebben a versben azonban különös, távoli fényjelek érkeznek a „híres tartományba”, oda, „ahol egy nemzet biztos kézzel / saját szívébe mártja tőrvasát / s gyűlöli önmagánál jobban: / gyanított ellenlábasát”. És ekkor jön el az évezredhatár kínálta új lehetőség: a korszakváltás mint lelkiállapot. Nem valami automatikusan, mindenkire ható új boldogság-törvény lép életbe, most sem jön semmi magától, csak előáll az esély, mert „Az évezred egy boldog hosszú ország, / melyben a keskeny sors kiáradását / a csillagzatok meg-megsokszorozzák.” Ezt az esélyt kellene megragadni. Ami csakis akkor sikerülhet, ha a nemzet végre kibékül önmagával: „vágj át az újabb ezredéven, / öltsd fel díszes király-ruhádat / és lépj át könnyű sirálybőr-cipődbe / s a rejtett, absztrakt, távoli jövőből / a tényleges és végleges időbe / és lélegezz mint roppant mellkasok / lélek legyél s a lélek lázadása.”

Patetikus vers? Mert benne „Angyal száll át a szenvedélyen”, az önmagunkkal és a magunk közti kibékülésre szólítva? Inkább tárgyilagosan pontos, kérlelő és beláttató, hiszen az intelem a tunya álomidőből és a jövő fogalmilag megtanult fiktív síkjából a tényleges időbe hív, le a földre, éspedig feladatra. Szőcs Géza verse tehát a nemzetről és a jövőről szól, még a feltámadáson innen. Mert „most új ezred népe száll nyeregbe”.

Igen, de szállunk, vagy csak kapaszkodunk, rugaszkodunk? Vagy még azt sem döntöttük el – pedig itt a ló, amit akartunk –, hogy fölüljünk-e rá egyáltalán? Ez a remek, „sirálybőr-cipős” gondolati költemény persze nem az EU-csatlakozás alkalmi verse, mégsem véletlenül ötlött az eszembe, hiszen nekünk is a tényleges idő parancsol. Mit? És hogyan legyünk Európában magyarok? Mint eddig, csak sokkal jobban. Szabó Zoltán írta: „A magyarnak, a magyar szellemiségnek azt a szerepet szánnám, hogy e pillanatra készüljön fel és mutassa meg, például a szomszéd kis népeknek és ámulásul a távoli Európának, hogy milyen nagyszerű mélységek vannak egy olyan kicsi tengerszemben, mint a magyar. Eddig zenében ezt teszik Bartók és Kodály. Ha ezt megtesszük: a magyarra nemcsak jobb élet, hanem nagy szerep is várhat a jövő Európájában.” És mégis, éppen ma mintha alig szólnánk végre arról is valamit, hogy mi mindent adunk mi Európának – magyar értékként, örökségként, hagyományként és sajátosságként. Pedig Babits is úgy látta, hogy a magyarság a „legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében, nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmetes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.”

Mert most Magyarország (ma még csak az ország, nem a teljes nemzet) nem Európához, hanem az Európai Unióhoz csatlakozik. Ahhoz a közösséghez, melynek már úgyis része vagyunk. „Európa tömörülésének, részei együttműködésének eszméje tehát nem valami mesterséges kigondolás, hanem természetszerű stádiuma a szerves fejlődésnek” (Teleki Pál). Miért csatlakozunk? Mert kezdettől éppen ezt akartuk. Hogy kik és milyen kezdetektől? Nemcsak az elmúlt tizenhárom év öt magyar kormánya, de a magyar társadalom túlnyomó része is ezt akarta, ezért ment át a gazdasági nehézségek tisztítótüzén (a lelki, sajnos, még javában tart). A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a rendszerváltoztatás kezdete hazánk reintegrációjának, Európába való visszailleszkedésünknek is a kezdete volt. Az országé, melynek lakosai az elmúlt bő évtizedben a legnagyobb áldozatokat már meghozták, a csatlakozás érdekében is. Mindez pedig nemcsak az anyaországnak, de az elszakított magyarságnak is a javát szolgálta. Minden magyarnak a Magyar Köztársaságban, Szlovákiában (11,5%), Ukrajnában (13,4%), Romániában (21%), Szerbiában (16,9%) és Szlovéniában (9%), vagyis a „külmagyarok” millióinak is (az Ausztriában élő 2,5%-nyi magyar már tagja az Uniónak). Az anyaország csatlakozása tehát közös, vagyis nemzetpolitikai érdek. 

Honnan veszem mindezt? Megkérdeztem minden magyar állampolgárt? Nem, erre való a népszavazás. De azért azt ne feledjük: 1945-ben (sőt már a német megszállással) nemcsak függetlenségünk veszett el, hanem aztán közel ötven évre Európából is kiszakadtunk (noha 1100 éve itt vagyunk). Faludy György írja Egy helytartóhoz, 25 év után című versében: „A szabadság csodaszarvasát űztük / négyszáz éve. De ki fut most utána? / Te érted el. Szívós vagy. Egy országot / toltál át Ázsiába.” Keletre, a szovjet kommunizmusba és szocializmusba, ahová pedig nem kívánkoztunk, sem az anyaországiak, sem a többi magyar. És persze nemcsak magyarok és szabadok akartunk lenni (maradni) akkor is, de gyarapodó polgárok is. Azt akartuk, hogy kulturálisan és gazdaságilag is visszailleszkedhessünk végre az azóta alapvetően megváltozott nyugati Európába. Abba a kultúrkörbe és gazdasági térbe, amelyikbe egyszer már beléptünk a Szent István-i államalapítással. Hogy ez az Európa ma mennyire keresztény (liberális stb.), más kérdés. Azt azonban nehéz volna tagadni, hogy a sok évszázados török, osztrák, szovjet megszállások, elnyomások, trianonok és párizsok ellenére mint állam is mindig a keresztény (liberális stb.) Európához tartoztunk. „A mai Európa az európai nemzetek évszázadokra, részben másfél évezredre visszamenő generációinak alkotása, terméke – helyesebben azzal azonos: ezen generációk munkájának, gondolkodásának, tradíciójának halmozása, szintézise – írta Teleki. – Önfenntartási ösztönének jelentkezése éppoly generatív hulláma, éppoly egyetemesen európai és csak európai, mint a humanizmus, a feudalizmus, a renaissance, a kapitalizmus és sok egyéb. Ha nem ismerjük fel a fejlődés és a posztulátum organikus voltát, és más kategóriájú vagy idegenszerű alkotásokról próbálunk megoldásokat másolni, nem fogunk célhoz jutni, vagy csak nehéz kerülőutakon, sok nehéz csalódáson, esetleg megrázkódtatásokon át.”

Mára pedig a csatlakozás nehezén már túl vagyunk. Persze nem a nyitott koppenhágai-brüsszeli aranykapuban állunk, amelyen csak be kell fordulni. Dehogy. Az EU az összes előírása, normája és kvótája ellenére sem valami üdvözítő csodaszer. Csak lehetőség. A „tényleges idő” lehetősége, s ha még nem békültünk is meg önmagunkkal, legalább ebben egyet kéne értenünk. A lehetőséget pedig el lehet utasítani: ha nem lépünk be — de el is lehet szalasztani: ha ugyan már beléptünk, mégsem élünk vele, mert várunk. Ha megint várunk valamire, arra, hogy mit kapunk, és hogy majd magától „jobb lesz”. Jobb lesz, igen, de nem azonnal és nem verseny nélkül, „föntről”, államilag (attól az államtól, amit nem szeretünk, s nem is vagyunk büszkék rá, pedig a miénk?). Mégis jobb lesz, hiszen eddig egyetlen új tag sem bánta meg.

Hogy most egyszeriben igen sokan leszünk? Sajnos. Ahhoz, hogy Magyarország már a rendszerváltozás kezdetén tag lehessen, egy sokkal bölcsebb, méltányosabb, távlatosabb gondolkodású (és akkoriban még gazdagabb) Európára lett volna szükségünk. Aztán voltunk mi, a „hármak”: magyarok, lengyelek, csehek – versenyeztünk, építkeztünk, ki ahogy tudott. Hogy most egy kissé tarka, tízes vegyes csoport bandukol az Unióba? Nem rajtunk múlott. Az elmúlt évtized cikcakkos magyar fejlődése azonban mégiscsak fejlődés volt és fölzárkózás. A saját adottságainkban rejlő lehetőségek megközelítéseként egyben csatlakozási előkészület is.

Mindeddig tagságunk elérése volt külpolitikánk egyik alappillére, nemsokára azonban ez lesz az a pillér, amelyre a másik kettő (szomszédság-régió és a határon túli magyarság ügye) ráépül. A cél a nemcsak egyenrangú, de egyenjogú nemzetek és az autonóm nemzeti kisebbségek Európája. Ahol „a hazaszeretet, a patriotizmus nem tekinthető valamiféle szegregációs törekvésnek. A hazafiság az európai érzés egyik kifejeződése, amelynek erénnyé kell válnia” (Helmut Kohl). Olyan önkéntes szövetséget kívánunk, amely az anyagi gyarapodás mellett természetes céljának tekinti a nemzeti értékek megőrzését és a nemzeti önazonosság fenntartását – a miénket is. Amelyben a nemzeti kisebbségek puszta létük értetlenkedő és fiktív elismerése helyett valóságos védelemben és támogatásban részesülnek. A nemzetállamok szerepe csökkenni fog, de a nemzeteké nem. Ezért is kell a magyar nemzeti tudatot – befogadó és értékőrző hagyományainkat követve – együtt erősítenünk. Nem a Szőcs Géza-féle „Ellenlábas szigetekre” készülünk tehát, ahová csak egy könyv jöhet velünk, hanem az új, immár nekünk is európai évezredbe, ahová teljes (és nem csak az országbéli) önmagunkat visszük. Hogy is írta Babits Mihály? „A magyarság, melyet az életből és könyvekből ismerek s magamban is érzek, éppenséggel nem határozatlan s még kevésbé tartalmatlan. Tartalma maga a nemzeti hagyomány: azaz sorsemlékek s szellemi és érzelmi élmények összessége.”