Egyik nagy bánatom, hogy Ungváron évtizedeken át nem akadt olyan kávézó, bár, kocsma, ahová hosszabb időre odaszokhattunk volna a barátaimmal. Egy-két év után mindig váltanunk kellett.

Egyetemista éveinkben először törzsvendégei lettünk a talán legelső úgynevezett bárnak. Szovjet időben ilyenek nem voltak divatban (nyilván a dőzsölő Nyugat majmolásának vagy burzsoá csökevénynek számított), ez az egy is a Druzsba nevű pártszálló pincéjében nyílott – ennek ellenére nyilvánosan, mindenki által látogathatóan működött. Az igaz, hogy a ruhatáros bácsi egy félkarú és sok-sok kitüntetését, mint karácsonyfa a díszét, katonazubbonyán büszkén viselő háborús veterán volt, de az is igaz, hogy soha nem fogadott el borravalót. Ellenben, ha valakinek leszakadt kabátjáról az akasztó, a hanyag tulajdonost előbb megrótta, utóbb azonban, amíg a vendég a bárban időzött, fél karjával felvarrta, és ezért a munkájáért szemrebbenés nélkül kért egy egész rubelt, ami akkor szép pénznek számított. Az árviszonyokra jellemző, hogy mielőtt négyen-öten elindultunk volna az egyszerű utcai – gyakran talponálló – kávékiméréseknél sokkal drágább helyre, csak annyit tisztáztunk egymással, hogy legalább egyetlen papírpénz akad-e egyikünknél „elmulatás” céljára. Ha a válasz nemleges volt, akkor is felmentünk a Ceholnya-dombra, mert a Druzsba környékéről szép volt a kilátás, és mert a fémpénzeinkből kávéra, ásványvízre és valami édességre biztosan tellett – nem néztek ki bennünket, ha nem rendeltünk szeszes italt. Ha pedig legalább egyetlen egyrubelos akadt valamelyikünknél, akkor már a kopekekkel kipótolva ez elég volt arra, hogy palack szürkebarátot, szemelt rizlinget vagy hárslevelűt rendeljünk (igen: ezek a magyar borok a hetvenes években igen kedvező áron kaphatók voltak Kárpátalján).

Zenebolond ifjoncok lévén hiányoltuk, hogy effajta szolgáltatást nem nyújt megkedvelt törzshelyünk. Mivel a pincérekkel már ismeretségbe keveredtünk, rákérdeztünk: ha felhoznánk egy táskamagnót, be lehetne-e azt itt kapcsolni. Hogyne, ők is szeretik a jó zenét. Megtörtént; előbb csak a saját asztalunkon szólt a magnó, aztán kérték, tegyük ki középre, állítsuk hangosabbra, hadd élvezze mindenki. No de ki bírja ezt szárazelemmel? (Amely, természetesen, a hiánycikkek sorába tartozott.)  Az én táskamagnómnak hálózati csatlakozója is volt, mondtam, jó lenne a stekkert bedugni egy konnektorba. Azonban „fali hálózati aljzat” csak egyetlen akadt a bárban, abba pedig a hűtőszekrény volt csatlakoztatva – mégsem kívánhattam, hogy azt kikapcsolják. És egy elosztó? Nem, az sajnos nincsen. Én gondolkoztam kicsit, összedugtam a fejem a többiekkel – és rendeltünk egy pezsgőt (az sem volt drága), mivel ezzel megoldhatónak láttam a problémát. A pezsgő dugójáról leszedtem a drótot, abból csinos átkötést tekertem, egy percre kihúztam a fridzsider zsinórját, ráakasztottam a huzalt, a magam csavarta gyűrűkbe beleillesztettem a magnó villáját. Ez ugyan nem feltétlenül tett eleget a korszerű érintésvédelmi kívánalmaknak – ellenben lehetővé vált a zeneszolgáltatás.

Aztán – a rendszernek ez volt az egyik mániája – a már belakott és kitűnően működő bárhelyiséget átalakították, újjáépítették, hónapokra becsukták tatarozás címén. Mire újra megnyílt, mi már máshová jártunk.

Nem sorolom fel a többit… A Hvilinkában volt édesség, kávé – de nem mértek szeszes italt. A Turisztban télen nem fűtöttek. Az Edelvejszben pedig olyannyira üvöltött a zene, hogy nem lehetett beszélgetni… Ezek egyikében-másikában irodalmi találkozókat, műsoros esteket, szavalóversenyeket is rendeztünk – de mindig váltogatnunk kellett őket. 

Minden gondunk megoldódni látszott, amikor, talán 89-ben, megnyílt Ungváron az első magánkávézó Váralja néven. Sokat jártunk oda, még bizonyos szakmai, szervezeti életet is itt éltünk, ide vittük magyarországi vendégeinket, itt találkoztak a szerkesztők szerzőikkel – és valahogy mégsem vált állandó törzshelyé. Talán mert távol esett a központtól – vagy inkább mert mi, régi barátok-kollégák távolodtunk el egymástól. Meglehet, most is vannak, akik oda járnak, bizonyára az egyetemistáknak is akad állandó ücsörgő helyük – az én életemből azonban kimaradt mind az igazi (csak könyvekből-filmekről ismert) kávéházi hangulat, mind a hosszú éveken, pláne évtizedeken át állandó törzshely meghittsége.

Talán ezért is történt, hogy amikor Pánsíp című irodalmi folyóiratom „internetre menekítése” után igényem ébredt egy változatosabb, sokrétűbb, több alrendszert is egybefoglaló interaktív honlap életre hívására, azt először UngParty NetCafénak kereszteltem. Ha már az Ung partján nem találtam valóságos irodalmi kávéházra – megpróbáltam létrehozni a virtuális világban. Ma is használom még ezt a nevét, de tapasztalva, hogy a hálón rengeteg honlap működik Caféként, kerestem valami más, teljesen egyedi, sosem volt megnevezést. Így találtam ki a „virtuálé” szót – legjobb tudomásom szerint ezt a kifejezést valóban én kreáltam – bár mostanában egyre gyakrabban feltűnik másutt is, először a velem kapcsolatban álló éteri társaknál bukkant fel, később tőlem távolabbi helyeken is – én ennek inkább örülök, semmint bánnám, hiszen, azt hiszem, nagyon jó szó, hadd terjedjen. Definíciója nincsen, de én valamiféle multifunkcionális virtuális helyszínt értek rajta, amely egyesíti mondjuk a könyvtár, a konferenciaközpont, az irodalmi szalon, a kabaré (mint szórakozóhely) – és természetesen kávéház kínálta lehetőségeket, ide értve a friss hírlapokat csinos fogantyús fakeretben. Illetve nem is maga a helyszín a virtuálé, hanem az oldalain „szövegek formájában” zajló események, akciók összessége… A virtuálé nem statikus, nem egyszer létrehozott és érintetlenül fennálló valami, hanem a folyamatos változást és megújulást feltételező internetes tevékenység, ha tetszik: virtuális értelmiségi létforma. 

Jó, ha tartozik hozzá egy saját irodalmi lap és egy önálló híroldal, ha történnek keretében „beszélgetések”, olvashatók tematikus összeállítások, személyes vallomásokat sorakoztató naplók, nem árt, ha a törzsszerzők odaülhetnek a törzsasztalhoz, és illő biztosítani, hogy a látogatók is „beírhassanak”. Nagyon fontos az is, hogy aki minden áldott nap bekukkant, az is találjon mindig friss olvasnivalót.

Virtuálém azóta teljesült ki és vált szélesebb körben ismertté, mióta internetes eseményeket, akciókat is szervezek.

Az első a Pánsíp Irodalmi Szalon beszélgetéssorozata volt. Meghívtam egy-egy vendéget (írótársat), beültettem a képzeletbeli fotelba, és pár tucatnyi kollégát, írókat, barátokat felkértem, hogy kérdezzenek tőle. Jöttek a kérdések, továbbítottam a vendéghez, ő válaszolt – és a szövegek folyamatosan megjelentek a szalon oldalán – mindezt nem a chatelések kapkodós és felületes stílusában, hanem ráérősen: egy bő hónap alatt rajzolódott ki a teljes kollektív interjú. Engem lepett meg a legjobban, milyen nívós szövegek születtek, milyen őszintén és bölcsen válaszoltak a vendégeim a világ különböző sarkaiból érkező kérdésekre. (Talán nem mellékes tény, hogy beszélgetéseink közül kettő – a Zalán Tiborral és Hizsnyai Zoltánnal folytatott – nyomtatásban is megjelent, még ám rangos folyóiratokban, az első az én utólagos és minimális igazításommal a Forrásban, az utóbbi a vendég saját interpretációjában a Bárkában. Beszélgetőtársunk volt továbbá Bagu László, Papp Tibor, Turczi István és Vass Tibor. A kérdezők listája ennél sokkal-sokkal hosszabb.)

Második akcióm egy internetes konferencia volt. Nem tudom, rendeztek-e már hasonlót a hálón – feltehetőleg igen. Valószínű az is, hogy az irodalom aktuális kérdéseit is tárgyalták ilyen módon, bár bevallom, a magyar nyelvterületen én még nem találkoztam hasonlóval. Abban azonban szinte bizonyos vagyok, hogy a határon túli (kivált a kárpátaljai) magyar literatúrával virtuális tanácskozás még nem foglalkozott. Ez talán nekem jutott először eszembe, és ezért is volt számomra roppant tanulságos az esemény. Talán nem árt, ha részletesebben is beszámolok róla.

2002 novemberében felhívással fordultam mindegy 40 írókollégához, lapszerkesztőkhöz, kiadóigazgatókhoz, intézményi vezetőkhöz: ebben egy szerintem égetően aktuális témát felvetve meghirdettem a konferenciát, kérve őket, előadóként vagy szakmai hozzászólóként vegyenek részt a munkában. A témát így vezettem fel:

Időről időre szakmai és laikus körökben is felvetődik: vannak-e határon túli magyar irodalmak avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki, nyugati stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk?

A kérdést aligha lehet véglegesen megválaszolni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha elfogadjuk is, hogy valamilyen módon létezik erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit. Így kétséges, alkalmas-e irodalmunk arra, hogy az egyetemes egész szerves részévé váljon.

Ugyanakkor – és a felvetésnek ez a másik sarkalatos pontja! – a befogadói oldal integrációs készsége sem egyértelmű. A kevés kivételtől eltekintve még a szakma képviselői is csak néhány nevet és műcímet ismernek, sztereotípiákban gondolkodnak, elfogadják az évtizedek óta magukat tartó legendákat. Emellett léteznek érzékelhető, de nem a művészi színvonalra vonatkozó elvárások a kárpátaljai íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár, és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik.

A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A megosztott értékrendből, a globalizáció kiteljesedéséből és az anyaország EU-csatlakozásából fakadó nemzetpolitikai kihívások miben és mennyire képeződnek le az irodalom problémáiban? Vízumköteles-e a kárpátaljai (a határon túli) magyar irodalom? Hogyan integrálódjon – és mibe?

Ezt a labdát dobtam fel, pontosabban gurítottam oda író- és szerkesztőtársaim, kollégáim és barátaim lába elé. A legtöbben hagyták továbbgurulni. Néhányan lestoppolták ugyan, de aztán nem kezdtek vele semmit. Tucatnyian azonban úgy gondolták, még ezen a virtuális pályán is megér a téma egy kis futkosást. Előbb a tizenkét előadás szövege került fel a honlapomra az első fordulóban, majd a másodikban hat hozzászólásé. (Eközben a honlaphoz csatolt Fórumban zajlott az on-line disputa, amelybe január végén négy kiemelt napon át előadóim jó néhánya is bekapcsolódott.) A konferencia a jelen írást közlő lap főszerkesztőjének, Kántor Lajosnak a megnyitójával indult január elején, és az egyik legszigorúbb tollú budapesti kritikus, Bodor Béla zárszavával fejeződött be február 2-án (akinek egy rövidebb összefoglaló cikke azóta a Népszavában, egy hosszabb pedig a Kritikában  is megjelent). A résztvevők teljes névsora helyett álljon itt néhány helységnév, ahonnan a résztvevők honlapomra „érkeztek”:  Bécs, Berlin, Beregszász, Budapest, Debrecen, Ferrara, Krakkó, Kolozsvár, Stockholm, Torontó, Zombor… Egyiküknek sem kellett kimozdulnia otthonából, én is Ungváron ülhettem a számítógépem előtt – és mégis együtt voltunk.

Úgy érzem, azzal, hogy az integrációról így szólhattunk és így cserélhettünk eszmét, mi magunk mindenképpen közelebb kerültünk egymáshoz, részesei lettünk valami nagyobb egésznek. És az sem lebecsülendő teljesítmény, hogy bebizonyosodott: akár egyetlen elszánt ember megfelelő szervezése esetén bármely világhálós irodalmi oldal alkalmas hely nívós szakmai tanácskozások megtartásához. Azaz: ezt a furcsa és ellentmondásos valamit, az internetet, hasznos eszközként használtuk egy nemes törekvésben.

Ami pedig a kisebbségi irodalmat és annak problémáit illeti, természetesen nem jutottunk konszenzusra, és nem találtuk meg a végső megoldást. A mintegy 400 könyvoldalnyi (!) szöveg elemzése után mégis levonhatók bizonyos tanulságok. Ezek egyik legfontosabbikát Bodor Béla így fogalmazta meg zárszavában: „Meggyőződésem, hogy az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor a művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk. Az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek, nota bene régiók által megjelenített irodalmiság vizsgálatakor mindig fokozott gyanakvást ajánlok, és ha a közös kalap-koncepciókból kilóg valami, akkor inkább a kalapot tegyük félre.”

A konferencia házigazdájaként ezzel messzemenően egyetértettem, és virtuális kalapomat kellő tisztelettel megemeltem mindazok előtt, akik ebben a szokatlan vállalkozásban partnereim voltak.

Harmadik akcióm, egyben „nagy találmányom” a virtuális könyvbemutató. Állhatna ez csupán annyiból, hogy egy létező könyvnek a honlapon (a leírt konferenciához hasonlóan)  megrendezzem a bemutatóját… De ennyivel nem elégedtem meg, mert úgy véltem, magának a könyvnek is virtuálisnak kell lennie. És hogy milyen a virtuális könyv? Olyan valami, ami csupán és kizárólag a virtuális térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. Ezt nem törvény vagy szabály tiltja, hanem a lényegéből fakad, mint ahogy a felhő lényege is saját felhőségében foglaltatik: amint lecsapódik vagy feloszlik, már nem felhő többé, hanem eső, hó, jég – vagy láthatatlan páratartalom. A virtuális könyv is ugyanígy megszűnik önmaga lenni saját életterén kívül.

     A virtuális könyv nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen, hanem ugyanígy nem tévesztendő össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a virtuális könyv nem rendelkezik. A hiányzó szövegtesten kívül azonban szinte az összes többi olyan tulajdonsággal felruházható, mint hagyományosabb társai. Van szerzője, címe, szerkesztője, összeállítója – és természetesen kiadója is, amely ugyancsak virtuális. A virtuális könyv katalogizálható, szerepeltethető a legkülönfélébb bibliográfiákban; ennél is fontosabb, hogy lehet rá hivatkozni, utalni rá, illetve akár idézni belőle, szerepeltetni lábjegyzetekben és irodalomjegyzékekben. Lehet továbbá reagálni rá, írni róla rövid ismertetést, hosszabb kritikát vagy terjedelmes tanulmányt. Feldolgozható keletkezéstörténete, elemezhető tartalma, formája, stílusa. Lehet róla beszélni, interjút adni, vitát folytatni, konferencia témájául kitűzni. Szolgálhat szakdolgozat, diplomamunka vagy doktori értekezés tárgyául. Lefordítható más nyelvekre, készülhetnek belőle adaptációk. Érhetik elismerések, adhatók rá díjak, beleértve a legmagasabb virtuális díjakat is.

Ezzel az értelmezéssel én visszakanyarodtam a kissé már elcsépelt fogalom eredeti, szótári jelentéséhez: virtuális = látszólagos, elképzelt, lehetséges.

Az első ilyen könyv a sajátom volt: nem mertem volna senkinek a nyakába varrni ezt a kísérletet, nem tudhattam, nem sül-e rosszul el.

Nos, a bemutató fényesen sikerült. A premiert a szakmában közismert webesztéta, György Péter, az ELTE tanszékvezetője nyitotta meg, és az internetguruként is ismert Váncsa István rekesztette be. Közbül megtartotta expozéját a könyv szerkesztője (Gergely Tamás), értékelte a könyvet Fekete J. József irodalomtörténész, elhangzottak ismertető tanulmányok, ketten fel is olvastak a könyvből… Ezután a könyvet gondozó virtuális könyvkiadó (Liber-ALL Kht) ugyancsak virtuális elnökasszonya virtuális állófogadást adott, amelyet virtuális partyszervező cég rendezett… Eközben az előtérben és magán a fogadáson beszélgetések is zajlottak (a Fórumban).

Készülünk a második könyvpremierre. A Berlinben elő, újabban „felkapott publicistává” előlépett üzletasszony, Pompéry Judit Híd-fő-állás című életműkötetét mutatjuk be – amelynek finanszírozása körül már hetekkel ezelőtt kitört egy kisebb fajta virtuális botrány is…

Talán nem szükségtelen elismételni: itt minden virtuális, azaz látszólagos, elképzelt, lehetséges…

Aki félreérti, magára vessen… (Igen, megtörtént, hogy minden részletbe beavatott íróbatárunk „betoppant” a bemutatóra, körbenézett és megkérdezte: jó-jó, de hol van maga a könyv… Mondtuk neki, hogy mostantól az ő kérdése is „maga a könyv”.)

Meg kell mondanom, hogy mi, akik részt veszünk ebben a fikciós játékban, rendkívüli módon élvezzük. Utoljára talán gyermekkorom valamelyik sárkánymeséjében éreztem ilyen jól magam.

Hát ez az én virtuálém, ilyen az UngParty NetCafé…

Illetve ennél is több, hiszen még nem is említettem állandó jegyzetíróimat, akik az én oldalaimon vezetik a naplójukat, ki kisebb, ki nagyobb rendszerességgel. Magam is közéjük tartozom, szinte naponta kis észrevételekkel örvendeztetem/keserítem olvasóimat. Nem említettem az ugyancsak az idén kiadott „valódi” digitális antológiát: a kortárs lengyel költészet tíz jelesétől fordított le egyenként 10–12 verset a Krakkóban élő Zsille Gábor – a gyűjtemény egybeszerkesztve folyamatosan elérhető honlapomon. No és persze van fototékám, linkgyűjteményem, két állandó beszélgetős fórumom… Közel száz szerző kétezernél több műve sorakozik a Pánsíp több évfolyamnyi anyagában, a Szalonban, a Dokutárban…

Végezetül, bár talán a dolog lényegét tekintve nem olyan fontos (de számomra mégis az), három dolgot szeretnék megjegyezni.

Először is azt, hogy az UngParty magánhonlap. Én alapítottam, én „csinálom” (ezúttal itt ez a nem túl választékos kifejezés mutatja legpontosabban a lényeget, lévén szervezéstől a szerkesztésen át a webtördelésig és internetes kommunikációig mindent én végzek).

Másodszor: virtuálém olyannyira magánjellegű, hogy önerőből tartom fenn, nem áll mögötte semmilyen szervezet, intézmény, társaság; igazából még szerkesztőség sem, hacsak családomat nem tekintem annak. Ami nem jelenti azt, hogy – főleg az indulásánál – ne kaptam volna dologi vagy infrastrukturális segítséget, a New York-i székhelyű Hungarian Human Right Foundation például térítésmentesen biztosít számomra saját szerverén tárhelyet, egy számítógéppel is segítették munkámat. 2000-ben a Pánsíp két számának internetes megjelentetésére a Magyar Nyelv és Kultúra nemzetközi Társasága nyújtott segítséget, a Soros Alapítvány pedig hozzájárult közel egy évi internetelőfizetésem fedezéséhez. Mivel azonban több mint egy esztendeje elvből semmilyen pályázatot nem nyújtottam be sehová, így néhány barátom önzetlenségét leszámítva hosszabb ideje a fenntartás költségeit is én fedezem. A munkát pedig legelejétől megszállottságból, azaz „ingyen” végzem, az utóbbi időben nem ritkán napi 6–8 órában…

Harmadszor: én ugyan magyar íróként Ungváron, Kárpátalján élek, és weboldalaimat is itt szerkesztem, de webcafém egyáltalán nem kárpátaljai. És nemcsak azért, mert fizikailag New York-i szerveren „van”, vagy mert olvasóim a világ 41 országából kerülnek ki (a látogatottságomat figyelő statisztikai rendszerek adatai szerint legalábbis).

Hanem miről is van szó?

Bár kisebb-nagyobb rendszerességgel itthoni híreket is közreadok, és fokozott figyelemmel kísérem helybéli írótársaim sikereit, de közülük egyetlenegyet sem mondhatok szerzőmnek. Átlagosan napi 50–60 a látogatóim száma, de közülük legfeljebb ketten-hárman „érkeznek” Ungvárról, Beregszászból… Ha pedig sem szerzőim, se olvasóim nem kárpátaljaiak…

Hogy mindez hogyan és miért alakult így, annak hosszú a sora – és itt nem részletezhető okokra vezethető vissza. Említhetném belső konfliktusainkat, a részemről megtört lapkészítési tradíciókat és a mind tematikájában, mind formájában elvetett „kárpátaljaiságot”, említhetném írástudóink többségének az új publikációs technikával szembeni idegenkedését (sőt annak lenézettségét), feltételezhetném sokaknak a „nagy arénában” való megmérettetéstől való félelmét… Mióta szerkesztői-szervezői, sőt részben írói tevékenységemet is az interneten gyakorlom, azt kell tapasztalnom, hogy a bezártságnak, elszigeteltségnek, ami ellen évtizedekig hadakoztunk, most harsány védelmezői akadtak, olybá fest, mintha a rezervátum-lét sokak érdekének inkább megfelelne, semmint az integráció, az egységesülés. Azt tapasztalom, hogy mind íróink, mind közönségünk felfogásában a regionális értékek elválaszthatatlanul egybemosódtak a provincializmussal, s a lehető legprimitívebben értelmezett „közszolgálati irodalom” ma olyan védőhálóként működik, amelybe kézzel-lábbal belegabalyodva a trapézra felmenni már senki sem tud. Nem is akar…

Magam ennek a szemléletnek és gyakorlatnak ellenébe fordultam honlapommal, emiatt nem is tekinthetem „hazai terméknek”. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy az UngParty nem kárpátaljai honlap, hanem irodalmi. Olyan virtuálé, olyan webcafé, amelyet törzshelyemmé lakhattam, s amelynek közönsége nem tudja be sem erényemnek, sem hátrányomnak kisebbségi léthelyzetemet, sem azt, hogy negyedszázada egy félkarú veterán varrta fel kabátomra a leszakadt akasztót.