Ronda cipőbolt van Budán, a Bartók Béla úti Gárdonyi-szobor mellett, a Hadik kávéház helyén, ahová Karinthy Frigyes is járt valaha. Megidézi talán a szaküzlet a pillanatot, amikor a mulató díva hajnaltájt lerúgta cipőjét, s az őt ünneplő kicsik és nagyok pezsgőt ittak mitikus lábbelijéből?

Nem.

Azt idézi meg, hogy minden szét lett dúlva. Semmi se ott van, ahová elődeink tették. Ha egyáltalán valahol megvan.

Cipőt veszek, de hova menjek?

„Az Európai Unióba!” Most, 2003. április 12., vagyis a magyarországi uniós népszavazás előtt egy héttel, amint a Korunk asztalára létet savanyítok, nincs rádióműsor, tv-kaland, központi újságcikk, temetkezési közlemény, hímenhír, újszülötti felsírás, amelybe ne építenék bele az uniós propagandát. Na persze. Agyoncsapott kávéházainkból épp oda nyílik az ajtó.

Helyek, ahová csak úgy be lehetne ülni, nincsenek. Van például Pesten újra a Centrál, annak azonban rettenetes az akusztikája. Egy kávéházban függönyök, plüssök, oszlopok, zugok vannak, amelyek elnyelik a hangzavart. A Centrálban viszont egy átlagos csúcsforgalomban úgy érzi magát az ember füle, mint egy vasúti váróteremben. Aztán vannak az egészen szuper helyek, amelyeket nemigen lehet megfizetni. A lepra kocsmák, amelyeket nem beszélgetésre, hanem elszánt berúgásra találtak ki. Meg a kuplerájok, ahol ötpercenként odajön a hölgy, – nem kizárt, hogy formás – kebelét a vendég orra alá dugja, és azt mondja, „ha fizetsz négyszáznyolcvan forintot, akkor megdörzsölheted”.

Aktív tanúja, mondjam így, „vendége” voltam az utolsó kávéház kinyírásának. A Hungáriának nevezett New Yorkba jártam már kora gimnazista koromban. Iskolásból egyetlen ajtócsapódással szerkesztő úrrá avanzsálni, hatalmas ugrást jelentett egy gyanútlan és tájékozatlan kamasz számára. A pincérek ugyanis így szólítottak minden könyvekkel, dossziékkal érkező éhenkórászt.

Tíz forintból egész nap el lehetett ott lézengeni. Három forint hatvan fillér volt egy kaszinótojás, a többiből kijött a péksütemény, egy angol tea, és még borravalóra is maradt egy forint tíz-húsz fillér. Napi tíz forintja azonban nem volt mindig mindenkinek. Fodor úr, az ideges pincér, ilyenkor kölcsönzött a törzsvendégnek. És voltak még régi emberek, akik emlékeztek békebeli, nagy kölcsönökre, akkora elmulatott pénzekre, amekkora pénzeket a hatvanas évek „szűk levegőjében” senki sem szagolhatott.

Legendás szegények emléke is felködlött ilyenkor. Egy lófejű Pintér nevezetű, ha jól emlékszem, két háború közti figura gyakran beszédtéma volt. Lófejű Pintér sehol sem lakott, azonban hol az egyik, hol a másik kávéházban engedték meg neki, hogy záróra és nyitás közt ott töltse az éjszakát. Milyen humánus hajléktalanság.

A Korunk nem járt nekünk a New York-Hungáriába. Határon túli magyar irodalomként az Új Symposiont olvastuk. Nem tudom, hogy került be, kinek-minek az útján, de tény, hogy az új számok azonnal bent voltak a Toldy Gimnáziumban, onnan vittük be a vajdasági folyóiratot a kávéházba, s adtuk tovább. Épp a Toldyba jártam akkoriban, még megvolt az iskola ágyúja, amely egykor Buda polgárainak a pontos időt jelezte nagy dörrenéssel, s amit később elvitt egy jelentős közgyűjtemény, de nem adott vissza.

Kolozsvár is szóba került azonban, hogyne került volna szóba! Pedig jószerivel még azt se tudtuk, hol is van pontosan. Bizonyos Diószegiről szólt a sztenderd történet, akit barátai, a többi bohém figura, Diónak hívott.

Kolozsvárról nősült Dió. Egy polgárleányt hozott a fővárosba. Szép hozománnyal szép  leányt, akit elkábított a budapesti művész modora, könnyedsége, a semmit befedő divatos kalap. A társaság. Hogy ez nem „A” társaság volt, az nem tűnt fel a Pesten járatlan ifjú feleségnek.

Ez a társaság az volt, amelyben Dió rendszeresen berúgott. Egyszer annyira, hogy elfelejtette, már megnősült. Összeszedett két harcra kész kurvát, és hazavitte őket. Otthon csörömpölésre, vidám kacagásra ébredt az új asszony. A társasági hangok az ebédlőből jöttek. Fölkelt Dióné, pongyolát vett magára, egy kicsit szépítkezett, hogy ő is bekapcsolódjon a vidám művészek társalkodásába. De amikor benyitott az ebédlőbe, az ovális ebédlőasztalon három pucér figurát látott. Úgy ahogy volt, rohant az állomásra, és a reggeli kolozsvári gyorssal hazament a mamához. Csakhogy lenge öltözéke miatt az úton tüdőgyulladást kapott, mire hazaért, már lázas volt, és néhány nap alatt meghalt. Diót nem hívták meg a temetésre. Hatalmas lelkiismeret-furdalása volt neki, minden este kesergett, hogy milyen nyomorultul özvegyült meg, aztán pár év múlva el is határozta, hogy csináltat egy szép koszorút, és meglátogatja a felesége sírját.

Megérkezett Dió a kolozsvári állomásra, beült egy kis felfrissülésre a restibe, kért egy pohárral, aztán még eggyel, később már cigány is került. Húzatta Dió, húzatta egészen addig, amíg nem indult vissza Budapestre a gyors. Akkor legyintett egy erőteljeset, bánatosan felkiáltott, hogy „bassza meg, hát úgyse támad már föl!”, csapzottan fölült a vonatra, és többé nem emlegette a feleségét.

Ez egy kávéházi történet.

Egy bizonyos Tamás bácsi traktálta ilyenekkel a korabeli ifjúságot, vagyis minket. Nyékes Tamás Gusztáv nevezetű barátommal jártam oda. Tamás bácsi elmondta nekünk, hogy ő még ma is latin–görög szinkrontolmács lehetne, úgy megtanították neki valaha e két kulturális alapnyelvet, majd hozzátette, ha még egyszer kupleráj nyílik Magyarországon, neki mellszobra lesz a hallban. Majd arról mesélt, hogy Horthy kabinetirodáján dolgozott, és utána megint dőltek belőle a Dióéhoz hasonló történetek. Kérdezett is közben ezt-azt. Meg elolvasta a verseinket. És újra kérdezett. Hogy miért gondoljuk ezt vagy azt.

Publikálni is szerettünk volna. A Magyar Ifjúsághoz vittük a verseket, a tanult literátus Pomogáts Béla volt ott akkoriban az irodalmi rovatvezető, de a mi dekadens strófáinkat mindig visszaadta. Igaza is volt! Javában dúlt már a vietnami háború, versben-prózában a békéért illett harcolni, mi meg az őszi faleveleken borongtunk, vagy ha nem, akkor pontosan produkáltuk a „tetőző ifjúsági probléma” szimptomatikus tüneteit.

„Hiába, prostituálódnia kell annak, aki közölni akar!” – mondta Tamás bácsi, amikor a kávéházban megmutattuk neki a Magyar Ifjúságot, benne Begazy Csaba hosszú költeményével, amelynek valahogy így szólt a refrénje, az amerikai katonához intézett állandó felszólítás: „Dobd a bozótba fegyvered, tedd asszonnyá a kedvesed!”

Csak most gondolok arra, ahogy végtelen sorban jönnek elő a papírok a különféle homályhivatalokból, nem biztos, hogy Tamás bácsi felkiáltása erkölcsi ítélet volt. Ellenkezőleg. Biztatás is lehetet.

Üzenet. Hogy volna itt azért lehetőség.

A kurvák zöme addigra már rég a közforgalomban dolgozott. Ha korosabb nő ült a Pobjeda taxi volánjánál, biztosra lehetett venni, hogy a kuplerájok szétzavarásakor íratták be kresztanfolyamra.

Egy ifjú kurva azért újra volt már a New York-Hungáriában is. Nagyon csinos, fiatal lány. Mondhatnám hamvas. Mindig könyvvel a hóna alatt jött be, nem a közeli Rákóczi térről, mint a nyolcvanas évek végén a szexbizniszt kiabáló cigánylá-nyok, akiknek az árait a szocializmus összeomlása után az erdélyi magyar és román leányok törték le. A mi kurvánk kispolgári családi otthonából érkezett, öltözködésével kivált környezetéből, ezért gyakran igazoltatták, és amikor egyszer túl sokáig nem volt munkahelye, el is vitték káemkáért Kalocsára. Kalocsán a női kaptár van ma is.

Ott veszítette el a hamvasságát a mi kurvánk, a kalocsai börtönben, nem a pesti éjszakában. A nevére nem emlékszem, pedig szívesen tudnám. Szívesebben, mint sok másét abból a korszakból.

Tekintélye is volt a New York-Hungáriának. A bejárattól jobbra, a vörös szalon bársonyszékein terültek el a nagyágyúk, kritikusok, igazi szerkesztők, egyetemi emberek. Film, színház, muzsika, kiállítás – a vörös szalon napra kész volt, és véleményére nem hatott az irányvonal. Ha a vörös szalonban azt mondták egy kiállításra, hogy ocsmány, akkor azt többet nem lehetett kidumálni a jól értesült közvélemény előtt. Akkor az ocsmány maradt, ha pukkadásig pumpálták is hivatalos lufttal.

A jól értesültek, a vörös szalon vendégei, azt mesélték, hogy Aczél György egyszer csak megunta a vörös szalon nagy pofáját, és bezáratta a New York-Hungáriát. Tatarozás címén. A hetvenes évek elején történt ez. Évekig be volt zárva a kávéház, és évekig nem történt benne semmi. Aztán váratlanul kitatarozták, megnyílt, de a vörös szalon helyét beépítették ruhatárral. És soha többet semmi nem lett már a régi. Szovjet turistacsoportokat hoztak ebédelni, a márványasztalok nagy része eltűnt, kihaltak a békebeli pincérek, nem volt már hitel se. De azért néha még betévedt az ember. Hiszen fölötte volt a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet szerkesztősége, az Új Írás, a Szépirodalmi Könyvkiadó, a Móra, az Új Tükör…

Még mindig sajtópalota volt, ha korlátozott, öncenzúrázott-cenzúrázott sajtóval is. A rendszerváltáskor Antall József osztálytársa, Horti József antisajtócézár uralkodása idején szűnt meg a magyar sajtópalota. A világtörténelemben Horti vezérigazgató szüntette meg óránként a legtöbb lapot, helyettesével, egy Németh nevű, egykori MSZMP-agitpropos fószerrel karöltve, aki könnyedén át tudott igazolni. A szerkesztőségeket is kipucolták az épületből.

Ma nincs Budapesten sajtópalota.

Igaz, médiatörvény sincs. Meg filmtörvény sincs.

Éveken át be volt zárva a New York-Hungária, tovább, mint az Aczél-korszakban. Nemrég elkelt az épület, most megint tatarozzák. Luxusszálló lesz a helyén. Nem a szellem, hanem a pénz luxusa költözik majd bele.