Inni könnyű – írni nehéz. Ez akár a mottója is lehetne az alábbiaknak, hiszen egy dolog kisebb-nagyobb mennyiségeket elfogyasztani és egészen más, ha pontosan és érdekesen kíván írni róla bárki. Írók, analfabéták, a különböző rétegek alfái és bétái is be-betérnek egy-egy sörre, ötvenre, ötre. A kocsmába például, a bárba, a kávézóba, mert alkoholt aztán bárhol lehet szerezni, úton-útfélen vagy a sarki közértben. De a közértben a visszahúzódók, a zugivók és természetesen a szűk baráti körben otthon iddogálók szoktak sört-bort-pálinkát magukhoz venni. De most nem róluk lesz szó, hanem a kocsmalátogatók széles és számtalan színben pompázó rétegéről, azon belül is a városi alapemberekről. (Velük nehezebben történik meg az, hogy a kocsmaajtóból egyenesen az országúti éjszakában száguldó gépkocsi elé lépnek.)

Akad olyan ember, aki kocsmából kifele haladtában spiccesnek tekinthető, az ilyen ember nehezen felismerhető, akadhatnak olyanok, akik teljesen józannak látják a távozót. Szóljon hát róluk a dal, a handabanda, a dörmögés és üvöltés – egyszóval jussunk egyre beljebb, ahogy a vodka, a voci, a feles, a stampedli, a kupica, a napiadag tenni szokta.

A tényleg-nem-józan kategóriáját kívánom először körbejárni. Megnevezése kor- és kultúrafüggő. Tudomásom szerint még egyetlen tizenévest se neveztek vén alkoholistának, lecsúszott trottynak. A tizenéves atomrészegen távozik, a huszonéves seggrészegen, harmincas sakkozók csak mattrészegen adják fel a játszmát. Szép számmal láthatók olyan egyedek, akik „kidobják a taccsot”, és már térnek is vissza a baráti, haveri vagy egyszerűen csak szesztestvéri társasághoz.

A baráti társaság hangoskodóbb talán, az igazi üvöltözések mindig haveri körökben zajlanak, a szesztestvéri tömörülések a legkomolyabbak: ők aztán tényleg csak az anyag mennyiségére figyelnek.

Egy átlagkocsmában két alapréteget lehet megfigyelni: a sörözőket és a vodkázókat. (A vodka-sörrel kategóriások külön tanulmányt érdemelnének.) Egy pohár vodka nem kelt nagy feltűnést: lehet az első vagy az ötödik, ha az adott „arc” jól tartja magát, az is igaz, hogy egy üveg vodka egészen másként mutat az asztalon, mint tíz sör. Nem tudom, hogy egy kocsmában egy asztalnál egy éjszaka mi volt a maximális mennyiség; a korsó sörök kapcsán azonban rendelkezem egy megbízható és több személy által is igazolt adattal. Kábé két évvel ezelőtt valamelyik kolozsvári egyetemistakocsmában egy jókedvű asztaltársaság 175 korsó sört rendelt egyszerre. A cehhet két személy fizette.

A kocsmák nagy többsége nem éjjel-nappali. A zárás időpontja általában éjfél körül van, de akadnak kivételek is: egyesek tízkor zárnak, mások háromkor. Ennek következményeként alakul ki a „turnézás”, az a jelenség, amikor a vidám, komor, harsány vagy éppen mélabús és fáratag asztaltársaság egy még nyitva tartó lokálba vándorol át. Ha jól bírják a ritmust, reggel hatkor már a helyi vasútállomáson fogyaszthatják el az újabb adagot az akkor érkező és féldecitől ébredő ingázókkal.

Írni könnyű – inni nehéz. Hétévesen az ország lakosságának jelentős hányada már ismeri, felismeri a betűket, de a kocsmavilág ábécéjének összes jelét csak nagyon kevesen értik tökéletesen (e sorok írója is panaszkodhatna hiányos ismeretekre). Nem szabad elfelejteni, hogy egy kocsmában minden mondat többletjelentéssel bír. Nem mindegy, hogy a „kérek még egy sört” típusú mondat délután, éjfélkor vagy reggel kilenckor hangzik el. Az is csak az értelmezendő szövegkörnyezettől függ, mikor számít fehér fegyvernek a söröskorsó, a hamutálca vagy a jól kicsavart asztalláb... és sorolhatnám.

Egy azonban bizonyos: iszogassunk bár télen vagy nyáron, sört vagy vodkát, egy fenti kerthelyiségben vagy egy lenti pincekocsmában – az ivás- és kocsmakultúra hiánya, a helyzeti analfabetizmus mindig hátrányokkal jár.