Az Osztrák–Magyar Monarchia a politikai-hatalmi szétesést követően szinte nyomban a felejtés mélységes tárnájába zuhant, ám kávéházai túlélték az összeomlást, s a szervesült társadalmi és szellemi formák erejének eleven tanúságtételeként a második világégés évtizedéig viszonylag sértetlenek maradtak. Nem kevesebbet jelentett ez, mint hogy a – történetileg elsősorban és kétségkívül – bécsi mintákat követő s jórészt épp az itt tárgyalt korszakban kiépült nagykávéházak hálózata kulturális értelemben még további két évtizedre felrajzolta a Monarchia egykori határait Európa térképére.

Fontos mindjárt e kis összefoglaló elején hangsúlyoznunk ezt, hiszen az emlékezet – s nem kevésbé a szaktörténeti emlékezet – önkényes gesztus, amely akaratlanul is hajlamos a megvalósult felől nézni a múltat. Bécs és Budapest? Ugyan ki akadhatna fenn a vasfüggöny nyomasztó, majd félszázados tapasztalatával a zsigereiben az összehasonlításukon? Hisz a századfordulón egymáshoz oly közel álló testvérmetropoliszok már az Anschluss évétől elszakadtak egymástól, kapcsolataik a hidegháború éveiben teljesen fölszámolódtak, majd Ausztriának a sztálini birodalomtól való 1955-ös megszabadulását és az 1956-os magyar forradalom nagyhatalmi konszenzuson alapuló leverését követően végképp két külön világ hívószavává váltak. Távolságuk onnantól – szinte a földrajzi közelség megcsúfolásaképp – fényévnyivé nőtt, s korántsem csak a politikai rendszerek különbségében állt. Bécs – ha századfordulós szellemi szerepét elveszítve s társadalmi katasztrófák súlyától terhelten is – nagyvárosként az idő nyomában maradt, az Európa szovjet felébe vetett Budapest minden tekintetben megrekedt. A diktatúra szétzúzta a magángazdaság, a városi nyilvánosság, a civil kultúra intézményeit, szétzilálta a szerves fejlődés útján létrejött társadalmi csoportokat, s ami mindebből megmaradt, azt a hatvanas évek elején lendületet vett szocialista típusú modernizáció tüntette el. A szakadást mi sem példázza inkább, mint a két város kávéházainak sorsa. Bécs civil templomai – megfogyatkozva ugyan, de – túlélték a háborút és az azt követő évtizedek modernizációs kihívásait, a budapestiek viszont hiába álltak talpra szinte mind az 1944–45-ös ostrom pusztításaiból. A bolsevik államhatalom 1948–49-es államosításai – egy-egy lényétől megfosztott kivételtől eltekintve – eltörölték őket a város színéről.

Amikor a századforduló kávéházi kultúráját vizsgáljuk, s a két főváros, Bécs és Budapest összehasonlítására teszünk kísérletet, az egymásba forduló tárgyi és szellemi formák megtévesztő sokaságával találjuk szembe magunkat. Szinte elfedik a kevésbé látványos, ám mély és fontos különbségeket. Igaz, a történet szálai éppoly távolról és sokfelől futottak össze a biedermeier évtizedeitől s főként az 1867-es kiegyezést követően, mint amennyire szétzilálódtak a második világháború után. A vasfüggönytől kettészelte Európa szellemi helyzetét – száz más példa mellett – még ma is jól mutatja a kávéházi múlt kultúrtörténeti kezelésmódja. Míg a városi nyilvánosság e formájának nem is oly régi közösségét nem feledve a német nyelvű európai áttekintések rendre tudnak Budapest kávéházi kultúrájáról, és többé-kevésbé a maga súlyának megfelelően számot is vetnek vele, a latin Európa idevonatkozó köteteinek látótere a legutóbbi időkig lezárult a Lajtánál, és a Budapest szó sok esetben elő sem fordult bennük.1

Már a két nagyváros kávéházi kultúrájának közel két évszázados előzményei sem a puszta egymásmellettiség jegyében teltek. A rendre Bécs javára mutatkozó különbségeket jórészt a két város fejlődésének eltérő üteme, végső soron Magyarországnak a Habsburg Birodalmon belüli kezdeti tartományi helyzete magyarázta. A kávéház ugyan közel másfél évszázaddal korábban jelent meg Budán, mint Bécsben, időben mégis a császárvárost illeti az elsőbbség. Buda török kori (1541–1686) kávéházai nem álltak ugyanis semmi bizonyítható kapcsolatban a felszabadítás utáni első ismert pesti kávéházzal, amelyet 1714-ben – szimbolikus módon a milánói Il Caffé megjelenésének évében – a rác (szerb) Blázsó nyitott meg a Belvárosban, a Molnár utca és a Havas utca sarkán.2 Bécs első kávésa – ha a Kolschitzky-legendától eltekintünk –, az örmény Johannes Diodato által 1685-ben a mai Rotenturmstrasse 14. alatt nyitott kávéház3 viszont a város nevével egybeforrt intézmény, a „bécsi kávéház” máig húzódó folytonosságát alapozta meg, s egész Európában is az elsők között találjuk. Ismeretes még az 1700-as és az 1747-es év adata, eszerint a 18. század küszöbén három, a közepén pedig már tizenegy kávéház állt Bécsben.4 A következő – előttem ismert – adat már a fénykor emblematikus évéből, 1900-ból való kereken 600 kávéháza volt ekkor a városnak.5 Lakói és a kávéház hagyományhoz való szívós ragaszkodását és életképességét egyaránt bizonyítja, hogy ez a szám – a sok átalakítás ellenére – ma sem kisebb,6 jóllehet a második világháború előtt alapított s ma is nyitva álló helyek száma ennél jelentősen kevesebbre tehető.7 A budapesti kávéházak számának alakulásáról jóval több időpontból állnak rendelkezésünkre adatok, amelyek segítségével a hiányos bécsi adatsor ellenére is fontos észrevételeket tehetünk. Nem tudjuk, mikor és milyen ütemben ért Budapest Bécs nyomába, ám egészen bizonyosan nem a 18. század folyamán. Jelenlegi ismereteink szerint 1729-ben három kávésa volt Pestnek, ám 1792-ben is még csak tizennyolc, 1820-ban 42 s a 19. század közepén 60.8 A növekedés innentől felgyorsul, 1872-ben már 150,9 1885-ben kereken 200 volt belőlük, 1894-ben 355, hogy elképesztő ugrást mutatva 1896-ban, a millennium évében több mint 600 álljon nyitva, s várja vendégeit.10 A következő évek adatai azonban azt mutatják, hogy itt csak a nagy ünnep gerjesztette konjunktúra sem azelőtt, sem azután el nem érhető csúcspontjával van dolgunk. A számuk hamarosan háromszáz alá szállt, hogy – immár a város valódi kávéházi szükségleteinek megfelelően – csak 1908 körül induljon ismét növekedésnek, s érjen el a szomorú 1914-es évben 368-ig. Maga a világháború, mint mindenütt Európában, Budapesten is megtizedelte őket, számuk az 1920-as években kétszáz körül mozgott, s a gazdasági világválságot követően fokozatos csökkenéssel 1944-ben 150-nél állapodott meg.

Láthatjuk hát, hogy Budapest a kávéházak nagyságrendjét s egy-egy évben még abszolút számát tekintve is a századfordulóra beérte, sőt el is hagyta Bécset. Hisz ne feledjük, a várostér elképesztő kávéházi sűrűsége Budapesten alacsonyabb lakosságszámmal párosult: míg Bécs népessége 1869-ben 898 000 főnyi volt, s 1910-re már kétmillió fölé emelkedett,11 Budapest lakóinak száma a megfelelő években 270 000, illetve 881 000 lélekre rúgott.12 Így tehát az első világháborút megelőző években Bécsben 10 000 lakosra három, Budapesten ugyanennyi emberre több mint négy kávéház jutott. Mindezek számok csupán, mondhatja bárki, s ha az összehasonlításnak kétségkívül feltétele is a nagyságrendi azonosság, még nem következik belőlük semmi. Igaz, ám két okból mégiscsak fontos szembesülnünk velük. Egyrészt nem mellékes statisztikai alapozást, sőt bizonyos értelemben jelentést adnak a két testvér-metropolisz közkeletű minősítésének – így, az alapforma számbeli sokasága révén válhatott Bécs városneve jelzővé a kávéház szó előtt, s ekképpen, ettől is lehetett Budapest a századfordulóra a „kávéházak városává”.

Fontosak e számok azután azért is, mert a puszta látványuk segít eloszlatni egy ugyancsak közkeletű, jelentős erőfeszítések árán sem megingatható kultúrtörténeti ítéletet, az irodalmi kávéház, pontosabban a kávéház sajátlagos irodalmiságának mítoszát. E mítosz természetesen – mint a mítoszok mind – komoly alappal bír, és a kialakulásának könnyen érthető emlékezetszerkezeti okai vannak. A regény, a jelentősebb írók utóbb jobbára szintén kötetbe gyűlő publicisztikája, a különféle visszaemlékezések vagy akár a kávéházi tárgyú vers folyamatos nyilvánossága rövid idő alatt semmivé őrli a civil emlékezet nem írásos formáit. A kávéház múltjára irányuló kíváncsiság és a jelenével szemben támasztott igény – nagyrészt éppen az irodalmivá szűkült emlékezetmód folyományaként – már eleve és szintén irodalmi típusú. A kultúrtörténészek pedig a kiadók nyomására kiszolgálják ezt az igényt, idézzék csak emlékezetükbe, hogy a különféle kávéháztörténeti kötetek, tanulmányok milyen nagy arányban fordulnak már a puszta címükkel is az irodalmi, illetve művészkávéház felé. (Kiváltképp szerencsétlen, amikor a ma kávésai a hely irodalmi múltjának piaci mozgósításával kísérleteznek. Peter Altenberg szellemének és műveinek ott a helye a bécsi Café Central emlékezetében és mitológiájában, de nagyon is élethű gipszfigurája ízléstelen merénylet a kávéház – ha fogalmazhatunk így – örök jelenvalósága ellen. Fernando Pessoa valamivel jobban járt, őt bronzalakban ültették ki Lisszabonban egykori törzshelye, a Café A Brasileira teraszára.) A társadalomtörténetben kicsit is járatos kutatónak azonban – aki ráadásul nem csupán tud a kávéházi múlt statisztikai, a (kávés szak)sajtóban föllelhető nem irodalmi, múzeumi és levéltári jellegű forrásairól, de dolgozik is velük – állandó feladata felhívni a figyelmet a tényre, hogy a hosszú 19. század és a két világháború közötti korszak kávéháza nem csak és nem is elsősorban az írók és a művészértelmiség tanyája volt, hanem éppen demokratikus nyilvánossága révén a polgári társadalom szinte minden rétege otthonra lelt benne. Másképpen nem is lenne elképzelhető, hogyan volt képes egymás sűrű közelében ennyi kávéház megélni, még ha folytonos bukásokkal, csődökkel, újrakezdésekkel tarkítottan is. A századfordulón megszületett művészi és szellemi moder-nizmus Bécsben és Budapesten egyaránt elképzelhetetlen lett volna a kávéházak nélkül, ám amire Bécs 1900 körüli 600 kávéháza kapcsán Daniel M. Schmied figyelmeztet, Budapestre is igaz: hírneves vendégköre révén mintegy két tucat kávéház emelkedett különleges ismertségre, jelentőségre.13

„Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie, a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját” – írja kitűnő tanulmányában Wilhelm Droste.14 Megállapítása végső mondanivalónk is lehetne, melyet a két főváros kávéházi jellegzetességeinek egybevetése csak a történet anyagával tölthet meg. Ez persze cseppet sem mellékes feladat, még ha itt a fontosabb alaktani-funkcionális párhuzamok puszta fölemlítésénél egyébre nincs is terünk. Hogyan is hozhatnánk szóba másképp Bécs és Budapest egymástól mégiscsak igen eltérő kávéházi egyéniségét?! A testvérmetropoliszok kávéházi kultúrájának egyöntetűségét a jogi, várostörténeti és szociológiai feltételek és adottságok egész sorának tartós közössége alapozta meg.

A kávésjog a kezdetektől birodalomszerte egyöntetűen fejlődött, s jutott el 1860-ban az iparűzés korlátozásmentes szabadságáig. A kávésipar rendeleti szabályozása s mindenekelőtt maga a kávéház iparjogi meghatározása közös, illetve igen hasonló maradt a Monarchia 1867-es dualizálását követően is. A kávéház eszerint az a földszinti, utcára nyíló üzlethelyiség lehetett, amelyik legalább 150 m² alapterülettel és két biliárdasztallal rendelkezett. A kávéházak jogosultak voltak az éjszakai nyitva tartásra és bizonyos ételek és szeszes italok árusítására is. Mindeme feltételek együttes megléte – más különbségekkel társulva – a cukrászdák és a mindkét városban nagyszámú kávémérések vetélkedő közegében a kávéházat a kezdetektől a kávékultúra vezető intézményévé tette, s e helyzetében mindvégig meg is tartotta. A café-restaurant 20. század eleji térnyerését követően a vendéglők sem nyújthattak már semmi olyat, amit a kávéház ne kínálhatott volna.

A kávésipar és a kávéházi szolgáltatásszerkezet e jogi egyöntetűségét csak fokozta Bécs és Budapest városépítészeti rokonsága. Különböző földrajzi adottságokkal, a térképzés másfajta belső ritmusával, a barokk és a klasszicista elem eltérő arányaival, de a 19. század utolsó harmadában már mindkét metropolisz a historizáló eklektika jegyében állt. Az épületek azonos belmagassága, hasonló külső- és belsőépítészeti térkezelése révén s nem mellékesen a kávéházi enteriőrök és a tárgykultúra közelsége miatt az egykorú fényképfelvételek mai szemlélője első látásra meg sem képes állapítani, vajon melyik Duna-parti fővárosban jár. Mintha ama híres óriástükrökben a másik város kávéháza fénylett volna. (Külön albumot állíthatnánk össze azokból a felvételpárokból, ahol az alakok és terek egymásba fordulása az álombeli találkozások döbbenetével ér fel.) Nem írta elő semmi rendelet, de könnyen érthető okból ráadásul mindkét helyen egyforma erővel törekedtek a kávéházak a forgalmasabb utcák és terek saroképületei felé.

A fönti két tényező mellé hasonló erővel társult egy harmadik körülmény, a bécsi és a budapesti kávésság egymáshoz közeli szociológiai beágyazottsága s ebből következő szoros belső kapcsolatrendszere. Pest kávésai a 18. században és a 19. század első felében döntőleg német származású polgárok voltak, akik a magyarországi városok jórészt német ajkú polgárságának többségével együtt a reformkor évtizedeitől fogva egyre inkább elmagyarosodtak. (A kávéházak jobbára maguk is a magyarosodás műhelyei lettek.) A kávésok társadalma csak a 19. század harmadik harmadában rendeződött át, nagyobbik részük ekkor már mindinkább az ugyancsak asszimilálódó zsidóság soraiból érkezett. Az asszimiláció ugyan mindenestől átformálta az érintettek érzelmi és kulturális kötődéseit, ám százezres tömegek esetében a valóságban évtizedeken át kétnyelvűséget takart, és a teljes nyelvi asszimiláció állapotába jutva sem számolta fel e többé-kevésbé polgári csoportokban a többnyelvűség – ha csak puszta gazdasági megfontolásokon nyugvó – ethoszát. (A budapesti zsidóság túlnyomó részét mindvégig a cseh–morva és német területekről a 18. század folyamán bevándorolt neológ zsidóság adta, az asszimiláció során fokozatosan elhagyott, illetve háttérbe szoruló nyelv és kultúra tehát az ő esetükben is a német volt.) A német ily módon a budapesti kávésok – és nem kevésbé a pincérek – társadalmában a dualizmus évtizedei során (de még a két világháború közt is) mindvégig a monarchiai léptékű szakmai kapcsolatok fő nyelve maradt. Magára és a kávéhá-zára valamit is adó kávés nem tartott Budapesten olyan pincért, aki ne tudott volna németül, franciául és angolul – ha beszélni nem is, de legalább – kiszolgálni.

S ha nem feltételezhetjük is, hogy a bécsi kávéházakban lehetséges volt magyarul rendelni, a Café Central újságkínálatának fennmaradt 1913–as katalógusa15 a szellemi-nyelvi kölcsönösség szép bizonyítéka. A kávéház által tartott 251 különféle sajtótermék közt ugyanis tizenkét magyar nyelvű hírlap is volt,16 s e példa feltehetőleg nem állt magában. Sajnos egyelőre nincs a birtokunkban olyan – a föntihez hasonló – budapesti lista, amelyből tájékozódhatnánk, vajon a mi kávéházaink tartottak-e bécsi lapokat, melyeket és hányat. Ám a New York – legismertebb nagykávéházunk – 1901-ből származó reklámlapja meghökkentő adatról tudósít. Eszerint ott nem  csupán „Hölgyterem, Nagy csarnok, Felső terasse, Erkély és páholysor, Billiárd csarnok, Játszó termek, Vestibule, Külső terasse... Pazar világítás, Telefon szolgálat, Ruhatár, Közhasznú könyvtár és Kitűnő szellőztetés” található, de „400- féle újság a világ minden részéből”.17 A szám ugyan gyanúsan kerek, de a nagyságrendet illetőleg nem vezethet félre minket, mert önérdeke folytán nem vezethette félre – akiknek készült – egykorú vendégeit. Ennyi és több itt föl nem sorolt földi jó után megbocsáthatjuk, ha a reklámlap záró mondata keresetlen egyszerűséggel így minősíti a New Yorkot: „A világon ez idő szerint a legszebb kávéház.”

Az Európa minden szegletéből – s olykor még messzebbről – beszerzett, és az olcsó kávé vagy akár a puszta pohár víz mellé ingyen kínált hírlapok, folyóiratok sokasága is közös vonás természetesen, mint ahogyan a kávéházak belső tereinek kialakításában is bajos elkülönítenünk a hasonlót az azonostól. Hisz az időben együtt lüktető, egymással minduntalan párbeszédet folytató belsőépítészeti irányzatok váltakozása mögött a 19. század közepe óta ott álltak Michael Thonet zseniális fogasai, asztalai, székei – ugyan hogyan is lehetne véletlen, hogy közülük talán a legelterjedtebb a gyár termékkatalógusában is a „kávéházi 14-es” nevet viselte?! S ismételjük, Bécs és Budapest kávéházai részei voltak csupán egy Monarchia-szerte egységes formanyelvnek, elég utalnunk e tekintetben utoljára a kisebb használati tárgyak, a korszakunkban már szinte kizárólag alpakkából készült tálcák, kávés- és tejszíneskannák, cukor- és hamutartók oly egységes világára. Az Artur Krupp-féle, 1843-ban Berndorfban alapított fémárugyár cikkei éppúgy megtalálhatóak voltak a pesti kávéházakban, mint a soproni származású Hacker Mór – aki bécsi gyárát Moritz Hacker néven 1914-ben nyitotta meg – termékei a Monarchia volt területének bármely kávéházában még a két világháború között is.18

A Monarchia kávéházai önálló típust testesítettek meg az európai kávéházi kultúra oly színes palettáján, összeurópai törekvésüket mégis híven mutatja, hogy önmegnevezésük, éppen az itt tárgyalt korszakra, a saját nyelv megfelelő szaváról – Kaffeehaus; kávéház – már szinte mindenütt a francia Café névalakra váltott. (A korszak bécsi és pesti kávéházait nézve-számlálva egyébiránt – jellemző érdekesség ez is – mintegy tucatnyi azonos nevű helyre akadtunk. Emitt és amott is volt Bristol, Capua, Carlton, Central, Drechsler, Európa, Habsburg, Imperial, Museum, Splendide, Westend, Wien.) Áttekintésünk azonban nem lehet teljes a legfontosabbak – akár csak fölsorolásszerű – nevesítése, valamint az egymásra rímelő fontosságrendek jelzése nélkül.19 Ha a kávéház 18. századi meghonosodásának emblematikus helyei voltak Bécsben a Rebhuhn (1693), a Kramersche Kaffeehaus (1719), a Mozart (1774), a Dobner (1796) vagy a Prater három kávéháza (1780-as évek), hát Pesten a rendre későbbi alapítású Bossel (1772 előtt –), a Korona (1783), a Márványos (más néven Kemnizter – 1791–1838), a Zrínyi (1796), a Kávéforrás (1795–1874) vagy az Orczy (1795–1936) tarthat számot e minősítésre. Ha a Vormärz mozgalma Bécsben a Café Neuerben (1820–1880), Pesten az elhíresült Pilvaxban (1837–1911) lelt otthonra. Ha a hosszú 19. század modernitás előtti évtizedeinek fontos kávéházai voltak Bécsben – a tovább élő föntiek mellett – a Casapiccola (1830), a Gabesam (1837), az Eiles (1840) vagy a Weghuber (1840), hát Pesten a Török császár (1814), a Mocca (1826), a Privorszky (1841) és a Kammon (1852) említendő egy sorban velük. Ha az osztrák irodalmi modernitás a Café Griensteidlben (1847–1897) készülődött, hogy azután a Centralban (1860–1947; 1987) forrja ki magát, hát ugyanez áll a pesti Centrálra (1887–1949; 2000) és a nevezetes New York kávéházra (1894). Ha az immár elmúlt század fordulójának évtizedeiben az említettek mellett Bécsben fogalommá lehetett a Café de l`Europe (1874), az Imperial, a Kremser (1874), a Landtmann (1873), a Museum (1899), a Prückel (1903), a Schwarzenberg (1861), a Sperl (1880), a Westend (1890), a Wortner (1880) vagy a Zartl (1883), hát Pesten az Abbazia (1888), a Balaton (1894), a Baross (1894), a Báthory (1870–1914), a Belvárosi (1901), a Fiume (1883), a Japán (1894), az Opera (1894), a Pannónia (1867), a Philadelphia (1898), a Valéria (1899) lett azzá. Ha a kávéházi kultúra Bécsben a két világháború között olyan új, illetve virágkorukba a húszas évektől forduló helyekkel gazdagodhatott, mint a Bräunerhof (1908), a Capua (Adolf Loos 1913-ban megnyíló második kávéháza), a Diglas (1923), a Dommayer (1924), a Herrenhof (1918), a Jelinek (1910), a Tuchlaubenhof (1913), a Carlton (1927) vagy a mára őstípussá érdemesült Hawelka (1938), úgy Budapesten a Biarritz (1939), a Bucsinszky (1932), a Hadik (1911–), a M.I.E.N.K. (1909), a Szeiffert (1914), a Miami (1931), a Negresco (1935), a Parisette (1930) vagy a Simplon (1909) csatlakozott melléjük.

Erőszakoltan sem állítható elő persze semmi olyan fontosságkritérium, amelyhez alkalmazkodni próbálván egy efféle fölsorolás méltányosan bánhatna a múlttal, s ne támadna hiányérzet olvasóban és szerzőben: vajon ha ez említtetik, miért marad el amaz? Ám egyvalami bizonyos, több párhuzamot nem vonhatunk, a közös történet e ponton véget ért. Csak a legutóbbi évekre állt elő újra olyan helyzet, hogy a kisemmizettség s a sokszor silány kávét és kedvet adó, de legalább meghagyott presszók fél százada után városaink kávékultúráját óvatosan ismét egy lapon lehet említeni. Az elmúlt öt évben Budapesten egyre-másra nyílnak az új – némely esetben: régi-új – kávéházak, kávézók, s ha sokszor hiába keresik is egyéniségüket a változott körülmények között, önmegnevezésük jól mutatja tájékozódásuk irányát. A megmaradt kávéházak és presszók, valamint e fönti újabb helyek együttes száma ma hozzávetőleg 150-re tehető. Az újraalapítási láz javában tart, a kávéház múltja iránti szellemi – s nem kevésbé: érzéki – kíváncsiság tartósnak mutatkozik, és a kávé a legtöbb helyen ismét igen jó.

Nagy önmérséklettel is ennyit kellett elmondanunk ahhoz, hogy Bécs és Budapest kávéházi egyéniségének kérdése egyáltalán fölvethető legyen. Könnyű dolgunk ugyan így sem lesz. Hiszen ki állíthatja, tudja, hol van a testben a lélek? S ha ott van „valahol” – mert hogy sehol sem lenne, azt a leglélektelenebbek sem mondják –, akkor miként lehet megragadni vagy akár csak közel férkőzni hozzá? A számos szóba hozott és a még számosabb itt meg sem említett történeti és funkcionális közösség, a formák és a használatmód meghökkentő hasonlóságai ellenére – vagy inkább mellett – két föltűnő különbségre mindenképp rámutathatunk. A bécsi kávéház a nyugalom, az állandóság, az egyszer megtalált és bevált formához való szívós – és sikeres! – ragaszkodás helye volt és maradt. (A legjellegzetesebb példa talán Adolf Loos Café Museuma lehet, melyben a hagyományhoz való kapcsolódás, a forma egyszerűsége és a látvány meghökkentő modernsége átütő erővel egyszerre van jelen.) Ennek az osztrák (Habsburg) történelemben és alkatban mélyen gyökerező törekvésnek köszönhető, hogy ma Európában és világszerte is Bécs őrzi és élteti leghívebben a kávéház hagyományos formáit és funkcióit, ízét, levegőjét, zamatát.

„És végre, kávéház! Negyedszázados külföldi csavargás után végre, megint kávéház” – kiált fel 1973-ban mámoros boldogsággal a Kärntnerstrassén Márai, aki élete első felében belakta-írta Budapest, Bécs, Frankfurt és Párizs kávéházait, s aki 1948-as önkéntes száműzetését követően soha nem tette be többé a lábát a szocialista Magyarországra. „A New York-i áporodott cafeteriák után kávéház. Az olasz kávézók után igazi kávéház: a falon, rámában, újságok. Éjfél után virsli és egy pohár – ein achtl – bor. Üldögélés egy csésze kávé mellett, órákon át. [...] Első éjjel, harmincöt év után...”20

Budapest kávéházainak története – sorsa, mondhatnánk inkább – épp ellenkezőleg: a kíváncsiság, a kihívás, a rövidebb, nyugtalanabb és nyugtalanítóbb tartamok váltakozása az időben, a politikai katasztrófák mellett valamiképp ismét csak összefüggésben a személytelenné párolódott kollektív alkattal. A magyar metropolisz sokat emlegetett Párizshoz való kötődése, és cseppet sem eredménytelen hasonulási vágya mindenekelőtt ebben s nem a Béccsel való Monarchián belüli ismert politikai szembenállásban lelhet magyarázatra. „Budapest, a város, a szenvedélyes kávéivóra hasonlít – idézzük ismét Wilhelm Drostét –, aki nem képes lemondani az élvezetről, melyet a kávé nyújt. Olyan ideges, olyan gyorsan ver a szíve. Ellentétben a már-már óvatos Béccsel, mely még a Dunát is csatornákba tereli, mielőtt magához engedné, annyira fél minden kiszámíthatatlanul folyó dologtól. [...] Aki ekkora szenvedéllyel indul útnak, az veszélyesebb életet él...”21

E két egymást ellenpontozó viszonyulásmód a századfordulón szoros kapcsolatban állt végül a bécsi osztrák és a budapesti magyar szellemi modernitás egymástól ugyancsak igen távol eső fő törekvéseivel. A bécsi kávéházi magaskultúra nagyszabású kilépési kísérlet volt a történelemből, a budapesti – épp ellenkezőleg – a szekuláris modernitás mámoros tapasztalatának történelmi elsajátításán munkálkodott. Mindkét törekvés felemás eredményt hozott. A bécsi Centralnak két elhíresült vendége is akadt, egy kecskeszakállú sakkozó és egy bajszos, gyenge akvarelljeit néma türelemmel áruló festő, akik – más, kávéházi múlttal részben szintén, részben egyáltalán nem rendelkező urakkal és nem urakkal karöltve – nemsokára Európa minden kávéházi vendégét visszatessékelték a történelembe.22 A budapesti kávéház a modernitás több nemzedékének adott – nem csupán szellemi, de olykor nagyon is valóságos – otthont. Hű maradt a városhoz a végsőkig, hogy pár rövid évtized elteltével maga váljon a történelem áldozatává.

JEGYZETEK

1. A német nyelvű szakirodalomban elég utalnunk Ulla Heise fontos munkáira (közülük a legutóbbi: Kaffee und Kaffeehaus. Die Geschichte des Kaffees. Frankfurt am Main–Leipzig, 2002.); Klaus Thiele–Dohrmann kötetére (Europäische Kaffeehauskultur. München, 1999.) vagy a Michael Rössner szerkesztette tanulmánykötetre (Literarische Kaffeehäuser – Kaffeehausliteraten. Wien–Köln–Weimar. 1999.), a francia nyelvű irodalomból jó példa lehet Jean Claude Bologne áttekintése (Histoire des cafés et des cafetiers. Paris, 1993.). Igaz, a legutóbbi időben kissé módosult a helyzet. Míg német nyelven még mindig nem létezik olyan önálló kötet, amely Budapest kávéházi múltjával foglalkozna, már hivatkozhatunk egy ilyen jellegű francia nyelvű munkára (Les Cafés littéraires de Budapest. Antologie de textes littéraires hongrois et photographies anciennes. Textes traduits du hongrois par Joëlle Dufeuilly, Jean–Léon Muller, Chantal Philippe, Dominique Radanyi. Préface de Gyula Zeke. Nantes, 1998).

2. Bevilaqua Borsody Béla–Mazsáry Béla: Pest-budai kávéházak. Kávé és kávésmesterség 1535–1935. Bp., 1935. 164.

3. Schmied, Daniel M.: Wien ist um einige Kaffeehäuser herum gebaut. In: Kaffeehaus-Album. Hrsg. Von Helfried Seemann und Christian Lunzer. Wien, 1993. Album. 12.

4. I. m. uo.; Andrea Portenkirchner tanulmányában (Die Einsamkeit am »Fensterplatz« zur Welt. In: Literarische Kaffeehäuser... 35.) Ilse Prehsler diplomamunkájára (Das Kaffeehaus als kulturelle Einrichtung im Europa des achtzehnten und neunzehnten Jahrhunderts. Herkunft, Entwicklung und Bedeutung. Wien, 1992. 60.) hivatkozva 1717–re teszi a tizenegy kávéházra vonatkozó adatot. Magam nem dönthetem el, melyik a helyes.

5. A szakirodalomban sok helyütt felbukkanó adat, lásd például. Schmied, Daniel M: i. m. 13. vagy Neumann, Petra: Nicht zu Haus und doch nicht in der frischen Luft. In: Wien und seine Kaffeehäuser. Ein literarischer Streifzug durch die berühmtesten Cafés der Donaumetropole. Hrsg. von ~. München, 1997.

6. Linton, Douglas–Teltscher, Andreas: Wohin? Ins Kaffeehaus! Ein Führer durch die Welt des Wiener Kaffeehauses zwischen Tradition und Moderne. Wien, 1998. 13.

7. Thomas Martinek a föntihez hasonló jellegű kalauza (Kaffeehäuser in Wien. Ein Führer durch die Wiener Kaffeehäuser. Wien, 1996.) e nagyobb múltú kávéházakra összpontosít, s 1996-ban – nyilván terjedelmi korlátok miatt is – 104-et tud bemutatni közülük.

8. Saly Noémi: A pesti kávéházak „őskora”. In: Budapest Nagykávéház.Bp., 2001. 16.; a 19. század közepi adatot lásd Budapest története III. A török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Szerk. Kosáry Domokos.Bp., 1975. 410.

9. Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Szerk. Vörös Károly.Bp., 1978. 180.

10. A budapesti kávéházak számára vonatkozó 1880 és 1944 közötti adatok a Budapesti czím- és lakásjegyzék, illetve 1926-tól a Magyar Kávésipari Évkönyv megfelelő évfolyamának köteteiből valók.

11. Lásd. Portenkirchner, Andrea: i. m. 32.

12. Budapest története IV. 187. és 581.

13. Schmied, Daniel M.: i. m. 13.

14. Droste, Wilhelm: Kávéház az Osztrák–Magyar Monarchiában. Létező, mert megvalósult utópia. Budapesti Negyed 12–13., 1996/2–3, nyár–ősz, 9. „Bp., a kávéváros”. Szerk. Zeke Gyula.

15. Lásd. Schmied, Daniel M.: i. m. 16., valamint Portenkirchner, Andrea: i. m.: 38.

16. Az adatot Buzinkay Géza értékes tanulmánya tárta fel. („Mit olvastak egy bécsi kávéházban 1913–ban?” In: Somogy megye múltjából. Kaposvár, 1992. 328.)

17. A reklámcédula fotómásolatát lásd Budapesti Negyed, 34. 2001/4. tél, 104. „Krúdy és Pest”. Szerk. Sánta Gábor.

18. Lásd ehhez Merényi György: Fémtárgyak a kávéházban. In: Budapest Nagykávéház... 86–87.

19. A fölsorolt bécsi kávéházak alapítási éveit Daniel M. Schmied, kisebbrészt Andrea Portenkirchner és Petra Neumann idézett munkáira támaszkodva adom meg. A pesti kávéházak alapítási évét a 19. század közepéig Saly Noémi idézett tanulmánya tisztázta, a későbbi alapítási éveket a saját kutatásaim alapján közlöm.

20. Márai Sándor: Napló 1968–1975. Bp., é. n. [1993] 146.

21. Droste, Wilhelm: i. m. 24.

22. Lev Davidovics Bronstein (Trockij) és Adolf Hitler Café Central-beli jelenlétéről többek mellett lásd Schmied, Daniel M.: i. m. 16. és Buzinkay Géza: i. m. 328.