– Miért döntöttél úgy, hogy kocsmát (irodalmi rendezvényekre alkalmas, befogadó intézményt, kávéház jellegű helyet) létesítesz? Ha van előtörténete, mi az? Kikkel társultál?

– Bárki bármit mond is, a kultúra legigazibb fellegvára nem az oskola vagy a könyvtár, hanem a kocsma. Sokan a kocsmát a zülléssel asszociálják. Ezért a kommunista rendszer a hibás, hiszen a változások előtt a rendszernek volt gondja arra, hogy megakadályozza, hogy a kocsmákban magasröptű elmélkedések folyjanak. A kommunizmus előtt – gondoljunk csak a két világháború közötti korszakra – intenzív kávéházi és kocsmai élet folyt. Ott székeltek a költők, művészek, színészek, és oda járt mindenki szórakozni meg tanulni. Szerencsére én akkor kerültem Kolozsvárra, amikor már újra indult ez a régi jó szokás, és mint minden rendes egyetemista, szabad időm java részét én is kocsmában töltöttem. Ott kötődtek a barátságok és a szerelmek. És azt hiszem, ott tanultam a legtöbbet. Ott vitattuk meg, amit olvastunk, ott tudtuk meg, mit érdemes elolvasni.

Érthető hát, hogy vágytam egy saját kocsmára. Ahol barátságok és szerelmek szövődhetnek, és ahol értelmes dolgokról beszélgetnek az emberek. Régóta terveztem, de hát egy kocsma megnyitásához anyagiak is kellenek, meg egy kis szerencse is. Végül régi barátommal, Kovács Ferenccel és volt osztálytársammal, Molnár Attilával társultam. Mindhármunknak olyan kiterjedt baráti körünk volt, hogy bizonyosak voltunk, nem fogunk belebukni az üzletbe. Összedobtuk hát a pénzünket, kölcsönt vettünk fel, és belevágtunk. Az eredetileg kocsma-, könyvesüzlet- és internet-kávézóként volt elképzelve a nemes intézmény.

– Miért Bulgakov? Volt más ötlet is? Kik teremtik meg a hangulatot és az arculatot?

– Szívem szerint a Serény Múmia nevet adtam volna, de ez Kolozsváron nyilván nem lehetséges. Sokat gondolkoztunk egy megtámadhatatlan, ám mégis beszédes néven, végül is Ferencke ötlete volt a Bulgakov, ez a világirodalmi mágiával rendelkező név. Leosztottuk a melót is: Ferencke, aki a legpragmatikusabb közülünk (és nagyobb üzleti tapasztalatokkal rendelkezik, mint mi), foglalkozzon a gazdasági részleggel, Attesz a könyvekkel, én pedig a kulturális oldallal és az arculattal. Az internet-kávézót és a könyvüzletet végül átköltöztettük a Babeº utcában lévő másik üzlethelyiségünkbe, ez most Attesz birodalma.

A Bulgakov roppant hamar befutott. Nem más, mint Faludy György „szentelte föl” 2002. június 11-én, és az első naptól máig nem volt hiány a látogatókban. Messze földön híres, és egyfolytában mediatizálják. Könyvbemutatók, interjúk, portréfilmek, kiállítások zajlanak egyfolytában. Magunk se hittük, hogy ilyen jól fog menni. Persze voltak rossz periódusok is, alaposan megfizettük a tandíjat, amíg ki nem tanultuk a kocsmárosi mesterséget, és ki nem alakítottunk egy olyan személyzetet, amellyel mind a klientúra, mind pedig mi meg vagyunk elégedve. Mostanra már kialakult a törzsközönség, és legtöbbször egész nap telt ház van. Még van javítgatni való, csinosítani való, de szép lassan minden meglesz, úgy őszre a Bulgakov elnyeri az elképzelt formáját.

– Bizonyára nem csak én vélem úgy, hogy a Bulgakov több, mint kocsma. (Elég a Bretter Körre és az Előretolt Helyőrség Estekre utalnunk.) Mi történik, ha egy adott ponton kinövi magát (rendezvények szempontjából is, befogadóképesség vonalán is)? Lesz egy ikerbulgi valahol a városban? Esetleg más városban gondolkodtál-e? Érdemesnek, fontosnak tartod-e azt, hogy ilyen értelemben is bevesd kultúraszervező energiáidat? Össze lehet-e fogni az erdélyi városok kocsmáit egy nagy „konzorciumba”?

– Az tény, hogy a ház beosztása nem igazán alkalmas nagyobb közönséget becsábító rendezvények szervezésére. De a fiatal poéták vagy képzőművészek rendezvényeire amúgy sem jönnek tömegek. Azért gyakran jó volna, ha a kocsma kétszeresére nőne. De egy nagy területű kocsmának is megvannak a hátrányai: nehezebb megszűrni a közönséget, és én nem szeretném kétes elemekkel megtölteni a kocsmámat, csak azért, hogy több pénzt keressek. Ikerbulgit egyelőre nem tervezünk. Gondoltam ugyan arra, hogy több erdélyi nagyvárosban lehetne Bulgakovot nyitni, de ez utópia: tény és való, hogy gazda szeme hizlalja a jószágot, nem lehetünk jelen minden városban, s hozzáértő bizalmi embert és személyzetet találni nagyon nehéz. Valaki, aki hajlandó egyfolytában úton lenni, talán kezében tudna tartani egy kocsmahálózatot, de én erre nem vállalkozom.

– A „megszűrésről” óhatatlanul eszünkbe jut, hogy akadnak kellemetlenségek is egy kocsma életében. Nem is annyira a részegekről meg a rosszul fizetőkről volna szó, hanem a súlyosabb esetekről, amikor egyesek „nem éppen a megfelelő módon” élnek vissza a hely vendégszerető és -marasztaló jellegével. Tudjuk, hogy volt ilyen eset. Miért kellett kitiltani például a vármegyés ifjoncokat?

– A HVIM tagjai teljesen felelőtlenek voltak. Több ízben gyűléseztek a tudtunk nélkül a Bulgakovban, amennyiben gyűlésnek lehet nevezni öt-hat ember asztali beszélgetését. Nem gondoltak arra, hogy ezzel meggyűjthetik a bajunkat – pont azon kocsmáét, amely javarészt magyar törzshelyként van elkönyvelve. Ugye, megtörténhetett volna, hogy az illetékes szervek befűtenek a helynek, nyilván több módszerük is van erre. Én a bőrömet nem féltem, de a Bulgakovért kár lenne. Már csak az is rosszat tett, hogy a HVIM-es sajtóbotrány kirobbanása után, mikor a román lapok revizionista fészeknek nevezték a Bulgakovot, több román törzsvendég – főképp egyetemi tanárok – pártolt el tőlünk, holott mi bárkit szívesen látunk, aki civilizált kultúrember. Azóta gondosan vigyázunk, hogy ne történjen politizálás a Bulgakovban. Ez művész- és diákkocsma, nincs helye benne a politikának.

– Aki kocsmakörútra indul Kolozsváron, azt tapasztalja, hogy a leghúzósabb helyek (most „régiségi” sorrendben említem a Pubot, az Insomniát és a Bulgakovot) valamilyen értelemben a magyar réteggel hozhatók kapcsolatba. Ezekre a helyekre általában magyarok (vagy csak ők) járnak, de a tulajdonosi struktúra ugyancsak magyar. Véletlenszerűnek nevezhetnénk-e vagy pedig a hagyományokra épülő valaminek ezt a jelenséget?

– Szerintem ez nem azért van, mert magyarok a tulajdonosok. A közönséget nem igazán az érdekli, hogy milyen nemzetiségű a tulaj, hanem a kocsma hangulata. Hozzánk sok román is jár, pedig magyar kocsma hírében áll a Bulgakov. De jól érzik magukat, tetszik nekik a hangulat. Inkább az van, hogy mindhárom kocsma tulajdonosa művész, és egy művész, aki nem csak a pénzben gondolkodik, inkább ki tudja alakítani az arculatot, mint egy rideg üzletember.

– Melyik a kedvenc kocsmád?

– Egyértelműen a budapesti Stex Alfréd. A Stex óriási, berendezése nemesen egyszerű és ízléses, konyhája, itala, zenéje, hangulata kitűnő. Ugyanazt a réteget célozza meg, mint a Bulgakov. Nem tudom, ki-kik hozták létre, de sok ész és sok pénz állhat mögötte. Azt hiszem, még nem láttam ekkora kocsmát, mégis alig lehet asztalhoz jutni. Ha lenne hozzá tőkém, és lenne megfelelő épület, szemérmetlenül leutánoznám itt, Kolozsváron.

– Van-e favorit kocsmaélményed?

– Számtalan kocsmaélményem közül nem tudnék most hirtelen egyet kiemelni. Inkább egy hangulatot írnék le. Nemrég volt, egy szombaton, a Bulgakovban. Mondhatni, tömegnyomor volt, de nagyon szép tömegnyomor. A nyári kertben a tavaszt ünnepelték, a pincében szülinapi buli volt, a kocsma elülső részében dzsesszkoncert zajlott, középen harsány ivászat és szellemeskedés folyt, a hátsó teremben pedig az érdeklődők focimeccset néztek. Virult minden az élettől, mindenki jókedvű volt, még a túlterhelt pincérek is. Én végigjártam a kocsmát, mindenhol álltam egy picit, és meg voltam hatódva, ugyanakkor meg büszke is voltam. Jó lett ez a hely, és hála istennek sokan vannak, akik jól érzik benne magukat, és ezáltal még jobbá teszik.

– Mi leszel, ha „nagy” leszel?

– Hát, hát… Szeretnék egy nagy-nagy házat, amelybe minden beleférne: kocsma, vendéglő, diszkó, színház, konferencia és irodák, és ahol minden szinten zajlana az élet. Előbb-utóbb össze kell jönnie. Van egy patkóm, még kell három, meg a ló. De meglesz.

Kérdezett Szabó Géza