Kolozsváron rengeteg kocsma van, ez biztos. Jó kocsma már jóval kevesebb. Talán a tíz ujjam is sok lenne a megszámlálásukhoz. Igazi kocsma pedig, nos, nem tudom. Ahhoz már talán egy kéz ujjai is elegendők. Van azonban az említett igazi kocsmák között egy, amely különleges státust vívott ki magának az elmúlt öt év leforgása alatt. Egyrészt Kolozsvár legmagasabban elhelyezkedő kocsmája (az anyaföldtől számítva legalábbis), hiszen egy bérház második emeletén helyezkedik el. Másrészt minden áldott évben változik az arca. Ha giccsköltői hasonlattal akarnék élni – és hát miért ne? –, azt mondanám, olyan, mint az a nő, aki minden reggel órákat tölt a tükör előtt arc-festményének újratökéletesítésével. Új nap, új maszk. Ez történik az Insomnia nevezetű kocsmával is. Minden nyáron. Az ember, amikor ősszel felvonszolja fölös kilóit a második emeletre, és lihegve benyit az öt helyiségből álló kocsmába, biztos lehet benne, hogy új beltér-arc tekint vissza rá. Nos, emiatt neveztem el magamban az Insomniát „kaméleon-kocsmának”. A kaméleon, mint tudjuk, olyan állat, amely színeit úgy alakítja, ahogyan azt mindenkori környezete diktálja. Az Insomniával is ez a helyzet: színei, berendezése úgy módosul, ahogy megálmodóinak és tulajdonosainak, Márkos Tündének és Lőrincz Gyulának kénye-kedve tartja.

Egy borongós tavaszi délutánon Insomniáról, kocsmakultúráról, egyebekről beszélgetek Lőrincz Gyulával.

– Nos, ha jól tudom, akkor Tünde is, te is képzőművészek vagytok. Szerinted nagy út van a képzőművészettől a kocsmáig? Mint a pohártól a szájig? Vagy éppen ellenkezőleg...

– Szerintem a kettő nagyon közel áll egymáshoz. Minden izmus a kocsmából indult el. Sőt továbbmegyek: minden jó dolog a kocsmából indult el! A kocsmában valahogy nyíltabbak az emberek. Öt sör után aztán végképp azok.

– És konkrétan, titeket mi vezetett el a képzőművészettől a kocsmához? Véletlen volt? Vagy esetleg közbeszólt a sors?

– Mindenképpen sorskérdés volt. Bár eleinte elsősorban nem kocsmára gondoltunk. A helyiség két évig fotógalériaként és az általunk működtetett fotós lap (Foto & Model) szerkesztőségeként működött. Csakhogy időközben beloptam a térbe egy kis kávézót, amely öt kétágú meszelőlétráról szólt, amelyeket körbe lehetett ülni. Az ember a kávézó-kocsmába lépett be tulajdonképpen, aztán következett két teremnyi galéria, egy teremnyi szerkesztőség és egy teremnyi Mamika. Hogy végül is kocsma lett belőle, annak az a története, hogy a dolog beindításakor szóltam a haveroknak (reklámról akkor még szó se volt): nálunk is van sör! Másnap be is állítottak, a Mamika nyitott – naná, hiszen nem volt alkalmazottunk! –, pontosabban kitette a székét az ajtóba, az emberek pedig elővettek egy láda sört, s mire mi megérkeztünk, a felét megitták. Azzal fogadtak, hogy önkiszolgálás volt. Így indult az Insomnia 1998-ban. Idén május kilencedikén ünnepeljük az ötéves születésnapját.

– Ebben az eredettörténetben van azért egy az olvasók számára talán ismeretlen tényező. Mi az, hogy Mamika? Kit értesz ezen?

– A katolikus egyháztól bérelt albérletünkben, ahol a galéria, szerkesztőség és kávézó-kocsma működött, volt még egy szoba, ahol egy nyugdíjas néni lakott, szintén albérletben. Ő volt a Mamika. Ahhoz, hogy vécére mehessen, át kellett haladnia a kávézón. Magyarán a Mamika minden áldott nap keresztülment a kávézón, kezében az éjszaka folyamán összegyűjtött pisit tartalmazó vederrel. Őt különben nagyon is feldobta az új helyzet: férje nem volt, a lánya Magyarországon élt. Vett magának egy új hálóinget, és bizony megtörtént az is, hogy olyankor jelent meg, kezében a vederrel, amikor éppen telt ház volt.

– Ez így majdnem performansz...

– No azért nem volt ez kiszámított, előre megtervezett performansz. De elképzelhető, hogy a képzőművészek láttak benne valami fantáziát. El is keresztelték a Mamikát az Insomnia Rémének. „Performansz” közben, amikor a vendégek a jelenés láttán elnevették magukat, a Mamika megállt a szoba közepén, kezében a veder, és megkérdezte tőlük, min nevetnek. Mit mondjak, nem mindennapi látvány volt...

– Térjünk vissza a kocsmára. Az Insomnia tulajdonképpen „lakáskocsma”, amely bizonyos vonatkozásaiban erősen emlékeztet Halász Péterék hetvenes évekbeli lakásszínházára. Azért mondom ezt, mert az Insomnia nevéhez, rajtatok keresztül, a kocsmán kívül a kultúra is szervesen hozzátartozik. Hogyan viszonyul az Insomnia mint kultúrkocsma a kolozsvári kocsmakultúrához? Ha van ilyen egyáltalán...

– Sajnos Kolozsváron megszakadt a hagyományos értelemben vett kocsmakultúra fonala. Volt egy időszak, amikor egyszerűen nem léteztek kocsmák. Voltak lebujok meg felbujok, de a hagyományos értelemben vett kocsma- és kávéházkultúra meghalt. Az elején egyébként mi sem kocsmában gondolkodtunk. Arról volt szó, hogy aki feljön megnézni egy fotókiállítást, meg tudjon inni egy kávét. Kultúrkávéházról volt tehát szó. És ha egyszer van kultúrkávéház, akkor megvan az esélye annak is, hogy ismét kialakuljon a kávéházkultúra. Azt azonban nem mondanám, hogy egyfajta megváltó szándékkal vágtunk neki a dolognak. Egyikünknek sem volt álma a kávéház létrehozása, sem a hiánypótlás. Az is igaz viszont, hogy az Insomnia lassan intézménnyé alakult. Délelőtt kávézó, este pedig kocsma. Gyakorlatilag ha az ember délelőtt jön be, akkor kávézót talál, ha pedig este, akkor „iszót”. Ennek pedig részben az az oka, legalábbis meglátásom szerint, hogy Kolozsváron még nem alakult ki az a réteg, amely igényelné a kávéházat és a kocsmát, külön-külön. Az emberek általában feljönnek, és már a kávé mellé kérik a sörüket is. A századelőn az illető bement a kávéházba, kért egy kávét, elintézte az ügyeit, és aztán esetleg megivott egy konyakot. Ez az a réteg, amely gyakorlatilag itt és most nem létezik, és szerintem nincs is esélye a létezésre, hiszen a jelenlegi felgyorsult világ nem engedi meg ezt a luxust. Gyakorlatilag a hagyományos értelemben vett és mostanában gyakran túlromantizált kávéházi életnek nincs létjogosultsága. És ez a nagy nosztalgiával emlegetett irodalmi kávéházakra is vonatkozik. A kortárs író újságíró is egyben, írja a cikkeit, és utána elmegy valamelyik kocsmába DJ-nek, hogy megéljen. Nem kávéházi figura.

– Ha ez így nincs meg, akkor mi az Insomnia jellegű intézmények szerepe?

– Én inkább arról beszélnék, hogyan működik errefelé a kocsmabiznisz. Mostanában ért ide az a láz, amely 1993–94 körül dúlt Magyarországon. Mindenki azt látja, hogy a kocsmákból gyorsan meg lehet gazdagodni. Ez egyébként nem igaz, viszont meg lehet élni belőlük, ha jól csinálja az ember. Tény az, hogy dühöng a kocsmacsinálási láz. Tavaly szeptembertől több mint száz kocsma nyílt Kolozsvár központjában. Többségük rövid nyitva tartás után bezárta kapuit. Nos, ez nem túl szívderítő perspektíva.

– Ugyanakkor viszont az Insomnia, mint mondtad, ötéves lesz az idén, és ha jól tudom, nem szándékszik lehúzni a rolót. Mi a fennmaradás titka?

– Az Insomnia azért nem zár be, mert nem kell bezárnia. Itt lép a képbe, hogy képzőművészek vezetik az intézményt. Más kocsmákkal ellentétben mi minden évben megújítjuk, felfrissítjük az Insomnia arculatát. Részünkről éppen ez az élvezet benne. Alig várom a nyarat, amikor újra nekiállhatok az átalakításnak. A fejemben már megvan az új image, ha tetszik. És éppen ez az, ami a vendégek számára is izgalmas. Sokan vannak, akik csak ezért jönnek fel. Számos más kocsma esetében az indulás pillanatában létrehoztak egy stílust, egy arculatot, de aztán nem foglalkoztak a frissítéssel, melynek eredményeképpen a hely gyakorlatilag „beszáradt”. Az Insomniának érzésem szerint ez az egyetlen titka. És ennek semmi köze a konkurenciához. Egyébként meggyőződésem, hogy az Insomniának nincs konkurenciája, hiszen második emeleti kocsma nincs a környéken. Ami pedig az image-et illeti, azt le is lehet másolni, ha valakinek úgy tetszik, de semmi értelme, hiszen a gondolatainkat lehetetlen lekopírozni.

– Térjünk vissza a kultúrkocsma státushoz. Miben nyilvánul ez meg?

– Nos, amint már jeleztem, a képzőművészet az első pillanattól jelen volt az Insomniában. Számos kiállítást rendeztünk, és igyekeztünk megválogatni a nálunk kiállító alkotókat és műveket. Egy ideje hozzájutottunk egy zongorához, miáltal aztán beindult egy koncertsorozat is. Mindenféle zene elhangzik itt a dzsessztől a kísérleti zenéig és vissza, de korábban klasszikus koncerteket is szerveztünk. Ezeknek a rendezvényeknek, no meg az általunk minden évben meghatározott arculatnak köszönhetően kialakult egy egységes stílus, amely csak erre a kocsmára jellemző. Nem tudnám meghatározni, mi ez a stílus, de nem is szeretném, és ha valaki megpróbálná helyettem megtenni, akkor változtatnék rajta. Annyi bizonyos, hogy az Insomnia minden körülmények között a mi kettőnk kézjegyét viseli magán. A magam részéről valójában egyfajta műteremként értelmezem ezt a helyet, amely teret enged a folyamatos kísérletezésnek. Ami itt történt és történik, az gyakorlatilag a város hangulatának szerves részét képezi, sőt megkockáztatom a kijelentést, hogy egyben Kolozsvár történetének is része.

– Az ötéves évforduló előtt mit gondolsz, mi az Insomnia jövője?

– Jelen pillanatban a második emeleten vagyunk. De szeretnénk tovább fölfele menni. Mindjárt fölöttünk ott van a padlás, aztán pedig következik az ég. Minden attól függ, hogy akarjuk-e vagy sem. Ez pedig, jelen pillanatban legalábbis, nem kétséges.

Kérdezett Szántai János