Levélféle Pályi Andrásnak

Az évtizedekről, az időről egy szót sem. Mert mit is jelent belépni a tüneményes hetedik évtizedbe? Betölteni a hatvan évet? – nos, ez mintha mondana valamit. Betölteni, teljessé tenni, önmagunkat mint tiszta időt hozzáadni. Odaadni magunkat valaminek, aminek híja van: az Időnek. Mi magunk volnánk az Idő híja? Úgy volna a teremtés „kitalálva”, hogy folyvást odaszánjuk magunkat a hiányzónak? Ebből a nézőpontból a „rész szerinti” létállapot nemcsak az emberé, hanem az Időé is? Minden bizonnyal, hiszen miféle sejtésből hozta volna létre a nyelv „az idő teljessége” szószerkezetet? Az önmagát betöltő idő: jön, eljön, útban van, felénk tart. A dolgok nyitva maradása, de pontosabb, ha azt mondom, nyitva hagyása: az odaadó tökéletlenség nagy tette a Létezőnek.

Nos, az évekről egy szót sem, maradjunk ennyiben.

Elhatározásom persze nem a testetlentől és megragadhatatlantól való félelemből fakad, nem, azt remélem. Mesterem, akiről a továbbiakban még lesz szó, nyolcvanötödik évében van, és olyan fiatal, mint a felkelő nap. Közelében olykor az az érzésem támad, nem az Időben létezik, nincs dolga vele, átlát rajta, mint egy dúsan díszített előfüggönyön. Egy rafinált tüll vagy óriási csipke, amelyet egyszer csak szétlebbent a zsinóros. Mesterem, mióta ismerem, erre a pillanatra vár. Arra, hogy feltárulkozzék előtte a nem ismert „tartomány”, ahonnan tanítása szerint igenis „megtért utazó”, legalább egy, egyetlenegy mindenképpen.

A tüll mögött egy másik élet van, árnyak, bizonytalan fények, neszek és hangok, forma és non-forma, és olykor artikulált beszéd is. Szavak egymás mellett, a „lenni” ige imperfektuma például; volt, aki hallotta ezt is, és van, aki hallja. Másik élet, írom, de emettől nem különböző, még anyagában sem, hiszen legkivált a test emlékszik rá, „arra”, ahonnan jött, és ahová visszatér. „Ünnep”, találkozás, együttlét: a „te” kimondása; valaki a függöny másik oldalán kimondja, annyit mond: te, és ez innen úgy hangzik, hogy „lenni”, sőt: Vagyok.  

Minapi, az Élet és Irodalomban publikált írásodat olvasva, amelyben összekapcsoltál két, számomra eredendően összetartozó szót, a színházat és a spiritualitást, arra gondoltam, egyszer elmondom, hogyan látszik a színház a templomból és a templom a színházból, anélkül hogy a színházat vagy a templomot teoretikus szabatossággal meghatározott terminusként használnám. A két épület és a két létmód időről időre összeér a színháztörténelemben, és ez a találkozás rendszerint traumatikusnak mutatkozik a kései korok értelmezői számára is, amennyiben mindkét forma egymáshoz képest igyekszik definiálni önmagát, akár viharos közeledésében, akár pedig viharos távolodásában.

Valami másról beszélnék, arról tudniillik, hogy a színház és a templom a praxisban, egészen pontosan a praxis pietatisban – „elmenvén és te is akképpen cselekedjél” – ismer önmagára. Ebből a nézőpontból még a legelvetemültebb, az önfelejtésre játszó szórakoztató ipari produkció is az előadás széttapsolásának, rituális megszüntetésének gesztusában a színház odahagyását és a való élet előadás utáni, tehát voltaképpen vele összefüggésben való folytatására szólít fel, vagy ezt mutatja fel legalábbis. A színháznak ennél fogva nem áll módjában bezárkózni saját hagyományába, és valamennyi kísérlet, amely arra irányult, hogy önnön szakmaisága kapuját önelégülten pöffeszkedve önmagára csukja, nyelvi, illetőleg stiláris értelemben végpontnak is mutatkozott és mutatkozik egyszersmind, hiszen azonnal, a bezárkózás gesztusával majdhogynem egy időben önmaga megnyitását is végre kell és végre kellett hajtania. A két mozdulat látható és érzékelhető „eredménye” az összeomlás, széthullás, megsemmisülés, romba dőlés, ebből a pozícióból pedig kizárólag a múltra lehet nézni, ha látni, észrevenni alkalmasint nincs is mód a kifordult, felszínre került gyökereket. Bergman írja a Hűtlenekben, idéztem már másutt is: „Vajon nekünk, színháziaknak is van szakmánk? Mi azt mondjuk, igen. De valóban így van? Őszintén szólva, nem tudom. Tapasztalat. Igen. Felismerések. Igen. De szakma?”

Hétéves koromban, a legjobb pillanatban ismertem meg a mesteremet. Addig is, amíg vele találkoztam volna, visszhangos teret érzékeltem magam körül, lehetett valamiféle ráismerés bennem arra, hogy a világ a szabadítás-eseményre van kitalálva, de ez, az amúgy a fogolylétből majdhogynem magától értetődően származó „tudás” zsigeri volt csak, a szomjúságtól kiszáradt, iszonytatóan ragadó, önmagát elképesztő intenzitással utálni tudó szájüregé és az éhező gyomoré, amely önmagát kezdi emészteni, falni, fájdalommal és néha gyönyörrel is. Vonatban, marhavagonban ébredtem öntudatra, a szomjúság és az éhség az utazással, a homo viator léthelyzetével kapcsolódik össze bennem, vonaton ma is szívesen eszem, elindul a szerelvény, és én máris pakolászom, keresgélem a szendvicset és a vizet, és elönti a testemet a boldogság az első harapásnál már, legkivált ha a vonat hazafelé visz. A szabadítás-esemény mint metafizikai princípium a tökéletes biztonsággal és csalhatatlan ösztönnel érzékelt hiány elsőként a nedvek „testszentségeként” – ez a te szavad, András – ért el, gyönyörű anyám és félelmetesen fegyelmezett testvéreim gyülekezetében. Megyünk valamerre, azt, hogy keletre visznek, csak anyánk tudhatta és idősebb testvéreim, sötét van, fények villannak fel, lentről fémes hangok hallatszanak, de van úgy, hogy hosszú órákon át csend uralkodik, áll a vonat, kiáltozásokat hallani és kutyaugatást.

Test és tér ilyen mérvű dialógusát, egymásba hatolását aztán mesterem istentiszteletein tapasztaltam meg ismét, egy egészen más perspektívából, de az előzményekkel semmi esetre sem aszinkronban, még gyermekként. A templom tere megtelt szavakkal, amelyek tőle jöttek, ezek csak nagy ritkán álltak össze érthető mondatokká számomra, ám minthogy soha korábban nem volt részem hasonlóban, gondosan előkészített írásmagyarázatait zeneként éltem meg, és úgy is adtam át magam nekik, mint koncerttermekben szokás, be-becsukva a szemünket, hogy a zenét lássuk is, megjelenjenek előttünk képekként a hangok, érthető beszédként a zenei mondatok.

A nagy pillanat, amelyet most is fel tudok idézni magamban, a szertartást lezáró áldásmondásnál következett be, alkalomról alkalomra. Fölemelte két kezét, a fekete palást finoman szétnyílt rajta, kifordította üres tenyerét a rendszerint majdnem üres templomtér felé, leheletnyi spét, majd az ároni áldás szikár, pontos, értelmezetlenül felmondott szavai, behunyt szemmel. Ilyenkor mindig történt valami, amire sehogyan sem találtam magyarázatot, telítetté vált a tér, csend és hang egymás minőségeiként mutatkoztak, le kellett hajtani a fejet és részt venni, nem láttam magam előtt semmilyen más megoldást.

Pontosabb és erősebb színházat, a színházat magát a templomban tapasztalhatni meg olykor, – tudatában vagyok persze kijelentésem abszurditásának, hiszen egy olyan korban írom le ezt a mondatot, amikor a templom a politikum kutyakomédiáját játssza odaadóan és tehetségtelenül; de még ez is színház, legalább látva látszik reménytelensége és üressége. Azt a színházat, amelyben a mozdulat és a szó nem a forma és a tartalom premodern vagy akár modernista értelmében kerülnek egymás közelségébe, hanem egymástól megkülönböztethetetlenné válnak, még módszertani megengedések talaján is akár.

Azt persze már nehezebb szívvel írnám le, hogy a templomot pedig a színházban találhatni meg, a kegyelem pillanataiban. Azért nem, mert ez a kijelentés kultúránkban a romantikus színházi eszményt hozza mozgásba, a részesülést szinte kizárólag csak a pedagógiai folyamatokból ismert tanító–tanuló viszonyban áll módjában véghezvinni. Ez hozza létre a hierarchikus szerkezetű tereket, a tudás megszentelt locusait, ahol a szerepek lerögzítettek és feloldhatatlanok, és ahol a konvenciók a dogmák erejével bírnak. A Te ugyanis ugyanakkor a Másik is, az egyetlen Másik, alter Christus, egy totaliter aliter, aki az Én–Te alakú összekapcsolódásban ismerhető meg egyedül, amikor az Én megszűnik ragaszkodni saját töredékességéhez. Ez a színházi forma számomra nemcsak katartikus, hanem alkalmasint kényelmetlen is, mert nincs benne hazugság, és nem találhatni meg benne a biztos kielégülés garanciáját. A szolgáltató színház és a szolgáltató templom a kultúra szürke helyei, sem hidegek, sem forrók, a reménytelenség evangéliumának a hirdetői. 

Attól tartok, kilátástalanul nehéz színházat és spiritualitást egymás közelségébe hozni egy olyan színházi kultúrában, amelyben a Grotowski-fordulat nem következett be. A „magyar Grotowski” sosem született meg, írod 1996-ban kelt, Grotowskinak címzett leveledben (In: Suszterek és szalmabáb. Kalligram, 1998. 199–203.), de szívesen hozzátenném, hogy a „magyar Beckett” vagy a „magyar Ionesco” sem jött világra, így hát abban a színházi kultúrában, amelyben a lineáris, történet elvű, anekdotikus dramaturgiák uralkodnak, a töredékes lét vagy a szent idő, a hierofánia nem homogén tere színházi praxissá aligha fordítható le.

A mögöttem álló hetekben egy egészen sajátos próbafolyamat részese és szereplője lehettem. Egyszereplős darabomat próbáltuk egy kopár teremben, Kolozsvárott, a Szamos partján. A hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi monodráma-túltermelése után nem gondoltam volna, hogy erre a formára adom a fejem, nem is adtam, nem is adom. Egyszereplős, írom, mert így kívánják a létező színházi terminusok; „monodráma”, mondom, mert tudjuk, tudni véljük, miről beszélünk. Noha az írásmű legkevésbé sem a monodráma dramaturgiáját követi, nem is monológ, ez talán a legkevésbé. Olyan textus megalkotására törekedtem, amelyben a beszélő Másik replikái nem maradtak meg a szöveg végleges változatában, a Másik ott van, jelen van, a színész előtt pedig az a feladat áll, hogy az Én–Te „anyagot” alkossa meg, tehát egyetlen mondatát se intonálja úgy, hogy a Másik ne lenne eleve valóan a jelentés mozgatója, sőt szituációról szituációra létrehozója.

A próbafolyamat tanulsággal szolgálhat annak, aki azt vizsgálja, létrejöhet-e előadás a színházi tradíción kívül, van-e egyáltalán más anyaga a színháznak, mint a térben megjelenő színész, a maga univerzumával, a „maga teljességére redukált” konkrét mivoltával, valamint nyelvi készletével, amivel a létező színház bír. Melyek azok a határpontok, ahol a színházi forma kitágítható, nehezen elgondolható, sőt elképzelhetetlen irányba. Egyszereplős, de kétszemélyes darab, a másik ott van, de nem lokalizálható, mert „nem itt van, vagy ott van, hanem közöttetek van”, valamiféle nyitott ideiglenességben és eltökélt eldöntetlenségben – ez tehát a kiindulópont. Szó van és visszhang, a szónak nincs értelme a visszhang nélkül, csak önmagában van, tét és jelentés nélkül. A ritmikusan visszatérő replika – „Itt vagy? Adj jelt.” – nem a néző emlékeztetése a szituációra, sokkal inkább szóra bírás, „a szóban testet öltő cselekmény” (Pirandello) szabadon engedése az előadás terében.

A kézenfekvő megoldások, modorok, játékok kézenfekvőeknek bizonyultak napról napra, estéről estére, mígnem a színész behunyta a szemét, és úgy kezdte el a lélek belső beszélgetését. Így, megfosztva a színészi megmutatkozás legelemibb lehetőségeitől.

A színház, ha színház, önmaga megszüntetésére tör, nem-lenni akar, hogy újból lehessen. A folyamatosból visszatér a töredékesbe. Itt vagy? Adj jelt – ez a létformája. Arról az együvé tartozásról „beszél”, amely számomra a legbiztosabb és a legtörékenyebb tudás.

„Rómeó és Júlia megpillantják az égő csipkebokrot, Júlia a csipkebokor egyik oldalán áll, Rómeó a csipkebokor másik oldalán, egymással szemben. Kinyújtják egymás felé a kezüket a tűz felett, meg is érintik egymást. A két kéz lángra kap, ég, ég, ég, de nem emésztődik el.

Júlia azt kérdezi az égő csipkebokortól:

– Mi a neved?

Rómeó is megkérdezi az égő csipkebokortól:

– Mi a neved?

A tűzből szóló megválaszolja a kérdést. És végük van, végük van. Égnek, de nem emésztődnek el. Végük van, végük van.

Klasszikus szerelmi háromszög. Szentháromságszög.”