Az a negyvenéves zarándoklat
a sivatagban, a fogság után.
Kapkodó kirohanás a
komfortos hullaházból,
kicsinytől fogva nagyig.
Egy-egy kép a vérfoltos
ajtókeretben, üres szobák

Savanykás szaga, haszontalan
tárgyak és történetek.
Legelöl a hullámokba
gázolók, akik előtt megnyílt
a tenger ollója; leghátul,
akik mögött bezárult. Lobogó
felső ruhájuk lemetszve, mire

Észbe kapnak. A kisimult víz
tükrén aztán átvonult mind
a tíz csapás is, egészen más
jelmezben. Csüggeteg
vándorkomédiások, tettre
készek, nagy repertoárral.
Emlékszel például apámra,

Aki a titkosrendőrség betört
ablakából elvitt egy jókora
szilánkot, a macskakővel
együtt, amit úgy vetett ki
magából a tömeg, mint egy
régtől fogva cipelt iszonyatos
koponyát, egy csecsemőét,

És ami a széttépett őrnagy
íróasztalán nyugodott, szelíd
levélnehezék, szemközt a
vérszomjas tömeggel –
emlékszel? Mindenüvé
magával vitt téged is, már
kora reggel hívott,

Reszketve szólította a halálos
nevet, a hangosan fölolvasott
napi szakasz után. Kitartóan
nógatott, készülj, gyere,
mintha egy Isten csak
nagyalvó lehetne, mióta
világ a világ. Vagy süket,

Mint apám öreg harangozója.
Ha a te arcod nem jön velem,
egy tapodtat sem teszek,
hallottam, ezt mondta. Úgy
szólt hozzád, mint ember
beszél barátjával. Magával
hurcolt mindenüvé, amíg a

Szem ellát. Belekevert minden
verekedésbe, amelyben ő,
egyedül ő nem emelt kezet.
Még akkor sem, amikor az
okos kézfej tudja csak a
legkifejezőbben megformálni
azt a szót, hogy elég.

Vonulni a könyv egyik lapjáról
a másikra, napi szakasz
lenni. Menni, nyomtalanul.
Hátrahagyni formátlan
kőrakásokat. Megadással
engedni, hogy lapozzanak.
Egy naplemente, még egy.

Újabb sor, ott következik az
apám neve, most kiejted,
ejtsd ki, ne félj. Örök fogoly,
felismered. Ő az, akire
ráejtetted a sátradat, még
a legelején, amikor az
ötrészes könyv megírását

elhatároztad. Ő az, nézd, bezárul
mögötte a tenger. Megáll
előtted, ott áll, felismered:
az apám. Kitárja karjait.
Fuss, fuss, tékozló, most
te következel. Ez az utolsó
lap, az utolsó sor, utolsó szó.