Magyarország várhatóan másfél esztendő múltán az Európai Unió teljes jogú tagjává válik. Ennek a rendkívül örvendetes fejleménynek egyszerre van valóságos és jelképes jelentősége. Valóságos, minthogy az ország politikai, jogi és gazdasági értelemben is visszatér abba a közösségbe, amelyhez mindig is tartozott, és jelképes, minthogy az Európai Unió rendjében a magyarság a korábbiaknál jóval emeltebb szinten érezheti át az "európai polgár" önérzetét. Következésképp, reményeim szerint, csökkenhetnek azok a történelmi okokra (a két világháborús vereségre, Trianonra stb.) visszavezethető lelki frusztrációk (kisebbrendűségi érzések), amelyek valójában még ma, a rendszerváltozás után jó tíz esztendővel is érzékelhetők. (Ilyen frusztrációs következménynek érzem részben azt, hogy az ország még ma sem tud kellő eréllyel és méltósággal fellépni a szomszédaival folytatott tárgyalásai során, részben pedig azt, hogy a józan mérlegelés és a bölcsen realista politikai gondolkodás helyett időnként kifejezetten idegrángásokra emlékeztető kollektív jelenségekkel találkozunk!)
Az uniós csatlakozás ugyanakkor számos kérdőjelet is felvet. Ilyen például a magyar agrárium uniós támogatásának kevéssé nagyvonalú tervezete, amely éppen a minap okozott széles körben elégedetlenséget, különben nemcsak nálunk, hanem a cseheknél és a lengyeleknél is. Általánosságban is bizonytalanságot okoz, hogy Magyarország és a többi közép"európai ország várhatóan kisebb uniós szolidaritásra számíthat, mint azok az országok, például Írország, Finnország vagy Portugália, amelyek a kilencvenes években lettek az unió tagjai. Az egyik legnagyobb csatlakozási kérdőjel pedig éppen a Kárpát"medencében élő magyarság lelki és intézményi egységesülésének közeljövőjét érinti. Ugyanis, éppen a kívánatos magyar nemzeti integráció tekintetében, egyáltalán nem lesz az mindegy, hogy a szlovákiai magyarságtól eltérően, amely várhatóan a magyarországiakkal egy időben kerül az unió polgárai közé, milyen csatlakozási menetrendet kap a romániai, a jugoszláviai és az ukrajnai (kárpátaljai) magyarság. Valójában előre borítékolható, hogy Románia a magyarországi csatlakozást követő négy"öt esztendőn belül, Jugoszlávia talán akkor, talán később, Ukrajna azonban belátható időn belül egyáltalában nem lesz az Európai Unió tagja. Márpedig a csatlakozási menetrend alakulása mindenképpen ki fog hatni a magyar–magyar kapcsolatok mára kialakult rendjére, és az is elképzelhető, hogy némiképp veszélyeztetni fogja ennek eddigi eredményeit.
Következésképp nem felesleges az az eszmecsere, amely most már hónapok (évek?) óta Magyarország európai uniós csatlakozásának összmagyar vonatkozásairól és következményeiről folyik, és nem felesleges az a gondolkodás, amely ennek a csatlakozásnak ‘’egyáltalán az Európai Unió közép"európai kiterjeszkedésének ‘’a stratégiai feltételeit, tennivalóit és eredményeit méri fel. Az alábbiakban magam is néhány ilyen, mondjuk így: stratégiai megfontolás felvetésére vállalkozom.
1. A Kárpát"medencei magyar nemzeti integrációnak igen jelentékeny politikai és gazdasági intézményrendszere jött létre, talán elegendő, ha politikai téren csupán a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) munkájára és az úgynevezett "kedvezménytörvényre" ("státustörvényre"), a magyar igazolványra, gazdasági téren pedig a magyarországi tőke Kárpát"medencei jelenlétére, sőt offenzívájára (pl. a MOL romániai térnyerésére, a magyarországi nagyvállalatok erdélyi, különösen székelyföldi befektetéseire) hivatkozom. Azt a politikai intézményrendszert, amely a Magyar Állandó Értekezlet keretében jött létre, ugyanakkor meg kellene erősíteni, mindenekelőtt a civil társadalom, a civil társadalmi szervezetek hatékonyabb bevonásával és szerepvállalásával. Nem tartom helyesnek, hogy például a MÁÉRT úgynevezett szakmai bizottságaiban csupán a politikai pártok képviselői kaptak helyet, és teljességgel hiányoznak onnan a szakmai szervezetek. Már csak amiatt sem szerencsés ez, mert a politikai pártok úgynevezett szakértőinek szakmai felkészültségéről és alkalmasságáról időnként hajmeresztő tapasztalatokat szerez a külső szemlélő. Éppen ezért a MÁÉRT munkáját meg kellene erősíteni és a korábbiaknál rendszeresebbé kellene tenni, talán nagyobb szakmai hátérrel és megalapozottsággal. Már csak amiatt, mivel a "kedvezménytörvény" előírásai amúgy is érvényüket fogják veszíteni Magyarország uniós csatlakozása után. Következésképp a "kedvezménytörvény" alapvetően helyes elveinek további érvényesüléséről valamilyen más módon kellene gondoskodni, már csak annak érdekében is, hogy az egyetemes magyar szolidaritásnak ez a rendszere mondhatnám így is, szimbolikus rendszere, fennmaradjon az uniós csatlakozás után.
2. A magyar–magyar kapcsolatok politikai intézményei és gazdasági fejlődése mellett igen nagy szükség, mi több, minden eddiginél nagyobb szükség van a magyar kulturális szolidaritás intézményi rendjének megerősítésére és teljesebb kiépítésére. A magyar kisebbségi közösségek nemzeti önazonosságának fennmaradása elsősorban az oktatási és kulturális intézmények hatékony működésén múlik. Kivált abban a Magyarország uniós csatlakozását követő (rövidebb vagy hosszabb) átmeneti időszakban, midőn az igen nagy magyar nemzetrészek által lakott szomszédos országok, például Románia, még nem lesznek az unió tagjai. Ebben az időszakban, de utána is, elsősorban a kisebbségi magyar oktatási és kulturális intézményrendszernek kell gondoskodnia a kisebbségi magyar közösségek nemzeti identitásának fennmaradásáról és védelméről. Mindennek két alapvető feltétele van: egyrészt még most, az uniós csatlakozás előtt, radikálisan meg kell erősíteni a kisebbségi magyar oktatási és kulturális intézmények rendszerét, ez a magyarországi nagy közalapítványok, az Apáczai és az Illyés Alapítvány feladata, másrészt eltéphetetlenül ki kell építeni a magyarországi és a kisebbségi magyar intézményeknek a nemzeti szolidaritás elvére épülő kapcsolatait.
3. A magyarországi közvélemény még a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején jól érzékelhető szolidaritást tanúsított a trianoni rendezéssel elszakított magyar nemzetrészek iránt. Számtalan bizonyítéka volt mindennek, leglátványosabb módon az 1988. június 27"i nagy budapesti tüntetés a jogfosztott erdélyi magyarság mellett. Ne tévesszük meg magunkat: azóta ez a tömeges szolidaritás igen sokat veszített erejéből. Számos oka lehet mindennek: a demokrácia tizenkét esztendejének tapasztalatai nem megerősítették, inkább gyengítették a magyarság erkölcsi erejét, a magyarországi politikai pártok általában a saját taktikai érdekeik szolgálatába állították a szomszédos országokban élő magyarok ügyét és az eredendően létező nemzeti szolidaritást, és a magyar kisebbségi közösségek vezetőinek, szószólóinak egy része is alkalmanként közönséges "etnobiznisszé" alacsonyította a nemzeti szolidaritás erkölcsi követelményeket hordozó ügyét. Mindezek miatt a nemzeti szolidaritás hálóját ‘’stratégiai értelemben ‘’ismét ki kellene alakítani: őszinte beszéddel és párbeszéddel, hiteles közéleti tényezők segítségével. Vagyis ez a feladat is nagyrészt a magyar kultúra intézményeire és képviselőire vár.
4. Mindenképpen fel kell készülni arra, hogy a Magyarországgal szomszédos országok ‘’először Szlovákia és Szlovénia, később Románia, talán Jugoszlávia és Horvátország ‘’európai uniós csatlakozása után a közép"európai határok elveszítik jelentőségüket, és gyakorlati értelemben megszűnnek. (Talán ezért is fölösleges volt az utóbbi esztendőkben Magyarország és Románia határán igen kiterjedt és vélhetőleg sok milliárd forintba kerülő átkelőhelyeket kiépíteni!) Ez azt jelenti, hogy nemcsak az utasforgalom lesz teljes mértékben kötetlen, hanem a gazdasági"üzleti és a kulturális forgalom is. Magyarországnak, de az erdélyi magyarságnak is, már most fel kell készülnie erre a várható helyzetre, minthogy valójában ez fogja jelenteni a határoknak azt a "légneműsítését", amelyet a második világháború után Petru Groza román miniszterelnök ígért, és amelyet természetesen mindeddig valamennyi bukaresti kormány elszabotált. A magyar–román határ igazi "légneműsítése", azaz eltüntetése valóban nagy lehetőségeket nyithat a magyar–magyar kapcsolatok rendszere, a magyar nemzetrészek integrációja előtt. Természetesen csak abban az esetben, ha a román kormány őszinte szándékkal fogadja el az európai uniós szabályokat, a magyar kormány ebben a tekintetben megalkuvás nélküli európai politikát képvisel, és maga az Európai Unió is maradéktalanul érvényesíteni tudja Románia (Szlovákia stb.) esetében a saját törvényeit.
5. Végül: az uniós csatlakozás igen nagy lehetőségeket fog nyitni a regionális kapcsolatok és szerveződések előtt. A nyugat"európai világban ezek a regionális rendszerek már régóta érvényesülnek, ezek oldották meg például a német (osztrák) lakosságú Dél"Tirol helyzetének konfliktusait, ezek hoztak létre éppen a francia–német Elzász keretében hatékony német–francia együttműködést, ezek konszolidálták az uniós keretben elhelyezkedő spanyol állam belső, regionális feszültségeit. Erdély esetében valójában mindkét modellnek, tudniillik a spanyolnak és a német–franciának, illetve osztrák–olasznak szerepe lehet. A spanyol regionalizációs modellnek annyiban, hogy Erdély mint multikulturális hagyományokkal rendelkező ország(rész) megkülönböztetheti magát Románia más régióitól. Erre ma nemcsak az erdélyi vagy bánsági magyarok és (a maradék) németek törekszenek, hanem az ottani románok, főként értelmiségiek egy része is. A német–francia, illetve osztrák–olasz modellnek pedig abban lehet szerepe, hogy az erdélyi, valamint bánsági régiók közelebbi kapcsolatba kerülhetnek a határ túlsó oldalán lévő magyarországi (alföldi) és jugoszláviai (vajdasági) régiókkal. Az elmúlt néhány esztendőben, igaz, létrejött néhány határokon átívelő "eurorégió", ezek azonban inkább csak névleges szerveződések lehettek, amolyan szomszédsági, baráti találkozók színhelyei, az európai integráció medrében viszont új értelmet, jelentőséget és szerepet kaphatnak. Mindennek az erdélyi magyarok (és persze románok) lehetnek a haszonélvezői, mint ahogy ők voltak korábban a nagyromán integráció kárvallottjai.
A közeli jövő magyar és európai stratégiáinak alakítása, kialakítása folyamatban van vagy éppen most veszi kezdetét. Gondolkodni kell, gondolni kell, méghozzá "merészet és nagyot". Egyetlen elvi követelményt és erkölcsi parancsot azonban nem szabad feladni sohasem: nekünk, a Kárpát"medencében élő magyaroknak, ennek a tizenhárom vagy tizennégy millió embernek együtt kell eljutnunk Európába és élnünk Európában. Ennek az együttes jelenlétnek és életnek a politikai, szellemi, erkölcsi stratégiáit kell kimunkálnunk az előttünk álló nem túl hosszú időszakban. Ez az együtt ‘’valójában nemzeti megmaradásunk feltétele.