Az egyetlen szalonképes stratégia a szereteté. Az a morál, melyet az előzmények legszebb, legszárnyalóbb legépítőbb tanulságai írtak elő mintegy végkonklúzióképpen, amit a "történelmek" és tanok, regék és mitológiák, hitek és vallások próbálnak meg belenevelni"oltani, belesulykolni az emberi lénybe, nagyon nemes, de a természetben nem található meg. Ez már a világhoz hozzáadott, a legfontosabb emberi többlet, éppen ezért, a tekintélyért, a súlyáért kell az istenire hivatkoznia. A természet ugyanis nem az erkölcsöst, hanem az eredményest emeli ki, tanítja, propagálja. Ez pedig sajnos: embertelen a "humanizmus" értelmében.
Mutassatok egy embercsoportot, mely nem a tartalék gyilkot, mérget, boxert kapta elő sarokbaszorulva, végveszélyben, hanem a másik arcát tartotta oda alázatosan.
Valószínűleg onnan indult a dolog, amikor párszázezeréves "tanévek" álltak rendelkezésre annak tudatosodására, hogyha nincs karma és bundája, az ember az eszét kell hogy használja, bevesse a "struggle for life" arénájában (később nemzetközi tárgyalótermeiben, ahol mindmáig vége nincs az áriázásnak erről a gyakorlatilag réges"régen lezárt "csatlakozási fejezetről"). Az ember elszakadt a természettől és felcsatlakozott önmagához. Nos ebben talán a világegyetemben egyedülálló teljesítményt nyújt, jóllehet elméleti önmaga (ama nagy E"vel írható emberiség, meg emberség, stb.) mögött kullog. Hogy is lehetne másképp! Hiszen semmi haszna sincs annak, ha végre kiúszik az élre. Így, ott "hátul" legalább álmodozhat, tervezhet, tévelyeghet. Legkedvesebb álmait nevezik stratégiáknak.
Az erkölcs a természetes reakció ellentéte tehát. Különös, termékeny paradoxon. Éppen mivel erőltetjük. Úgy erőltetjük a "jó" és a "rossz" polarizációját, mint jelentékeny erőforrást, mintha a transzcendens, a lelki, a legbelső színtér is csupán egy big"big és véget nem érő választási kampány közege volna, s a gonosz mint pillanatnyilag bukottnak tételezett másság állandóan "kísértésbe visz" az ajánlataival, célja, hogy megnyer vagy zsarolni képes bennünket, így nyert többségével végül az Istent leszavazza, aki mint egy polgári demokratikus ex"kormányfő, akkor kénytelen lejönni a mennyből. Ez a stratégia nyilván a világot próbálja fejreállítani, ahogy a homokórákat szokás, hogy attól kezdve a "rossz" feljöhessen az "illegalitásból" és azután jónak nevezze magát.
A társadalom már régen nem a természetre támaszkodik. A logikák, gravitációk a spekulációkhoz s nem a való világhoz való alkalmazkodás eredményei. Ez a minimális ár, amit a végtelennel való találkozásért, a végtelenségbe éretlen, túl korai méretkezések révén való "átköltözésért" fizetni kell. Csakhogy poétikus dolgokban nem veszélyes annak patetikus kinyilatkoztatása, hogy semmi sem idegen, ami emberi (legfennebb a jereváni rádióhoz kell fordulni a közlemény érthető megfogalmazásáért: születhet"e két egyneműnek gyermeke), a fizika dolgaiban viszont életveszélyes minden hasonló "fennköltség" (például Mao könyvecskéje alapján hajtani végre sebészeti beavatkozásokat).
A térnek több geometriája s az emberek vegyületének több lehetséges receptje van (amint Hamlet is felhívja eme differenciált stratégiákra Horáció figyelmét). Viszont azok, akik sajátos differenciált, árnyalt nemzeti kultúrák leépülésére alapoznak ‘’vörösek, feketék –, azok akkor is "fasiszta" tempókkal operálnak, hogyha egymást közben különböző ürügyekkel megpróbálták cimkézni, diszkreditálni. A "nemzeti" ‘’károkozás nélkül most már nem szünhet meg, amíg természetes módon meg nem szűnnek a nyelvi különbözőségek, melyek a fejlődés oly jótékonyan hosszú folyamata alatt a kultúra igazi hátterét adták mindenhol és minden korban. Erről csak hülyék feledkezhetnek meg, csak deviáns, nyomorék lelkű vagy rossz szándékú, hátsó gondolatokra épülő programokban bazíroztak eddig is, agresszív, expanzív, faji, vagy más kizárólagossági alapon.
Egészséges stratégia szerint nem valamit magunkból, a sajátunkból feladva kell "elkövetnünk", hogy valami közöset gazdagíthassunk.
A stratégiára való jóindulatú rákérdezés eszméje maga is szellem a palackban, melyet időnként kiengednek, kutyasétáltatásképpen. A dolog öles betűkkel főcímként futhatna, akár így: "kényszerpályán a szellemsétáltatás" ‘’, hiszen alig tegnap kaptuk hírül, hogy Kína új főnöke ‘’mint a jövő egyik legújabb tárgyalópartnere ‘’ ugyanaz, aki Tibet "integrálása", vagy "globalizálása" idején lámákat lövetett halomra, s a román szenátusban ülhet valaki, aki a 15 éve történt brassói zendülés tettleges megtorlója volt. Mindkettőnek (ha Mengelét is beleszámítjuk, már legalább háromnak) a mai emberiség falaz.
A nyelv, a kultúra és a közös múlt ‘’sok nemzet egyetlen módja az összetartozás kifejezésére. Voltak ilyen helyzetben lengyelek, románok, zsidók, szlovákok, németek, mostantól lesznek oroszok is. Ilyenkor jászlakban, szalmában kis stratégiák születtek, melyek fölött "Osztrolenka véres csillaga" vagy az amerikai brit gyarmatok félszázzá gyülekező csillagai ragyogtak. A magyar stratégia egricsillagai sokszor csak jelképpé magasztosodó nevek voltak, például egy Bolyai János, majd egy Szabédi László szomorú szimmetriája. A jelkép"Bolyai egyszemélyben a nemzeti és egyetemes szint. A jelkép"Szabédi az egyszemélyes ellenállás az egyetemért. Egy olyan világban, ahol a nemzetiért az egyetemest, de az egyetemesért a nemzetit sem szabad, sem érdemes szem elől téveszteni.
A mi stratégiáink legutóbbi (nyolcvannégyéves) szakasza a lojalitás valóságos diadalútjának kéne számítson. A magyarság újra törzsekre szabdaltan valami Verecke előtti politikai státusba soroltatott, sodródott. A kétszeres békeszerzők a Vae Victis gőgjével, biankóban engedtek védenceik minden szeszélyének valami képzelődő, visszamenőleges bosszú kiélésének is. Mi, elcsatolt magyarok egy ezeréves, Európát megalkotó, kiépítő állam és társadalom megcsonkítása után, nem holmi frissen birtokba vett gyarmatokon, esőerdőkben és fűszerszigeteken, hanem a Watt, Curie, Faraday, Pasteur, Ohm, Röntgen utáni Európában viseltük ezt a sorsot. Hányszor toporzékoló hatalomfitogtatás okozott olyan jogsérelmeket, diszkriminációt, amelyek Nürnberg után egyértelműen emberiségellenes bűnnek minősülnek. (NATO"Törökországban, nem a szolimáni önkényben, ma is tabu téma az örmény holocaust; időbeli (és erkölcsbeli tőszomszédságában bármi megtörténhetett). Mi sosem mentünk fejjel a falnak. Most sem. De a világ igazságérzetéről ha le is kell mondanunk ("ki inti le a juhász vad ebét", kérdezte József Attila), a budapesti helytartói hivatalban egymást váltó pilátusainktól elvárjuk, hogy néha velünk, ne mindig rabtartóinkkal kacsintsanak össze. A "mívelt Nyugattal" is. Már ez a kivel"kacsintás is a stratégia egy neme lehetne.
A stratégiák csődje mindenki, aki kihalt (mert bizonyára volt nekik, és nem a bonyolultságától függött, hogy jó volt"e. Bonyodalmak és birodalmak...) Ezzel szemben mégsem a stratégiák csodája mindenki, aki még fut, van, perzisztál, kitart (ami nem a bonyodalmas anyagcseréjű ideológiáktól függött, hanem az "on line" gilisztaegyszerűségű erőviszonyoktól. Lásd bonyodalmak és birodalmak). Így a pápuáké nem biztos hogy jobb, mint a gepidáké volt. (Lásd: a bankrabló saját géppisztolyának tokja helyett iskolás fia hegedűtokját ragadja fel egy reggel. A fiú kaján gondolata: no vajon hogy vágja ki magát a papa a bankban?). Mi lett volna a pápuákkal valahol errébb, például Portugáliában.
Az egyetlen udvarképes, EU"komfort, mennyország"képes stratégia az egyedek és családok és népek és nyelvek közti egyenlőség és megbékélés és szeretet stratégiája. Aki mást forral, az embertelen. Az emberen kívüli világban a helye. Rosszabban, mint egy Ádám előtti tabula. Melyre még se fehér lovat, se fekete bástyát nem sorakoztattak egymással szembe a stratégiák.