Január 2003
Európai integráció Magyarok - Románok
Demeter Szilárd Milyen is egy Provincia?
Al. Cistelecan a Provincia minima ‘’Az erdélyiség keresésében című írásában (Provincia, 2001. II. évf. 4. szám) a következőket írja többek közt a szkepticizmus kapcsán: ‘‘A második évfolyamába lépett Provincia menet közben újrafogalmazza magát. Mind az önmagában vett eszme (eszmék) progressziója, mind pedig az intellektuális piac reakciója, úgymond a feed’’back eredményeképpen. Ez annyira biztató, hogy Molnár Gusztávot rendkívül derűlátóvá tette az idei 1–2. szám Mi, erdélyiek... című vezércikkében. Nem szeretném lehúzni ezt az optimizmust, hiszen meg vagyok győződve tónusosságáról. De berúgni sem szeretnék túlságosan illékony alkoholjától. A Provincia néha bátor, néha vakmerő. Félek azonban attól, nehogy ez az utópisták bátorsága és azoknak a látnokoknak a vakmerősége legyen, akik már nem érzik lábuk alatt a földet. Az időnkénti tükörbe nézés nemcsak szükséges, hanem kötelező is. Nem idézek itt fel egyet sem a torzult reflexiókból, sem a rosszindulat, sem a (túl sok) empátia által eltorzítottakból. Egy jóindulatú olvasó esetéből indulok ki, amely azonban súlyos öncélúság vádját tartalmazza. A Philosophy and Stuff 2001. 9’’es (az egyetemnek mint intézménynek szentelt) számában egy elég elkeseredett és »szkeptikus« levelező’’munkatárs, Demeter Szilárd egy adott pillanatban azt mondja: »Hát, Duci, abban az interjúban, amit a Korunknak készítettünk, teljes egészében az agora kifejezés használata ellen voltál. Csupán beszélgetésünk után erősödött meg az a meggyőződésem, hogy ennek a ‘‘’‘lényegileg görög’’ ‘’szónak a használata tökéletesen jogos. Éppen mert nem létezik semmiféle agora. Vannak érdekes kezdeményezések, mint például a Provincia (Gabriel Andreescu [én, barom, máskor jobban figyelek, ígérem. Al. Cistelecan a másik felelős szerkesztő, ezúton is megkövetném ‘’D. Sz.] és Molnár Gusztáv szerkesztésében) vagy az Apostrof és a Korunk által szervezett rendezvények ‘’kételkedem abban, hogy mindezeknek lenne valamilyen hatásuk, lenne valamilyen mondanivalójuk egész Románia számára, az egész román társadalom számára. Én kolozsvári meséknek nevezném őket. A Regát és a Székelyföld két banit nem ad rájuk.« Tehát »kolozsvári mesék«, tanyai mesék. A Provincia mint egyfajta »Dikanka melletti tanyán« elmondott mese. Nem éppen alapos ok az optimizmusra. De tegyük fel, hogy Demeter Szilárd túlzottan szkeptikus.’’
Nem öncélúan idéztem Al. Cistelecantól ezt a részletet (mondván, lám, még a ‘‘nagyok’’ is oda’’, idefigyelnek, hajjaj stb.), mint ahogyan a szögletes zárójelbe tett kiegészítő megjegyzésem sem jópofizás: ugyanis én tényleg jóindulatúan fogadtam a kezdeményezést (hogy ne mondjam, vadásztam a Provinciára minden hónap elején, szabad árusításban azóta sem kapni). És e rövid írás címe sem véletlenül hajaz Bodor Ádám egyik kötetének a címére. Merthogy számomra ‘’akár mint jóindulatú, ámde szkeptikus olvasó számára ‘’a Provincia és a hasonló kezdeményezések, fórumok, konferenciák stb. mint egzisztenciális súllyal bíró történetek csapódnak le. És még ma sem vidulok túlságosan, valahogyan nem működik a camus’’i abszurd életérzés ‘‘boldogsága’’. (Még a NATO’’meghívás, a 2007’’es lehetséges EU’’csatlakozás ellenére sem.)
Mert hogyan is érezheti magát az állampolgár, mikor Románia demokratikusan választott elnöke a következőket nyilatkozza Jászvárosban: ‘‘A románság és a nemzeti egység lappangó tudata, amit vitathatatlan bizonyítékok támasztanak alá, a múlt évezred második felétől az egységre való állandó törekvés bélyegét nyomta rá történelmünkre. [...] A titok éppen mindazok egyesülésének akarásában s arra való törekvésében rejlett, akik megtanulták önmagukat közös sorsra, közös jövőre hivatottnak látni. [...] Azért elevenítem fel modern történelmünknek ezt az »állandóját« ‘’egyesülés és egység –, mert az utóbbi időben rendszeres és koncentrált támadások érték, amelyek célja először a lelki rombolás, hogy aztán azt a román állam politikai szétrombolása kövesse. A cél voltaképpen annak az épületnek a ledöntése, amelynek felépítésén annyi nemzedék dolgozott, és éppen ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy kijelentsem ‘’és itt most megint kijelentem: mi még nem szilárdítottuk meg annyira a nemzetállamot, hogy megengedhessük lerombolását az úgynevezett regionális állam nevében, amelynek egyetlen, túlságosan is átlátszó célja az egyesülés előtti állapotokhoz való visszatérés.’’ (Ion Iliescunak, Románia elnökének Iaşi’’ban, 2002. január 23’’án, a Moldvai Regionális Kultúra Fórumán tartott beszédéből.) Természetesen csatlakozom az Ovidiu Pecican által nyílt levélben megfogalmazottakhoz (Provincia, 2002. III. évf. 2. szám): ‘‘Megdöbbentett az Ön nemrégiben Iaşi’’ban megfogalmazott álláspontja azzal a kezdeményezéssel kapcsolatban, amelyet mi, néhányan, állampolgárok tettünk, nyilvános vitát javasolva Románia jobb közigazgatásának megszervezéséről. [...] Túlságosan felbőszült ugyanis a politikai osztály arra a gondolatra, hogy politikailag el nem kötelezett alakok betörnek a közélet területére, és kisajátítanak egy olyan témát, amelyet ők a maguk monopóliumának tekintettek. Arra gondoltam magamban, hogy Románia választott elnöke minden protokollt mellőzve él ama kiváltságával, hogy ő a rend és a demokratikus szabadságok biztosítéka, és nyájasan felhívja a figyelmet arra, hogy az állampolgárok kezdeményezte és az általuk elfogadott viták csupán demokráciánkat mélyíthetik el. [kiemelés tőlem ‘’D. Sz.] Ön viszont most visszatért a kérdésre, és ‘’rosszhiszeműen és udvariatlanul ‘’enyhén szólva erőltetett értelmezését adta. [...] Azzal, hogy megbélyegzi magatartásunkat, a felelőtlenséget erősíti, és az állami szervek részéről történő megtorlástól való félelmet (amely megtorlást ígértek és a lehető leggyorsabban alkalmazták azok ellen, akiket az Armageddon II terjesztésével gyanúsítottak). [Az ún. Armageddon’’jelentések névtelen, az Interneten közzétett ‘‘leleplező’’ írások voltak.] Személy szerint azt hiszem, hogy nem Románia közigazgatási felosztásának újragondolása a legnagyobb veszély, amivel szembe kell néznünk: az éhség és az erkölcsi züllés sokkal akutabb problémák. [...] Nem érzi mégis úgy, valós okok szólnak amellett, hogy egy ilyen javaslatra szükség volt? Magától értetődőnek tartja, hogy egy hashártya’’gyulladásos moldvai gyermek élete attól a helikoptertől függjön, amely Bukarestbe viszi? Miért a fővárosba és nem néhány kilométerre az otthonától, a legközelebbi városba? Csak mert a legfelkészültebb orvosok, a legjobban felszerelt kórházak, a legjobban ellátott gyógyszertárak mind a fővárosban vannak? Nem gondolja, Elnök Úr, hogy ha az országban létezne esélyegyenlőség, a fiatalok nem távoznának tömegesen nyugatra, a kisvárosokban az élet nem olyan lenne, mint a két világháború között, és a falvak és a hegyi települések nem hasonlítanának a középkoriakhoz? És végső soron, ha létezik esélyegyenlőség, miért mennek el az orvosok a falvakból, és miért menekülnek a nagyvárosokba? Miért ingáznak a tanárok? És a munkanélküliek miért térnek vissza vigasztalanul szegényes falusi gazdaságaikba, és kezdik középkori felszerelésükkel elölről a mezőgazdasági munkát? Valóban akkora hiba azt kívánni, hogy ne éljen az ember egy’’két részre, nagyvárosra és óriási perifériára osztott világban? Bevallom, Elnök Úr, kérdéseimet nem egyszerű szónoki kérdésekként teszem fel. Nem szándékozom politikával foglalkozni, és nem is gondolok arra, hogy kivándoroljak. Kötődöm ezekhez a helyekhez és az itt élő emberekhez, akárcsak mindenki, aki elhatározta, hogy bár az emigráció ‘’technikailag szólva ‘’lehetségessé vált, továbbra is az övéi között fog élni. Mégis úgy találom, hogy egyszerűen azért, mert Erdélyben születtem és élek, Románia többi, más tartományában született és élő állampolgárának gyanakvására vagyok ítélve, még mielőtt kinyitnám a számat, és elmondanám, mi a véleményem az életünkről, mindnyájunk életéről.’’ (Kiemelés tőlem ‘’D. Sz. És hozzátenném, hogy ráadásul még csak nem is romániai magyarként értek egyet Pecicannal.)
Terjedelmi korlátok miatt nem idézem bővebben Ovidiu Pecican levelét: természetesen a Memorandumról van szó. Talán ez a megmozdulás exponálta a ‘‘provinciásokat’’ a leginkább, folyt a nemzetárulózás, hazaárulózás (legalábbis én, most már magyarként ugye, elválasztanám a kettőt, mert olyan fogalom, hogy ‘‘államáruló’’ nem létezik).
Talán érdemes a Memorandumból is idézni: ‘‘Mi, e memorandumnak szánt dokumentum aláírói az alábbi ‘’a régiók Romániájának politikai és közigazgatási megalkotását célzó ‘’elképzelések nyilvános megvitatását javasoljuk, egyetértve azzal a vitával, amely európai szinten folyik az egyesült Európa jövőjéről.
1. Jelen javaslataink Románia harmonikus fejlődését tartják szem előtt, figyelembe véve az ország tartományainak történelmi, gazdasági és társadalmi’’kulturális identitását. Felfogásunkban Románia regionális átalakítása tervének semmi köze az elszakadási vagy irredenta törekvésekhez, bármilyen jellegűek legyenek is azok. Ezért úgy véljük, hogy minden ilyen megközelítés egyszerűsítő, és azt a célt szolgálja, hogy diverziós módon megrontsa azokat az alapos és felelős közvitákat, melyek országunk jövőjét az európai tapasztalatok fényében vizsgálják. [...]
3. A régiók kialakításában alapelvnek tekintjük, hogy a közigazgatási és politikai hatásköröket területi egységeknek és nem nemzeti vagy etnikai közösségeknek adjuk át; ez utóbbiak a regionális modell alapján politikai és jogi garanciákat élveznek sajátos érdekeik védelmében.
4. Az a túlcentralizált közigazgatási rendszer, melyet 1989 után szinte változtatás nélkül átvettünk, a korrupciónak és a bürokratizmusnak kedvez, és felerősíti a sok kis egységen alapuló, rendkívül költséges közigazgatás egyébként is meglevő hátrányait. Másrészt a decentralizálás eszméje arra a jogi keretre is vonatkozik, amelyet mind Románia nemzetközi kötelezettségei, mind pedig belső jogrendjének európai jogharmonizációs elemei tartalmaznak.
5. Olyan közigazgatási reformot javasolunk, amely újrafogalmazza a létező területi egységek státusát, és új politikai’’közigazgatási formákat vezet be. Ezek kialakításában a fejlesztési régiók vagy a történelmi tartományok jelenthetik a kiindulópontot. [...]
8. A regionális identitás polgári alapon történő felvállalása az olyan többnemzetiségű régiókban, mint a Bánát, Erdély vagy Dobrudzsa, hozzájárulhat azon transzetnikus identitásoknak a kialakításához, amelyek alapján meghaladhatók lesznek a szélsőségesen nacionalista nosztalgiák, félelmek, valamint ezek túlhajszolása, de a polgári és demokratikus frazeológiát használó burkolt nacionalizmus is.
9. Az új regionális rendszer kialakítása a politikai rendszer újraalkotását is szükségessé teszi, ami nem valósítható meg a ‘’kidolgozás alatt levő ‘’európai alkotmány alapelveivel összhangban levő alkotmányreform nélkül. [...]
Kolozsvár, 2001. december 8.’’
(A teljes szöveg több nyelven letölthető a honlapról. Érdemes egyébként megemlíteni, hogy kik írták alá a dokumentumot: Antik Sándor képzőművész, Ágoston Hugó közíró, Bakk Miklós politológus, Mircea Boari politológus, Alexandru Cistelecan irodalomkritikus, Marius Cosmeanu szociológus, Caius Dobrescu író, Hadházy Zsuzsa közíró, Molnár Gusztáv politológus, Ovidiu Pecican történész, Szokoly Elek közíró, Traian ?tef író, Daniel Vighi író. A csatlakozók névsora túl hosszú lenne, viszont jelzi a kezdeményezés szélesebb körben történő elfogadását.)
Talán ez lenne a legszemléletesebb példa, amelyen keresztül be lehetne mutatni, hogy mi is történik a Provinciában. Kifuttatván az ‘’igaz, Uniós nyomásra létrejött ‘’kormányfőtől induló diskurzusra, ami a regionalizáció szükségességére vonatkozik, érdemes lenne a ‘‘civil kezdeményezés’’ és az ún. ‘‘közbeszéd’’, avagy az Ovidiu Pecican által is említett ‘‘közélet’’ közti résről is elgondolkodni, az átretorizált társadalmi életről, vagy ‘’ami engem igencsak érdekes konklúziókhoz juttatott ‘’az ‘‘erdélyi szellemiség’’ létéről, milyenségéről, netán nemlétéről vitatkozni; az is szellemi erőfeszítésre ingerlő kérdés, hogy igaza van’’e Molnár Gusztávnak abban, hogy ‘‘minden olyan próbálkozás, amely Erdélyt nemzeti alapon próbálja definiálni: oximoron. [...] Az erdélyiség az én felfogásomban ‘’mondja Molnár Gusztáv ‘’per definitionem nemzetek fölötti, pontosabban nemzetek közötti, ami azt jelenti, hogy közéleti szinten csak annyi a realitása, amennyi az erdélyi lakosság különböző nemzeti és politikai komponenseinek explicit konszenzusában kifejezésre juthat belőle. Ennek az erdélyiségnek volt egy viszonylag jól működő, de mind társadalmi, mind pedig nemzeti értelemben túlságosan szűk keretek között mozgó prenacionális (a szó modern értelmében vett nemzetek megjelenését megelőző) szakasza, amelyet a nemzeti diskurzusok és politikák Erdélyben is diadalmaskodó, az erdélyiséget a felismerhetetlenségig eltorzító kizárólagossága követett, és amelyet most, a posztnacionális korszak küszöbén az erdélyi lakosság többsége által elfogadható formában újjá lehet, sőt újjá kell teremteni.’’ Programszerű tételek ‘’de hát a Provincia önmaga is egy program: a 2000’’es év cikkeit egybegyűjtő kötet (Provincia 2000. Pro Europa Kiadó. Marosvásárhely, 2001.) fülszövegében tételesen is megfogalmazzák céljaikat vagy, maradhatunk ennél is, programpontjaikat. Röviden idézek: ‘‘Eljött az ideje egy közös fórum megteremtésének az erdélyi és bánáti nyilvánosságban, hogy a polémiák korszakából átléphessünk a párbeszéd korszakába. [...] Előítéletek és gátlások nélkül akarunk szembenézni a múlttal. [...] A Másikban társat szeretnénk látni: társat az eszmékben, társat a tettekben, társat az együttélésben. Nem akarjuk, hogy a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen. [...] Európai erdélyiséget akarunk, amely ezeket az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő konszociatív rendszerbe tudja foglalni.’’
Sajnos a bevett jelzőkészlet félrevinné a minősítést (tehát bátor, dicséretes, támogatandó stb. ‘’brr.). Azt viszont ma már felvállalom, hogy létjogosult (ennyit a szkepticizmusomról). És az is világossá vált számomra ezen írás közben, hogy a Provincia mint történet, vagy pont azért, mert történet, összefoglalhatatlan. Annyi azért summázható, hogy a ‘’remélhetőleg IV. évfolyamába lépő ‘’Provincia folyamatosan ‘‘fejlődik’’, bővül az írógárdája, következésképp a tényleges fórummá válás lehetősége adott (azért az óvatos megfogalmazás, mert a honlapjukon közzétett olvasói levelek az általánosságokon, biztatáson túl nem mennek, ráadásul a lap súlyához, illetve tematikáihoz képest elenyészően kevés van belőlük).
És itt, a legvégén ‘’vállalva a kiutálás ódiumát ‘’csak felskiccelném a Provincia számomra legzavaróbb vonását. Megkockáztatom a következő értékítéletet: a Provinciában megjelenő írások többségének stílusa enyhén szólva ‘‘rapszodikus’’. Képek, metaforák, analógiák tömkelege fedi el (vagy világítja meg? ‘’a bánat tudja) a problémák magvát. Egyes írások kapcsán nem igazán tudom eldönteni, hogy politológiai, politikafilozófiai fejtegetésekről van’’e szó, vagy egy sima jegyzetről. (Azért külön kiemelném Ágoston Hugó kedves és okos szövegeit Bukarestről mint provinciáról: azokat csakis úgy lehet megírni.) Lehet, hogy nem is kell dönteni, lehet, hogy szerkesztői koncepció része az ‘‘olvasható’’ szövegek közlése (ráadásul pont én mondom ezt, ajjaj). Viszont nem is tudom, egyes esetekben elvárnék egy kis fogalmi elemzést, alapkategóriák tisztázását, érveket, megalapozott konklúziót ‘’a racionális (fogalmi) gondolkodás megannyi ismérvét. Hogy vitatkozni (is) lehessen.