Hajdú Farkas’’Zoltán interjúkötete arra a kérdésre keresi a választ, hogy miképpen sikerült az erdélyi kisebbségi sorsot vagy a magyarországi életvitelt feladó személyek integrációja az új, általuk vállalt kultúrában.
Az első találkozás keretein belül a szerző Hans’’Georg Gadamerrel beszélget és így az erdélyi kisebbség és a magyar nép helyzetét kívülállóként szemlélő egyén gondolataival közelít a kisebbségi jelenséghez. A filozófus szerint Magyarország megcsonkítása éppúgy tévedés volt, mint a németek keleti régióinak az elcsatolása. A trianoni béketárgyalások eredménye az erdélyiek identitásválságát hívta létre. Láng Gusztáv úgy véli a Kivándorló irodalom című könyvében, hogy a nemzettudat és a kulturális identitás két olyan dolog, amelyet külön kell kezelni, noha a kettő egymással érintkezik. ‘‘A nemzettudat magában foglalja a nemzethez mint történelmi’’politikai képződményhez tartozásnak az elfogadását, egy olyan értékrend vállalását, melyben a nemzeti létnek van meghatározó szerepe.’’ A kulturális identitás elsősorban a magyar anyanyelv és az ehhez kapcsolódó kultúrönérzet vállalását jelenti. A kultúröntudat magyar nemzettudat’’építő művelődési értékeken alapszik. Gadamer arra szólítja fel a magyar kisebbséget, hogy védje meg saját történelmét.
A második interjú főszereplője, Borbándi Gyula a kisebbségi létről többet mondhat, mint Gadamer, hiszen Svájcban él, és tapasztalta a kisebbségi helyzetet. A trianoni döntés nem befolyásolta életét: ‘‘Trianon igazából a családnak nem volt probléma. Tudomásul vettük mint adottságot: elvesztettük a háborút, Magyarországot földarabolták.’’ Borbándi kihangsúlyozza, hogy a szülőhely elhagyása nem feltételezi szükségszerűen a kulturális asszimilációt. Márai Sándorral együtt dolgoztak a Szabad Európa Rádiónál, ahol magyar nyelvű adásokat szerkesztettek. A Borbándival készült beszélgetés megvilágítja a kötet címét. ‘‘Itt sohasem éreztem magam idegennek. [...] Kialakult itt egy ilyen közép’’európai kultúrkör, amelybe Magyarország is beletartozik.’’ A sorok azt sugallják, hogy a Láng által megfogalmazott kulturális identitást fölszívja a kulturális globalizáció, úgy, hogy kultúrmozaikképet alkotva meghagyja az elnyelt kultúra művelődési értékeit. A kulturális globalizáció teszi lehetővé a világ népei számára az egymás jobb megismerését.
Vajda László müncheni etnológiaprofesszor az ‘‘56’’os események után vándorolt ki. Utólagos nézete szerint választása rendkívül célirányos volt. Nem érzi úgy, hogy a bevándorló státus korlátozná érvényesülési lehetőségeit, sőt így nagyobb szabadsággal rendelkezik, mint az akkori Magyarországon. A fentiekben említett kulturális globalizációra utal Vajda azon véleménye, hogy az Amerikában élő magyarok nem Magyarország, hanem Európa után vágyódnak. Azt vallja, hogy nem él úgynevezett emigráns életet és könnyen beilleszkedett. Új helyzete ellenére szívélyes kapcsolatai vannak hazájával, és a magyar kultúra ismertetésének szerepét is magára vállalta: ‘‘ahol csak lehet, idézem a magyar kutatók munkáit’’. Ez a fajta magatartás a magyarságtudat elismerését sürgeti egy olyan környezetben, ahol nem különül el magyar és német öntudat: a tudomány terén. A magyarságtudathoz kapcsolódó tettei legitimizálják a tényt, hogy az a nemzeti önérzet, amellyel kivándorolt, továbbra is él benne. Esete azt mutatja, hogy egy kisebbség csak úgy maradhat meg, ha kompromisszumot köt az őt magába foglaló környezettel. Ez nem beolvadást jelent, hanem békés együttélést tételez.
A kisebbségi létben élő egyént nemcsak a Láng által említett öntudatválság készteti kivándorlásra, hanem gazdasági és egyéb problémák is. Cs. Gyímesi Éva szerint ‘‘a liberális a nemzetben nem csupán ťhagyományközösségetŤ lát, amelyet lehetőleg meg kell őrizni. Hanem azt keresi, hogy itt és most, a jelenben hogyan boldogulhatnak az egyes emberek, a kisebb és reálisan működő vagy ezután születő közösségek.’’ Ez érhető nyomon Csiki László esetében is, aki a ‘‘Te ide, Magyarországra, hazajöttél?’’ kérdésre így válaszol: ‘‘Most már ez a hazám, honosodtam. Erdély a szülőföldem és az ifjúságom. Az igazság az, hogy férfikoromba érve több minden lökött onnan, mint amennyi ide vonzott.’’
Molnár Gusztáv az erdélyi identitás felvállalásának előre nem látható eredményeivel magyarázza a kisebbségi lét negatív oldalát. Ez a bizonytalanság terhelné az így is többelemű identitást. (Niklas Luhmann szerint a közösség tagja a társadalom rétegződése miatt mozaikszerű részecskékből építi fel identitását. Öntudata annyi részből áll össze, ahány funkcionális közösséghez tartozik, vagy ahány helyen él.) Molnár úgy gondolja, hogy Erdélyben egy román kisebbség is létezik. Ennek kisebbségtudata a bukaresti világtól való idegenkedésben nyilvánul meg. Erdély autonómiájának elnyerése még lehetetlen, mert hiányzik az a politikai, értelmiségi réteg, amely ezt kiharcolhatná, főleg annak révén, hogy Nyugat’’Európa támogatja a politikai decentralizációt. Ezzel ellentétben Magyarország a nemzeti reintegrációt részesíti előnyben.
Tamás Gáspár Miklós felhívja a figyelmet arra, hogy egyre nagyobb az Erdély és Magyarország közti kulturális szakadék. ‘‘A mai erdélyi kultúra regionális kultúra lett, amelynek referenciái románok.’’ Ennek egyik fő oka az, hogy a magyar állam nem terjeszti a maga kultúráját. Erdélyben nincs magyar kulturális intézet. A magyar kultúra áramlása a Kárpát’’medencében teljesen véletlenszerű. A nemzeti kultúra a nyelvhez kötött. A kulturális identitást elsősorban az anyanyelv vállalása jelenti. A könyv fontosságának csökkenése a kulturális identitás egységét csonkítja. A román–magyar ellentétek táplálásának okát Tamás a kulturális ‘‘szín’’ kérdésével világítja meg: a magyar kultúra baloldali kultúra, a román pedig jobboldali. A baloldaliság a lázadó, forradalmi magatartást tételezi. A magyar kultúra ‘‘csípős, gúnyos, nem imponál neki a tekintély’’. A magyar öntudat paradox módon máshogy működik Magyarországon, mint Erdélyben. Ennek az az oka, hogy a két területen más az etnokulturális dimenzió. ‘‘Magyarországon magyarnak lenni valójában semmit sem jelent. Mert ez a normális.’’ Romániában nem így van. ‘‘Mert az ember, ha vonaton utazott, és magyarul beszélt, akkor a többiek felkapták a fejüket.’’
‘‘A helyzettudat szubjektivitása a részleges valóságkép érdekek vezérelte interpretációjában, értékelésében nyilatkozik meg, amelynek során a kényszerű indítékok és az érdekek közvetlensége, spontán vezérlő szerepe visszahat a valóságképre és a célok megválasztására’’ ‘’írja Cs. Gyímesi Éva a Gyöngy és homokban.
Hajdú Farkas’’Zoltán kötete a kisebbségben élő emberek céljairól és a célok megválasztását ösztönző indítékokról beszél, ezek vizsgálatára tesz kísérletet. Az interjúkból kiderül, hogy az erdélyi kisebbségi lét vagy a magyarországi kultúrközösség elhagyásával az egyén csak részlegesen szabadulhat az identitásválságtól, hiszen az emlékek örök hidat csatolnak az elhagyott világhoz. Az új, a kulturális identitás megerősítése szempontjából alternatívaként elfogadott közösségbe való integrálódás foka az egyéntől függ. Függőben marad az a kérdés, hogy megszüntethető’’e az öntudatválság, ha azon világ nyomai, ahol az egyén szocializációja megtörtént, mindenkor és mindenhol fellelhetők.