E tanulmány elsõsorban a népességszám és a természetes szaporodás alakulását vizsgálja Erdélyben az európai népesedési folyamatok kontextusában. Az elemzés során két tendencia érvényesülését követjük végig 1980 és 2002 között. Az egyik, hogy milyen szerepet játszott a romániai kommunista natalitás- és abortuszpolitika, majd pedig az 1989-es rendszerváltást követõen a gazdasági-társadalmi átmenet a természetes szaporulat alakulásában. A másik tendencia Erdélynek a termékenység terén érvényesülõ regionális különbségeire vonatkozik, amit már a 19. század végétõl megfigyelhetünk. E tendenciákkal szoros összefüggésben megvizsgáljuk Románia népességének etnikai összetételét a 2002-es népszámlálás elõzetes eredményei tükrében. Az elemzés keretében az erdélyi magyarság termékenységének és természetes szaporulatának alakulását is vizsgálatára is vizsgáljuk.

A természetes népmozgalom országos szinten

Látható, hogy 1991-tõl Romániában is beindult a termékenység csökkenésének folyamata.1 Az európai demográfiai tendenciák kontextusában megpróbáltuk a Van de Kaa-féle2 második demográfiai átmenet elméletével magyarázni a változásokat. Ám mint J. Rychtarikova cseh és más kelet-európai adatok alapján állítja3 a változások inkább a gazdasági átmenet, és kevésbé a demográfiai átmenet számlájára írhatók. Ezzel együtt a születések arányszámában mutatkozó belsõ regionális különbségek, az átlagos házasságkötési életkort és az elsõ gyermek vállalásának átlagos életkorát tekintve megfigyelhetõk olyan különbségek, amelyek a második demográfiai átmenettel is kapcsolatba hozhatók, viszont olyan formában érvényesülnek, mint ahogy ez Dél-Európában tapasztalható, például a házasságkötések és a házasságon belül született gyermekek aránya végig magas marad. Romániában a rendszerváltás társadalmi költségei, valamint az 1990-es évek elején felemás módon végrehajtott reformok eredményeként igen súlyos következményekkel járt a kivándorlás az ország népességére nézve, ennek nagyságrendje azért is ennyire látványos, mert 2002-ben a jelen levõ állandó népességet másképp határozták meg, mint 1992-ben: a több mint egy éve külföldön tartózkodókat nem vették fel az állandó népesség közé, míg 1992-ben ezek egyes kategóriáit regisztrálták.

Romániában 2002 márciusában népszámlálást tartottak. Az elõzetes eredmények közzététele alapján március 18-i eszmei idõpontban az országban 21 698 181 személyt találtak, mintegy 1,1 millió fõvel, illetve 4,2 százalékkal kevesebbet, mint 1992-ben. A fogyás oka elsõsorban a nagyarányú emigráció, ezt követi a negatív természetes szaporodás. Számadatokban a 1 111 854 személynyi fogyásból az évente publikált természetes népmozgalmi adatok alapján 273 513 személlyel többen haltak meg, mint születtek, míg 838 341 lélekre tehetõ azok száma akik elvándoroltak vagy eltûntek (ez utóbbiak viszont elhanyagolhatók az emigráció nagyságrendjéhez képest). Így ez a több mint 800 ezres érték tulajdonképpen az 1990 óta eltávozottak csaknem teljes egészét felöleli, leszámítva a tervezetten kitelepülõket (mint például a németek esete 1990-ben).

A népesség demográfiai összetételét illetõen megtudhatjuk, hogy az ország lakosságának 48,8 százalékát férfiak, míg 51,2 százalékát nõk teszik ki, itt a férfi népesség nagyobb mértékû fogyását figyelhetjük meg az 1992-es viszonyokhoz képest, amikor 49,2 százalékot tettek ki az össznépességbõl. A férfi lakosság viszonylagos csökkenésének okait elsõsorban a kivándorlásban kereshetjük, bár kis mértékben a várható élettartamban meglévõ különbségek kis mértékû növekedése is közrejátszott. A népesség 52,7 százaléka városi környezetben, 47,3 százaléka pedig falun él, a hivatalos településtípus-besorolások szerint. Itt a városi népesség arányának enyhe csökkenése a feltûnõ, aminek fõ oka a leépülõ szocialista iparból kikerülõ munkanélküliség egy részének a mezõgazdaságba, és egyben a szülõhelyére való visszatérése.

Az idei évi népszámlálás az ország némiképp módosult etnikai összetételét tárja elénk:

1. táblázat. Románia népessége nemzetiségenként, 2002 elõzetes népszámlálási adatok

Az egyéb kategóriából 31 889 személy nemzetiségét tételesen felsorolták a táblázatban, a többi 18 950 személyét pedig a kísérõszövegben ismertették, ezek közül érdemes megemlíteni a 2249 kínait mint új bevándorlót, valamint az 1370 õshonos csángót. Itt érdemes megjegyezni, hogy a moldvai csángómagyarok egy számottevõ része ezennel magyarnak vallotta magát, így Bákó megyében több mint négyezer (4528) magyart regisztráltak. A tájékoztatóban közlik, hogy az összesítésekben a székelyeket (583) a magyarokhoz, a szászokat és a svábokat a németekhez sorolták . Nemzetiség szerint a németek fogytak a leginkább, míg a romák és a muzulmán kisebbségek, valamint a bevándorlással is növekedõ olaszok és görögök gyarapodtak. A népesség 1992-es etnikai és anyanyelvi összetételérõl az összehasonlítás kedvéért lásd Varga E. Árpád (1998) és Horváth István (1995) írásait. A népesség anyanyelvi és vallási összetétele megtekinthetõ a mellékletben.

A termékenységi ráták csökkenése Romániában már a 20. század második felében folyamatosan megfigyelhetõ. 1980 óta ez a csökkenés tovább tartott, ám a Ceauºescu-rendszer erõszakos pronatalista politikájának utolsó -fellángolásaként- 1984-tõl 1989-ig enyhén növekedett, illetve stagnált, de nem érte el az 1980-as szintet. 1989 után, különösen 1990 és 1992 között a születések számának látványos csökkenését figyelhettünk meg a rendszerváltás után megszûnt abortusztilalom, a megjelenõ fogamzásgátló módszerek, illetve az új és bizonytalan társadalmi-gazdasági viszonyok hatására.

1 ábra. A nyers születési és halálozási arányszámok Romániában, 1980–2000

 Összességében az erdélyi természetes népmozgalmi mutatók alakulása az országos átlagot követi, ezért a továbbiakban az országos tendenciákhoz képest fogjuk megvizsgálni Erdély különbözõ megyéiben az elemzett periódusban megfigyelt termékenységi és halálozási viszonyokat.

A természetes szaporodás alakulása Erdély megyéiben

Erdély egyes részein a legkorábban kezdõdött el a termékenység csökkenése. Coale (1969) az európai országok termékenységi adatait összehasonlítva tartományok, illetve megyék szerint azt találta, hogy négy régió különíthetõ el, ahol már 1870 és 1900 között alacsony volt a termékenység: a mediterrán, balti, atlanti és a közép-európai régiót. A negyedik, közép-európai régió a Habsburg-monarchiához tartozott, amelybõl az egyik vidék a magyarországi Dél-Dunántúl, és két vidék az általunk vizsgált erdélyi terület része: a Bánság és Dél-Erdély. Ezeken a területeken ma Arad, Temes és Krassó-Szörény, illetve Brassó és Szeben megyék találhatók. A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy ezen megyék termékenysége jó száz évvel késõbb hogyan viselkedik a környezõ régiók termékenységéhez képest. Ezek a megyék a legfejlettebbek voltak gazdaságilag és mûveltségi szempontból is a mai Románia más területeihez képest, ám a 19. század végi Habsburg-birodalom területén voltak ezeknél fejlettebb régiók is a Dél-Dunántúl mellett (ahol ugyancsak alacsony volt a termékenység), mint például Bécs környéke, Csehország vagy Szilézia, mégis a termékenység ott még viszonylag magas volt. A korai termékenységcsökkenés okai között sokan a helyi német etnikum demográfiai magatartását tartják meghatározónak. Ez önmagában azért nem egyértelmû, mert egyrészt a népességnek egy kisebbsége volt német ajkú a két régióban, másrészt Németországban és Ausztriában még viszonylag magas volt a termékenység. Tény viszont, hogy az erdélyi németek (szászok és svábok) termékenysége az egyházi adatok alapján már a 18. században is számottevõen alacsonyabb volt a románokénál és a magyarokénál, viszont a Bánságban és Dél-Erdélben élõ románok és magyarok termékenysége is a mellettük élõ németekéhez hasonlóan alacsony volt. Az általunk kiválasztott periódus elején, 1980-ban is a legalacsonyabb termékenységi adatok országos szinten a bánáti Arad megyében voltak (12,8 ezrelék), és sorrendben következett a többi említett megye a felsorolt területrõl. Ám megfigyelhetõ, hogy a mai ország közepén elhelyezkedõ dél-erdélyi megyék, Brassó és Szeben 1980-ra az országos 18 ezrelékes átlaghoz hasonló vagy attól csak kis mértékben elmaradó termékenységi mutatókkal rendelkezik. Ennek a változásnak két lényeges oka van. Egyrészt a régi lakosság egy része, a német ajkú szászok többsége az 1970-es években kivándorolt, és mindkét megyébe jelentõs bevándorlás történt a környezõ megyékbõl, Brassó esetében Moldva magasabb termékenységû megyéibõl is 1960–1980 között, és kisebb mértékben azután is. A bevándorlók egy része roma etnikumú, akiknek a termékenysége köztudottan az országos átlagnak is több mint kétszerese (lásd lennebb).

2. táblázat. Az erdélyi megyék nyers születési arányszámai*, 1980–2000

*Az 1000 fõre esõ élve születéseket jelenti.

A bánsági megyék õrizték meg tehát a hagyományosan alacsony termékenységi magatartást Romániában.

Mint ismeretes, 1989-ig Romániában a kommunista diktatúra idején abortusztilalom volt érvényben, tilos volt a fogamzásgátló tabletták forgalmazása és a terhességmegelõzõ technikák alkalmazása. Ezzel párhuzamosan tilos volt a modern családtervezõ és terhességmegelõzõ ismeretek terjesztése. Ennek hatására Romániában a termékenység mesterségesen magas volt. Viszonylag sok -nem kívánt- gyermek jött a világra, és ezáltal megnövekedett az elhagyott gyermekek száma, amelyek természetellenesen felduzzasztották az árvaházakat. A termékenység országos és erdélyi megyénkénti adatainak alakulása jól tükrözi az 1989. decemberi politikai rendszerváltás demográfiai hatásait. Egy év alatt, 1990-re már a nyers termékenységi arányszámok értékei országosan 2,4 ezreléket csökkentek, megyénként pedig ez a csökkenés Erdélyben 1,2 és 3,2 ezrelék között változott. A legkisebb mértékû csökkenés a már amúgy is alacsony termékenységû megyékben, a bánsági Temes, Krassó-Szörény és Arad, valamint Erdély egyik legnagyobb városát magában foglaló Kolozs megyében figyelhetõ meg, míg a magas termékenységû megyék esetében a csökkenés nagyobb mérvû volt, de a regionális különbségek megmaradtak, csak kisebbek lettek. A legnagyobb termékenységgel Erdély keleti megyéi, Beszterce-Naszód, Máramaros, Kovászna és Hargita megyék, valamint két rurális többségû észak-erdélyi megye, Szatmár és Szilágy rendelkezett, itt a 17–18 ezrelék körüli nyers születési arányszám-értékek átlagosan 14–15 ezrelékre mérséklõdtek. A termékenységcsökkenés tovább tartott az 1990-es évek folyamán, a legtöbb megyében 1995–1996-ra érte el a mélypontot. 2000-re a nyers születési arányszám értékei 9 és 12 ezrelék között mozogtak Erdélyben. Ennek okai két fõ csoportba sorolhatók. Egyrészt a rendszerváltást követõen a lakosság jelentõs részének csökkent az életszínvonala, mert bár a szolgáltatások és az árukínálat látványosan javult, a vásárlóerõ visszaesett, az 1990-es években az 1989es értékhez képest ország GDP-je is számottevõen csökkent. Ezek a folyamatok kihatottak a gyermekvállalásra, egyrészt úgy, hogy az emberek nem vállaltak annyi gyermeket, amennyit szerettek volna, másrészt pedig a gyermekvállalást elhalasztották néhány évvel. Ez a fiatalok egy részénél a házasságkötések idõpontjának eltolódásával is együtt járt, de mivel a jelenség rétegspecifikus, az átlagos elsõ házasságkötési kor csupán 1–2 évvel tolódott el az erdélyi megyékben és valamivel kisebb arányban országos szinten.

Másrészt az okok visszavezethetõk a modern fogamzásgátló módszerek hozzáférhetõségére 1990-tõl, az abortusztilalom eltörlésére és a modern családtervezõ központok felállítására, valamint ezzel párhuzamosan a szabad sajtó és a szabad információáramlás következtében a modern családtervezési ismeretek elterjedésére. E második okcsoport hatása a D. J. van de Kaa-féle európai második demográfiai átmenet sajátosságait körvonalazná, viszont egyelõre a két okcsoport hatását nem tudjuk elkülöníteni. J. Rychtariková úgy gondolja, hogy a kelet európai termékenység csökkenése túlnyomóan az életszínvonal csökkenésével magyarázható, és nem hozható összefüggésbe a második demográfiai átmenettel, szerinte a tünetek inkább utalnak krízismagatartásra, mint tudatos választásra (Rychtarikova, 1999). Véleményem szerint ez csak részben van így. Nem kereshetjük az észak-európai tendenciákat, hiszen Közép- és Kelet-Európa az elsõ demográfiai átmenet idején is inkább Németországhoz és Dél-Európához hasonlított, ezért a változások ma sem lehetnek annyira látványosak, mint a Benelux, a skandináv államokban vagy Franciaországban.

Az alacsony termékenységû erdélyi megyékben a halálozási ráták is jóval az országos átlag, valamint a többi erdélyi megye fölött helyezkedtek el közel 15 ezrelékkel, míg az országos átlag 10 ezrelék. Ugyanakkor a korspecifikus halandóság mutatói alapján megfigyelhetjük, hogy a csecsemõhalandóság bruttó rátája ezekben a bánáti megyékben a legalacsonyabb (Temes megyében 22 ezrelék az országos 37 ezrelék mellett), a magas halandóság oka a viszonylag elöregedett népesség korstruktúrája. A termékenységi mutatók Romániában majdnem felére, 18-ról 10,5 ezrelékre csökkentek. Ehhez hasonló volt a csökkenés mértéke a magasabb termékenységû erdélyi megyékben, míg a bánsági megyékben 9 ezrelék körüli 2000-ben a bruttó fetilitási ráta, a csökkenés kisebb mértékû volt a többi megyéknél az egész periódust tekintve, bár Arad és Temes megye ma is a legalacsonyabb termékenységû megyék közé tartozik

3. táblázat. Az erdélyi megyék nyers halálozási arányszámai,* 1980–2000

*Az 1000 fõre jutó halálozásokat jelenti.

A halandóság tekintetében nem számottevõek az eltérések az erdélyi megyék és az országos átlag között. A bruttó halálozási arányszám 12 ezrelék körüli az elöregedettebb megyékben, míg a többiben 10 ezrelék körüli. Azokban a megyékben a legalacsonyabb, ahol lényegesebb bevándorlás volt. Ennek okát abban látjuk, hogy a bevándorlók többnyire fiatalok, és a halandóság nagyobb részét az öregkori elhalálozások teszik ki. Még Temes megye elöregedett korstruktúráját is -megjavította- a megyeközi bevándorlás, amelynek mértéke elérte a népesség 35 százalékát Temes és Brassó megyékben, és a termékeny népességnek pedig több, mint felét tette ki az 1980-as években (Veres V., 1996.148).

A természetes szaporodás arányszámát 1980–2000 között megyénként ötévente vizsgálva azt láthatjuk (melléklet), hogy az 1989-es rendszerváltozást követõen minden megyében egy év alatt nagyot zuhantak a ráták, míg országos szinten 1992-re negatívvá vált a természetes szaporodási arányszám, így a legtöbb erdélyi megyében. Az alacsony termékenységû bánsági megyékben azonban már 1989-elõtt is negatív vagy 0 körüli volt ez a természetes szaporodási arányszám. A negatív természetes szaporodás -csúcspontját- 1995–96-ra érte el a legtöbb megyében, ettõl kezdve a korábban magas termékenységû megyékben újra pozitívvá vált vagy 0 körül mozgott (lásd a mellékletet).

A termékenység regionális különbségeit Romániában C. Mureºan (1999) is kutatta. Az ország területét négy nagyobb régióra bontva az event history analízis módszerével elemezte 1989–1996 között, bevonva az AGE, SEX, REGION és TIME változókat. Kimutatta, hogy a termékenység mértéke és a termékeny nõk életkora közötti összefüggések minden más régiótól elhatárolják az erdélyieket. A teljes termékenységi arányszám értéke az 1990-es évek közepére a helyettesítési szint alá jutott minden régióban, Erdélyben is.

A 2001-ben közreadott adatok alapján láthatjuk, hogy a nõi termékenység és a teljes termékenységi arányszám hogyan alakult 2000-ben megyénként. Összességében a értékek rendkívül alacsonyak. A legnagyobb TFR értékek azokban a megyékben vannak, amelyek 1989-ben is a legtermékenyebbek voltak: Beszterce-Naszód, Máramaros, Szilágy, Kovászna.

A továbbiakban leteszteltük azt a hipotézist, miszerint szoros kapcsolat figyelhetõ meg a gazdasági fejlettség és az alacsony termékenységi értékek között. Korrelációt számítunk a teljes termékenységi arányszám (TFR) és a gazdasági-társadalmi fejlettség különbözõ mutatói alapján készített index között, amennyiben a termékenység alcsony szintjének nem elsõsorban gazdasági okai vannak, akkor a korrelációs együttható értéke 0 lesz.

A gazdasági fejettség indexe 0 és 1 közé relativizált érték, amely a következõ mutatókat tartalmazza:

1. gazdasági-jövedelmi értékbeni mutatók (G1): az egy fõre esõ GDP, a szolgáltatásokban dolgozók egy fõre esõ átlagos havi nettó jövedelme;

2. mezõgazdasági fejlettségi (naturális) mutatók (M2): egy hektár agrárterületre esõ mezõgazdasági termelés értéke lejben, 1000 hektár agrárterületre jutó traktorok száma, 1000 hektár megmûvelt magánterületre jutó magántulajdonban levõ traktorok száma;

3. a gazdaság szerkezetére és a foglalkoztatottságra vonatkozó mutatók (SZ3): a szolgáltatásokban dolgozók aránya, a szolgáltatásokban megtermelt GDP aránya, a munkanélküliségi ráta;

4. infrastrukturális fejlettségi mutatók (INF4): 1000 fõre jutó kórházi ágyak száma, fürdõszobával rendelkezõ lakások aránya rurális környezetben, a városi ellátottság arányhoz viszonyítva;

5. társadalmi fejlettségi mutatók (T5): elemi oktatásnál magasabb iskolázottsággal rendelkezõk aránya, csecsemõhalandósági arányszám (1000 élve születettre). (A mutató részletes leírását lásd: Veres Hajnal, 2000)

4. táblázat.

r = –0,54, p = 0,02

Mindegyik indikátor értékét 0 és 1 közé relativizálva használtuk, a csecsemõhalandóság rátáját és a munkanélküliségi rátát negatív elõjellel, megfordítva építettük be. Ennek eredményeként az 1-hez közelebb álló értékekkel rendelkezõ megyék gazdasági-társadalmi fejlettségi szintje magasabb, az alacsonyabb értékek pedig az elmaradottságot mutatják.

A korrelációs együttható értéke r = –0,54, amely azt jelenti, hogy azokban a megyékben, ahol nagyobb a TFR értéke, tehát a termékenység, ott általában a gazdasági-társadalmi fejlettség szintje alacsonyabb, mint ahol a TFR értéke kisebb. Ennek eredményeként megállapíthatjuk, hogy Erdélyben a termékenység csökkenésének elsõsorban nem gazdasági krízisokai vannak, hanem hosszabb távú ideacionális és értékrendbeli meghatározói, amelyek a tudatos választás útján érvényesülnek, és amelyek illeszkednek a demográfiai átmenet magyarázó elméletébe. Természetesen az egész ország termékenységének rendkívül alacsony szintjét részben meghatározza az 1990-hez képest megfigyelhetõ relatív elszegényedés is, de a területi különbségek rámutatnak a jelenség nem gazdasági meghatározottságára is, amely éppen a van de Kaa által definiált második demográfiai átmenet lényege (D. J. van de Kaa, 1987).

A romániai magyarok lélekszáma és természetes szaporodási tendenciái

A 2002-es romániai népszámlálás elõzetes adatai alapján a romániai magyarság mintegy 190 000 személlyel csökkent. Itt nem térünk ki a népszámlálás magyarokra vonatkozó adatainak kritikai vizsgálatára, az erre vonatozó elemzés következtetése az, hogy az adatokat komolyan kell venni, még ha vannak is hiányosságokra utaló jelek (errõl lásd Veres V. 2002b) Ahogyan a 2002. februári Korunk-számban közölt elemzésemben4 rámutattam, a fogyás kisebb mértékûnek látszott. Az akkor elvégzett számítások alapján a romániai magyarság csökkenésének üteme kisebb lett volna. A 2000-ig elõre jelzett fogyás üteméhez képest a 2002-es -végeredmény- kiugrik, még akkor is, ha 2001-re nincsenek adataink. Röviden vizsgáljuk meg, mik lehettek az elõrejelzés hiányosságai, illetve a tényleges csökkenés mekkora hányadát képezi a negatív természetes szaporodás. Bár elsõ látásra úgy tûnhet, hogy a romániai magyarok 1 532 000-es feltételezett számát, amelyet 2000. január 1-jére vonatkoztatva számítottam, 2002 márciusára hozzávetõlegesen helyesnek tarthatjuk. Az elõzetes népszámlálási eredmények azonban már olyan, az egész ország népességére vonatkozó információkat tartalmaznak, amelyek függvényében az elõrejelzés végeredményét feltétlenül korrigálni kell, bár a választott módszer továbbra is mûködõképesnek látszik.

Elõször is azt kell kihangsúlyozni, hogy a 2002-es népszámlálásnak csupán az elõzetes eredményeit tették közzé. Ez azt jelenti, hogy a romániai magyarok végleges száma különbözhet, és az eddigi tapasztalatok alapján nagyobb szokott lenni, mint az elõzetes adat. A másik fontos szempont, hogy volt néhány módszertani eltérés a népesség regisztrálása között 1992-ben és 2002-ben, ezek közül az egyik számottevõen kihathatott a magyarok számának alakulására. Az adatok közzétételekor megtudhattuk, hogy 178 503 személy nem szerepel a részletes táblázatokban, sem az össznépességben, ugyanis ezek a román állampolgárok egy évnél hosszabb ideje nem tartózkodnak az országban. A távolmaradási idõszak hosszát a hozzátartozók szabad bevallása alapján regisztrálták, de a válaszadók tudták (általában), hogy büntethetõk, ha nem valódi adatokat közölnek. Ebbõl a szempontból Magyari Nándor5 helyesen jelzi, hogy ez a különbség adhatja az elõrejelzés és a végeredmény különbségének tetemes részét, hiszen a több mint egy éve távol élõk jelentõs többsége erdélyi megyékbõl való, összesen 158 469 személy. Az õ számítása szerint, ha ennek annyi része magyar, amennyi Erdélyben összesen, azaz 20,8 százalék, akkor 32 962 ilyen magyar személy van. Véleményem szerint a legalább egy éve távol levõk között jóval több a magyar, hiszen itt nem lehet az erdélyi arányt kulcsként használni a magyarok speciális helyzete miatt, ami a nyelvismeretük és Magyarország közelségén alapul. Márpedig 1992-ben is már feltehetõen sokan (több tízezer magyar) nem tartózkodtak legalább egy éve az országban a népszámlálás idõpontjában, de akkor õket is beleszámolták az állandó népességbe. Ilyenformán tehát a tényleges -létszámcsökkenés- 1992-höz képest lényegesen kisebb, mint 190 000 a magyarok körében. Ugyanis a februári elõrejelzésben azokkal is számoltam, akik nem élnek már itthon, de román állampolgárok (a kézirat lezárásáig nem voltak világosak a távol levõk regisztrálásának részletei). A feltehetõleg számba nem vett, Magyarországon élõ, bevándorlási kérelemmel és huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkezõ román állampolgárok száma 2000-ben Horváth Istvánnak magyar belügyminisztériumi forrásokra támaszkodó összesítése szerint 47 515 személyt tett ki (ennek kb. 95 százaléka lehet magyar nemzetiségû, azaz 45 139 személy).6 Emellett a Nyugat-Európába vagy távolabbra kivándorolt romániai magyarok számát csak a hazai források alapján jelöltem meg az elõrejelzésben. Ha ezekhez hozzáadjuk a több mint egy éve Nyugat Európában és máshol a világon (Magyarországot leszámítva) élõket, akkor nem is kell tovább keresni az elõrejelzés és a végeredmény közötti eltérést. Ha kiszámítjuk, hogy a két népvándorlás között országos szinten mennyi a negatív természetes szaporodás és a tényleges fogyás közötti különbség, és ebbõl levonjuk a Magyarországra végleg vagy ideiglenesen, legalább egy éve távozottakat, akkor a maradék népesség legtöbb 7 százalékát vehetnénk más országokba kivándorolt magyaroknak.7

A Romániából 1992–2002 között kivándoroltak és eltûntek teljes száma 838 000. Miután ebbõl levonjuk a bármilyen jogcímen Magyarországra vándoroltakat, megkapjuk a két népszámlálás között Romániából máshová elvándoroltak, ideiglenesen legalább egy éve távol élõk, illetve az eltûntek számát: 838 341 -108 679 = 729 662. Ebbõl az értékbõl vegyük a 7 százalék felét, 3,5-öt, mert a Magyarországra távozottak a kivándorlók nagy részét -elvonták- a más országokba távozástól. Így optimálisan 25 538 személlyel számolhatunk (a részletes kifejtésrõl lásd Veres V., 2002b).

5. táblázat. A romániai magyarok évenkénti népesedési adatai 1992–2000 között

*1999-es adatok továbbvetítve

Látható, hogy ha az elõrejelzéssel nem álltunk meg 2000 január elsejénél (mint ahogy adathiány okán megálltunk a Korunkban megjelent írásban), akkor ilyenformán 1992–2002 között 118 066 magyarral vagyunk kevesebben.  Ebbõl pedig 56 902 lélek tulajdonítható a természetes fogyásnak, ami a teljes (tényleges) fogyás 30 százaléka. Ennél nagyobb fogyás is valószínûsíthetõ lenne, ha figyelembe vennénk a kivándorlók korstruktúráját, hiszen legnagyobb részük termékeny korú vagy kiskorú, így nagyobb szerepet játszanak a negatív természetes szaporulat alakulásában, mint ahogy a fenti, nyers népmozgalmi arányszámok ezt érzékeltetik. Ám ehhez a kivándorlók részletes korstruktúrájának nemenkénti és évenkénti adataira lenne szükségünk, és nyilván akkor lenne teljes a kép, ha az illegális kivándorlókról is lennének adataink. Hangsúlyozandó, ezt a pontosabb becslést annak árán lehetett adni, hogy adatok híján az 1999-es trendeket 2002-ig elõrevetítettük. Így a 190 582 személynyi nemzetiség szerinti fogyásból még 72 516-ot kell -megfejteni-. Ha ebbõl 45 139 olyan, aki egy évnél hosszabb ideje Magyarországon él, akkor a további 27 377 lélek eltûnését kell tisztázni. Ám ezt csupán az elõzetes adatok alapján nem lehet kellõ biztonsággal állítani, mert igen sok kérdés merül fel. A részletes és végleges adatközléskor ezek sorsát is hozzávetõlegesen jól meg lehet állapítani. Közöttük lehetnek Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában élõk, lehetnek asszimiláltak, lehetnek olyan romák, akik 1992-ben magyarnak vallották magukat. Végül pedig ez a szám kisebb lehet, ha a végleges adatokban több magyar nemzetiségû szerepel majd stb. További nehézségeket jelenthet például, ha sok -élnivaló- magyar a több mint egy éve Magyarországon élõ családtagját bejelentette mint jelen levõ, de éppen elutazott személyt, így a fennebb hivatkozott 45 139 Magyarországon tartózkodó erdélyi magyar személy jó része benne van az 1 434 000-ben, tehát a -megfejtendõk- száma máris magasabb. Ez elég valószínû, ugyanis a Magyarországtól nyugatabbra élõ, itthon nem regisztrált romániai magyarok száma minimálisan 20 000 körül lehet. Valószínû viszont, hogy az asszimilációs veszteség nem jelentõs, kb. 10 000-re tehetõ, mivel a nyolcvanas évek veszteségét a számok szintjén -kifogta- az 1992-es népszámlálás, és azóta az iskolarendszer okozta asszimiláció nem számottevõ és nem összemérhetõ a nyolcvanas évekével (tehát 1990 óta jóval kisebb, mivel azóta a közoktatásban mindenki magyarul tanulhat, aki akar), de a kommunikációs és mobilitási viszonyok (szabad sajtó magyarul is, szabad utazási, tanulási és munkavállalási lehetõségek Magyarországra) és nem utolsósorban a megváltozott politikai légkör és társadalmi közérzet eredményeként a vegyes házasságok asszimilációs hatása is visszaszorult. Ám ezeket a kérdéseket pontosabban meg lehet majd vizsgálni a végleges adatok közlésekor. Ezzel együtt a 10 százalék alatti magyar lakosságú megyékben továbbra is jelentõs lehet az asszimiláció mint a magyarság létszámcsökkenésének egyik faktora, ám ez a romániai magyar össznépességet arányaiban kis mértékben befolyásolja.

Felmerül a kérdés, hogy az erdélyi magyarok természetes népmozgalmi mutatóit mennyire helyesen becsültük fel. Ennek vizsgálatához a magyarság természetes szaporodásának (fogyásának) 1992–2002 közötti tendenciáit vessük össze az országos tendenciákkal. Ehhez igen fontos látni, hogy milyen eltérések figyelhetõk meg a korcsoport-struktúrában. Látható, hogy amíg a 40–44 évesek körében az eltérés minimális, mondhatni nincsen, addig az idõsebb korcsoportok felé haladva az eltérés a 20 százalékot is meghaladja a 70–74 évesek körében, ami a halandóságot jócskán befolyásolta. Ugyanígy a fiatalabb korcsoportok felé haladva a magyarok majdnem 20 százalékkal vannak kevesebben a 10 év alattiak körében (lásd a mellékletet, valamint Veres V., 2002a.16).

Felvetõdik a kérdés, hogy ez milyen mértékû fogyást jelent a fiatalok körében, és mik lesznek ennek a hosszú távú kihatásai. Az 1992-es népszámlálás kor szerint részletezett nemzetiségi adatai alapján elmondható, hogy Romániában a 12 éven aluli, 2002-ben 10–22 éves népesség aránya nem éri el sem az 1992. évi, sem pedig a 2002-es össznépességi arányt (7,1, illetve 6,6 százalék). Ez a népesség fogja képezni a következõ tíz évben a termékeny népesség zömét.

Viszont ha beleszámoljuk, hogy 1992–2002 között a kivándorlás a magyarok számát az országos átlaghoz képest lényegesebben csökkentette, akkor ennél alacsonyabb adatokat kapunk, amelyek az 1985 óta születettek körében az itthon maradottakon belül nem haladják meg az 5,6 százalékot. A korcsoport szerinti kivándorlási adatokat a magyarországi KSH közléseibõl ismerjük, de csupán a kivándorlók egy csoportjáról. Például az 1998-as évi, Magyarországra kivándorlók kormegoszlása is mutatja, hogy jelentõs számú kiskorú is kivándorolt. A magyar nyilvántartásokban szereplõ román állampolgárok korcsoport-adatait extrapoláltuk az összes erdélyi magyar kivándorlóra a két népszámlálás között, és ez alapján -a tévedés veszélye mellett, mivel a nyilvántartásban nem szereplõk lehetnek más korstruktúrájúak is -becsültük a 2002-ben 10–22 éves korúak számát és országos arányát Romániában. Látható, hogy legkevesebben az 1992-ben 4 és 5 évesek vannak, 5,5 százaléka az azonos korú romániai népességnek. Azóta a relatív arányok emelkedtek, mivel országos szinten is csökkenni kezdett a termékenység, ami, mint láttuk, a magyarok körében és a dél-erdélyi románok körében már korábban elkezdõdött. Ezzel együtt a magyarok aránya még a kivándorlást leszámítva nem haladja meg a 6, a kivándorlást figyelembe véve pedig az 5,6 százalékot a 2002-ben 10–22 évesek körében.

2. ábra. A kiskorú magyar népesség az 1992-es korévek szerint, 0–12 évesek

Megyénkénti elemzés alapján megfigyelhetõ, hogy minden megyében a kiskorú népességen belül a magyarok jóval kisebb arányt képviselnek, mint a megyei össznépességeken belül, különösen a szórványmegyékben, de Kolozs és Maros megyében is számottevõ az eltérés.

Megvizsgáltuk a megyék természetes szaporodási mutatóit a magyarok aránya szerint is. Megfigyelhetõ, hogy az egyes erdélyi megyékben a természetes szaporulat mutatói, különösen a termékenységi arányszámok nem kedvezõtlenek a magyarok számára, ezt a mellékletben közölt táblázat adatai jól mutatják A magyarok által nagyobb arányban lakott megyékben a természetes szaporodás értékei jobbak (kevésbé rosszak), mint a túlnyomórészt románok lakta erdélyi megyék legnagyobb részében. Csupán Máramaros megye tudja -felvenni a versenyt- a székely megyék szaporulatának ütemével.

Következtetések

A termékenységcsökkenés erdélyi regionális különbségeit elemezve az 1980-2000 periódusban az európai tendenciák kontextusában az alábbi következtetéseket vonhatjuk le. A román termékenységi tendenciákhoz hasonlóan a kommunizmus utolsó korszakában hatósági nyomásra az erdélyi megyékben is mesterségesen magas szinten volt tartva a születések száma. Az 1989. decemberi politikai fordulat nyomán megszünt az addigi népességpolitika, és egyik évrõl másikra a termékenység és a természetes szaporulat látványosan visszaesett. A bánsági és dél-erdélyi megyék hagyományosan alacsony termékenysége 2000-re közelebb került a többi erdélyi megye termelékenységéhez, míg Brassó és Temes megyében a nagyfokú megyeközi migráció hatására ez az alacsony termékenység már nem annyira jellemzõ. Ami a termékenység 1989 utáni csökkenésének okait illeti, csak részben tudok egyetérteni J. Rychtarikovával, aki a társadalmi-gazdasági krízishelyzetnek tulajdonítja a kelet-európai termékenység csökkenést 1989 után. Románia nyugati megyéiben ez a csökkenés jelentõs mértékben értékrend- és mentalitásbeli változások okozta tudatos döntések eredménye, hiszen 1990-re még nem voltak annyira látványos negatív hatásai a rendszerváltozásnak, és a termékenységi ráták mégis a legnagyobbat estek az egész idõszakban. Emellett Erdély azon megyéiben, ahol a munkanélküliségi ráta magasabb az 1990-es években, a termékenységi ráták is magasabbak ( lásd Beszterce-Naszód, Szilágy, Máramaros, Hunyad megyéket), mint a jobb gazdasági helyzetben levõ Temes és Arad megyében, és nem fordítva. Az erdélyi magyarok és románok termékenysége közötti különbségek az erdélyi regionális különbségek rendszerébe illeszkednek, amelynek eredményeként mindkét etnikai közösségbõl élnek mind a magas, mind pedig az alacsony termékenységû megyékben. De mivel a magyarok körében az elöregedés elõrehaladottabb, halandósági arányszámai is magasabbak, így a természetes fogyás nagyobb ütemû, mint a többségben élõ románok körében. Emellett a külföldre irányuló vándorlás -ami a magyarok körében fokozottabb mértékû, és inkább a termékeny korú népességet érinti -a magyarság reprodukcióját ugyanazokkal a nõi termékenységi mutatókkal kevésbé lehet biztosítani. Mindezek eredményeként a magyarok tényleges fogyásának üteme Erdélyben nagyobb lesz, mint a románoké, ám ez területileg egyenlõtlenül oszlik meg, és eltér a két etnikum esetében: egyes megyékben akár kis mértékben nõhet is a magyarok aránya, ám több más megyében csökkenni fog a következõ évtizedekben, feltéve, ha a születések, halálozások és a kivándorlás tekintetében a mai tendenciák érvényesek maradnak.

JEGYZETEK

1. See table 2.

2. Van de Kaa, 1987, 1988.

3. J. Rychtarikova, Régió, 2001.1. 111–139.

4. Veres Valér: A romániai magyarság létszámcsökkenésének okai a 20. század utolsó negyedében. Korunk, 2002. 2.

5. Magyari N. L.: Megfogyatkozásunk diszkrét bája és egyéb tehetetlenségeink. Magyar Hírlap.

6. Horváth István: A romániai magyar kisebbség Magyarországra irányuló mozgása. Korunk, 2002. 2. 31–48., lásd még Fullerton, M., Sik Endre, Tóth Judith (1995).

7. A természetes szaporulat magyarokra vonatkozó esztimációját lásd a mellékletben.

8. Az 1992 elõtti periódushoz hasonlóan számítva, részletesen lásd a mellékletet.

9. A romániai magyarok tényleges száma az 1992-es népszámlálás szerint.

10. A romániai magyarok tényleges száma a 2002-es népszámlálás elõzetes adatai szerint.