1. Kvázi mellé-beszély

A századik évét immár jócskán elrúgott mozgókép történetében a kis országok filmes történeteinek (bármennyire nagyok is) felfedezése többé-kevésbé a jószerencsén múlt, legalábbis a multikulturalitás fantomjának feltûnéséig. Az internacionális szakmai és köz-tudat idõnként felfedezett egy-egy iráni, afrikai (sic!), azeri, magyar, ne adj isten, román filmet vagy filmest, ami, aki ezáltal egy ideig vígan hajókázott a nemzetközi vizeken, aztán -ha a szakma nem is feledte, mi több, honorálta is némi díjas elismeréssel az illetõ munkát és ságot –, elsüllyedt a köz-tudat Bermuda-háromszögében.

Aztán megjelent a világ deszkáin a már említett multikulturális fantom, és a kis országok filmmûvészetével való bíbelõdés egy csapásra erkölcsi kötelességévé vált boldog-boldogtalannak. A hihetetlenebbnél hihetetlenebb ország- és filmkészítõ-nevek csak úgy nyüzsögnek a különbözõ nemzetközi filmfesztiválok listáin, neves kritikusok és elméletészek szerzik meg napi betevõjüket egy-egy szaúdi, kenyai, eszkimó filmes-életmû megírásával, Európa és Amerika celluloid metropoliszai egyre-másra szippantják fel a Kis Tigriseket és Fekete Váteszeket, egyszóval alaposan felpörgött a multikultis filmipar. Friss vér került a lassan zombisodó európai, illetve az önmaga farkát folyamatosan harapdáló hollywoodi filmcsinálás vérkeringésébe. No nem szeretnék azért túlzásokba esni vagy félreértésekre okot adni: egyrészt az európai és hollywoodi filmgyártás kitermeli a maga új s új lovait, többet-kevesebbet, másrészt az sem állja meg a helyét, hogy a globális filmmûvészet haldokló óriása ezzel a vérátömlesztéssel menekült meg az elmúlástól. Tény azonban, hogy a kis országok filmtermésének nemzetközi jelenlétével (hála az említett fantomnak) alaposan kiszínesedett a világméretû paletta, sõt, megkockáztatom a spekulatív kijelentést, hogy idõnként kicsit csiricsárévá is vált. Európa és Hollywood természetesen örül ennek, egyrészt azért, mert ritkábban-sûrûbben filmtörténetileg is jelentõs alkotások bukkannak elõ a korábban fehér foltokként emlegetett kis országokból, másrészt pedig az sem elhanyagolható, hogy kis költségvetéssel nagy bevételû filmeket készíthet az illetõ helyszíneken, az imént említett elszívásról nem is beszélve.

A kérdés igazából a kis országok szemszögébõl érdekes: mit tehetnek ezek a Kicsik annak érdekében, hogy filmes nemzeti identitásuk elvesztése nélkül kerüljenek be a globális áramlatba? Van-e erre valamiféle recept, vagy divatos szóval élve, stratégia? A válasz elsõ ránézésre rendkívül egyszerûnek tûnhet: úgy kell filmet csinálni, hogy a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon. (Szándékosan hagytam el a -jó- jelzõt, ugyanis a -jó film- meghatározás minden körülmények között túl szubjektív, ugyanakkor sok mindenhez kötött, ami nem tartozik föltétlenül jelen eszmefuttatás tárgyához.) Persze azonnal fölmerül a következõ, sokkal nehezebben megválaszolható kérdés, nevezetesen, hogy lehet-e ezt az identitás-megõrzést tartani, s ha igen, meddig. (A kérdés megválaszolása azért is problematikus, mert hiányzik hozzá a megfelelõ távlat, a válaszoló túl közel áll idõben megfigyelése tárgyához.) Úgy tûnik azonban -távlat ide, távlat oda –, hogy a Kicsik hangyaszorgalommal dolgoznak ezen, és, legalábbis egyelõre, sikerül megõrizniük az egyensúlyt, úgy ahogy. Amolyan illusztráció gyanánt néhány, az utóbbi tíz évben készült román filmhez fûzök néhány képszéljegyzetet az alábbiakban.

2. Strategóriák

Stratégiára gondolok, de mindjárt az elején horgadnak is fölfele a kategóriák, persze, ebben az esetben sem lehet tõlük megszabadulni. Egyféle stratégiával fordulnak ugyanis befele, illetve kifele az úgynevezett -mûvészfilm- képviselõi (de jó lenne már megszabadulni ettõl az elitista megközelítéstõl!), és másféle stratégiát vetnek be a -kommerszek-. Magánmegjegyzésként teszem hozzá, hogy stratégiájuk sikerességétõl, illetve filmjeik minõségétõl eltekintve sokkal szimpatikusabbak nekem ezek a kezdõ vagy épp-folytató kommerszek, mint a maximum Barthes-i csecsen nevelkedett, pózaikba egyre gyakrabban belemerevedõ ártmúvísok. No de ne többet errõl, itt legalábbis.

Az Új Világ-beli román mûvészfilm-mûvészet képviselõinek stratégiája nagyon egyszerû megfogalmazásban  körülbelül az lenne, hogy olyan filmekkel kell felvonulni a globális porondon, amelyek a mindenkori román valóságból kiindulva egyetemes jelentéstartalmakhoz érnek el, mint az egyetlen elképzelhetõ és elérhetõ határhoz. Itt van mindjárt a kortárs román film egyre-inkább-nagy-öregje, Lucian Pintilie (akit egyébként, mindenki javára, alaposan fel is szippantott az európai korpusz): vérbeli mozarti alkat, amint azt kedvenc Pintilie-filmemben, az Egy felejthetetlen nyárban mondja a mesélõ édesanyjáról -mindent képes esztétizálni, és csodák csodájára a metafizika nála nem lóg ki a kép alól, mint valamiféle groteszk lóláb, hanem minden egyes kép, jelenet szerves része, valamiféle szimbiózisban él a vizualitással. Ugyanakkor olyan erkölcsiséggel viszonyul a filmjeiben ábrázolt világokhoz, mint valamiféle kamerás Szent Ágoston. A két fõszereplõ -katonatiszt és neje -úgy ül a felejthetetlen nyár déli verõfényébe belevájó kopasz domb elõtt (amit egyébként a nõ Fudzsijámának nevez el, és mint ilyen, a figurák által áhítható, ám meg nem mászható esztétikai és morális csúcs szimbólumává válik), mint Henry Moore Királya és Királynéja.  A nagyon is látszó(lagos) béke azonban csak egy futó pillanatig tart, Nagyrománia ugyanis közbelép és arra kényszeríti az idillikus, szinte nippszerû figurákat, hogy a rendszer kerékvágásába visszazökkenve, akaratuk ellenére -amely akarat persze megvan, nagyon is, csak hát mit ér a parancsmegtagadás a hol arctalan, hol sima arcú felettesek képében megjelenõ hatalommal szemben -puszta jelenlétük által részt vegyenek némi bulgárok lemészárlásában, akiket kockafordultával éppen Romániához csatolt a nagy kelet-európai sorsfintor. A nagy történet pontot tesz az idillre, a nézõ pedig olvasgathat a kockák között kedvére, s gondolhatja, hogy hát igen, ilyenek voltunk/vagyunk/lennénk. Minden megvan ebben az opuszban, amit a megfigyelõ egy kis ország nagy filmesétõl megkövetelhet identitásmegõrzés illetve integrációs téren, szépen mûvésziesen, ahogy kell.

Egy másik, globális és nemzeti berkekben sokat emlegetett román filmes figura, Mircea Daneliuc egész másképp közelít a Román Valósághoz, no meg ahhoz, amit ebbõl a perspektívából megcéloz. A morális alap nála is megvan, ám az esztétizáló hajlamot úgy kell keresni képei mögött, mint tût a szénakazalban. A román filmekre oly jellemzõ, gyakran szépelgõvé váló esztétikumot filmjeiben röhögve trónfosztja a néhol cinizmusba torkolló szkepszis, no meg a groteszkig vitt humor. A csigák szenátora címû opuszában, amelyet majd- menzeli hangvétellel indít, a csigagyûjtésre a hegyoldalba kirendelt falusi nép álidillje hátborzongatóan groteszk. (No igen, ha a szenátor úr csigát óhajt vacsorára, akkor meg kell tenni mindent, ami a kiszolgálóktól telik, és jön ez szinte magától, hiszen a 40 év alatt betáplált reflexek kiválóan mûködnek.) Kár, hogy a Rendezõ nem tart ki ezen egyetemes, ugyanakkor bárhol hazaivá kotyvasztható módszernél, és fölöslegesen partikuláris nemzeti drámába fullasztja történetét. A roma-magyar-román összecsapás, amelyet Daneliuc érthetetlen módon csúcsponttá emel, alaposan kilóg a képbõl. Amint az a román filmes szakma legjobbjainál is oly gyakran elõfordul, õ sem tud uralkodni érzelmein, melynek egyenes következménye, hogy bármely lehetséges olvasat éle a film második felében menthetetlenül kicsorbul. Mindennek ellenére azonban megteremt egy másik olyan modellt, amely továbbra is ártmúvis ugyan, de legalább lecsavarja az elitista esztétizálás lángját.

Aztán itt van a fiatalabb generáció egy tagja, Nae Caranfil, aki érzésem szerint egyfajta átmenetet képvisel az ártosok meg a kommerszek között. Bevallottan arra törekszik (ami, számomra legalábbis, nagyon szimpatikus), hogy filmjeit, ha részben is, de leszállítsa az elit mûvészet trónjáról: mindvégig figyelembe veszi a potenciális nézõ potenciális szórakozásigényét, mégpedig anélkül, hogy megkösse az oly gyakran (és idõnként méltatlanul) a kommerszek szemére vetett kompromisszumokat. Kihajolni veszélyes címû filmjébõl visszaköszön Jim Jarmush és Quentin Tarantino szerkesztésmódja, ami pedig a metafizikát illeti, nos, a diáklány, a színész és a katona történetei valósággal elnyelik. Egy fajta -Amit látsz, azt kapod!--szemlélet tükrözõdik a Caranfil-tükrökben, melynek alapján világosan kitûnik, hogy ez a generáció lejött már a barthes-i csecsrõl, hogy mondjuk, Baudrillard térdén lovagolja ki magát. (Az, hogy mennyire posztmodernek ezek az alkotások, ha egyáltalán azok, nem tartozik a tárgyhoz.) A mindenféle berkek által eleddig legjobbnak tartott Caranfilm, a Filantropika, az említettnél is merészebben vállalja a kommerszséget: igazi csaló-lavsztori, ahol a Christian Morgenstern által annak idején oly szépen megénekelt erkölcsi világrend egyszerûen megszûnik. Nincs kritika, a képek mögül elõszivárgó okos beszéd. Ilyen most a piros-sárga-kék világ, ez van, lássátok feleim, ha van szümtük. Ebben az esetben már-már elmondható, hogy a fent említett identitásmegõrzés nem cél, bár a film nézése közben idõnként felbukkan egy-egy vizuális jelzõtábla, hogy ez, így csak itt történhet meg, hehe.

A másik kategória, az -igazi- kommerszé, nehezebb eset, ugyanis gyakorlatilag csecsemõnek számít még a mioritikus filmgyártásban. Az már elsõ ránézésre világos, hogy az identitásmegõrzés a kommersz világában legfeljebb másodrendû fontossággal bírhat, hiszen az elsõ számú prioritás a tetszésé, vagy szakszóval élve, az eladhatóságé. Születtek ugyan idevágó opuszok szép számmal az utóbbi tizenkét év alatt, ám vagy olyanra sikerültek, mint a hollywoodi gépezetbõl naponta tucatjával elõbukkanó szériamunkák, vagy pedig csak abban az értelemben érdemlik ki a -film- elnevezést, amennyiben úgy határozzuk meg a filmet, mint celluloid képkockák egymásutániságát. Kapásból két opuszt ragadnék ki a sok közül, jellemzõ módon mindkettõ elsõfilmes rendezõ munkája. Radu Muntean Düh címû munkájában minden benne van, amit egyszer Tartantinótól, Guy Ritchie-tõl, Tom Tykwertõl és a többiektõl el lehet lesni. Ebben a nihil-sorsfilmben csak a -külsõségek- emlékeztetnek immár a román valóságra: üvölt a manele, ez a keletrõl érkezett és ragyogóan asszimilált hazai bugyi-rock, csordogál a vászonról a mahala-szleng. Egyebekben azonban brutális, bár helyenként túlságosan nyers, kidolgozatlan geng-múvi, ahogyan azt bárhol megcsinálnák (lásd Kassowitz vagy éppen Spike Lee egyes munkáit.) A másik elokvens példa, az elsõ valódi Made-in-Romania vámpírfilm éppen ellenkezõleg, csak a témájában hazai, minden egyebet tekintve Murnau Nosferatujának világnagy köpenye alá bújik. Adrian Popovici identitásõrzése abban merül ki, hogy felháborodik azon, miképpen lehetséges, hogy Hollywood és egyáltalán, a világ kisajátítja magának ezt a hamisítatlanul román mítoszt. Így következhetett be a filmtörténeti pillanat, amikor százéves itthoni álmából felébredve vászonra lépett Vlad, the Impaler. (Nem fordítom a címet, mert ez az ízig-vérig -román- film teljes egészében angol nyelvû!) A mindenféle szempontból bûnrossz film addig megy az internacionalizmusban, hogy egy ragyogóan megálmodott, de rettenetes módon kivitelezett pszeudo-New York-ba helyezi a tulajdonképpeni cselekményt, miáltal ugyan nem lesz jobb semmi, azonban a csinálók alaposan kiröhögtetik magukat. A metadiskurzus szintjén másrészt ugyanazt lehet elmondani errõl az újdonatúj jelenségrõl, amit Caranfil üzen: Hölgyek-urak, ez (is) van, legalábbis ebben a kategóriában.