Gion Nándor: Virágos Katona

‘‘Az olvasás újrastrukturálást jelent, értelmezést és megértést, s mindez idõbeli folyamatként bontakozik ki. Az olvasás közvetlenül a nyelv, a szöveg képzetét idézi, nem véletlen tehát, hogy a szövegként mûködõ szerkezetek leírásának tapasztalata is beépíthetõ a vizuális mûalkotások elemzésébe. A nyelvi narráció közelebb visz bennünket a képnek mint szövegként is szervezõdõ és történetmondásra alkalmas rendszernek a megértéséhez’’ ‘’írja Thomka Beáta új prózaelméleti könyvének a képi idõszerkezeteket vizsgáló fejezetében.1

Gion Nándor Virágos Katona címû regénye 1976’’ban jelent meg gyûjteményes kötetben, Latroknak is játszott címmel, amely 1999’’ben trilógiává bõvült, a Rózsamézt, a második regényt kronológiailag is követte az Ez a nap a miénk. Az elsõ, legjobbra sikerült részt sok elemzés és értelmezés követte, e bácskai tárgyú, családi örökségbõl, az író életébõl vett történetekbõl összeállt egy erõsen lirizált metaforikus regény.  Szigeti Lajos Sándor Parabola és/vagy metafora2 címû tanulmányában is ezt hangsúlyozza, Odorics Ferenc3 pedig e regénynek egy példamondatát használta a metaforikus megértés elméletének bemutatására.

A címadó szereplõ, a Virágos Katona a regény ‘‘vivõmetaforája’’,4 akinek a komoly arca mögül sugárzó mosolyának titkát fejti meg és applikálja életcselekvéseiben a regény narrátora, a pásztorivadék citerás, Rojtos Gallai István, a kívülállás boldogságát és a bukás glóriáját reprezentálva.

A regény térideje, a bahtyini kronotopikus rendszer látszólag könnyen felvázolható: a szereplõk szinte ki se mozdulnak Szenttamásról, a bácskai faluból. Aki elmegy az óceánon túlra szerencsét próbálni, kiábrándultan tér ide vissza. Ebbe a magába szûkült világba érkezik a regény kezdetén, a Monarchia idejében Krebs molnár családostól. Lánya, Rézi realista életfilozófiája révén tartja egyensúlyban mikrokörnyezetét, a titok értõjeként, beavatottként vezeti át a késõbb házastársává avanzsált Rojtos Gallait és családját a háborúkon, a második világháború végéig.

A narráció egyes szám harmadik személyben indul, a narrátor mindentudó elbeszélõnek állítja be magát, de néhány oldal után beleszól, belép a szövegbe egy egyes szám elsõ személyû ‘‘alak’’, Rojtos Gallai István, aki egy (valószínûleg) késõbbi idõpontra reflektálva szövi bele nézõpontját és vitáját Krebs molnárral. A második fejezettõl már egyértelmûen uralja a beszédet és a  szöveget, elbeszélõ múlt idõt használva a közvetítésre, amelyet a háborúból hazaérve ‘’élete fordulópontját és szemléletváltását, kiábrándultságát aktualizálva ‘’jelen idõre cserél fel. A leánykérést követõen visszavált múlt idõbe, a következõ regényben, a Rózsamézben pedig végig harmadik személyben beszél,  amely váltásnak egyben önmagától és a történésektõl való távolító, objektivizáló szerep is tulajdonítható. A harmadik résznek, az Ez a nap a miénknek ismét Rojtos Gallai a narrátora, de már nem a Virágos Katona’’beli lirizált, metaforikus stílusban, hanem sokkal földhözragadtabban, ‘‘háborúszagúan’’.

A regénybeli Kálvária mint hely egy narratív trópus, egyszerre elbeszélõ és metaforikus funkciót betöltõ szövegrész, amelybõl a narrátornak, illetve világának képe rajzolódik ki.5 Rojtos Gallai István, a regény narrátora, már az elején közli, hogy mi célból vesztegette idejét a Kálvária’’dombon: ‘‘hogy a Virágos Katonát nézegethessem. Mert valójában azért jártam én mindennap a Kálváriára, nem pedig, hogy a tuki és Kálvária utcai embereket meglessem. Nem mondom, érdekelt az is, hogy a vakond’’emberek hogyan rohannak a földekre, és hogyan térnek haza holtfáradtan, és egyáltalán, hogyan élnek, és elõször tényleg emiatt mentem el a Kálváriára, de csakhamar felfedeztem a Virágos Katonát, és attól kezdve õ érdekelt elsõsorban. A Virágos Katona szöges korbáccsal veri a Megváltót a kõoszlopba épített képeken. Homokszürke ruha van rajta, és a mellén egy hatalmas sárga szirmú virág. A rikító sárga virág egyáltalán nem illik a képekre, s vele együtt a katona sem, hiszen senki másnak nincs a ruhájába virág tûzve, sõt még a háttérben sem látszik egyetlen virág sem. ‘‘6

A Kálváriáról szemlélve képpé formálódik a táj, a szenttmási vakond’’emberek szenvedéstörténete narratívába szervezõdik, a világ beszûkül ebbe a képbe, ennek a metszete Rojtos Gallai világának a határa, mely az õ és az õáltala közvetített szöveg nyelvi határa is.

Rojtos Gallai vizuális (és muzikális) fogékonyságát jellemzi képszemlélõ aktusa, a festészeten (és a zenén) keresztül akarja megérteni az õt körülvevõ elvadult világot, s narrátori, következésképp történetalkotói és közvetítõi minõségébõl, funkciójából adódóan az olvasónak elbeszélni.

A képsorozat szerzõjérõl, a festõrõl, illetve a keletkezésérõl nem sokat tudunk, a mindentudó narrátor is bizonytalan e tekintetben. A Kálvária 1878’’ban épült, valószínûleg a katolikus tuki magyarok adakozókedve nyomán. A képszerzõ ‘’Csoszogó Török Ádám, a narrátor rablógyilkos (és szintén képértelmezõ) barátja szerint ‘’egy dilettáns, tudatlan festõ lehetett, a Virágos Katona is azért csapkod olyan ügyetlenül a szöges korbáccsal, mert a festõ biztosan ‘‘sohasem fogott korbácsot a kezében’’.7 Az ismeretlen festõ nézõpontja ennélfogva teljesen kiiktatható. Mindaz, amit megtudunk a képekrõl, az az elbeszélõ, Rojtos Gallai tudatán átszûrve, az õ nézõpontjából közvetítve tárul elénk.

Temporális szempontból több képtípus különböztethetõ meg: egy’’ és többjelenetes, az egyetlen történetet több képben elbeszélõ sorozat és a pluriszcenikus, szimultán kép, mely egyetlen narratív táblába sûríti a jelenetek sorozatát.8 A Kálvárián levõ, Krisztus szenvedéstörténetét ábrázoló képsorozat, bár külön oszlopokba van beépítve, egyetlen narratív képnek olvastatja/nézeti magát, a megértõ észlelés lineáris, tehát szukcesszív, ugyanakkor szimultán is, vagyis mint egészet is ábrázolja.

‘‘A szemlélési idõ, a kép szukcesszív észlelésének idõbeli lefolyása a kép idõalakjává integrálódik’’,9 a vizuális tapasztalat többlete abból adódik, hogy ‘‘a kép struktúrája megfelel a kép’’tapasztalat struktúrájának, végsõ soron pedig a képet szemlélõ szubjektivitás öntapasztalásának’’.10 Rojtos Gallai eseményegységeket észlel, tagol, majd egybeolvas, viszonyba állít, és a változásokban, egymásra következésekben kapcsolatokat létesít, a képeket egyszerre és egészben látja és olvassa.

A sorozatban a folyamatot a szcenikus egységek, önálló képmezõk, táblák egybeolvasásával, folyamatba integrálásával érzékelteti a szöveg, a jelenetekre tagolás, a szekvencialitás a Virágos Katona ismétlõdõ megjelenítését és a képszemlélõ Rojtos Gallai visszatérõ képolvasását igényli.11 A narrátor egybeolvassa a képeket, a térben és idõben elszigetelt jelenetek megszakítottságuk ellenére kapcsolódnak egymáshoz.

Többféle textualitást vizsgálhatunk: a képet mint a bibliai eredetszövegre adott választ, a képnek mint szövegnek az együtthatását, a képnek a szemlélõjére kifejtett hatását és ennek a szövegszerû megjelenését. A kép és a képben felidézett bibliai szöveghagyomány közötti feszültséghez hozzáadódik az olvasói pozíció által teremtett feszültség is. A bibliai történet a nyelvi elõszöveg szerepét töltené be, és egy idõ után maga a képi hagyomány  is imaginárius referenciaként mûködne. A középkori szárnyas oltár, a táblakép, a freskósorozat újbóli szembesülést jelent az ismert történettel vagy a korábbi képi narratívákkal, miközben szüntelenül meghatározó újraértelmezésekkel bõvül: ez a nyelv és a kép szembekerülése, s ezáltal a két rendszer, az eredetszöveg és a képszerkezet viszonyának problémaköre. Jelen esetben a képnek mint eredetszövegre adott válasznak a vizsgálatát elhagyom, mert a képet mint önálló entitást nem ismerjük. Létrehozásának célja valószínûleg a közösség kulturális emlékezetének erõsítése, emlékeztetés, felidézés volt. A hely szerepe, amelynek céljaira készült a kép, referenciálisan elhanyagolható, csak a képszemlélõ Rojtos Gallai világának behatárolására és egyben kiszélesítésére szolgál. A kép szövegként formálódik, ez a szemlélõjére kifejtett hatásban nyilvánul meg: a Virágos Katona titkát megfejtve Rojtos Gallai is ‘’a Virágos Katonához hasonlóan ‘’kilép az õt körülvevõ világból: ‘‘el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képbõl, ahol a Megváltót korbácsolják.’’12 A titok megfejtése viszont nem(csak) a kép (hosszas) nézegetéséhez fûzõdik, sokkal inkább Gilikének, az álmodozó kanásznak a groteszk megdicsõüléséhez: a pejül választott kandisznó elrepíti a világból álmodozásainak örök színhelyére. Ekkor nyer értelmet és hoz eredményt a jóval korábban megfogalmazott cél: ‘‘Akkor úgy döntöttem, hogy az élõ embereket fogom alaposabban megfigyelni.[...] Nem láttam még soha senkit, aki õrá hasonlított volna, de azért figyeltem az embereket onnan, a kápolna mögötti teraszról. Persze hiába volt minden, a tukiak és a Kálvária utcaiak éppen olyanok voltak, mint az  a bámészkodó, köpködõ népség az oszlopokba épített képeken, valamennyien boldogtalanok és rosszkedvûek, még akkor is, ha nevetnek.’’13

Rojtos Gallai nem adta fel: találkozott végre valakivel, Gilikével, aki  hasonlított a Virágos Katonára, õ volt, mint Szigeti Lajos Sándor írja: ‘‘a Virágos Katona metaforájának kiteljesítõje, az örökké megértetlen, megértetlenül is távozó emberke, aki idegenül mozog a világban, amíg végül megtalálja azt a birodalmat, ahol otthonos’’.14 Saját világot teremtett magának az ujjaival való játékával, s e világteremtéskor a Virágos Katonához hasonlóan komoly arccal mosolygott, mint aki birtokában van a megértésnek, a tudásnak.

A képek befogadásakor a hangsúly a tárgyról (arról, amit a kép elbeszél) áttevõdik annak bemutatására (arra, ahogyan a kép elbeszéli), Gion regényében ez kiegészül a narrátor, Rojtos Gallai képolvasatával és annak megértése nyomán az applikációjával. Itt egy új történet létrehozásáról van szó, a Virágos Katona kimetszésével, kiemelésével,  elszigetelésével.

Rojtos Gallai tehát nem elégszik meg a képszemlélés inaktív jellegével, a referenciális kontextuskeresésen kívül saját képét, arcát is vizsgálat tárgyává teszi: ‘‘A Virágos Katona arcát kezdtem tanulmányozni, és megpróbáltam az övéhez igazítani az arcomat. Hoztam otthonról egy tükröt, figyeltem a Virágos Katonát, és figyeltem magamat, erõlködtem, hogy hasonlítsak rá, de így se jutottam semmire, nem tudtam olyan arcot vágni, mint a Virágos Katona.’’15 Reflexió és önreflexió, amely a képolvasónak a képpel való azonosulási szándékát jelzi. Rojtos Gallai olvasni akarja az embereket, saját magát is, meg akarja érteni, megismerni, megfejteni a titkot, az élés/túlélés titkát, párhuzamosan a kép titkával. A megfejtés/megismerés nyomán Gallai önszuggesztióval oda viteti magát a Virágos Katonával, ahova képzeletének szárnyalása terjed, ez viszont csak  ideig’’óráig, a háború kitöréséig tart.

Rézi képeslapja ugyanolyan erõt jelent a fronton, mint a Virágos Katona képe a Kálvárián. ‘‘Színes képeslap volt, Ilija Jankoviæ készítette, a szenttamási fõutca egy részét ábrázolta a piros cserepes házakkal, a szikár akácfákkal és a kéttornyú görögkeleti templommal. Mindez azonban igen messzirõl látszott, az akácfák koronái elmaszatolt zöld foltok csupán, a templom két keresztje két hajszálvékony vonal...’’16 Tizenöt férfi képe  mosódik össze a tájjal és egymással a képeslap elsõ kézhezvételénél, a háború poklában az elsõ haláleset után Gallai e pokolból és a képbõl való kilépésre, elhatárolódásra használja: ‘‘azt ismertem fel, akit akartam, tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy kik azok a kalapos, fehér inges emberek a képeslapon, az volt a fontos, hogy különböztek tõlünk, sokkal szebbek voltak, mint mi.’’17  A háborúból visszatérve elsõ útja a Kálváriára vezet: ‘‘Odamegyek az elsõ oszlophoz, megállok az imádkozók háta mögött, nem törõdöm velük, a Virágos Katonára szegezem a tekintetemet. Érzem a jólesõ, félálomszerû kábulatot, mindjárt elrugaszkodom, még egy perc. Még fél perc. Nem. A Virágos Katona nem néz vissza. Közömbösen elnéz mellettem, mint egy nyitott szemû halott. Nem hagyom magam. Az egész testem megmerevedik, homlokomon kidagadnak az erek, a szemeim kitágulnak, izzadok, mint a Szentigaz, amikor egyszer régen nagy szerencsét jósolt nekem, erõlködöm, hiszen várnak a szebbnél szebb helyek, mindenképpen el kell mennem, ha csak egyszer sikerül elmennem, egyetlenegyszer, utána már azt csinálok, amit akarok. Mindennel, a háborúval is. A Virágos Katonának mintha kihullottak volna a szemei. Vagy fél óráig erõlködöm, de a Virágos Katona könyörtelen. Nem néz vissza rám’’18, ‘‘elûzték a nyomorult, jajgató emberek’’.19 Az olvasási, interpretációs stratégiája csõdöt mond, Rojtos Gallai ekkor be akar lépni a képbe, a saját történetébe: ‘‘Ordítani szeretnék dühömben, ha lehetne, most kivenném a szöges korbácsot a Virágos Katona kezébõl, és elûzném a Kálváriáról a mormogó embereket, aztán talán még a Virágos Katonát is megkorbácsolnám, hátha akkor visszatérne.’’20

A gyûjteményes kötet címe, Latroknak is játszott, a legendává vált citerázást jelzi: Rojtos Gallai a Kálvárián a Krisztusnak és ‘’mivel ott voltak ‘’a latroknak citerázott. Ez a trilógia harmadik részében referencialitást nyer: a második világháború végét jelzõ ‘‘szerepcsere’’ során Gallai ‘’nem is annyira ‘’kénytelen’’kelletlen citerázik, eljátssza a nótájukat az õt elhurcoló szerb kiskirályoknak. Életfilozófiája: mindig a gyõztes mellé állni, s ha az élet úgy hozza, ‘‘az ember néha kénytelen patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek. A bajuszát bármikor leborotválhatja.’’21 Rojtos Gallai az események, történések során elveszítette a Virágos Katonát, vele együtt az álmodozásokat, a képekben való utazásokat, nyert viszont egy túlélési stratégiát: mindegy, hogy hogyan, de élni, túlélni kell.

Bányai Éva

JEGYZETEK

 1. Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélõk, poétikák. Kijárat Kiadó. Bp., 2001. ‘’2. Szigeti Lajos Sándor: (De)formáció és (de)mitologizáció. Parabolák és metaforák a modernitásban. Messzelátó Kiadó. 2000. 96–100. ‘’3. Odorics Ferenc: Az empirizmustól a KONstruktivizmusig. Ictus. Szeged.1996. 130–134. ‘’ 4. Szigeti Lajos Sándor: i.m. 97. ‘’ 5. Vö. Thomka Proust’’elemzésével. In: Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélõk, poétikák. Kijárat Kiadó. Bp., 2001. 88. ‘’ 6. Gion Nándor: Latroknak is játszott. Osiris. Bp., 1999. 26. ‘’ 7. Uo.43. ‘’ 8. Thomka idézi Kibédi Varga Áront in: Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélõk, poétikák. Kijárat Kiadó. Bp., 2001. 89. ‘’9. Thomka idézi Krügert, uo. 81. ‘’10. Thomka idézi Imdahlt, uo.85. ‘’11. Vö. Thomka Keresztvitel’’elemzésével. 90. ‘’12. Gion Nándor: i. m. 83. ‘’ 13. Uo. 28. ‘’ 14. Szigeti Lajos Sándor: i.m. 99. ‘’ 15. Gion Nándor: i.m. 27. ‘’16. Gion Nándor: i.m. 155. ‘’17. Uo. 59. ‘’18. Uo. 167. ‘’19. Uo.  ‘’20. Uo.  ‘’ 21. Uo. 665.