Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért1

Az Ulysses negyedik fejezetében Leopold Bloom belsõ monológjából könnyen kideríthetõ, hogy reggeli vásárlókörútját járja éppen, boltokkal, emberekkel, nyüzsgéssel és zajjal teli utcákon halad át. A konkrét látvány asszociációkat vált ki belõle, melyek tudatfolyamában, ha nem is annyira könnyen, de még mindig követhetõek. Ám van egy pont, egy rés, ahonnan már csak következtetni lehet a gondolat útjára: ‘‘Narancs selyempapírban, rekeszekben. Cédrátcitrom szintén. Vajon szegény Citron él’’e még a Szent Kevin sétatéren? Hát Mastiansky, a vén citerás? Kellemes estéket töltöttünk... Rekeszek glédában Jaffa kikötõpartjain, pofa kipipálja õket egy könyvben, trógerek emelgetik koszos kezeslábasban. Ott megy az a honnanisismerem! Hogymegvan? Nem lát. Kalappöccintésre ismered, épp elég. Fád paslag. A háta olyan, mint azé a norvég kapitányé. Meglepne, ha ma beleütköznék. Öntözõkocsi. Hogy esõt provokáljon. Miképpen itt a földön, azonképpen a mennyekben is.’’2 (Kiemelés tõlem, M. S.) A megjelölt mondat egy egészen másfajta jelentésszférát hoz be a mûbe: egy vallási formula, a Miatyánk egy sora, pontatlanul, a hasonlítót és hasonlítottat felcserélve, mintha a pontatlanságban nem az imát, hanem valami mást akarna megmutatni, mégsem lehet nem észrevenni (sem az imát, sem a pontatlanságot), hiszen ki ne ismerné a Miatyánkot, hogy elõször az ég, csak azután a föld.

A szövegtöredék beemelése és annak pontatlansága, az ima felidézése és törlése együtt képezik a rést, az ‘‘itt és most’’ rését, a konkrétból, a történetbõl való kilépést, eltávolodást, mely a regénynek az állandóan ott lévõ, egyedit meghaladó és egyén fölötti tartalmaira figyelmeztet. Arra, ami nem adott, nem kikövetkeztethetõ, sõt homályosságában éppen a megragadhatót, az addig értettet és érzékleteset teszi kérdésessé, hiányossá. Az elindított történetben, Bloom belsõ monológjában, ennek a mondatnak ‘‘’‘Miképpen itt a földön, azonképpen a mennyekben is’’ ‘’az addigiakhoz képest nincsen kijelentésértéke, nem illeszkedik a szövegbe, inkább törésvonalként ábrázolható, mely valami mást enged látni, és az addig értettet is új jelentéstérben láttatja.

Kertész Imre Kaddisában is ehhez hasonló törésvonalakat figyelhetünk meg. Példaként vegyük a következõ regényrészletet: ‘‘De, úgy látszik, a magyarázatok elõl nem lehet kitérni, állandóan magyarázunk és magyarázkodunk, magyarázatot követel tõlünk maga az élet is, ez a megmagyarázhatatlan jelenség’’ és érzetkomplexum, magyarázatot követel a környezetünk, és végül magunk is magyarázatot követelünk önmagunktól, míg végül sikerül magunk körül mindent és önmagunkat is megsemmisítenünk, vagyis agyonmagyaráznunk ‘’magyarázom a bölcselõnek, azzal a számomra oly undorító, de leküzdhetetlen beszédkényszerrel, amely mindig elfog, amikor nincsen semmi mondanivalóm, és ami, attól tartok, egygyökerû a vendéglõkben, taxikban, hivatalos, illetve félhivatalos személyek megvesztegetésekor stb. osztogatott busás borravalóimmal, továbbá túlzott, az önfeladásig túlzott udvariasságommal, mintha szakadatlanul a létezésemért esengenék, ezért a létezésért. Uramisten.’’ (9. ‘’kiemelés tõlem, M. S.) Ez az uramisten elõször csupán a felismerés és a tisztánlátás fájdalmas’’ironikus felkiáltásaként lenne értelmezhetõ, ám a regény legvégén, az ‘‘Ámen’’ elõtt nem így hangzik el, hanem megszólításként, feltételezhetõen annak a megszólításaként, akihez az egész szöveg ‘’ez a megnevezése értelmében ima ‘’szól: ‘‘Uramisten! Hadd merüljek el mindörökké, Ámen.’’ (187.) A regény záradéka utólag átértelmezi és más jelentésekkel bõvíti a szövegben oly gyakran elhangzó felkiáltásokat, felülírja azt is, amit addig adottnak és világosnak hittünk, és rést nyit a Kaddis szövegterében a konkrét történetbõl való kilépés felé. Mondhatnánk, a szent felõl történõ értelmezés felé,3 hiszen ezek a sorok, ebben a szöveghelyzetben, az elmerülés szimbolikus’’mitikus pillanatában nem földi lényt szólítanak meg, a regény azonban, amely címében intertextusként egy imát idéz meg, és a narráció retorikai alakzatai is (egy) megszólítottat feltételeznek, nem tekinti adottnak ezt a megszólítottat, ahogy a megszólíthatóságot sem állítja kézenfekvõnek. Ahogy Bloom monológjában a Miatyánk felcserélt, elrontott sora nemcsak utal, hanem el is bizonytalanítja ezt az utalást.

A törésvonal elve folytatható és kibõvíthetõ azzal, hogy Joyce Ulyssese az európai irodalom ‘‘alapvetõ és névadó elbeszélését’’ idézi meg, miközben, ezzel egy idõben, a regénytapasztalat már egyáltalán nem az ‘‘igazságelbeszélés reprezentációjaként’’4 realizálódik ebben a megidézett formális keretben, hanem éppen az ellenkezõje, a modern regényfelfogás és elbeszélésforma folytathatatlansága, vége. Pontosan úgy, ahogy Kertész Imre Kaddisa sem kaddis a szó hagyományos értelmében, hiszen elbeszélõje ‘‘ámen’’ helyett a ‘‘nem’’‘’et teszi meg fõszólamnak: a halál elfogadása helyett a hatmillió ember halálába való belenyugvás lehetetlenségét mondja el, és az ebbõl adódó következtetést, mely a regény alapmotívuma, hogy az életnek a gyermek általi meghosszabbítása, a továbbélés sem képzelhetõ el.

Derrida az Envoisban, mely Rorty szerint egészen különleges és egyedülálló könyv, mert ‘‘mozgásban van’’, és mert szerzõje a filozófiatörténet valamennyi tekintélyfiguráját és ‘‘önmagának valamennyi olyan leírását, amelyet ezek a figurák elképzelhetõen adtak volna, kijátszotta egymás ellen, azzal az eredménnyel, hogy a tekintély fogalma nem alkalmazható az õ mûvével kapcsolatban’’,5 megidézi a Theaitétoszt is, melyben Szókratész a gondolkodást a vajúdáshoz hasonlítja, a saját tevékenységét pedig bábasághoz,6 mert úgymond világra segíti a megszenvedett gondolatokat. Ebbõl kiindulva Derrida a gyermek utáni vágyat az egyetemes igazságok utáni vággyal rokonítja, amennyiben mindkettõ lehetõséget jelent a halál és a végesség elkerülésére.7 A ‘‘továbbélés’’ értelmében fogalmazódik meg a Kaddisban is dr. Obláthnak a saját gyermektelenségére vonatkozó megjegyzése, bár õ, ahogy a narrátor megjegyzi, elsõsorban nem az utódokban való továbbélésére gondol, hanem ‘‘az érzelmi elmeszesedéstõl’’ fél. Dr. Obláth bizalmas megnyilatkozását ironikus mondat követi: ‘‘újra elindult az ösvényen, látszólag támpontunk, az üdülõház, valójában azonban, most már tudtam, az érzelmi elmeszesedés felé’’, majd egy másik vallomás, ezúttal a narrátoré, hogy ettõl nem félni kell, hanem ‘‘elfogadni, ha éppen nem egyenesen üdvözölni, mint felénk kinyújtott segítõ kezet, mely ugyan kétségkívül az árok felé segít, de segít...’’ (19.) Ebben a kontextusban a gyermekre mondott nem az elmúlástól való félelemre is vonatkozik,8 az önmegõrzés formáinak, a végsõ igazságoknak és szentenciáknak a felszámolására, hogy ne lehessen kinyilatkoztató, befejezhetõ és lezárható a megnyilatkozás aktusa.

Ez akkor akkor válik érdekessé, ha az önmegõrzés konvencionális irodalmi mûfaja, az önéletírás felõl értelmezzük a Kaddist, amelynek poétikai sajátosságai és témái egyaránt felkínálják ezt az olvasatot, bár elsõsorban nem a szerzõ, Kertész életrajzaként való olvasatot, az utalások és hasonlóságok ellenére sem, hanem mint a szövegben teremtõdõ másik, B., az író és én’’elbeszélõ fiktív autobiográfiáját. A regény egy retrospektív emlékmonológból bomlik ki, és témái (a fiktív hõs énjének szövegszerû formálódása, szimbolikus átváltozása, a fiktív hõs igazságkeresésének és élete sorsdöntõ pillanatainak egyes szám elsõ személyû ábrázolása, a születés és a halál megidézése) sok hasonlóságot mutatnak az autobiográfiákkal. Ugyanakkor megmutatkozik az önteremtés lehetetlensége is: B., aki az írásban él ‘’egyrészt mert egy regény hõse, másrészt mert õ maga is író, és az életét írja –, ez jelenti formálódásának közegét, az írást önmaga felszámolásaként jelöli meg, ‘‘kapavágásként’’ ‘‘az árokhoz, a sírárokhoz, melyet a levegõbe ások’’. Ez szövegszerûen egy írásban létrejövõ ‘‘én’’ folyamatos szétíródását jelenti az elbeszélõi tudat diszkontinuitása által.

A diszkontinuitás egyrészt az elbeszélõ rögzítetlen pozíciójából, átalakulásaiból adódik. A Kaddis nyitó jelenetében, a dr. Obláthtal való találkozás során például B. a következõket mondja: ‘‘...igen, ezért a sok ostoba beszédért [...] lealacsonyodásomért akartam én törleszteni Obláth doktoron [...], amikor úgy festettem le õt, ahogyan lefestettem, noha a lapos ellenzõs sapka, a bõ raglán, amiként a savószínû résnyi szem, valamint a nagy, puha, meggyúrt és meg is kelt tésztához hasonlatos arc ‘’továbbra is fenntartom –, igenis, teljesen megfelel a valóságnak. Csupán arról van szó, hogy mindezt másképpen is lehetett volna írni, kiegyensúlyozottabban, kíméletesebben, mondok most valamit: esetleg szeretettel...’’ A ‘‘szeretettel’’ jellemzett írás egyértelmûen az írójára utal, megmutatja, hogy nem egy objektív valóságot állít elénk a szöveg, hanem egy, az elbeszélõ által alakított és közvetített valóságot. Az én hozzáadásával lesz a leírás ‘‘kiegyensúlyozott’’ is egyben: a fenti idézet úgy egyensúlyoz, hogy tartalmazza dr. Obláth szeretet nélküli leírását, majd annak áthúzását, törlését ‘’hisz az egyensúly nem a ‘‘van’’ vagy a ‘‘nincs’’, hanem a kettõ együttes jelenléte –, megmutatva egy szeretet nélküli és egy ezt leleplezõ elbeszélõt.

Másrészt pedig a Kaddis szövegének lezárulását megakadályozza az irónia mozgása, mely nem engedi megkövülni az elhangzó mondatokat. Ennek köszönhetõ, hogy a regény nem értelmezhetõ pusztán a polgári hagyományokat folytató, a család és a munkamorál kategóriáit (tagadva is) megtartó gondolkodásmódon belül.9 A Kaddisnak a polgári regény zárt struktúrája felõl történõ olvasata nem számol Kertész elbeszélõjének ironikus nyelvével, annak törlõ mozgásával, mely láthatóvá teszi, hogy az elbeszélõi ‘‘vezérszólam’’ nem rögzített, hanem folyamatos mozgásban van, ironikus önmaga igazságával szemben, megakadályozva akár egy zárt, egységes negativitás megformázását is: a Tanító úr története pl. az igen, a vállalható élet mondása a nem helyett. Így lehetõvé válik a ‘‘diszkusszív olvasás’’, melyet Szirák Péter10 kizártnak tart, mondva, hogy ennek a vezérszólamnak a dominanciája nem ad esélyt a más’’igazságok (pl. feleség), az alárendelt szólamok olvasói mérlegelésére, ezért, hogy az ‘‘elbeszélõi futamok jelentéstulajdonítása’’ ép maradjon, szükségessé válik horizontjának a szûkítése, helyenkénti lezárása. Az ‘‘önállítás egyedül érvényes támpontjának’’ és a jelentéstulajdonítás egy(séges) voltának elképzelése azért sem tartható, mert az irónia mozgásában az ‘‘én’’ fölöttébb kétessé válik, megkérdõjelezve egy egyetlen domináló nézõpontot és igazságot. Szirák Péter a nézõpont rögzítettségére a következõ példát hozza fel a Kaddisból: ‘‘az én számomra egyetlen igazság létezik csak, az én igazságom, és akkor is, ha ez tévedés.’’11 Ez a mondat azonban az igazság relativitásáról is szól, az igazságnak mint az ‘‘én igazságom’’‘’nak a megmutatása, mely már a megidézett feleség’’alakkal szemben is ‘‘tévedésnek’’ minõsül. A megidézett más szólamok mint külsõ nézõpontok elvégzik azt, amit a monologizáló én már maga is elkezdett: önmaga igazságainak lebontását és relativizálását, mely az egyetlen, ezért totalizáló nyelv lehetetlenné tétele is egyben. Ha a regény interpretációjában feladjuk ennek az egységes nézõpontnak az elvét, akkor a hõs világnézetében az ‘‘önellentmondások’’12 nem a regény hibájaként mutatkoznak, hanem a tudatfolyam’’regény narrációs eljárásaként, mely képes bemutatni ezt az idõben és szövegszerûen is változó ént, egyrészt a folyamatos, ironikus visszavonások miatt, másrészt a létét csak az írás által és az írásban definiáló én variálhatóságának nyitva tartott lehetõsége által.13

Az elbeszélõ szoros összefüggést teremt a leírt, megfogalmazott ‘‘valóság’’ és leírójuk, önmaga között, mely valóság, amennyiben kizárólag csak az írásban válik valósággá, a leírót is megfogalmazza, tükrözi. A létezésnek, az énnek az írásban való megfogalmazását találjuk például a következõ mondatban: ‘‘míg dolgozom, vagyok, ha nem dolgoznék, ki tudja, lennék’’e...’’, vagy az elõtte elhangzó, látszólag pontosan ennek az ellentétét állító megfogalmazás: ‘‘én ugyanis mindig dolgozom, és erre nemcsak a megélhetés kényszerít, mert ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene, és jobb is ezt nem tudnom, habár a sejtjeim, a zsigereim bizonyára sejtik, hiszen ezért dolgozom én szakadatlanul...’’ (9.) A ‘‘létezés’’ ellentétbe kerül itt az írásban, a megfogalmazásban való létezéssel ‘’a textuális én az íráson ‘‘kívüli’’ lét ellenében jön létre. Az idézett mondaton belüli ellentét ugyanakkor az írás–létezés egymás elleni kijátszásának problémájára világít rá: mindkettõ többszörös közvetítettségben, egy regényen belül fogalmazódik meg. ‘‘Hogy itt ülök és olvasok, olvasok vagy írok, olvasok és írok, egyre megy’’, mondja B.’’nek a felesége, õ meg leírja valakinek (aki õt nézi, olvassa), többszörös közvetítettségben, mely az én tükörszerû szerkezetét és visszatükrözõdõ többszöröseit teszi láthatóvá: azt, aki ír, és azt aki nézi, azaz olvassa az írót a regényen belül.

Ezeket a pontos különbségeket és átalakulásokat teszi érzékletessé a regény váltakozó ideje is ‘’a Kaddis egy emlékmonológ formájában íródik, melynek során az elbeszélõ ‘‘én’’ saját alakulását is elmeséli, úgy, mint a tisztánlátás újabb és újabb fokozatait. Ennek megfelelõen megkülönbözteti azt az énjét, aki feleségével beszélget, attól, aki visszaemlékezik egy viharos éjszakán, és egyikük sem azonos azzal, aki mindezt jóval késõbb papírra veti. Ezek az idõsíkok jelölik a bejárt utat, a tisztánlátás, az önfelismerés és önfelszámolás lépéseit, megmutatva az írás folyamatában keletkezõ és változó ‘‘én’’‘’t: ‘‘De ugyan hogyan is írhattam volna, hisz ez az éjszaka még csak a kezdet volt, valószínûleg nem a legelsõ, de mindenesetre még csak az elsõ lépések egyike az igazi tisztánlátás, vagyis a tudva tudott önfelszámolás hosszú, hosszú s ki tudná, még meddig tartó útján, kezdeti kapavágás a sírhoz, amelyet magamnak ‘’most már kétségtelen ‘’a felhõkbe ágyazok.’’ (27.) A ‘‘most már kétségtelen’’ egy jelen idõre való utalás, ennek az útnak ‘’a tisztánlátás fokozatainak ‘’az utolsó stációja, mely azonban, éppen ezeknek az utalásoknak a révén, mindvégig jelen van, és alakítja a retrospektív elbeszélést. A regény utolsó jelenete jelen idõben íródik, kilépve az emlékmonológ retrospektív idejébõl, szimbolikus’’mitologikus példázatként: ‘‘hogy azután magasra emelt két kezemben ennek az életnek a batyujával elinduljak és, akár sötét folyam sodró, fekete vizében, elmerüljek, Uramisten! hadd merüljek el mindörökké, Ámen.’’ 14

Paul de Man, az iróniáról írva, ezt a kijelentést teszi: ‘‘Furcsa módon úgy tûnik, mintha csak a nyelv olyan módozatának leírásával mondhatnánk el ténylegesen, mit is gondolunk, amely nem azt gondolja, mint amit mond.’’15 Utal ezzel egy hasadásra, meghasonlásra, a szöveg és az elbeszélõ megkettõzõdésére vagy éppenséggel megtöbbszörözõdésére. A Kaddisnak a már idézett részleteiben jól megfigyelhetõ ez a nyelvi hasadás, mely az egész szövegre jellemzõ narrációs elv: a himnikus emelkedettségû szöveg nem enged a patetizmus, a nosztalgia vagy az önsajnálat csábításának, az én’’elbeszélõ szigorúan és tárgyilagosan szemmel tartja, figyeli önmagát, hordozza azt a képességet, mely Baudelaire szerint a hivatásos komikus (a bolond) sajátja, hogy ‘‘egyszerre tud saját maga és valaki más lenni’’,16 saját szívszorító és fájdalmas mondatait nevetségessé is tenni. Szilágyi Márton azt írja a Kaddisról, hogy ‘‘szinte az elfulladásig magas hangon szólal meg, azt kockáztatván, hogy intonációja néhány lap után folytathatatlannak bizonyul, vagy súlytalanná válik. Azért nem következik be egyik sem, mert a megszólalás ritka pillanatához méltó ez a hangütés: hiszen kaddisról van szó, Istent dicsõítõ himnuszról, ráadásul az árvák imájáról.’’17

Kétségtelen, hogy az ima mint kommunikatív forma megmenti a regényt a túlretorizáltságtól ‘’Cohn szerint az önéletrajzi monológok erõsen stilizált retorikai hatást keltenek, mert pszichológiailag nehezen hihetõ, hogy valaki saját magának mondja el az élettörténetét. Talán csak abban az esetben tûnik ez elfogadhatónak, ha a beszélõ egy konkrét célt tûz ki ezzel maga elé, a ‘‘nyilvános gyónást vagy az önigazolást’’,18 mert így a monológ a hallgató hiányának ellenére is megtartja kommunikatív jellegét. Ennek ellenére, ami a Kaddis túlterhelt mondatait, költõi és zenei nyelvét megmenti ‘’ha ugyan meg kell menteni ‘’a folytathatatlanságtól vagy a súlytalanságtól, az az elbeszélõnek akár az önfelszámolásig, az önmaga szétírásáig (vagy szétbeszéléséig) is kitartott iróniája. A mondás és visszavonás egyidejûsége a szövegben egyfajta játékteret hoz létre, melyben B., az író kijelentései hozzárendelõdhetnek egy másik, azokat érvénytelenítõ kijelentéshez, és ezek az ellenpontok vagy felfüggesztések is ugyanolyan érvénnyel bírnak a szövegben. A már idézett részben például az iróniának ez a mozgása a következõképpen figyelhetõ meg: ‘‘...magyarázom a bölcselõnek, azzal a számomra oly undorító, de leküzdhetetlen beszédkényszerrel...’’ vagy: ‘‘mintha szakadatlanul a létezésemért esengenék, ezért a létezésért. Uramisten’’. (Kiemelések tõlem, M. S.) A kijelentés után a kijelentésre vonatkozó ironikus reflexió következik, és a hosszú mondatok nem érnek véget addig, amíg saját parodisztikus variációjukat is meg nem írják, megalkotva ezzel himnikus emelkedettségû hang érintettsége mellett egy tárgyilagos szemlélõ külsõ nézõpontját és hangját is. Ennek az elbeszélõn és az elbeszélés helyzetén kívüli, ezekhez ironikusan viszonyuló hangnak neve is van ‘’B., az író a ‘‘hamis angolkürt’’ hangjának mondja, mely Obláth doktorral, a bölcselõvel történõ beszélgetése közben meg’’megszakítja, ellenpontozza, de’’konstruálja a bölcseleti szöveget, de legalábbis jó hangzását teszi kérdésessé. Így többek között attól is megszabadul, hogy szentenciózus, magát kizárólagos érvényûnek állító, ezáltal pedig diktáló vagy hatalmaskodó legyen.

A következõ szövegrészben az ironikus tartalmú zárójelek az irónia törlõ hatását még jobban kihangsúlyozzák: ‘‘És, hacsak nem sikerül a túlélés, ami persze csakis egy magasabb fokon (Obláth doktor) sikerülhet, erre azonban (duett) nemcsak halvány jelek sem mutatnak, de ennek éppenséggel az ellenkezõje mutatkozik, nevezetesen a tudatlanságba süllyedés... Továbbá, hogy a tudva tudatlanság nyilvánvalóan a skizofrénia szindrómáit... Még továbbá pedig, hogy eszerint a világállapot átélésére (én) és realizálására (Obláth doktor), amire egyébként minden világállapot mindig is törekszik, hit, kultúra és egyéb ünnepi eszközök híján, ma egyedül a katasztrófa... És így tovább, fújtuk, fújtuk a hamis angolkürtöt...’’ (24.)

A visszavonások nyelvi játékában az elbeszélõ’’én egész textúrája felfejlik és szétfoszlik, nem engedi létrejönni a ‘‘már’’megértettség’’19 állapotát. Nincs egy egységesen ábrázolt, nyelvében a saját identitását megfogalmazó elbeszélõ, éppen ellenkezõleg, mintha az elbeszélõ az irónia mozgásai révén maga akarná megakadályozni ezt az olvasatot. Mi több, ha Kertész életmûvét, például esszéit regénye intertextusának tekintjük, és ez a szemléletmód a szövegeknek az egymásra való folyamatos utalásai miatt oda’’vissza indokoltnak látszik, a Kaddisnak ez a része az esszékben megfogalmazott, a holokauszttal szembeni egységes álláspont, bölcsesség, levonható tanulság mûvészi visszavonása is, az esszéíró Kertész iróniája, a ‘‘prófétaság rühellése’’ (Esterházy).

Ezeknek a mondatoknak természetesen nem az igazságértéke kérdõjelezõdik meg az irónia által, hanem az igazságok hangoztatásának a helyzetét és mikéntjét pontosítja, a beszédhelyzethez igazítja, mely által maguk az igazságok is pontosabbak és újra átélhetõek lesznek. Nem kevéssé fontos megjegyezni, hogy ezeket a holokausztra vonatkozó kijelentéseket, ‘‘igazságokat’’ írójuk, a holokauszt túlélõje kérdõjelezi meg és teszi ironikussá, aki a holokauszt írói ábrázolásához olyan nyelvet talált, mely nemcsak pontos leírását adja az Auschwitz’’élménynek, hanem megszólít, provokál, felkavar, az olvasó számára is elviselhetetlenné és abszurddá teszi nemcsak a hatalom diskurzusát, hanem a mindennapos megalkuvásait is. Így tesz részesévé ez a nyelv a haláltáborok idegen és megfoghatatlan tapasztalatának.

JEGYZETEK

1. Magvetõ. Bp., 1990.

2. James Joyce: Ulysses. Ford. Szentkuthy Miklós. Európa,.Bp., 1986. 74–75.

3. A Kaddis angol fordításában ez az áthallás elvész, a szövegközi ‘‘uramisteneket’’ ‘‘good God’’‘’ként, a regény végén ‘‘Lord God’’‘’ként értelmezik a fordítók, ezzel a megkülönböztetéssel jelezve mindazonáltal a regényvégi ‘‘uramistennek’’ a szentre való félreérthetetlen utalását. Ezenkívül még sok minden egyéb is elvész. A szövegek és az értelmezések törékenységérõl, szubjektivitásáról és elronthatóságáról gyõzhet meg a Kaddis angol nyelvû kiadása, ez a külalakját és tipográfiáját nézve gyönyörû könyv, melyben azonban a marhavagont, mely a holokauszt’’témájú angol szövegekben ‘‘cattle car’’‘’ként fordul elõ, a Kaddis fordítói ‘‘ox’’drown carriages’’‘’nek fordítják, mely nemcsak hangulati hatásában más, hanem ebben a kontextusban teljességgel érthetetlen, Tanító urat ‘‘Professor’’‘’nak a sokkal kézenfekvõbb ‘‘teacher’’ helyett, mely, akárcsak a Kertész megnevezése, hordozza a rabbi’’áthallást (és Krisztusnak ez az egyik újszövetségi neve), pár sorral odébb pedig a ‘‘Professor’’ az elbeszélõnek nem a hasára, hanem a hasába/gyomrába teszi a kenyérfejadagot: ‘‘he put the food in my stomach’’. (Kaddish for a Child not Born. Translated by Christopher C. Wilson and Katharina M. Wilson. Northwestern University Press. Evanston. Illinois, 1997.)

4. Claude Karnoouh: Széljegyzetek Paul Ricoeur Idõ és elbeszélés címû könyvéhez. (Ford. Incze Éva). In: Lk.k.t. 3. 10. 22.

5. Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Jelenkor. Pécs, 1994. 148. (Ford. Boros János, Csordás Gábor.) Ugyanitt írja, hogy Derrida egybeolvasztja ‘‘a kitüntetett végsõ szótár és az általános eszmék utáni vágyat a gyermek utáni vággyal’’.

6. ‘‘Az én bábamesterségemre egyébként érvényes mindaz, ami amazokéra [...] de abban mégiscsak különbözik, hogy férfiak és nem asszonyok mellett bábáskodik, s még abban is, hogy a lelkükön õrködik, amikor szülnek, nem a testükön. A legfõbb feladat azonban a mi mesterségünkben az, hogy meg tudjuk vizsgálni minden esetben: vajon valami torzszülöttet, nem valódit szül’’e az ifjú gondolkodása, vagy valami életerõs és igazi dolgot...’’ Platón: Theaitétosz, Ford. Kárpáthy Csilla. In: Platón összes mûvei. 2. Európa Kiadó. 1984.

7. ‘‘Das unmögliche Geständnis... ich stelle mir vor, dass es uns Kinder gegenüber abgelegt werden kann, für Kinder dem einzigen die es nicht ertragen können .[...]und die es also verdienen... und ich stimme Dir dazu, dass meine ´Sucht´ ‘’Du hast das beste Wort gefunden ‘’diese Karte unsterblich zu machen, ziemlich verdächtig erscheinen kann. [...] Das Program der bei den Imposteurs bestehen darin, dass sie, auch sie, ein Kind von mir haben wollen.’’ Jacques Derrida: Die Postkarte von Sokrates bis an Freud und jenseits. Brinkmann & Bose. 33.

8. Rorty ugyancsak azt írja Derridáról és az Envoisról, hogy egybeolvasztja ‘‘a kitüntetett végsõ szótár és az általános eszmék utáni vágyat a gyermek utáni vággyal’’. Richard Rorty: uo.

9. Radnóti Sándor elemzi így a Kaddist, a polgári kultúra és értékrend, illetve Thomas Mann hatását keresve a regényben. Megjegyzi ugyan, hogy a polgári világ eszményeinek, a munka és házasság, érzelem és kötelesség perspektíváinak összeomlását követhetjük nyomon, ám kiemeli, hogy ‘‘a megszólalás lehetõsége e perspektívák fundamentumára épül’’. (Auschwitz mint szellemi létforma. In: Holmi. 1991. 3. 375.)

10. Szirák Péter: A szûk az most tágasabb. Kertész Imre: A Gályanapló. Kortárs, 1992. 11.

11. Ebbõl aztán azt a következtetést vonja le, hogy ‘‘a regényi megjelenítésnek még némi helyet adó, de az abban megképzõdõ jelentésekkel már nem számoló vallomásos és teoretizáló beszédmód nem talál igazán saját formájára a Kaddisban’’. Szirák Péter: uo.

12. ‘‘Mégis, kétségtelen, hogy a hõs világnézetébe is be vannak építve azok a polgári »korlátok«, s néha önellentmondások, melyek egyrészt nem engedik, hogy »az emlékek szennyes árjai« elsodorják, másrészt pedig egyáltalában lehetõvé teszik regényének polgári módon mértéktartó és nem radikális formáját.’’ Radnóti Sándor: uo. 376.

13. Bán Zoltán András észrevétele, hogy a könyv német fordításában a ‘‘középértelmiségi’’ (‘‘mittlere Intellektuell’’) mást jelent a német olvasónak, mint a magyarnak, ismét megmutatja, bár ezúttal a szövegnek a fordításban történõ értelmezése, pontosabban félreolvasása által az énre vonatkozó, rögzítõ szándékú kijelentések tévedését és ezáltal az én rögzíthetetlenségét. A Kaddisnak egy német kritikusa így jellemzi B.’’t, az írót: ‘‘rendszerint tehetséges, de némileg elkurvult, szívesen monologizál önmagáról...’’ Bán Zoltán András: Egy újabb fogadtatás. in: Holmi. 1993. 5. 749.

14. Ginsberg ugyancsak rendhagyó, bár mûfaji, poétikai és tematikai szempontból is nagyon különbözõ Kaddisához közel íródnak ezek a sorok: felbukkan ott is a kézben tartott mû, zsoltár, élet, mely valaki (Ginsbergnél a megidézett anya) számára lesz felkínálva, a sötétség is megidéztetik, a kaddist mondó azonban nem elmerül az éjszakában, hanem átváltozik, mássá lesz, megmutatva, hogy aki kaddist mond, az a halállal igen közelrõl találkozik, ezért nem marad ugyanaz az ember. A saját életét is elmondja a halottéval, az ott nem lévõvel együtt, a megszólításban azonosul vele: ‘‘Take this, this Psalm, from me, burst from my hand in a day, some / of my Time, now given to Nothing ‘’to praise Thee ‘’But Death / This is the end, the redemption from Wilderness, way for the Wonderer, / House sought for All, black handkerchief washed clean by weeping / ‘’page beyond Psalm ‘’Last change of mine and Naomi / ‘’to God’’s perfect Darkness ‘’Death, stay thy phantoms!’’

15. Paul de Man: A temporalitás retorikája. Az irodalom elméletei I. Szerk. Thomka Beáta, Jelenkor. Pécs, 1996. 36.

16. Baudelaire: A nevetés mibenlétérõl és általában a komikumról a képzõmûvészetben. In: Baudelaire válogatott mûvészeti írásai, Képzõmûvészeti Alap. Bp. 1964. 78. Idézi Paul de Man uo.

17. Szilágyi Márton: Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Alföld. 1990.12. 72–73.

18. Dorrit Cohn: Áttetszõ tudatok. Az irodalom elméletei. II Szerk. Thomka Beáta. Jelenkor. Pécs, 1996. 151.

19. Mekis D. János az autobiográfia értelmezéstörténetének irodalomtudományos kontextusairól szóló tanulmányában említést tesz Dilthey ‘‘szövegszerû emlékezetmodelljérõl’’, melyben ‘‘megmutatkozik az az általános érvényûnek nevezhetõ antinómia, hogy a már megértettség (az önéletírás befejezettsége) eltörli a saját élet megértésének idõbeliségét: a minden mozzanattal újraszervezõdõ, folytonos értelmezettség állapotát.’’ (Mekis D. János: Referencialitás és végtelen szemiózis. Helikon. 2002. 3, 266.) A Kaddisban jelzésértékû a lezáratlanság, a jelen idejû befejezés.