‘‘... a nemzeteket nem merõben a közös múlt, hanem ugyanannyira a közös jövõ is tartja össze, vagyis az a perspektíva, mely a közösség közös tervei és vállalkozásai számára a presztízst, az optimizmust és a lendületet megadja.’’

Bibó István

Az Európai Közösség megalakulása után a tagországokban és ezáltal magában a Közösségben is mélyreható változások következtek be, melyek közül az egyik legjelentõsebb változás a régiók mint adminisztratív entitások szerepének felértékelõdése az államokkal szemben. A mai Európai Unió bizonyos tekintetben immár a régiók uniójaként emlegethetõ, melyben mindegyik ilyen entitásnak megvan a maga jól meghatározott arculata és szerepe.

A régiókra mint sajátos rendszerekre elég késõn terelõdött a figyelem az Európai Közösség keretén belül. A Római szerzõdésben a regionalizmus nem szerepel semmilyen vonatkozásban. A szerzõdés csupán a tagállamok harmonikus fejlõdését fogalmazza meg mint követelményt.1 Ez nem is meglepõ, hiszen az ötvenes években az Európai Közösség föderatív, illetve nemzetek feletti jellege igencsak megkérdõjelezõdött a hagyományosan konzervatív Anglia és az európai befolyásának elvesztését féltõ Franciaország által.2

Az ötvenes’’hatvanas években úgy tûnt azonban, hogy a nyugat’’európaiak felfedezték, avagy újra felfedezték a régiót mint az állam belsõ struktúrájának szerves részét. A választópolgárok szemében ez vált azon struktúrává, amelyen keresztül problémáik, gondjaik nemcsak állami, de közösségi szintû meghallgatásra találtak. Míg a hatvanas’’hetvenes években az államok voltak a regionális politikák kezdeményezõi, ez a helyzet változik a hetvenes évek folyamán, mikor egyrészt megváltoznak a regionális fejlesztésekkel kapcsolatos felfogások, és egyre inkább a szerkezetátalakítás’’orientált regionális stratégiák kidolgozása felé irányulnak, másrészt az állami törekvéseket a közösségi támogatási rendszerek egészítik ki.   

A hetvenes években kezdeményezett monetáris unió és a gazdasági válság következményei fokozatosan felhívták az eurokraták figyelmét a Közösség elmaradott térségeinek a helyzetére, melyek nyilvánvaló akadályai lehettek a harmonikus gazdasági fejlõdésnek. Azzal a céllal, hogy az elmaradott területeket támogassák, 1975’’ben létrehozzák az Európai Fejlesztési Alapot. A figyelem akkor terelõdik újból a régiók irányába, mikor 1981’’ben Görögországgal, 1986’’ban Portugáliával és Spanyolországgal bõvül a Közösség. Ekkor ugyanis az Európai Közösség területe 22 százalékkal lett nagyobb, míg GDP’’je csupán tíz százalékkal emelkedett. Ez maga után vonta a regionális támogatási rendszer 1985’’ös reformját. A regionális támogatáspolitikára fordított kiadások fokozatosan nõttek. Míg a hetvenes években a költségvetés mintegy öt százalékát kötötték le, addig a kilencvenes évek második felében már a közösségi kiadások egyharmadára rúgnak.3 ‘‘A regionális támogatáspolitika talán legnagyobb eredményének mégis azt lehet tekinteni, hogy bebizonyította, az Európai Unió képes a föderatív államszövetséghez hasonlóan mûködni, azaz jelentõs jövedelmeket újraosztani a leginkább rászoruló térségek számára. Mindez pedig erõsítette a tagállamok s régióik közötti szolidaritás és az integráció kohézióját.’’4

Végeredményben az EK keretén belül nem csupán a nemzetállamok szerepe kapott hangsúlyt a közösségi politikák formálásában, hanem fokozatosan a régiók is hallatni kezdték véleményüket az élet minden terén. Ez a jelenség pedig nem föltétlenül a tagállamokon keresztül, hanem azokkal párhuzamosan, illetve azok kikerülésével nyilvánult meg. Ennek tulajdonítható, hogy a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején néhány európai régió ‘’periferikus, határmenti, hegyvidéki és ipari hanyatlásban levõ régiók ‘’elhatározta, hogy szövetségre lép, miután felismerték az együttmûködés lehetõségét és elõnyeit. Megalakítottak egy kilenc régiót magában foglaló szervezetet. 1985’’ben e csoportosulás és másik 47 régió csatlakozásával megalakul az Európai Régiók Tanácsa Edgar Faure volt francia miniszterelnök vezetésével. Ezen intézmény majd egy addig példa nélküli politikai fórummá, az Európai Régiók Közgyûlésévé (angolul: Assembly of European Regions ‘’ARE) válik Strasbourg székhellyel. E fórum létrejöttével kezd kialakulni a regionalizációt támogató intézményrendszer, mely napjainkig egyre bõvül. Az ARE’’nak jelenleg 250 tagja van, 26 európai országból.

A világháború utáni regionalizmus kialakulásának mint Nyugat’’Európa politikai és gazdasági fejlõdése egyik meghatározóan dinamizáló tényezõjének hat fõ oka lehetett, mint ahogy azt Horváth Gyula kifejti.5

1. A modern állam technikai szükségleteinek rendezése folytán sok esetben saját maga túlterhelésének mérséklésére hozta létre a regionális területfelosztást, a regionális szerveket és ezek delegált jogkörét.

2. A legtöbb államgazdaság számára hatékonynak bizonyult a keynesianus gazdaságpolitikával oly jól összehangolható ‘‘tervezési körzetek’’ léte és az azokkal való operálás.

3. A kultúra és gazdaság terén Nyugat’’Európában sok esetben tapasztalható volt bizonyos ‘’a saját jogaikat védõ, kultúrájuk megõrzését óhajtó ‘’helyi és regionális csoportok megjelenése, akik tudatosították, hogy saját sorsukat õk maguk tudják leginkább kezelni a szeszélyes piacgazdaság által uralt társadalomban. Így õk váltak a regionális stratégiák meghatározó szereplõivé különbözõ fejlesztési társaságok, szövetségek, alapítványok stb. létrehozása és mûködtetése révén, melyek szerepe a regionális gazdasági’’társadalmi fejlesztési stratégiákon keresztül nyilvánult meg.

4. A regionális önrendelkezési mozgalmak kibontakozása, melynek nyomán a régiók mind nagyobb és nagyobb autonómiára tettek szert az államokon belül.

5. A fentiekkel párhuzamosan zajlott a közösségi regionális támogatási politikák kialakulása, fejlõdése, majd megreformálása.

6. Változott az országok területi felosztási struktúrája, melynek folytán egyrészt az államokkal szemben, másrészt a Közösséggel szemben felértékelõdött a régiók szerepe.

A régiók a demokrácia fõ pilléreinek bizonyultak, mivel a legközelebb álltak a szavazópolgárokhoz, és ebbõl kifolyólag szociális’’gazdasági problémáikat a regionális intézmények ismerték a leginkább. Mivelhogy az EK a demokrácia elve alapján mûködik, a polgárok érdekeit képviselõ régiók, a tagállamok mellett, megfelelõ helyet kell hogy kapjanak az európai politikai színtéren ‘’hirdetik a regionalizmus korifeusai.

Hogyan is határozzák meg õk a régió fogalmát? ‘‘A régió olyan területi entitás, amely megfelel az állam után rögtön következõ szintnek. Saját vezetéssel és politikai döntõerõvel rendelkezik.’’6 Az európai régiók jelentõs szerepet kapnak ebben az új megfogalmazásban, hiszen a regionalizmus hívei saját alkotmánnyal látják el, saját képviseleti testületet és végrehajtó szerveket adnak számukra. A képviselõtestületet a régió lakói választják, és azt törvényhozó hatalommal ruházhatják fel. Ugyanakkor jelentõs kompetenciákkal ruházzák fel a regionális gazdasági politika, területrendezési, építkezési és lakáspolitika, telekommunikációs és közlekedési infrastruktúra, mezõgazdaság, kultúra, oktatás stb. területén. Ugyancsak nagyfokú autonómia jellemzi a régiókat gazdasági, pénzügyi szempontból. A régiók pénzügyileg visszaosztott állami pénzekbõl és saját adókból tartják fent magukat. A helyi közösségek, a régió és az állam viszonyát a szubszidiaritás jellemzi. A helyi közösségek ebben a konstellációban jelentõs szerepet élveznek, amennyiben minden olyan területen kikérik véleményüket, amely valamely módon befolyással van életükre. A régiók ugyanakkor jelentõs kompetenciákkal rendelkeznek nemzetközi téren, ami különbözõ szerzõdések, egyezmények megkötését illeti. Mindezen kompetenciákat a régiók a törvény elõírásai szerint gyakorolják, amely államonként különbözõképpen rendelkezik. Végül a régiók viszonya az Európai Unióhoz is más megvilágításban tárul elénk. Az Uniónak el kell fogadnia a régiók mint a tagállamok keretén belül mûködõ aktív politikai szereplõk létezését, és biztosítania kell számukra egy reprezentatív testületet uniós szinten. A régiók véleményét az Unió mindenkor figyelembe kell hogy vegye, amikor õket érintõ döntések születnek. A döntéshozatalnál a régiókat egy’’egy képviselõnek kell képviselnie.7 A fentebb vázolt régiós felépítés természetesen egy ideális helyzetet tár elénk, mely mintegy célkitûzés kell hogy legyen az önállósulni próbáló régiók számára, ám ugyanakkor az is igaz, hogy sok esetben ez a valós helyzetet tükrözi, fõleg a föderalizált és regionalizált államok esetében. A régiók funkciói például a spanyol alkotmány szerint a következõk: önkormányzati intézmények megszervezése; területrendezés, városfejlesztés, lakásügy; helyi érdekû közmunkák az autonóm közösség területén; az autonóm közösség területét átszelõ vasutak, közutak, valamint a vasúti, közúti és egyéb szállítás; menedékkikötõk, sportkikötõk és repülõterek; földmûvelés és állattenyésztés, hegyek, erdõk, erdõgazdálkodás; környezetvédelmi igazgatás; vízgazdálkodás, halászat, vadászat; helyi vásárok; gazdaságfejlesztés; kézmûipar; helyi múzeumok, könyvtárak, zeneakadémiák; mûemlékállomány; a kultúra, a tudományos kutatás támogatása; idegenforgalom fejlesztése és szervezése; sport, szabad idõ; szociális és egészségügyi ellátás stb.8 

A regionalizáció folyamata, amely során a különbözõ régiók egyre nagyobb és nagyobb szerepet kapnak az Unióban, megállíthatatlan. Ez ellen szól látszólag az európai régiók sokfélesége, mely struktúrák egységesítése egyelõre elképzelhetetlen, ám a folyamat lényege talán az lenne, hogy felkeltse a régiók lakóinak figyelmét a közösségi politika menete iránt, érdekeltté tegye õket a döntéshozatalban, mely végsõ soron személyes sorsukat is befolyásolja, és amelyben õk maguk is részt vehetnek.9 Ma az európai lakosság 25 százaléka föderalizált, 28,5 százaléka regionalizált, 17,7 százaléka decentralizált és 28,8 százaléka egységállamban él.10

Az ARE’’nak mint a regionalizáció ösztönzõjének a szándéka a következõképpen foglalható össze:

a régiók közötti dialógus és hallgatólagos megegyezések megszervezése a nemzetállamok alkotmányainak, törvénykezéseinek és az érvényben lévõ szerzõdéseknek a figyelembevételével;

az európai kulturális különbözõségek tiszteletben tartása és ösztönzése;

az európai regionalizáció (franciául: la régionalisation) ösztönzése, a szubszidiaritás és komplementaritás elvének a hangsúlyozása, valamint gyakorlatba való ültetése a helyi, a regionális, a nemzeti és a közösségi szintek között;

a régiók aktív szerepének a hangsúlyozása az európai közösségben és az uniós döntéshozatali rendszerben való részvételük elõsegítése;

a helyi közösségeket képviselõ európai szövetségekkel való együttmûködés;

a régiók közötti szövetségek tevékenységének fejlesztése és az ezekkel való együttmûködés;

különbözõ programok igazgatása, illetve különbözõ programokban való részvétel céljaik megvalósítása érdekében.

Az ARE az utóbbi években számos olyan területen foglalt állást, melyek az Európai Unió jövõje szempontjából fontosak (az EU intézményrendszerének reformja, a keleti bõvítési folyamat, az európai alkotmány kérdése, valamint a közösségi pénzek elosztásának módja),  és amelyekben a legtöbb esetben a tagrégiók véleményét is kikérte. Ez azért is jelentõs számunkra, hisz ezáltal a térségünkbeli régiók (Romániában egyelõre még a megyék) véleménye is döntõ lehet, ami a bõvítés jövõjét illeti.11

Az intézményreform a kompetenciák elosztására vonatkozik. E téren az a cél, hogy az állampolgárok közelebb kerüljenek az európai döntéshozatalhoz, ez pedig mindenki számára transzparens módon kell hogy megvalósuljon. Ennek érdekében a régiókat mint adminisztratív területi egységeket fontos beleszólási lehetõséggel kell felruházni. Ezt a létezõ szubszidiaritás elvének a megerõsítésével, valamint az ennek betartását ellenõrzõ független szerv létrehozásával lehet elérni. E folyamat végén a régiók el kell hogy nyerjék harmadik szintû döntéshozatali képességüket. A regionális politikát intézményesíteni kell, és meg kell találni helyét az Unió alapjául szolgáló szerzõdésekben. Ebben fõleg a Régiók Bizottságának van szerepe, ami az európai szintû döntéseket illeti. Ezt a szervet kívánják felruházni valóságos döntéshozatali szerepkörrel.

A regionalizáció folyamatának szószólói a keleti bõvítés kérdéskörében is hangoztatják véleményüket. Az ARE a keleti bõvítést mint politikai, gazdasági és területi  szükségességet fogja föl egy Európa’’szinten megvalósuló gazdasági, szociális és területi kohézió perspektívájában. A bõvítés idõpontjainak a rögzítése a legfontosabb, hogy a folyamatot ellenõrizni lehessen. Ugyanakkor a csatlakozni kívánó államoknak törekedniük kell egy valós és mûködõképes regionalizáció megvalósítására. 

Az európai alkotmány kérdése a másik probléma, ami az ARE’’t is beleszólásra készteti. Ennek kapcsán szószólói úgy gondolják, hogy a regionalizáció csak akkor lehet sikeres, ha az a régiók együttes megmozdulása révén történik. A cél a különbözõ regionális identitások megtartása. Ezt az államok, a régiók, valamint a helyi autonómiák belsõ szervezõdésének a megõrzése révén lehet elérni. 2002. június 24–25’’én az Európai Régiók Közgyûlése Brüsszelben bemutatta elképzelését az Európai Alkotmányról. A régiók számára föltétlenül fontos, hogy a jövõben egységesen kezdeményezzenek. A régiók sajátos kompetenciái ‘’mint például a régiók szintjén megvalósuló törvényhozás ‘’valamilyen formában helyet kell hogy kapjanak egy jövendõbeli Európai Alkotmányban. A kompetenciák elosztásának módja világos, könnyen áttekinthetõ képet kell hogy nyújtson a régiók szerepének megõrzése érdekében. A tagállamok politikai kompetenciái, mint az állam belsõ megszervezése, a hadügy, a nemzetközi kapcsolatok, a kultúra és a közösségi szabályozások életbeléptetése, biztosítva kell hogy legyenek az alkotmány által. Úgyszintén fontos, hogy az alkotmányban szerepeljen a proporcionalitás és a szubszidiaritás elve a nemzeti és helyi kormányzás szintjén.

A közösségi pénzek elosztásának módja a másik olyan terület, amely tekintetében az ARE limitálni kívánja a tagállamok és nem tagállamok beleszólását, oly módon, hogy a jövõben a régiókat ruházná fel a regionális fejlesztésre szánt kohéziós és strukturális alapok kezelésével. Ehhez viszont valós régiókra van szüksége, amelyek rendelkeznek ezen pénzek kezeléséhez (szétosztás, elköltés, ellenõrzés) szükséges intézményi hálózattal. 

Az ARE már kezdetben nagy hangsúlyt fektetett az Európai Tanáccsal ‘’mint a EU legfõbb döntéshozó és jogalkotó szervével való viszonyára. A cél mindenkor az volt, hogy a régiók minél jobb képviseletét érhesse el ezen intézményben, közvetlenül, illetve az intézményen keresztül közvetve. 1987’’tõl megfigyelõi státusa volt e kormányközi intézményben, és 1994’’ben hozzájárult a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának (Congress of Local and Regional Authorities of Europe) létrehozásához. Az ARE ugyanakkor egy igen eredményes dialógust folytat az EU intézményeivel. Megalakulása  után 1988’’ban hozzájárult az Európai Unió Helyi és Regionális Önkormányzatai Konzultatív Tanácsának (Consultative Council of Regional and Local Authorities of the European Union) létrehozásához, amely a Régiók Bizottságának az elõdje volt. A Régiók Bizottságának a létrehozásával az Európai Szerzõdés alapelve a szubszidiaritás az európai döntéshozatal vezérelvévé vált. A Régiók Bizottsága abból a célból jött létre, hogy lehetõvé tegye a helyi és regionális szervek közvetlen beleszólását a Közösség munkájába. A Bizottságban többnyire polgármesterek, önkormányzati, tartományi vezetõk vesznek részt a tagállamok részérõl, és csak abban az esetben tölthetik be bizottsági tagságukat, ha az illetõ régióban demokratikus, tehát közvetlen úton választattak meg a helyi közösségek által. A törvény értelmében kötelezõ kikérni a Bizottság véleményét a helyi és regionális közösségeket érintõ döntések területén, mint például: oktatás, kultúra, közegészségügy, gazdasági és szociális kohézió, foglalkoztatás, szociálpolitika, környezetvédelem, közlekedés stb.

Az intézményi háttér, amely a regionalizációt támogatja, többé’’kevésbé mûködõképes, de nincs elég nagy beleszólási lehetõsége az uniós ügyvitelbe (például a Régiók Bizottságának a véleménye nem kötelezõ erejû sem a Tanácsra, sem a Bizottságra nézve). Jellemzõ az európai tagállamok régióira, hogy mindegyik rendelkezik képviselettel Brüsszelben, amelyeken keresztül lobbytevékenységet folytatnak a közösségi intézmények mellett. Jelenleg az európai régiók, a tagállamok és az EK között kialakult horizontális és vertikális kapcsolatrendszer a következõképpen ábrázolható:  

(Forrás: Leonardi–Nanetti, 1990. 11.)12

Térségünkben a regionalizmusnak a nyugat’’európai értelemben nincs hagyománya, hiszen itt a történelem folyamán az adminisztratív területfelosztások gyakran váltották egymást, és éppen ezért a régiók inkább a megyefelosztás szintjén léteznek. Ennek van hagyománya, és ez az a struktúra, amelyre a regionalizmust alapoznunk kell. Ugyanakkor kialakultak bizonyos tájegységek ‘’mint például a Székelyföld vagy Máramaros és környéke, a Partium –, melyek belsõ történetüket, hagyományaikat, gazdasági struktúrájukat, szokásaikat illetõen számos hasonló vonással rendelkeznek, és amelyek alternatívát jelenthetnek a régiók kialakítását tekintve.13

Az EU’’ban megnyilvánuló regionalizmuspárti politikai vélemények a kelet’’európai államok csatlakozása tekintetében is hangsúlyozzák a regionalizmus fontosságát. Ezért van az, hogy az ARE inkább hajlik a régiókkal, mintsem a nemzetállamokkal való tárgyalásra. A térségünkbeli regionalizálódás még nem befejezett folyamat, kibontakozása csupán ezután kezdõdik. Ez pedig valószínûleg másként fogja alakítani a ma létezõ regionális felosztást. A közép’’ és kelet’’európai országok nem örököltek mûködõképes intézmény’’ és eszközrendszert a szocializmus idõszakából. A regionális politika is mint olyan, többnyire a jelszavak szintjén jelent meg. A legtöbb állam esetében a vezetést felkészületlenül érték a kilencvenes évek elején jelentkezõ területi egyenlõtlenségek és a térségi problémák nyomán születõ gondok. Ugrásszerûen nõtt a problémákkal küszködõ térségek, vidékek száma. Sok esetben a vezetõk nem is akarták tudomásul venni a helyzetet. Néhány esetben azonosították a fejlesztésre szoruló térségeket, ám nem mindig jutottak el konkrét programok kidolgozásáig, melyek segítségével orvosolhatták volna a helyzetet. Ha ez megtörtént is, eleinte egyoldalú támogatási rendszereket dolgoztak ki. Az esetek túlnyomó többségében azonban politikai érdekek szóltak bele a konkrét regionális fejlesztések megvalósításába. Jelenleg a térség országaiban két lehetséges út képzelhetõ el, már ami a regionális fejlesztési politikákat illeti.14 Az egyik a decentralizáció, a másik út pedig a regionalizáció. Mindkettõ a területi középszint hatáskörének átfogó reformját feltételezi. Az említett államok lakói a 20. század második felében közel fél évszázadon keresztül túlcentralizált rendszerekben éltek. A ‘‘decentralizáció’’ ezért bûvös szóvá vált a kilencvenes évek elején a területi’’adminisztratív reformok kapcsán. Ez volt az a jelszó, melynek jegyében meg akarták változtatni az addigi területfelosztási elvet. Az államszocializmus regionális és településrendezési politikája (egyes vidékek erõszakos iparosítása, az erõltetett és utópisztikus város’’ és falukép kialakítása, a falu és város közti különbségek mérséklése) kudarcot vallott. A piacgazdaság kibontakozó erõi másként alakították már a területfejlesztést és a regionális politikát minden egyes országban. A tanácsok szovjet típusú rendszerét mindenhol a közigazgatás európai rendszere váltotta fel. Ez azt jelentette, hogy szétválasztották a központi és önkormányzati hatóságok feladatait, funkcióit és hatáskörét. Ekkor nemcsak az állami intézmények feladat’’ és hatásköre változik, hanem sok esetben a megyei, kerületi avagy regionális szint vezetõ intézményrendszere is megsínylette az átalakulást, ugyanis a centralizációval szembeni ellenszenv sokszor a lakosság irányából pontosan ezen a szinten talált célpontra, nemegyszer megszüntetve vagy alaposan megváltoztatva azt. Jelenleg a decentralizáció három lehetséges pályája képzelhetõ el Kelet’’Közép’’Európában, amint azt Horváth Gyula is taglalja. 15 

A változat. A központi és regionális szervek közötti munkamegosztást világos szabályok rendezik. A két szervtípus hatáskörébe tartozó fejlesztési feladatok aszerint különülnek el, hogy hatásuk milyen területi egységre terjed ki. A regionális hatóságok saját bevételekkel is rendelkeznek, széles körû tervezési jogosítványaik vannak, a hatáskörükbe tartozó önkormányzatok fejlesztéseit saját pénzalapokból támogatják. Ezek az összegek a központi pénzügyi transzferekkel kiegészíthetõek. Ez a stratégia biztosítja a legteljesebb decentralizációt. Megvalósítása számos politikai, közigazgatási, gazdasági elõfeltételt igényel.

B változat. Az államtól csak bizonyos tervezési, fejlesztési, végrehajtási, felügyeleti, finanszírozási funkciók kerülnek át a régiókhoz, és a regionális politika továbbra is a központi hatalom kompetenciájába tartozik. Az egységes berendezkedésû államok számára ez a változat kedvezõbb, hisz a befogadó közeg felkészítése kisebb erõfeszítéseket igényel, és nincs szükség a közigazgatás gyökeres átalakítására, sõt a központi szervek tényleges befolyása sem változik. A dekoncentrált állami szervezeteken keresztül a regionális fejlesztések irányítása komplexebb lesz, és hatékonysága is nõ.

C változat. A központi és a területi szervek közti felelõsségmegosztás meghatározó eseti feladatok megoldására vonatkozik. A periferikus, elmaradt régiók fejlesztésére közös irányító testület létrehozása szükséges, amelyre az állam pénzügyi forrásainak egy részét bízza. Ebben az esetben a kialakult hatalmi berendezkedés megváltoztatására nincs szükség. A legtöbb kelet’’európai ország ekképp cselekedett.

Ami a regionalizációt mint egy másik lehetséges utat illeti, az teljesen másként értékelendõ Kelet’’ Közép’’Európában, hisz itt jelentõs lemaradással kell számolnunk a nyugat’’európai regionalizációhoz képest. Történelmileg nézve a királyi hatalom mindig fontos szerepet játszott. Az uralkodó réteg megkísérelte kialakítani saját kis uradalmait, ám ez csak ideig’’óráig sikerült. Túl gyakran történt uralkodóváltás, és a pártharcok során csak ideiglenesen tudtak fölülemelkedni egy’’egy nagyobb régióban. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az országok területeinek nagy része a király birtoka volt. Itt a feudális rendszer tagoltsága sem jelentkezett olyan mértékben, mint nyugaton. Így inkább a kisebb területi egységek hagyománya maradt fenn. Mindezeken túl a regionális identitás valamely formában létezett (például a történeti tájegységek), és ezt fõleg a szocialista rendszer erõsítette fel bizonyos tekintetben. A térségbeli országok legtöbbje, ahol föderációs jeleket lehetett észrevenni, etnikai alapon szervezõdött. Nem rendelkeztek viszont a szubszidiaritás, hatalommegosztás gondolatával és gyakorlatával. Az állapot inkább átmenet volt (lásd a Magyar Autonóm Tartomány példáját). A regionalizmus tehát úgy létezett, mint a központi pártvezetés, hatalom kegye az etnikumok irányába, majd mint az egységes ország integritásának egyik potenciális veszélyforrása és mint enyhe történelmi hagyomány, amely nem jelentett akadályt abban a vonatkozásban, hogy a régiót az állami szervezet azon részének nyilvánítsák, amely a totálisan államosított kommunista rendszerbe tökéletesen beilleszthetõ: a régió a vállalati és ágazati minisztériumok  mellett a központi erõforrásokért folytatott harc egyik alanya.

A csatlakozni kívánó térségbeli országok közt a decentralizáció, illetve a regionalizáció tekintetében természetesen találunk különbségeket is, melyek leginkább a területfelosztási szintek hatáskörében nyilvánulnak meg. A balti államok egy eléggé jól elhatárolható csoportot képeznek a csatlakozni kívánó országok között. Észtországban a területi’’adminisztratív felosztás kétszintes: helyi önkormányzatok és megyei, avagy kerületi önkormányzatok (maakond ‘’15).16 A megyék jelentik az állami hatáskörök decentralizált szintjét. Élükön a kormányzó áll, aki felelõsséggel tartozik a központi vezetésnek, ám ugyanakkor felügyeleti joga van a helyi önkormányzatok fölött. A kormányzót a kormány nevezi ki a miniszterelnök javaslatára és a megye helyhatóságainak véleményezése nyomán.17 2002’’ben, miután az Európai Bizottság rábólintott, Észtországban bevezették a NUTS’’szabályoknak megfelelõ felosztási rendszert. Így váltak a megyék a NUTS III szintnek megfelelõ egységekké,  amelyeket öt NUTS II szintû régió foglal magában. Lettországban a területi’’adminisztratív felosztás szintén kétszintes: helyi önkormányzatok (vidéki municípiumok, városok és nagyvárosok), valamint a kerületek. A helyi önkormányzatok szintje erõsebb. A második szint (26 kerület) számos állami intézményt is jelent egyben, melyek a központi vezetés érdekeit képviselik. Szûk hatáskörrel rendelkeznek, ami a kerületi ügyeket illeti (járványok megelõzése, természeti kincsek és mûemlékek védelme, megõrzése). A kerületi tanácsok a helyi tanácsok küldötteibõl tevõdnek össze. Ezért a legtöbb  döntésben  a helyi érdekek érvényesülnek a kerületiekkel szemben.18 2001’’ben Lettországban is megvalósult a NUTS felosztási rendszer. A NUTS II szinten öt fejlesztési régiót találunk, a NUTS III szinten pedig a kerületeket. 19 A Litvánia esetében szintén kétszintes területi’’adminisztratív felosztási rendszer létezik: helyi önkormányzatok (vidéki és városi  önkormányzatok + körzeti szint), valamint megyei önkormányzatok. A második szint itt erõsebb, mint Lettország esetében, ám annak a központi kormányzattól való függése nyilvánvaló. A megyei kormányzót a kormány nevezi ki a miniszterelnök javaslatára, és neki van joga felmenteni hivatalából. A megyei önkormányzat fõleg az állami politika bizonyos területein tevékenykedik végrehajtóként (szociális védelem, oktatás, kultúra, közegészségügy, területrendezés, mezõgazdaság, környezetvédelem). A megyei önkormányzat által hozott döntéseket az állam felülvizsgálja, költségvetését az államkasszából kapja.20 2001’’ben itt is létrejönnek a NUTS’’régiók, melyek közül a NUTS III szint felel meg a megyei önkormányzatoknak.21 Lengyelország esetében más jellegû területfelosztási rendszerrõl beszélünk. Itt az állami kompetenciák leosztásának mértéke nagyobb, és háromszintes rendszerben valósul meg: helyi önkormányzatok (városi, városi–vidéki, vidéki települések), járások és vajdaságok. Ebben az esetben a vajdaság az a szint, ahol a regionális fejlesztés megvalósul. A vajdaságok politikai téren saját költségvetéssel és széles körû hatalommegosztással rendelkeznek. A vajdasági Parlament tagjait választják. Emez pedig végrehajtó, irányító testületet választ. A testület élén a marsall áll. A vajdasági önkormányzatok felelnek a regionális programokért, õk valósítják meg a legfontosabb fejlesztési stratégiákat.22 Az állami felügyelet a vajda révén valósul meg, aki felügyeli a vajdasági önkormányzatok tevékenységét. A vajdaságok a NUTS II szintnek felelnek meg.23 A Csehországban kétszintes területfelosztási rendszer valósult meg: helyi önkormányzatok és kerületi önkormányzatok. A helyi önkormányzatok tág jogköröket élveznek. Ezzel szemben a kerületi szint sokkal kevesebb autonómiával rendelkezik. Az állami közigazgatás kerületi hatóságokon keresztül valósul meg, amelyeket a központi kormány vizsgál felül és ellenõriz. A kerületi hatóság élén az elnök áll, akit a központi kormányzat nevez ki és bocsát el. A kerületi közgyûlés tagjait a municipális közgyûlések nevezik ki (általában a polgármester vagy alpolgármester személyében). Fõ tevékenysége a kerületi hatóság költségvetésének az elfogadása. Továbbá a kerületi hatóságok felelõsek az egészségügyért, sportért, kulturális tevékenységekért, a helyi közlekedésért, az utak karbantartásáért és az oktatásért. A kerületi hatóság vezetõjét a belügyminisztérium javaslatára nevezik ki.24 A kétszintes területfelosztáson túl nyolc NUTS II szintnek megfelelõ régió alakult ki. Szlovákiában háromszintes területfelosztás jött létre az 1996’’os reform nyomán: helyi önkormányzatok, megyék és régiók. Az utóbbi két szint hatóságai számos állami adminisztrációs funkciót töltenek be: nemzetvédelem, polgárvédelem, környezetvédelem, mezõgazdaság, erdészet, regionális fejlesztés, közszállítás stb. Az általuk hozott határozatok kötelezõ érvényûek a saját területeik vonatkozásában.  A regionális önkormányzatok funkcióit Szlovákiában a régiók és a kerületek együttesen töltik be. A régiók szintjén szinte minden központi intézménynek megvan a megfelelõ decentralizált szerve.  Kerületi szinten a regionális decentralizált szervek megfelelõje található meg (tizenhárom  minisztérium és három más központi szerv van így leosztva). A rendszer felügyeletét a belügyminisztérium végzi.25 2002’’ben Szlovákia területét négy fejlesztési régióra osztották fel a NUTS’’rendszernek megfelelõen.26 Magyarországon a területfelosztási rendszer két szinten valósult meg: helyi önkormányzatok (községek, városok, megyei jogú városok) és megyei önkormányzatok. A helyi önkormányzatok a kétszintes rendszer erõs elemei, számos kompetenciával. 1994’’tõl a megye jelenti a regionális szintet a helyi önkormányzati rendszerben, de szerepe másodlagos maradt a kompetenciák tekintetében. A megyék sok esetben azokat a funkciókat látják el, amelyeket a települési önkormányzati hatóságok nem képesek megoldani, és ezért utalják hatáskörükbe. A megyék fõ feladata általában a közintézmények fenntartása (kórházak, iskolák, múzeumok, színházak stb.). A vezetés számos  kísérletet tett egy hatékonyabb decentralizáció, avagy regionalizáció megvalósítására a területi’’adminisztratív felosztási rendszer területén. 1998 márciusában napvilágot lát az a törvény, amely hét tervezési’’statisztikai régió létrehozását szabályozza a NUTS’’rendszernek megfelelõen.27 Szlovéniában a települési önkormányzat a helyi közösség alapegysége. Az ország alaptörvénye elõírja a régiók létrehozását, ami a területfelosztás második szintjét képezné. Ezen túl a helyi önkormányzatok jogosultak ‘‘régiókat’’ létrehozni. Ebben az esetben a régió mint önkéntesen létrehozott és bármikor megszüntethetõ egység mûködne. Alapszabállyal és testületekkel rendelkezhet, és helyi szolgáltatási, gazdasági, kulturális és társadalomfejlesztési feladatokat láthat el. Szlovénia közigazgatási térképe ma számos kis településbõl áll össze.28 A NUTS’’kategorizálás tekintetében 2000’’ben Szlovénia megpróbálta az ország területét két nagy régióra felosztani, amit a Bizottság nem fogadott el. Ma tizenkét tervezési régió létezik az országban, melyek azonban nem rendelkeznek közigazgatási hatáskörrel.29 Bulgáriában a helyi közigazgatás alapegysége a helyi önkormányzat. A helyi önkormányzatok régiókba vagy megyékbe tömörülnek, amelyek a területfelosztás második szintjét képezik. 1997’’ben kilenc ilyen régió volt, ám az 1999’’es reform nyomán számuk 28’’ra nõ. Ezeket hat NUTS II szintû makrorégió foglalja magába. A régiók élén a kormányzó áll, akit a központi vezetés nevez ki, és akinek legfontosabb feladata az egyensúly megteremtése a helyi közigazgatási hatóságok és az állami szervek között.30 Románia esetében a területi’’adminisztratív felosztás leginkább a magyarországi rendszerhez hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy nagyobb a megyék hatásköre, ami a regionális fejlesztési kezdeményezéseket illeti. Országunkban 1998 után jöttek létre a fejlesztési régiók, amelyek nyolc egységbe tömörítik a megyéket.

Mint láttuk, a vizsgált államok területi’’adminisztratív felosztási rendszerei változatosak. Egy’’két kivételtõl eltekintve a közigazgatások mind egy centralizált modellt sejtetnek. A decentralizáció, avagy regionalizáció elkezdõdött az elmúlt években keresztülvitt számos reform révén. Kialakult a jogi rendszer, és ezzel párhuzamosan az intézményi háttér, valamint a területi’’fejlesztési (vagy tervezési’’statisztikai) régiók rendszere. Ezek a rendszerek azonban nem szabad hogy megtévesszenek bennünket, hiszen csak egy látszólagos regionalizációt takarnak. A fejlesztési régiókat a szükséglet és a politikai akarat hozta létre, nem rendelkeznek adminisztratív hatáskörökkel, nincsenek a lakosság által választott képviselõtestületeik, nincs saját döntéshozatali joguk, nincs hagyományuk a közösség szemében. Inkább olyan struktúráknak nevezhetjük õket, amelyek regionális fejlesztési stratégiák életbeléptetését és monitorizálását szolgálják. A jövõre nézve a térség államainak számos terve van a decentralizáció, avagy regionalizáció megvalósítására. Ezen tervekkel állnak összefüggésben a következõ célok:

‘’változtatások eszközlése a területi’’adminisztratív felosztásokban (adminisztrációs reform);

‘’a helyi hatóságok közti együttmûködések fejlesztése;

‘’a helyi költségvetési rendszerek tökéletesítése, minél nagyobb önállóság biztosítása pénzügyi szempontból;

‘’területi statisztikai rendszerek  fejlesztése;

‘’a szociális és gazdasági tervezési módszerek fejlesztése;

‘’a lakosság nagyobb számban való részvételének biztosítása a különbözõ szinteken történõ döntéshozatalban;

‘’az állami hatáskörök nagyobb fokú decentralizációja.

A szóban forgó államok számára a jövõ tekintetében a megoldás a decentralizáció lehet, amely közelebb áll minden egyes állam adminisztrációs berendezkedéséhez és történelmi hagyományaihoz. A cél tehát egy nagyobb fokú decentralizáció megvalósítása, a régiók (amelyek lehetnek megyék, kerületek, járások) számára adott hatáskörök átutalása, hisz ‘‘a decentralizáció lehetõvé teszi, hogy a kormányzat hatékonyabban tudjon reagálni helyi igényekre és preferenciákra, csökkentse a tervezés és közigazgatás költségeit, lehetõségeit, és ösztönzést nyújtson a politikai innovációk számára, nagyobb választási lehetõséget és beleszólást adjon az állampolgároknak a politika formálásában’’.31

JEGYZETEK

 1. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. Magyar Országgyûlés. 2001. 282.

 2. Nicolae Pãun: Istoria construcþiei europene. Epoca Postbelicã. Editura Fundaþiei pentru Studii Europene. Cluj’’Napoca, 1999. 83

 3. Horváth Zoltán: i. m. 284.

 4. I. m. 285.

 5. I. m. 34–37.

 6. Adunarea Regiunilor Europei. Declaraþia asupra regionalismului în Europa. Adunarea Generalã de la Bale, 4 decembrie 1996. 4.

 7. Lásd bõvebben uo.

 8. Horváth Gyula:  Európai regionális politika és a kelet’’közép’’európai bõvítés. In: A régiók szerepe a bõvülõ Európai Unióban. Szerk. Horváth Gyula. Pécs, 2000.

9. Jelenleg hat régiótípus létezik az ARE’’ban: Az államiság számos jegyével rendelkezõ régiók (Németország, Ausztria ‘’landok, Svájc ‘’kantonok, Orosz Föderáció, Jugoszlávia, Bosznia’’Hercegovina ‘’köztársaságok). Széles körû adminisztratív és politikai autonómiával rendelkezõ régiók (Spanyolország ‘’autonóm közösségek, Olaszország ‘’régiók, Grúzia, Belgium ‘’autonóm régiók). Decentralizált régiók (Franciaország, Portugália, Lengyelország ‘’régiók, Hollandia ‘’provinciák). Járási vagy megyei szintû régiók (Horvátország, Dánia, Magyarország, Litvánia, Románia, Törökország, Ukrajna). Centralizált államra jellemzõ régiófelosztás (Nagy’’Britannia ‘’járások, Írország, Finnország, Görögország, Norvégia,  Svédország). Régiófelosztás nélküli államok (Albánia, Andorra, Fehér’’Oroszország, Bulgária, Ciprus, Észtország, Izland, Lettország, Lichtenstein, Luxemburg, Málta, Moldova stb.).

10. I. m. 304.

11. Románia minden egyes megyéje ARE’’tag, úgyszintén a legtöbb térségünkbéli ország adminisztratív egységei.

12. Horváth Gyula: i. m. 326.

13. Illés Iván: Regionális politika Kelet’’Közép’’Európában az átmenet idõszakában. In: A régiók szerepe a bõvülõ Európai Unióban. Szerk. Horváth Gyula. Pécs, 2000.

14. Horváth Gyula: Uo.

15. Az általam használt fordítások a területfelosztási szintekre nézve nem mindig egyeznek meg a szakirodalomban találhatókkal.

16. Sulev Maltsemees: Local government in Estonia. In: Decentralization: Experiments and Reforms. Ed. by. Tamás Horváth. Bp., 2000.

17. Rapport régulier de la Commission sur les progrès réalisé par l’’Estonie sur la voie de l’’adhesion. 2001, 2002.

18. Edvins Vanags–Inga Vilka: Local government in Latvia. In: Decentralization: Experiments and Reforms. Ed. by. Tamás Horváth. Bp., 2000.

19. Rapport régulier de la Commission sur les progrés réalisé par la Lettonie sur la voie de l’’adhesion. 2001.

20. Arunas Beksta–Algridas Petkevici: Local government in Lithuania. In: Decentralization: Experiments and Reforms. Ed. by. Tamás Horváth. Bp., 2000.

21. Rapport régulier de la Commission sur les progrès réalisé par la Lituanie sur la voie de l’’adhesion. 2001.

22. Maciej Borsa: Az új lengyel régiók az európai fejlõdésben. In: A régiók szerepe a bõvülõ Európai Unióban. Szerk. Horváth Gyula. Pécs, 2000.

23. Andrzej Kowalczyk: Local government in Poland. In: Decentralization: Experiments and Reforms. Ed. by. Tamás Horváth. Bp., 2000.

24. Eugenie Trützschler–V. Falkenstein: A cseh területek történeti fejlõdése. In: A régiók szerepe a bõvülõ Európai Unióban. Szerk. Horváth Gyula. Pécs, 2000.

25. Lásd Juraj Nemea, Peter Bercik, Peter Kuklis írását a Decentralization: Experiments and Reforms. Ed. by. Tamás Horváth. Bp., 2000. címû kötetben.

26. Karel Lacina–Zdena Vajdova: Local government in Slovakia. Uo.

27. István Temesi: Local government in Hungary. Uo.

28. Stanka Setnika–Cankar, Stane Vlaj–Maja Klun: Local government in Slovenia. Uo.

29. Raport régulier de la Commission sur les progrès réalisé par la Slovénie. 2001, 2002.

30. Raport regulier de la Commission sur les progrès réalisé par la Bulgarie. 2001, 2002.

31. Henk Voogd: A regionális kormányzás és a tervezés átértékelése. In: A régiók szerepe a bõvülõ Európai Unióban.