Nemzeti identitástudat és európaiság szerencsés egyensúlyát én a legközvetlenebbül Illyés Gyulánál tapasztaltam (elõdei, kortársai közül Adytól, Babitstól, József Attilától is tanulhattam, persze); õ volt az, aki a leginkább figyelt ránk, ‘‘határon túliakra’’ (bár akkoriban nem csupán a kifejezés nem volt használatos, hanem e kategória sem volt még divatban). Ma sem haszontalanul ismétlendõ közhely, hogy jelentõs mértékben neki köszönhetõ az ‘‘ötágú síp’’ jelképpé emelése, háttérbe szorítva az ötágú csillagot. És hát Illyés írta le, általa lett híressé a vigasztaló magyar program, a kultúrnemzet poétikus meghirdetése: ‘‘Haza a magasban.’’

Természetesen ma sem vitatom Illyés Gyula szóhasználatát, egymástól elszakított nemzetrészeket összekötni próbáló koncepcióját, sõt pontosan érzékelem, hogy a Kárpát’’medence és tõlünk távolabbi térségek más nemzetei hasonlóképpen igyekeznek újrateremteni a maguk ‘’legalább mûvelõdésbeli ‘’egységét; németek, horvátok, románok is ezt teszik (az angolok éppenséggel régóta). Egy igazán figyelmünkre méltó bukaresti történészprofesszor könyvében olvasom, hogy amiként az erdélyi románok 1918 elõtt Budapesttel szemben Bukarestet részesítették elõnyben, mi sem természetesebb, mint hogy az Erdélyben élõ magyarok ‘’román állampolgárokként ‘’Budapestre figyelnek. Egyszóval: haza a magasban. (Lucian Boia természetesen nem használja a kifejezést, illetve annak valamilyen román változatát.)

És mégis, erdélyi ‘’magyar ‘’nézõpontból csak úgy tarthatom hitelesnek, számomra használhatónak az illyési szókapcsolatot, ha hozzáteszem: haza a mélyben. Tehát: haza a magasban, haza a mélyben. Az elmúlt napok olvasmányai döbbentettek rá erre az igazságra. Lucian Boia kitûnõ könyvében (magyarul így hangozhatna a címe: Románia, egy ország Európa határán) a magyarokról szóló rész a ‘‘Románok és idegenek’’) fejezetben olvasható; amin akkor gondolkozhatunk el mélységesen, ha figyelembe vesszük, hogy itt egyformán szó van Románia határain belül és azokon kívül élõ magyarokról. Való igaz, hogy Boia részletesebben kitér egy ‘‘megmosolyogtató anekdotára’’ (‘‘o anecdotã amuzantã’’) az 1850’’es évbõl: akkor festette a magyarországi zsidó eredetû, de a románok ügyéhez csatlakozó Constantin Rosenthal a román nemzeti viseletbe (parasztruhába) öltözött Maria Rosettirõl (született: Mary Grant) A forradalmi Románia címû híres festményt. ‘‘Egy magyar zsidó által megfestett angol nõ szimbolizálta Romániát.’’ Ez ‘’véli Lucian Boia ‘’jellemzõ volt annak a pillanatnak az európai szellemiségére. Egy másik, 139 évvel késõbbi fontos pillanat, 1989 decemberének romániai leírásában azonban már nem esik szó a magyarokról, a temesvári református templomról és lelkipásztoráról. (Különben magának Temesvárnak is húsz szónál kevesebb jut.) Történik ez egy olyan, kétségtelenül tudományos rangú könyvben, amely sokat tesz a román történelmi és politikai mítoszok lerombolásáért, a román közvélemény kijózanításáért...

Haza a mélyben. Vagyis nem az idegenségben. Ezt olvashattam ki 78 erdélyi magyar középiskolás Korunk’’pályázatra érkezett írásából. Az ‘‘Ablak a jelenre’’, no meg szüleik, nagyszüleik korábbi (kolozsvári, szatmári vagy székelyföldi) jelenére, azaz a közelmúltra. Egyszerre jelenti számukra, az írást vállalóknak a hazát a mélyben és a hazát a magasban. Nagy többségük elutasítja magától az idegenségérzetet, nem hajlandó idegennek tekinteni magát abban az országban, ahol magyarnak született, ahol ma is magyarként él, beszél, tanul. Hogy aztán mit hoz nekik a holnap kinyíló vagy bezáruló európai kapu, hogy mi lesz (akár csak) tíz év múlva ‘’egyikük sem meri megjósolni. De bíznak magukban, vállalják sorsukat. Nincs a bõröndjük elõkészítve, hogy távozzanak szülõföldjükrõl.

Szeretném hinni, hogy nem csupán hetvennyolcan vannak.