Számos magyar és román munkatársunkhoz, politológusokhoz, történészekhez, publicistákhoz küldtük el kérdéseinket:

1. Az európai integrációs politika meghatározóvá válásával, az Európai Unió várható kibõvülésével lehet’’e (és milyen távon) Nyugat és Kelet kiegyenlítõdésére számítani? Kívánatos’’e (és milyen formában, milyen mértékben) a kiegyenlítõdés? Lát’’e veszélyt az uniformizálódásban?

2. A magyar és a román nemzeti érdek(ek) megbékélését hozhatja’’e egy politikailag és gazdaságilag egységes, közös törvényekhez igazodó Európa? Az integrációs folyamatban látható’’e, mérhetõ’’e a két ország közötti (társadalmi, gazdasági, mentalitásbeli) különbségek csökkenése?

3. Van’’e elégséges kapcsolat a magyar és a román társadalom tekintélyes intézményei ‘’akadémiák, egyházak, szaktestületek, sajtó ‘’között? Van’’e köztük olyan mérvû kapcsolat, amely közeledést eredményez a közös európai gondolkodás jegyében?

4. Milyen feltételek között látja kivihetõnek, eredményesnek a magyar és a román kormány által újabban hangoztatott stratégiai partnerséget? Lesz’’e kimozdulás a rutinos, üresjáratú diplomáciai beszéd, a semmi szótárából?

5. Hol van a helye a multikulturalitásról szóló lágy politikai’’kulturális diskurzusnak a magyar–román kapcsolatok valóságában?

A beérkezett válaszokat ábécérendben közöljük.

Balla Bálint

1. Európa keletebbi régiói (illetve ezek kisebb csoportjai vagy egyénei) hosszú évszázadok óta törekszenek Európa nyugati részei felé, mégpedig a legkülönbözõbb mûvelõdési, kulturális, gazdasági okokból, jobb életszínvonal és ‘’stílus, illetve munkaalkalom szerzésének reményével. Az ezen az úton’’módon eddig elért eredmények igencsak változóak voltak, az egyéni és tömeges kudarc, illetve siker széles skáláján. A ‘‘Nyugat’’ és a ‘‘Kelet’’ ‘’ha már önmagában is tagolt nagyrégiókat a rövidség kedvéért ilyen egyszerûsítéssel nevezünk meg ‘’bizonyos alapvetõ különbözõségei módosulhattak eközben, de alapvetõen nem szûntek meg: a ‘‘Nyugat’’ elõnyösebbnek, jobbnak minõsíttetik. Az Európai Unió fokozatos kibõvítése kétségtelenül fontos folyamat, de igen valószínûtlen, hogy (akár csak hosszú távon is) ‘‘Nyugat és Kelet kiegyenlítõdjék’’, mert várható részleges kiegyenlítõdések ellenére bizonyos regionálisan jellemzõ kulturális és strukturális adottságok továbbra is megmaradnak majd. Kiegyenlítõdés az anyagi szélsõségek leépítése értelmében kívánatos, de bonyolult feladat, mely a történelemben könnyen vezetett diktatórikus eszközökhöz és még így is ritkán jár a kívánt eredménnyel. Az út végén pedig ott vár az uniformizálódás, ami sem nem kívánatos, sem nem végrehajtható egy modern társadalomban. Az Európai Uniónak szerencsére nem célja a túlzott egalizálás és az eddigi évtizedes tapasztalatok szerint ez nem is következett be. Milyen kiegyenlítõdés állt be például Görögország és Írország között? A példákat folytathatnánk. ‘’Amit a belépésre törekvõ országok részben jogosan remélhetnek, az a részesedés a kedvezõbb nyugati (fõleg anyagi) helyzetbõl és lehetõségekbõl. Ez feltehetõleg minden belépõ országban hoz majd érezhetõ kedvezõ változást, általános interregionális kiegyenlítõdést azonban nem.

2. Romániát és a románokat is az vonzza újabban Nyugat és az Európai Unió felé, ami minden ‘‘keleti’’ népet, és ami egész korunk nagy mozgatóereje: az anyagi jóléthez vezetõ modernizáció és expanzió. Miután minden viszonylagos, az utóbbi téren elért magyar eredmények sok román szemében ‘‘nyugati’’ eredmények, azaz a magyarok ‘‘nyugatibbak’’, és így eredményesebbek, mint õk. Románia Nyugat felé törekvésében kimondatlanul is ott van a magyarokkal való rivalizálás. A román–magyar viszony feszültséggel terhes volta évszázados tényezõ, melyben az egyik fél ismételt egyoldalú lekötelezettsége a másiknak egyáltalán nem kell hogy a hála vagy a kiegyenlítõdés állapotát eredményezze a kedvezményezett félben. Ilyesmi ritkaság mind a politikában, mind a lélektanban. Az Európai Unióba való felvétel önmagában aligha hoz majd olyan változásokat, amelyek kimutatható hatással lehetnének a magyar–román viszonyra. Nem ismerem ugyan közelebbrõl a román közvéleményt, de nem hiszem, hogy a) Románia különösen megköszönte volna Magyarországnak, hogy támogatta a NATO’’ba való felvételét , vagy hogy b) most, miután Romániát is felvették a NATO’’ba, különös minõségi változás állna be a két ország viszonyában. Alig különbözik a helyzet az EU vonatkozásában: az ‘‘egységes, közös törvényekhez igazodó Európa’’ (ez szerintem túlzott elvárás) önmagában nem sokat tehet a két nép nemzeti érdekeinek összebékéléséért.

3. E kérdésben egyes részleteket kivéve messzemenõen tájékozatlan vagyok. Bár megvolnának mindenütt a pozitív kapcsolatok, s talán sok helyütt mûködnek is. Talán itt’’ott van közeledés ‘‘a közös európai gondolkodás jegyében’’ is. De két ennyire egymásra utalt nemzet kapcsolatában sokat tesznek a negatívumok is. Tudok igen népszerû szélsõséges sajtóról és politikai pártról, tudok egy nacionalistánál nacionalistább egyházról és igencsak vontatottan visszaszolgáltatott tulajdonról vagy egyetemrõl. ‘’A prágai NATO’’konferencián huszonhárom nyelv tolmácsára volt szükség, az Európai Unió szerveiben ugyancsak nagyszámú nyelvvel dolgoznak rendszeresen. Vajon meghozza’’e az EU’’belépés, ha nem is a tényt, de legalább azt a felismerést, hogy velünk együtt  élõ nemzetiségeket nyelvhasználat terén egyenjogúsítani kell (ami egyébként a vezetõ nemzet tagjai számára is sok hasznot hoz)? Itt ama kiegyenlítõdés érdekében akadémiáknak, egyházaknak, szakterületeknek, sajtónak lesz tennivalója.

4. E stratégiai partnerség megvalósítása jó volna, még ha magam a távolság adta okból keveset tudok is a tervekrõl, célokról. Ezért csak ismételni tudok: az EU’’tagság önmagában kevéssel képes csak e partnerség megvalósításához hozzájárulni. Jelenleg pedig a kérdés második mondata látszik a realitás lenni: az üresjáratú beszéd, a semmi szótára.

5. Az egyébként a válaszoló fantáziáját igénylõ kérdés megválaszolását a részletek ismeretének hiánya miatt az olvasott szöveg nyelvszociológiai elemzése útján kísérlem meg: a) Multikulturalitás: ez egy erõsen idealizáló fogalom. ‘’Mint egy egész társadalomra  kiterjedõ realitást én még sehol sem láttam. ‘’Jól mûködhet folklórcsoportok, zenekarok, gyerekek együtteseként. ‘’Miután a román–magyar viszonyról van szó (azaz két nemzetrõl) és miután a ‘‘multi’’ sokat, tehát legalább hármat jelent, e viszony jellemzésére a szó már csak ezért is alkalmatlan. (Bikulturális volna a helyes kifejezés.) ‘‘’‘Lágy... diskurzus’’ kontra ‘‘valóság’’ ‘’ez nagy feszültséget jelez. ‘’A kérdésre nem tudok többet és jobban válaszolni.

Az egész kérdõívet illetõen pedig mondanivalómat sarkítva így tudnám összegezni: az EU’’tól minden ország várhat támogatást, de egyúttal késztetést is bizonyos EU’’beli, ‘‘nyugati’’ normák betartására, melyek elõmozdíthatják a belépõ országok jobb együttmûködését, és bizonyos kiegyenlítõdést is hozhatnak. Nem szabad azonban túl sokat várni sem EU’’tól, sem egyéb stratégiai vagy másféle partnerségtõl, ha a két nemzet és annak lehetõleg minél több tagja nem közeledik minden szinten egyszerre s jelentõsen a másikhoz.

Balogh András

1. A ‘‘Nyugat’’ és a ‘‘Kelet’’ fogalmakat használva a kérdezõ feltehetõen nem a globális értelemben vett Kelet és Nyugat kapcsolata iránt érdeklõdik, hanem Nyugat’’ és Kelet’’Európára gondol. Ami a mi kontinensünkön a gazdasági színvonalbeli különbségeket, a vele összefüggésben álló jövedelemkülönbségeket vagy a világ anyagi és szellemi termékeihez való hozzájutás különbségeit illeti ‘’teljes mértékben kívánatos a kiegyenlítõdés. Ennek a célnak, illetve folyamatnak az összekeverése valamiféle veszedelmesnek tekintett uniformizálással érthetetlen és félrevezetõ. A kiegyenlítõdéssel kapcsolatos igazi gondunk nem az, hogy ennek rettenetes veszélye van a gyengébb vagy kisebb közösségekre, hanem az, hogy a kiegyenlítõdési folyamat meglehetõsen hosszúnak ígérkezik, akár több évtizedig is eltarthat. A gazdasági felzárkózásnak nem szükséges velejárója a kulturális értékek homogenizálása.

2. A közös érdekeket valló és azonos jogelvek alapján megszervezett Európai Unióban a tagországok közötti történelmileg létezõ kon’’ frontációk jelentõsen csökkentek. A hagyományos, szûk látókörû és agresszív nacionalizmusnak ma sokkal kevesebb tér nyílik, mint fél évszázaddal ezelõtt. Van rá esély, hogy mind Magyarország, mind Románia számára, amennyiben mindketten az Unió tagjai lesznek, új lehetõségek nyílnak: erõsödnek a demokratikus intézmények, realitássá válhat egy fenntartható gazdasági növekedés, teljesen átjárhatóvá válnak a határok.

3. A mostani kapcsolatok természete és jellege még nem felel meg az Unión belül kívánatosnak és elvárhatónak tartott szintnek. A közös európai gondolkodás meggyökerezése a mi térségünkben új perspektívákhoz vezethet a magyar–román kapcsolatokban is.

4. A ‘‘stratégiai partnerség’’ a mai diplomáciai nyelvezetben olyan általánosan használt terminus, hogy önmagában nem sokat mond egy annyira fontos és kényes kapcsolat számára, mint amilyen a magyar–román. Olyan magyar–román partnerséget érdemes fejleszteni, amely magáévá teszi a globális és európai biztonsági megfontolásokat, ösztönzi az intenzív kétoldalú kapcsolatok valamennyi területét, legyenek azok politikaiak, gazdaságiak, tudományosak vagy kulturálisak, és épít a román állampolgárságú magyar nemzetiségû lakosság identitás’’megõrzésére, érdekérvényesítési képességének javítására, biztonságérzetének erõsödésére.

5. Meggyõzõdésem, hogy manapság olyan fõ trendek váltak uralkodóvá, vagy azon az úton vannak, hogy uralkodóvá válnak Európában és a világban, amelyeknek természetes közegük, illetve céljuk a multikulturalitás. Ennek óriási ösztönzést ad az Európai Unió elfogadott gondolatvilága, nyíltan deklarált céljai, jelenlegi felépítése és jövõbe mutató tervei, vagyis már ma jól kitapintható a hagyományos nemzetállamok kompetenciáinak lényeges csökkenése, igen sok meghatározó fontosságú döntés átkerülése a nemzetek fölötti szférába vagy a mi térségünkben sokáig elhanyagolt vagy kifejezetten hátrányosan megkülönböztetett régiókhoz.

Bíró Béla

1. Bizonyos mérvû kiegyenlítõdésre mindenképpen számíthatunk, s ez a kiegyenlítõdés megszüntethet bizonyos belsõ aszimmetriákat, de más vonatkozásokban megbonthatja, illetve átalakíthatja a térség eddigi belsõ egyensúlyát is. Hosszabb távon azonban csak egyensúlyi folyamatok (a közös érdekek körüli ingadozások) következhetnek be, ami korántsem azonos valamiféle egynemûsödéssel. A kiegyenlítõdést elkerülhetetlenül differenciálódás is fogja követni, sõt a kiegyenlítõdés csakis a lényeginek mutatkozó különbségek jelentõs felértékelõdésén alapulhat. Az egyensúly számomra mindig csakis ellentétek egyenértékûségeként gondolható el. Az ellentétek hiánya nem az egyensúly, hanem a halál. Minél markánsabbak a különbségek, sõt ellentétek, és minél egyetemesebbek a játékszabályok, annál szilárdabb és áttekinthetõbb a rend. Nem tartozom tehát azok közé, akik a különbségek elmosódásában és a játékszabályok sajátossá tételében, azaz a kaotikus nivellálódásban (lásd entrópia) hisznek. Sõt úgy vélem, hogy mivel az Unió egyszerre favorizálja a játékszabályok egynemûsítésének és a kulturális’’szellemi sokszínûség kultiválásának elvét, a tagországok felfele nivellálódnak, nem az individuális értékek és sajátosságok tûnnek el (degradálódnak), hanem az ezek közti politikai, gazdasági, történeti eredetû diszkrimináció. Az egyéni értékek markánsabban és világosabban fogalmazódhatnak meg, s ily módon csakis olyan szerkezet jöhet létre, melyben a különbségek, a kontrasztok, sõt az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Struktúraképzõ és nem kohézióromboló elemekként érvényesülnek.

2. Mindkét kérdésre igennel válaszolnék. A román és a magyar kapcsolatokat eddigelé az az elv irányította, hogy a saját közösségem tagjai közt szétosztható javak mennyisége csakis a másik javainak kisajátításával növelhetõ. Mára már sikerült mindent széthordani és szétosztani. Olyannyira, hogy a nemzetközi közösség nyomására ezt’’azt még vissza is kell szolgáltatni. Ma már nyilvánvaló, hogy a ‘‘bõvítés’’ csak olyan javak megszerzésével érhetõ el, melyeket csak közösen szerezhetünk meg. A gazdagodás egyetlen lehetõsége a nemzetközi gazdasági folyamatokba való betagolódás. Ezt pedig egymás ellenében már nem tehetjük meg. Sõt úgy tûnik, hogy amit valóban megszerezhetünk, azt csakis együtt szerezhetjük meg, tehát tisztességesen kell osztoznunk is rajta. Vagy együtt szerezzük meg az új erõforrásokat, s akkor lesz amin osztozkodnunk, vagy senki nem szerez semmit, és akkor senki nem is nyer semmit. Ez a helyzet hátsó gondolatok nélküli együttmûködésre és ésszerû egyezkedésre kényszerít. Úgy vélem, a különbségek is csökkenni fognak, hiszen Magyarország bizonyos lehetõségeit már kimerítette, mi még bele sem vágtunk. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon bizonyos kérdéseket, melyeket nálunk már nemcsak felvetni, de bizonyos mértékig kezelni is lehet, még fölvetni sem igazán lehetett. Romániában, ha az együttmûködési stratégia eredményes lesz, akár gyors fejlõdésre is számíthatunk. A vélt vagy valós nemzeti sajátosságokat (a történelemhamisítást, a nepotizmust, a korrupciót, az ideológiai kettõs könyvelést) a rendszer hozta létre és tartotta életben. Nem mintha a viszony nem lenne kölcsönös, azaz e sajátosságok nem játszhatnának szerepet magának a rendszernek a fenntartásában is, de az integráció olyan új játékszabályokat kényszeríthet ránk, melyek fokozatosan, de mûködõképessé válásuk során gyorsuló ütemben (egyfajta pozitív visszacsatolás gyanánt) átalakíthatják a ‘‘nemzeti’’ sajátosságokat is. Mindkét oldalon.

3. Ez idõ szerint sajnos nincs. Az ember idõnként elképed, hogy a román tudományosság markáns eredményei (hogy csak néhány példát említsek: Noica, Liiceanu, Cãrtãrescu filozófiai vagy irodalomtudományi eszméi) még a román nyelvet kitûnõen ismerõ, sõt románok által dominált egyetemeken dolgozó magyar szakemberek körében sem hagynak semmiféle nyomot. Ahogyan a román irodalomtudomány komoly eredményeinek nyomát is hiába keresnéd még a hazai magyar szerzõk mûveiben is. Hogy a fordított relációról ne is beszéljünk.

A színház talán az egyetlen kivétel. Tompa Gábor vagy Bocsárdi László román sikeressége nem kivételes jelenség. Mindkettejükre hatott a román színház, és maguk is hatottak a román színházi kultúrára. Valódi kölcsönösség érzékelhetõ. Talán azért is, mert a színjáték világában a nyelvi határok kevésbé meghatározóak. Ez a példa egyébként arra is utalhat, hogy a kezdeményezések akkor lehetnének igazán hatékonyak, ha valóban kölcsönösek lehetnének.

Ez pedig fölveti az elõítéletmentes és gyümölcsözõ együttmûködés, sõt a kulturált együttélés legfontosabb kérdését is: a kölcsönös kétnyelvûségét. Azokon a területeken, ahol románok és magyarok jelentõsebb arányban élnek együtt, hosszabb távon elkerülhetetlennek látszik a kölcsönös nyelvismeret intézményesítése is. Az oktatási nyelvtõl függetlenül szabadon választható román, illetve magyar nyelv (és természetesen egyéb helyileg beszélt nyelvek) az asszimiláció veszélyét és az ebbõl adódó kölcsönös szorongást is mérsékelhetnék. S ez Erdélyt máris egy kis Európává tehetné a nagy Európában.

4. Kizárólag a belsõ stratégiai partnerség kialakítása esetén. Ehhez azonban nemcsak Romániának kéne újragondolnia a kisebbségi kérdést, hanem fõként Magyarországnak. Ideje volna végre kimondani, hogy amíg az ún. utódállamokban a magyar és nem magyar kisebbségek gyakran csak passzív, de nagyon is szívós ellenállása és a nemzetközi közösség a világháborúk tájékán még eléggé kategorikus, késõbb gyakorta cinkos, de legalább formailag akkor is többé’’kevésbé (s az elmúlt években mindinkább többé, mint kevésbé) elutasító magatartása miatt a nemzetállami homogenizáció nem érhetett el döntõ sikert (s egy valóban demokratikus jövõ perspektívájában az elért eredmények is meglehetõsen kétértelmûek), Magyarország szinte zavartalanul folytathatta a 19. század utolsó évtizedeiben megkezdett nemzeti homo’’genizációt, s a térségben egyedülálló módon ‘‘be is fejezte’’ azt. Már ‘‘csupán’’ két kisebbséggel maradtak problémái: a cigánysággal és a zsidósággal, melyek közül az utóbbi ‘’jellemzõ módon ‘‘’‘nem is létezik’’, bár az informális társadalmi diskurzusban, a sajtóban és a nemzetközi nyilvánosságban is az ország legsúlyosabb problémájaként jelenik meg. S korántsem ok nélkül. A magyar antiszemitizmus kétségtelenül létezik, de megoldhatatlan, mert az egyik oldal az antiszemitizmus létezését tagadja, a másik a zsidó kisebbségét. Így aztán ‘‘nincs is’’, amit megoldani!

A román többség ma már nem tagadja a nacionalizmusát, és mi magyarok nem tagadjuk, hogy kisebbségek vagyunk. A kérdéskör továbbra is mindkét részrõl fájdalmas és bonyolult, de mert megtárgyalható, (legalább elvben) meg is oldható (a gyakorlati megoldás a dolog természetébõl adódóan ‘’a különféle ‘‘endlösungokkal’’ ellentétben ‘’csakis folyamatszerû lehet).

A magyarországi kisebbségi kérdés ez idõ szerint azonban aligha oldható meg. A kérdésben (távlatilag) talán Kertész Imre Nobel’’díja, a Sorstalanság kötelezõ iskolai olvasmánnyá válása hozhat fordulatot.

5. Ennek a ‘‘multikulturalitás’’‘’nak a legnagyobb problémája, hogy éppen azt a kölcsönösséget nélkülözi, melyet a 3. pontban emlegettem. A multikulturalitás a többségi kultúra dominanciáját intézményesítõ technikák egyik legkifinomultabb, úgymond ‘‘a kor követelményeihez igazított’’ formája. Olyan kórterem, ahol az identitáscserét bódult érzéstelenítés közepette, szinte észrevétlenül  lehet(ne) végrehajtani.

Persze a korábbi helyzethez képest ez is elõrelépés. És egyvalamire valóban jó lehet: annak bizonyítására, hogy mi igenis üdvözöljük a többnyelvûséget, képesek vagyunk természetes létállapotnak tekinteni. A román értelmiség önmagát multikulturálisnak nevezõ része azonban ezt a természetes létállapotot csak ránk nézve tartja természetesnek, önmagára nézve nem.

A kérdés, melyet minden esetben meg kell fogalmaznunk: ki vagy mi a multikulturális? Az egyén vagy az intézmény? Mert ha az intézmény, akkor azon belül a különbözõ kultúrák adminisztratíve, gazdaságilag, politikailag csakis egyenjogúak lehetnek. Következésként egymás nyelvét is ismernünk kéne (vagy nem kéne ismernünk?). Vagy csak mi kisebbségi személyek? Akkor az semmiben sem különbözne az amúgy is és korábban is adott kisebbségi kétnyelvûségtõl. Ergo a multikulturalizmus a többségi dominancia elvének egyszerû átkeresztelése, azaz svindli gyanánt leplezõdhetne le.

S ‘’távlatilag ‘’ez is eredmény.

Al. Cistelecan

1. Amennyire optimistának tûnne, annyira volna igen’’igen naiv az a válasz, hogy hisszük (sõt talán éppen reméljük): az ‘‘európaiság’’ rangfokozatai hamarosan kiegyenlítõdnek, s a Kelet komplexusok meg némi szégyenkezés nélkül egyenrangúnak érzi magát a Nyugattal. Sokáig fenn fog maradni még a törésvonal, nemcsak a polgárosodás, hanem a gazdagság tekintetében is. Viszont lehetséges, hogy ezúttal fontosabb annak a perspektívája, ahogyan lezajlik az európai egyesítési folyamat. Ez a perspektíva a negatív, diszkriminációs különbségek élének a tompítása felé mutat (áttételesen pedig a ‘‘pozitív’’, kulturális különbségek továbbéltetésére utal), a reális integrációra, nem pedig a mai kétpólusú európaiság fenntartására enged következtetni. Az, hogy mennyire lesz számukra agonikus az európaiságba való teljes integráció, a keletiektõl is függ. Amennyiben ezt a folyamatot úgy fogjuk fel és úgy tesszük magunkévá, mint erkölcsi és igényességi forradalmat (alapjában véve saját magunkkal szembeni igényességrõl van szó), és az egészet nem vesszük félvállról, akkor az elõttünk álló út rövidebb lesz, a változások pedig hatékonyabbak. Az Európai Unió sosem lehet az egységes jólétiség színpada. Továbbra is lesz egy réteg, amelyet a bõség jellemez, de a bõvítés eszméje nemcsak a demokratikus szabályok terjedését, hanem ugyanakkor a jólétiség expanzióját is jelenti. Hiába követeljük a megkülönböztetések nélküli méltóságot, amennyiben ezt nem támogatják a gazdasági eredmények, valamint az európai standardokkal kompatibilis demokratikus vívmányok.

Az európaiság gondolatának néhány eleme természetesen a többi elé került. A pénzügyi integráció elve (és éppenséggel a gazdasági integráció kérdése is) alaposan megelõzi a politikai integráció princípiumát. És láttuk, hogy létezik egyfajta vaklárma a ‘‘régi’’ európaiak között, miszerint nem szabad elhanyagolni ezt a harmadik építõkockát sem. Vitatják immár az európai alkotmánytervezeteket, mérlegelik, melyik volna a legkoherensebb kormányzási forma stb. A pénzügyi’’gazdasági Európa sokkal kézzelfoghatóbb, mint a politikai. Ezek a princípiumok ‘’pénzügy és gazdaság ‘’elõbb fognak hatni Keletre, és mindez nem lesz traumamentes, mert alaposan felforgatja majd az itteni hagyományos gazdasági életet. Az európásítás ‘’mint a globalizáció Európán belüli folyamata ‘’megállíthatatlannak tûnik, mivel törvényes formát öltött, több, mint holmi terv. Pénzügyi és gazdasági szinten még az Unió esetleges szatellitjei sem állnak ellen majd az ‘‘egyesítés’’ ‘’vagy legalább az ‘‘uniformizálás’’ ‘’varázsának. Természetes, hogy sokkal problémásabb a jogi, honvédelmi stb. funkciók egységesítése. Csakhogy az Unió keretében ezek a részek már’’már teljesen egyformák.

Annak ellenére, hogy nemcsak megkerülhetetlen, hanem jótékony hatású is, mégsem volna helyes lebecsülni a folyamat egészébõl adódó súrlódásokat. Nyugaton meglehetõsen hangsúlyos ellenszenvet vált ki a bevándorlás kérdése, és valószínû, hogy a bevándorlók hullámait többé’’kevésbé szabályozni fogják. Reális kérdésként csak a kulturális ellenszenv marad fenn ‘’mind Kelet, mind pedig Nyugat számára (csakhogy a nyugati rész inkább az ‘‘amerikanizálódástól’’ retteg). Minden bizonyosság szerint kulturális rizikói is lesznek az európai egyesítésnek (amely különálló törekvés a nagy globalizációs folyamat egészében).  Létezik egy kulturális standardizálás, ami a különféle csomagok egységesítésétõl a televíziós mûsorok uniformizálásáig terjed. Mostani jellegzetességeivel még a tanulás menetét is befolyásolja a globalizáció. Európának szüksége lesz egy nyelvre (ami, ha nem is hivatalos, de mindenképp pragmatikus), márpedig ennek minden egyes kultúrán belül következményei lesznek. A legnagyobb veszély az, hogy a régi helyi (vagy nemzeti) kultúrák holmi egzotikus, festõi realitásokká, turisztikai látványosságokká válnak. És a helyi specifikum konyhamûvészeti princípiumának az elve alapján mûködnének. Ezekre épülne rá a koherens ‘‘európai kultúra’’. Nem tudom, mennyire lehetünk borúlátók e tekintetben, de az, hogy a különbözõség az európai terv  alapvetõ értéke, jelzi, hogy legalább tudatosítják a gondokat. Amennyiben a kis ‘‘szakácsmûvészeti’’ kultúrákat csakis turisztikai érdekbõl fogják fenntartani, csak múzeumok számára õrzik meg ezeket, s menekülnek a jellegzetestõl, az egyeditõl, akkor igenis beszélhetünk kulturális katasztrófáról. Viszont én nem becsülném alá a kreatív nemzeti büszkeséget, a provinciális büszkeséget. Bizonyára a kultúra marad a globalizáció egyetlen ellentétes kritériuma. A különbözõség presztízse és az uniformizálás féktelensége között nyilván meg kell találni a kiegészítõ jellegû, mûködõképes viszonyrendszert.

2. Természetesen ugyanazokon a standardokon és követelményszinteken nem kötelezõ ugyanazokat a válaszokat adni. Ennek ellenére hiszek abban, hogy az a nyomás, amely az azonos értékek elfogadása tekintetében nehezedik ránk, arra fog vezetni bennünket, hogy érdekeinket is közelítsük. A különbségek, ha nem is tûnnek majd el, de mindenképp elhalványulnak, a Románia és Magyarország közötti történelmi ciklusoknak át kell fordulniuk a negatív mezõbõl az építõ jellegûekbe. Ez politikai akarat és állhatatosság kérdése, és szubjektív tényezõk is hatnak rá, amelyek a maguk során koherensen viszonyulnak az általános európai folyamatokhoz. Viszont az Európán belüli konkurenciaharcban a közös gazdasági érdekek maguktól kialakulnak. Kicsi országok vagyunk, éppen ezért csakis együtt képviselhetünk jelentõs erõt. Úgy látom, hogy az átlagember mentalitásának a szintjén már bekövetkezett egyfajta feszültségcsökkenés, s mondom ezt annak ellenére, hogy tudom: sokáig fenn fognak maradni még az ellenséges érzületek bizonyos hordalékai. A történelmet viszont a jövõ felé kell irányítani.

3. Nem tudom, mennyire mélyek és reálisak ezek a kapcsolatok. Kizárólag empirikus szinten meglehetõsen felületeseknek tûnnek, de lehetséges, hogy tévedek, és igenis léteznek tartós tervek. A kulturális, szellemi téren intézményesülõ kapcsolatok mindenképp ‘‘EUdémonizálhatják’’ viszonyunkat. Nem tudom, hogy a két országban a római katolikus (és a görög katolikus) egyház által képviselt potenciál értékesítése elegendõ’’e a feszültségmentesítéshez. A növekvõfélben levõ ökumenikus szellemiség jó kiindulási alap lehetne, ezt a folyamatot ki lehetne terjeszteni, el lehetne mélyíteni a keresztény párbeszéd keretén belül. Az összes jelentõs erdélyi folyóirat szemmel látható módon igyekszik a két kultúra között közvetíteni. Viszont ezek a kapcsolatok fõleg ‘‘Erdélyen belüliek’’, elmosódott, érzékelhetetlen határon túl mutató jelleggel. Még ezen a téren sem légiesültek el a határvonalak. Az egyetemek, bármennyire is magasztalnák a multikulturalizmus eszméjét, nem vonzódnak a jellegzetes erdélyi multikulturalizmushoz. A román bölcsészeti kutatásokban például nem igazán lelhetõ fel egy ‘‘járulékos’’ a magyar, illetve a német irodalomról. Bizonyára fordítva is elmondható ugyanez. Intézményi’’kulturális vonatkozásban tehát a teljesítõképesség szinte érintetlen.

4. A partnerség egyelõre nem bontotta ki szárnyait. Most még csak a szónokias elõkészítés szintjén mozgunk. Úgy tûnik, mintha a két ország egyelõre csak gyûjtené az erejét a közös fellépéshez. Lehetséges, hogy a szavak térfelén megvalósuló felkészülés fontos az önmeggyõzés folyamatában, így akarják ugyanis leellenõrizni a néptömegek ellenállását, illetve részvételi szándékát. A közös cselekvés valószínûleg a közös gazdasági érdekekbõl fog kifejlõdni. A gazdasági részt nem szabad lebecsülni (akkor sem, ha nem vagyunk marxisták), mivel pozitív kiindulópont lehet a partnerség más szintjei számára. De ennek a szövetségnek a fogalmait egyelõre nem határoztuk meg ‘’éppen a számtalan kölcsönös elhallgatás miatt. A ‘‘fanyelv’’ csakis akkor változik meg, amikor végérvényesen eltûnik, és felváltja a cselekedetek nyelve.

5. A törékeny, viszont állhatatos nyelvezetek között. Nehezen összeállítható, könnyen felbontható. Ez a nyelvezet egyelõre visszafogott, riadt, dadogó. Ott van viszont a törékenység szívóssága. Minden kételkedést egybevetve, hiszem, hogy erre lehet számítani. Úgy tûnik, a román–magyar kapcsolatrendszer ügye mégiscsak egyirányú utcába került. Senki sem erõlteti a dolgot, mindenki melegíti a motorját, végül el fogunk indulni. Csak a helyben állásra pocsékolt rengeteg üzemanyagért kár.

Sz. G. fordítása

Jakab Attila

1. Véleményem szerint nagyon nagy tévedés az Európai Uniós csatlakozástól várni a problémák megoldását. Tulajdonképpen az irracionalitás egy rendkívül érdekes formájával állunk szemben, ahol fontos szerep jut a reménynek és a hitnek. Reménykedõ hit abban, hogy majd minden jobbra fordul. A kiegyenlítõdés azonban semmiképp nem várható belátható idõn belül. Ez egy hosszú folyamat, amely még azoknál az országoknál sem tekinthetõ lezártnak, amelyek már hosszabb ideje tagjai az Uniónak (Spanyolország, Portugália, Görögország). Sõt az egyes országokon belül (Franciaország, Olaszország) vidéktõl függõen is jelentõsek az egyenlõtlenségek. Kétségtelen, hogy az európai földrész kiegyenlítõdése nagyon jól hangzó politikai szólam. A tömegtájékoztatási eszközök pedig a maguk részérõl mindent megtesznek azért, hogy a kérdés megközelítése lehetõleg ne legyen politikailag helytelen. A valóság azonban nem ennyire egyértelmû. Kelet és Nyugat kiegyenlítõdése abban az értelemben valósul meg mindinkább, hogy átrendezõdnek a társadalmi egyenlõtlenségi törésvonalak. Ezek tehát nem annyira az egyes országok vagy vidékek között húzódnak majd, jóllehet azért ezek is megmaradnak, hanem az adott társadalmak bizonyos rétegei és csoportjai között. Az európai integrációs politika ugyanis szerves része egy sokkal átfogóbb jellegû folyamatnak, amelyet globalizáció néven ismerünk. Ennek a folyamatnak lehetõleg zökkenõmentes elõhaladása kétségtelenül a gazdasági és pénzügyi érdekeltségek leghõbb vágya. Nem szabad azonban azt sem elfelejteni, hogy vannak és lesznek, akiket ez a kiegyenlítõdés egyáltalán nem vagy csak részben érint. Itt elsõsorban a munkabérekre, az egészségügyi ellátásra és az oktatásra gondolok. Ha a valóság szem elõtt tartásával akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a kiegyenlítõdés alapjában véve a piacgazdaság mind szélesebb elõjogokat élvezõ mindennemû vezetõ rétegére jellemzõ, míg a társadalmat kitevõ tömegek osztályrésze a fogyasztási és a szórakozási szokások, valamint az egyre jobban elsilányított gondolkodás uniformizálódása. Ez annyiben veszélyes, hogy óhatatlanul magában hordozza a társadalmi, ideológiai ellentétek radikalizálódását és egy forradalmi robbanás történelmi lehetõségét.

2. Itt elsõsorban azt kellene megvizsgálni, hogy ma valójában mit is lehet nemzeti érdeken érteni? Az egyes nemzetek mindennemû politikája ugyanis szervesen kapcsolódik egy sokkal átfogóbb nemzetközi rendszerbe, ahol a gazdasági és a pénzügyi érdekek játsszák a döntõ szerepet. Ebben a tekintetben a gazdaságilag egységes, közös törvényekhez igazodó Európa kétségtelenül megkönnyíti a magyar, román és más nemzetiségû üzletemberek és befektetõk helyzetét, valamint segít a különbözõ kérdések megoldásában. Ez alapjában véve azonban messzemenõen nem érinti sem a magyar, sem pedig a román társadalmat. A probléma gyökere ugyanis politikai, társadalmi és kulturális jellegû. Erre pedig a gazdaság csakis felszínes és ideiglenes megoldást tud ajánlani. Abból a ténybõl, hogy az emberek a két országban ugyanabban az üzletben vásárolnak és ugyanazokat a termékeket fogyasztják, egyáltalán nem következik, hogy közelebb is kerülnek egymáshoz. Európa csak akkor nyújthatna hathatós segítséget, ha olyan erkölcsi, kulturális és politikai erõt és tekintélyt jelentene, amelyet messzemenõen nem mondhat még magáénak. Nem beszélve arról, hogy most van folyamatban az európai identitás keresés és építés. Ebben a tekintetben érdekes tapasztalni, hogy több francia nyelvû akadémiai publikáció  amelyek között akad olyan is, amely uniós program keretében uniós pénzzel készült, a Nagy Károly korabeli Európát tekinti modellnek. Ez a szemléletmód teljesen kimeríti a történelem ideológikus olvasatát. Ezen túlmenõen azonban kizárja elsõsorban a muzulmán vallásúakat, ami alapvetõen nyugati, és másodsorban a keleti kereszténységet, ami már közép’’kelet’’európai probléma. Ilyen körülmények között nem látom valójában a (nem gazdasági és pénzügyi jellegû) mentalitásbeli különbségek csökkenthetõségét. A vallás ugyanis mint kulturális tényezõ sokkal meghatározóbb  különösen a mai világban, amikor is az emberek több hovatartozási támpontot elvesztettek  mint ahogy azt nagyon sok politikus feltételezi. Ez érvényes a nyugati, de még erõteljesebben a közép’’kelet’’európai térségre. Az Európai Unió pillanatnyilag elsõsorban egy gazdasági, pénzügyi képzõdmény. Ebbõl kifolyólag mentalitás formáló, alakító szerepe térben és idõben nagyon korlátozott, hiszen csakis egyénekre vagy kis csoportokra szorítkozik, de nem érinti a társadalom egészét.

3. A román és a magyar társadalom tekintélyes intézményei között soha nem volt sem elégséges, sem pedig elmélyültebb kapcsolat. Ennek a nyelvi nehézségeken túlmenõen történelmi, társadalmi, kulturális és vallási okai vannak. Ez a kapcsolattartás azonban nem annyira a két ország (Magyarország és Románia) közötti probléma, hanem sokkal inkább a romániai társadalom belsõ problémája. A megoldáskeresésben pedig a közös európai gondolkodás nem sok segítséget képes nyújtani, hiszen mint olyan  gazdasági és pénzügyi vetületét leszámítva  még az uniós országokban sem létezik valójában. A kapcsolatteremtés lehetõségének a keresése elsõsorban Kelet–Nyugat irányba mûködik. A közép’’kelet’’európai térségen belül minden figyelem a gazdaságra irányul, a szellemi és kulturális ténylegesen társadalomformáló párbeszéd és együttmûködés nagymértékû mellõzésével. De hogyan is mûködhetne a román és a magyar intézmények között a közeledést elõsegítõ kapcsolatrendszer, ha az a romániai társadalom keretében is alig létezik? A két ország társadalma között ugyanis a tényleges közeledés nem valósítható meg a romániai magyarság nélkül, amely hídat képezhetne és közvetítõ szerepet tölthetne be az egymás helyesebb és érzelmi indulatoktól mentes megismerésében. Hogy mennyire nincs kapcsolat a romániai román és magyar intézmények között, arra a legjobb példa az egyházak helyzete. Itt most nem a hivatalos, diplomáciai kapcsolattartásra gondolok, amely a tömegtájékoztatási eszközök elõtt és felügyelete alatt zajlik, hanem a hétköznapi valóságra. Az pedig úgy fest, hogy a román ortodox egyház  politikai rendszertõl függetlenül  mindig is az erõs, kizárólagos jellegû nacionalista ideológiát testesíti meg. Az egyházi kiadványok visszatérõ gondolata az egy nép, egy ország, egy vallás kitétel, amely olyan mélyen gyökerezik a hívekben, hogy azon még egy több évtizedes nyugati tartózkodás sem képes alapjában véve változtatni. Nem beszélve arról, hogy ez a nemzeti meggyõzõdés rendszerint arányosan növekszik az iskolázottsági szinttel. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az ortodoxia  a protestáns keresztény felekezeteket, amelyek közül pl. a reformátusok és unitáriusok szinte kizárólag magyarok  nem mindig tekinti egyházaknak és rendszeresen megkérdõjelezi a létjogosultságukat. A görög katolikus egyház önmagát elsõsorban román egyháznak tekinti és az ortodoxiával való mindennemû ellentéte dacára többnyire igyekszik túlszárnyalni azt a nacionalizmus terén. A két egyház közötti alapvetõ különbség abból adódik, hogy mindkettõ saját és összeegyeztethetetlen elképzeléssel rendelkezik a román nemzeti egység megvalósításáról,  elsõsorban a másik kárára. A római katolicizmuson belül pedig azt hiszem nem kell különösebben részletezni a jászvásárhelyi (Iaºi) román nyelvû Hittudományi Fõiskola katolikus papokat képezõ magyargyûlõ szellemét. Ilyen körülmények között, amikor a romániai társadalom keresztény intézményei sem képesek tényleges magyar–román kapcsolatot kiépíteni egymással, egyelõre még távolinak látom a két ország közötti alapvetõbb közeledést eredményezõ intézményes kapcsolattartás megteremtésének a lehetõségét. Ez nem annyira európai, hanem sokkal inkább regionális kérdés.

4. A stratégiai partnerség, amely mindennemû együttmûködést és kapcsolattartást feltételez, mindkét országnak érdeke ahhoz, hogy megfeleljenek a különbözõ követelményeknek. Ez kétségtelenül jó fényt vet mindkettõjükre mind európai, mind pedig nemzetközi szinten. Ez azonban alapjában véve diplomácia, politika, gazdaság és pénzügy. Vagyis magas szinten és a felszínen folyik. Nem szabad elfelejteni, hogy a múlt században, két alkalommal is, a két ország ugyanabban a táborban volt anélkül, hogy ez gyökeresen megváltoztatta vagy befolyásolta volna az illetõ társadalmakat. Sõt mi több, a több évtizedes egyazon politikai rendszer sem teremtette meg a tényleges közeledés és kölcsönösebb megismerés feltételeit. Tévedés lenne azt gondolni, hogy a közös uniós tagság hirtelen megoldja a több mint két évszázad során még csak meg sem vitatott problémákat. Jelen pillanatban mindkét ország érdeke egy stabilizált nyugalmi helyzet kialakítása. A félretett problémák azonban továbbra is megoldatlanok maradnak és a helyzet változásával óhatatlanul a felszínre törnek. Nem szabad abban a tévhitben élni, hogy az Európai Unió örökké fog tartani. Ez is csak egy történelmi képzõdmény, amely magában hordozza a szétesés csíráit. Mivel elsõsorban a gazdaságra támaszkodik, léte is ettõl függ. A gazdaság azonban nem egy egzakt tudomány és a történelem mindig tartogat meglepetéseket.

5. Magyarország tekintetében nehéz multikulturalitásról beszélni, míg Románia társadalma a valóságban még mindig egy multikulturális társadalom, jóllehet az ország tényleges megalakulása óta szinte minden kormány és politikai rendszer azon fáradozott, hogy ezt megszûntesse. Ez a folyamat még mindig tart, de az eszközök ma sokkal kifinomultabbak és nem látványosak. Ez a kérdés alapjában véve a romániai társadalom belsõ problémája. A helyzet ugyanis az, hogy Romániában alapvetõen három párhuzamos társadalom él  kortól és helytõl függõen  kisebb’’nagyobb problémákkal egymás mellett: a román, a magyar és a cigány. Véleményem szerint Magyarországon soha nem is volt téma a román kultúra ismerete. Romániában viszont legalább ezen három kultúrának a kölcsönösebb megismerése társadalmi szükséglet kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a románság döntõ többsége semmit vagy csak vajmi keveset tud a magyarságról, leszámítva a nacionalista ideológia által hordozott torzításokat és ferde képeket. Az sem ritka, hogy idegen nyelvû román kiadványok a magyarságot egyszerûen nem létezõnek tekintik. A cigánykérdés elõl pedig a romániai társadalom szinte tudatosan elzárkózik. Arra azonban, hogy a multikulturalitás nem több politikai szólamnál, a legjobb példa talán az a Vatikáni Könyvtárban dolgozó, románul alig tudó román származású ismerõsöm, aki saját bevallása szerint minden kezébe kerülõ magyar vonatkozású kiadványt a szemétbe hajít. Lehet akkor multikulturalitásról beszélni, amikor semmirõl nem vagyok hajlandó tudomást venni, ami a másikkal kapcsolatos?

Lengyel László

0. ‘‘Mert nem lesz hazának elég, / Ha sanda honfibús zsolozsmád / Siratja Kassát, dús Kolozsvárt, / S a Hargitának hûs legét!

És nem lesz hazának elég, / Hogy annyi tökfej tör tökélyre, / Néz küldetéses köldökére. / S nyalatja bölcsebb alfelét.

Ki folyvást föllép, majd lelép, / S az össztörténelem nevében / Törtet, szolgál, miként tevékeny / Fõnépszakértõ, népcseléd,

Róván hatalma lépcsejét, / S beáll köztéri kegyszobornak ‘’ / Körötte koldusok loholnak, / S rázzák az eszme perselyét...’’

Kovács András Ferenc: Nem lesz elég

1. Az Európai Unió kiterjedése növelni fogja a különbségeket az Unió és az abból kimaradottak, így a Nyugat és a Kelet között. Annyi történik, hogy a Nyugat határait kiterjesztik a balti államoktól Lengyelországon, Szlovákián és Magyarországon át Szlovéniáig. Már a szocializmus utolsó szakaszában növekedtek az egyenlõtlenségek a Nyugat felé gravitáló országok és az önerõre vagy a klasszikus szovjet rendszerre támaszkodó országok között, és ez az egyenlõtlenség fokozódott a rendszerváltásokkal. Nyugat és Kelet határa Záhonynál, Szatmárnémetinél, Ártándnál, Nagylaknál, valamint Horgosnál, Tompánál fog húzódni. Így nem kiegyenlítõdés, hanem megszakítás megy végbe a magyar és a román gazdaságok, társadalmak között.

A kiegyenlítõdés kívánatos lenne, ám az Unión kívül maradó országoknak ehhez másfél’’két évtizeden keresztül magasabb fenntartható növekedést kellene elérnie, mint az Unión belülieknek, illetve folyamatosan tõkét kellene bevonniuk és bensõvé tenniük a fejlett világból. Ha Magyarország képes lesz visszatérni az 1996–2001 közötti természetes gazdasági pályájára, amely 4,5 és 5,5 százalékos gazdasági növekedést és 1,5–2 md USD forrásbevonást jelentett évente, akkor csökkentheti távolodását az Unió jelenlegi országaitól, de az utolérés két évtizedben mérhetõ. Ehhez képest Románia nem takaríthatja meg a fenntartható növekedési pálya eléréséhez szükséges reformokat, majd pályaívének valahol 7’’8%’’on, évi 4’’5 md USD külsõ forráson kell alapulnia, hogy ne nõjön tovább lemaradása Magyarországtól.

2. A magyar és a román megbékélés a két társadalom, a két irányító elit ‘’annak gazdasági, politikai és intellektuális részei ‘’közötti stratégiai döntéseken és nem Európán múlik. Európa nem kényszeríthet ki vagy nem édesgethet össze két olyan elitet és társadalmat, amely maga nem dönt a megbékélés mellett. A francia–német megbékélésnek Európa keretet adott, de a felek kezdeményezésén és döntésén múlt a megbékélés. Európa részben javíthatja, de részben ronthatja is a feltételeket. Javíthatja, amikor visszatartja a feleket az összeütközésektõl, illetve tompíthatja a konfliktusokat. De a magyar integrálódás, a gyorsabb növekedés és az integráció határainak könyörtelen megjelenése Romániával szemben konfliktusok forrásává válhat. Az integrációs folyamatban, ismétlem, nõni fog a különbség a két ország között, miként nõtt az EU’’ba belépett Ausztria és a lassabban integrálódó Magyarország között is az elmúlt évtizedben.

A magyar–román megbékélés döntõ kérdése, hogyan fog viselkedni Magyarország abban a hosszabb’’rövidebb átmenetben, amíg a Nyugat és a Kelet határai közöttünk húzódnak. A magyar–osztrák megbékélés annak köszönhetõ, hogy Ausztria az 1970’’es évek végétõl pozitív befolyást gyakorolt a magyar átalakulásra, a vasfüggönyön kiskaput nyitott számunkra. Ha ezt Magyarország is képes megtenni, akkor van esély a ‘‘kis kiegyezésre’’, amely a fogyasztók, a kisemberek kiegyezését jelenti. Ha nem, akkor újabb és újabb sérelmek, sebek keletkeznek, amelyeket a legjobb szándék is csak lassan orvosolhat.

3. Nincs. Se a tekintélyes intézmények, se a tekintélyes személyiségek között nincs igazi kapcsolat. A román és a magyar elit Európa vagy az Egyesült Államok felé néz. A román és a magyar intézmények, szereplõk külön’’külön holdakként keringenek az Egyesült Államok és az Európai Unió kettõs naprendszere körül. Nincs egészséges munkamegosztás a felek között. A magyar szellemi elitnek részben’’egészben sikerült elfogadtatnia magát Európában és az Egyesült Államokban ‘’a kulturális elitnek Németországban, Ausztriában, Svájcban, a természettudományos elitnek az Egyesült Államokban –, nincs ereje és igénye a román elittel való együttmûködésre.

A magyar szellemi életben a román hír nem hír, Románia messzebb van tõlünk, mint Németország vagy Franciaország. A rendszerváltás elõtt a magyar társadalomban nagyobb érdeklõdés és világosabb kép élt nemcsak a romániai magyarok, de a román társadalom és kulturális, tudományos javainak megismerése iránt. Hasonlatosan a lengyel, szlovák, cseh, orosz, szerb, horvát kultúrák, civilizációk iránti érdeklõdés lehanyatlásához, Magyarországon se az elitben, se a társadalomban nem él kíváncsiság, tudnivágyás Romániával szemben. Románia inkább konfliktusok forrásának látszott az elmúlt évtizedekben, mint érdekes partnernek. Budapestrõl nézve Bukarest nagyobb érdeklõdést tanúsít a magyar szellemi élet iránt, jobban rezonál a nálunk történtekre, mint mi a román eseményekre.

4. A stratégiai partnerség meghirdetése a román és a magyar felek átmeneti fontos érdekeit tükrözi. Romániának a 2002. novemberi prágai NATO’’csúcsértekezletig alapvetõ érdeke volt az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak elõtt bizonyítani, hogy hajlandó és képes a megbékélésre, nem lesz semmiféle összeütközés elõidézõje. Nãstase kormányfõ ügyesen használta ki érvelésében, hogy az Egyesült Államokban konfliktusforrásnak tekintett Orbán’’kormánnyal képes volt megegyezni, illetve a Medgyessy’’kormánnyal jó viszonyt ápolni.

Magyarország új kormányának ugyancsak érdekében állt a NATO nagyhatalmak elõtt megmutatni, hogy nem folytatja elõdje konfliktusos politikáját, megbékélésre törekszik román partnerével. Ugyanakkor mindkét félnek szembe kell néznie azzal, hogy a külpolitikai érdekegyezés Románia NATO meghívása után Romániában érdekfogyást szenvedett, illetve Nãstasénak és Medgyessynek egyaránt számolniuk kell az országaikban meglévõ nemzeti (nacionalista) választókkal.

A stratégiai partnerséget hosszú távú társadalmi, politikai és gazdasági programok alapozhatnák meg. Ezek azonban mindkét oldalon hiányoznak. Magyarország nem döntötte el, hogy milyen legyen a stratégiai viszonya az Egyesült Államokhoz és az Európai Unió nagyhatalmaihoz. Ezért szomszédaival is csak a ‘‘minél kevesebb konfliktus’’ elvei alapján érintkezik. (Jellemzõ példa a stratégiai partnerség kezdetére a magyar–szlovák viszony. Itt nem jött létre stratégiai partnerség, és a szlovák politikai osztály továbbra is vonakodik a stratégiai együttmûködéstõl. Viszont a magyar tõke beépülése a szlovák gazdaságba ‘’a MOL’’Slovnaft csoport Szlovákia legnagyobb vállalata, az OTP, a magyar CIB szlovákiai bankvételei –, illetve a magyar ajánlat a cseh–szlovák–magyar légterek közös védelmére, végül a szlovákiai magyar párt kormányzati európai integrációs szerepe szükségképpen visznek a magyar–szlovák megbékélés felé. Itt nem szavak, hanem fundamentális alapok vannak.)

5. Sehol. Jószándékú álmodozás és az erdélyi valóságtól távol álló illúzió ennek a diskurzusnak a hite. Sokkal komolyabban kell venni a román értelmiségi elitnek azt a szemrehányását, amely a magyar politikai erõtõl a reformok, a nyugatosodás melletti kiállást várja el, miként a magyaroknak azt a szemrehányását is, hogy a román liberális, européer elit se hajlandó magyar ügyeket felkarolni. A lágy diskurzushoz arra van szükség, hogy a kultúrák és civilizációk egymásra utaltsága ne ellenséges vagy közömbös, hanem kölcsönösen hasznosítható legyen.

A helyzetünk kísértetiesen emlékeztet Henry Kissinger ironikus történetére. ‘‘Tudja, fordult vietnami partneréhez, a lóversenyen a pálya egyik szakaszán a lovak a fák mögött haladnak, ahol nem látni õket. Azt mondják, a zsokék ott beszélik meg, ki fog nyerni. ‘’És mi most éppen mi felé nyargalunk? Békébe vagy háborúba? ‘’Békébe, és most érünk be a fák mögé!’’

Mihai Rãzvan Ungureanu

‘’Európa története egészen a közelmúltig meglehetõsen konfliktusos, feszültségekkel telített volt. Ezek a konfliktusok mintha eltûntek volna, mintha a nagy európai harmónia nevében minden megoldódott volna. Felbolygathatja’’e még a múlt a dolgokat?

‘’Amennyiben nem tudunk meggyõzõ magyarázatot adni a múltra, akkor a jelent sem értjük meg, s a jövõt sem tudjuk kivetíteni. Ma a történelmi múltat fatálisan heroikusan (tehát traumatikusan) értelmezzük. Álláspontunk romantikus, foggal’’körömmel ragaszkodunk az állam’’nemzeti genézistörténethez. Elkerülhetetlen, hogy a historiográfia, amelynek elsõdleges célja az államnemzet gondolatának a felépítése és konzerválása, bronzfigurákkal népesüljön be. Ez egy olyan olvasat eredménye, amely privilegizálja a diszkontinuitást, és erõteljesen támogatja a kimagasló teljesítményt. Ez nem a párbeszéd, nem a korlátok nélküli kommunikáció historiográfiája, hanem épp ellenkezõleg: végsõkig kihangsúlyozza a különbségeket, és úgy építi fel újra a történelmet, hogy kulturális szillogizmussal egészíti ki ‘’ennek a maga során a végkövetkeztetése épp az államnemzet léte. Ez a szomszédság kárára történik, lett légyen akármilyen a külügyi kontextus. Minimálisra csökken a többi politikai játékos szerepe (akár kisebbségi közösségekrõl, akár a többségi közösség gondolkodásmódját nem valló egységrõl volna szó). Ez a fajta történelemszemlélet egyesít, ugyanakkor pedig szintézist teremt a minõségek között, megpróbálván a múltra általánosító címkéket húzni, annak ellenére, hogy ez a múlt számtalan partikuláris elembõl áll össze. A múlt olvasata ‘’az egységes Európa számára kedvezõ változatban ‘’háttérbe szorítja a kivételt, és a folyamatok játékára összpontosít. Nem a felszínt, nem a szinkópát keresi, hanem a mélységet vizsgálja. Például a nemzeti állampolgárságnak polgári kifejezõdése, kicsengése van ‘’állampolgár vagyok, és fõleg személyi irataimmal igazolom magamat, ugyanakkor viszont (nyíltan vagy diszkréten) bizonyos nemzeti jelképekkel szemben kifejezem érzéseimet. A civil szellemiséget nem lehet kizárólag az államiság elve alapján fenntartani. Nem elegendõ kinyilatkoztatni állampolgárságunkat és ugyanakkor polgár mivoltunkat, hanem óvnunk is kell azt a környezetet, amely az állampolgárságot biztosítja, azt az ‘‘otthont’’, amelyben (állam)polgárként létezünk. A németek kerültek ebbe a helyzetbe: a hetvenes évek közepétõl kezdve Németországban a történelmet úgy tanítják, hogy elsõsorban figyelembe veszik a nemzethez való tartozás polgári vetületét, jellegét. A Freiburgban élõ gyermek nem a Németországnak nevezett elvont fogalom történelmét tanulja, hanem saját városának a történetével ismerkedik: 11–12 évesen rájön, hogy városában lakott egy zeneszerzõ, vagy hogy a parkban egy fa immár 120 éves, és hogy a járdaszegélyt 60 éve tették le a munkások, oly jó munkát végezve, hogy az utca képe azóta is változatlan. Ez a fajta pedagógia alkalmas a civil öntudat kialakítására, ugyanakkor áttételesen demonstrálja, hogy az ‘‘európai állampolgár’’ besorolása során bármilyen kontextusban ‘’legyen ez lokális, regionális, nemzeti vagy kontinentális ‘’át kell haladni ezeken a szakaszokon.

‘’El kell tehát felejtenünk a régi típusú történelmet?

‘’Nem elfelejtésrõl, hanem kiegészítésrõl van szó. Jelenlegi reális helyzetünkben számunkra rendkívül bonyolult volna megemészteni, hogy nem létezik románok történelme, ‘‘és punktum’’. Ellenkezõleg: igenis létezik románok történelme kontextusban, és mindig a kontextus számított. A romániai oktatási rendszer, fõleg az általános történelmi kultúra tekintetében, nem számol a szomszédság gondolatával; valahol a tudatalattiban azt a gondolatot próbálják elhinteni, hogy versengés van. Ehhez járul hozzá a legfontosabb történelmi reflexió: Románia, a román és a románok témája. A jövõ Európája ‘’az egységes ‘’fõleg a kapcsolatrendszerek történetére épül majd, a közösségek közötti viszonyokra, nem az állandó versengés történetére alapozódik. Tehát kénytelenek leszünk levenni a lakatot néhány taburól, számtalan témáról, amelyet a nemzetállam historiográfiája peremre szorít ‘’vagy éppenséggel tilt ‘’abból a megfontolásból, attól a félelemtõl vezérelve, hogy e témák mögött a nemzeti kultúra felszámoló, dizolváló erõi állhatnak. Ez a félelem teljes egészében fals, mivel egy olyan erõteljes nemzeti kultúra, amilyen az egységérõl híres román, nem kellene jelentõség nélküli, értelmetlen dolgokkal foglalkozzon. Arról nem beszélve, hogy a historiográfia általában véve nem egyéb, mint az explikativ rögeszmék tárháza. Ellenben ez egy olyan tárház, amit le kell választani a poszt’’faktum etikáról. Továbbra is azt hinni, a nép szintjén, hogy a rossz mindig délrõl vagy keletrõl érkezik, ugyanolyan mértékben megnehezíti Európa felsõbbrendû megértését, mint például az a rettegés, miszerint a magyarok el akarják ragadni Erdélyt. Ez a gondolkodásmód káros, toxikus.

Sz. G. fordítása

Gyurcsány Ferenc

Nem generációs váltást, hanem politikai megújulást, markáns szociáldemokrata program mentén való gondolkodást sürget a szocialista pártban a miniszterelnök tanácsadója és legfõbb bizalmasa. A 41 éves Gyurcsány Ferenc ugyanakkor az alábbi interjúban cáfolja, hogy az MSZP soron következõ kongresszusán elnökségi tagságra pályázik.

‘’Önmagát el tudja képzelni az MSZP vezetõjeként?

‘’Arra törekszem, hogy befolyásoljam az MSZP és a kormány politikáját. Ezért írok cikkeket, tartok elõadást, vállaltam tanácsadói szerepet. Medgyessy blairi, de attól balra álló szociáldemokrata politikája kihívás az MSZP számára is. Az MSZP változások elõtt áll, errõl fog szólni a következõ két év. Ebben a munkában szeretnék részt venni, de nem hiszem, hogy ehhez most formális vezetõvé, mondjuk az elnökség tagjává kellene válnom.

‘’Nem kellene a szocialistáknak személyi ügyekben is demonstrálniuk, hogy nincs közül az elõzõ rendszerhez?

‘’Az MSZP utódpárt. Szervezetjogi értelemben a volt állampárt, politikailag a 20. századi  demokratikus baloldal, benne a polgári és népi baloldal, a szociáldemokraták, a reformkommunisták egyik örököse. Nincs ok a múltból való menekülés lázában kényszeres személyi megújulást demonstrálni. Nem akkor történik megújulás, ha kivétel nélkül mindenkit lekaszabolunk.

‘’1999’’ben ön azt mondta, a párt adós egy baloldali álommal. Milyen ideológia mentén próbálja meghatározni magát a párt?

‘’Az MSZP a társadalmi szolidaritáson, a szabadság demokratikus korlátozásán keresztül megvalósuló egyenlõségeszményben hisz. Demokrácia és szociális igazságosság: e két elv együttes érvényesítése különbözteti meg a kommunistáktól és a konzervatívoktól. A liberálisokkal szemben pedig azt gondolja, hogy a több jog több lehetõség nélkül nem teremt több szabadságot.

‘’Mi kell ahhoz, hogy az MSZP valóban hiteles szociáldemokrata párttá váljon?

‘’A pártot a választói hitelesítik. A hitelességhez az kell, hogy a Magyar Szocialista Párt politikai ajánlatát a választók elfogadják. Szociáldemokrata értéknek tartom a jogállamiságot, a szabad köztársaságot, a magántulajdonon alapuló piaci versenyt éppúgy, mint az igazságos társadalmat, a nyitott európai nemzetet és közös szociális felelõsségvállalásunkat. Azt szeretném például, ha a társadalombiztosításban elválna egymástól az önfinanszírozás eleme a szolidaritás elemétõl. Az MSZP’’nek baloldali pártként tudnia kell, hogy él ebben az országban egy’’másfél millió ember, aki segítség nélkül nem képes boldogulni. Muszáj lehetõségeket teremtenünk számukra, de nem úgy, hogy az állam belenyúl valamennyiünk zsebébe, anélkül, hogy ellenõrizhetõ lenne, mire költi és kit finanszíroz.