A mai magyar kapitalizmus alapviszonyait és társadalomszerkezetét a gazdasági elit mozgásai alakították ki. Ezzel a tézissel szeretném bizonyítani, hogy mint baloldali, kritikai szociológus miért is foglalkozom elitkutatásokkal.

A rendszerváltás nem alulról, társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem az államszocializmus méhében megszületõ társadalmi ellenelitek megszervezõdésének eredménye. Ezért tizenkét évvel ezelõtt azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a kialakuló új rendszer alapvonásait igen nagy mértékben ezek a rendszerváltás során hatalomra került elitek fogják meghatározni. Mint marxista tradíciójú társadalomkutató, azt is feltételeztem, hogy ebben a folyamatban a gazdasági elit lesz a domináns, mely hosszabb távon meg fogja határozni a politikai és kulturális elit mozgásterét is. Ezért a gazdasági elit módszeres, empirikus kutatásához kezdtem hozzá. Cikkemben eme kutatás legfontosabb elméleti eredményeit és a magyar társadalom további átalakulásának az európai integráció tükrében felrajzolható alternatíváit vázolom fel.

Globalizáció és a tõkék konvertálása

Bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, mely Bourdieu (1983; é.n.) tõkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Bourdieu tõkeelméletének lényege: a gazdasági elitnek  a politikai és kulturális elit feletti dominanciája következtében a mai kapitalizmusban a szociális kapcsolatok és a kulturális tevékenység is tõkeként funkcionálnak, vagyis az ilyen tevékenységek is egyfelõl befektetésekbõl állnak, másfelõl ‘‘profitot’’ termelnek. A három tõkefajta, a gazdasági, a szociális és a kulturális tõkék átalakulhatnak egymásba, és ezt az átalakítást elsõsorban a gazdasági, politikai és kulturális elitek képesek elvégezni.

Bourdieu és a saját tõkeelméletem közötti különbség igen nagy részt az általunk vizsgált társadalmak különbözõségébõl adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, melynek fókuszában a társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdésének problematikája áll. A társadalmi tõkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntõen egyik nemzedékrõl a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, mely a vizsgált idõszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tõkék ‘’a gazdasági, a szociális és kulturális tõkék ‘’egymásra való konvertálásához sokszor egy’’két év is elegendõ. Nem véletlen tehát, hogy ‘’elsõsorban Szelényi Iván (1991) nyomán ‘’a legtöbb hazai elitkutató az elitek képzõdését ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban õk sem vizsgálják, hogy melyek azok a nemzetállami kereteken kívüli tényezõk, melyek keretül szolgálnak eme folyamatoknak. Márpedig ezek megértése nélkül alapvetõ kérdésekre nem kaphatunk választ.

A nemzetállami kereteken kívüli legfõbb tényezõ nem más, mint a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belsõ elitképzõdések, az elitek tõkekonvertáló képessége és tõkéik értéke közötti összefüggést is. (Ezen gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi gazdasági’’pénzügyi szuperstruktúra ‘’röviden szuperstruktúra ‘’fogalmát. Ezt a pénzintézetek nemzetközi összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági’’pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint a nagy multinacionális cégek vezetõ erõi alkotják, amelyek felügyeletet gyakorolnak a jegybankok és a kormányok felett is.)

Ezt az összefüggést az 1970’’es évek közepétõl értelmezhetjük. Magyarországnak az ekkortól erõsödõ nyugati eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának ígéretével fellépõ társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem a késõ kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvõ új, nyugatos csoport) monetarista krémje (és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség) megerõsödését katalizálja.

Az ekkortól felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erõsödõ elvárásai a folyamat kiteljesítésére a késõ kádári technokrácia mind kulturális, mind szociális, mind gazdasági tõkéinek értékét megnövelik, és megkönnyítik számára a három tõke egymással való konvertálását. A folyamat tetõpontja a késõ kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994–1998 közötti idõszakra tehetõ.

Mi történik valójában? Nem más, mint a következõ: a politikai rendszerváltást követõen a gazdasági eliten belül gyengülnek az addigi domináns fõszereplõk, a vezetõ állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetõk társadalmi tõkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez, melynek bázisán a késõ kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve és a szuperstruktúra elvárásainak megfelelõen a vezetõ állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetõk gazdasági tõkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntõen a külföldi befektetõk, kisebb részt a hazai nagyvállalkozók számára. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sõt a külföldi befektetõk dominánssá tételével ‘’legalábbis elsõ látásra ‘’a maga gazdasági tõkéit is veszélyezteti, hiszen korábbi vezetõ gazdasági pozícióját más szereplõknek adja át. Valójában a tõkeelemek cseréje történik. (Ez a fogalom feltétlenül új Bourdieu elméletéhez képest.) A késõ kádári technokrácia krémje lemond hazai gazdasági tõkéinek egy részérõl cserébe azért, hogy õ maga a nemzetközi gazdasági’’pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tõkéit nemzetközi gazdasági tõkévé konvertálhassa.

Ebben a folyamatban a késõ kádári technokrácia krémje leértékeli a munkaerõ hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástõkéjét ‘’ez nem más, mint a munkaerõ költségének leszorítása és a kis’’ és középvállalkozások diszpreferálása –, hogy így tegye vonzóvá eme munkaerõt a külföldi befektetõk számára.

Eredeti tõkeátcsoportosítás és kizsákmányolás

A tõkék és erõforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbemegy, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között az elõbbiek javára és az utóbbiak kárára. Miután a rendszerváltó Magyarország ‘’és szinte az egész kelet’’közép’’európai régió ‘’számára a globalizációból fakadó nemzetközi erõviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlõdés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külsõ erõforrások (ráadásul a nemzeti termék 1997’’ig gyakorlatilag zsugorodik), az elitek felhalmozását döntõen belsõ erõforrás’’ és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai. A mégiscsak megvalósuló (de a gazdaságpolitikai vezetés által nem diszponálható) külsõ tõkebevonás a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén valósul meg, mégpedig ezen szektor dominánssá válását eredményezõ mértékben.

Ez nem eredeti tõkefelhalmozás, hanem eredeti tõkeátcsoportosítás. Fõ jellemzõje, hogy eme folyamatban, Rapoport kifejezésével élve, zéró összegû társadalmi játszma folyik ‘’a társadalmi szereplõk egyik csoportja csak más csoportok rovására bõvítheti jövedelmeit, erõforrásait.

Vagyis ismét aktuálissá válik Marx kérdésfelvetése, miközben mint majd látni fogjuk, részben Max Weber megközelítését is megtarthatjuk.

A kizsákmányolás fogalmáról van szó. Eme fogalmat a mai nemzetközi irodalomban elsõsorban az analitikus marxisták használják, és igyekeznek empirikusan ‘’döntõen a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján ‘’verifikálni.

Wright szerint akkor beszélhetünk kizsákmányolásról, ha bizonyítható, hogy a gazdagok jóléte ok’’okozatilag a szegények deprivációjától függ ‘’a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá, a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétõl is függ ‘’a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének legalábbis egy részét. Márpedig ez a magyarországi eredeti tõkeátcsoportosítás folyamatában pontosan így történik.

A kizsákmányolás fogalmát ‘’hangsúlyozottan a disztributív egyenlõtlenségek elemzésére ‘’a baloldali liberális Kis János (1994) is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet’’elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután ‘’miközben ‘’meggyõzõen bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa. Kis megkülönbözteti a speciális és általános kizsákmányolás esetét. Akkor beszél speciális kizsákmányolásról, ha a tõkések és munkások alkuereje a tõke javára kiegyenlítetlen. Márpedig a magyarországi újkapitalizmusban ez a helyzet. Más a helyzet az általános kizsákmányolással. Kis értelmezésének megfelelõen (azt kissé átalakítva) akkor beszélhetünk általános kizsákmányolásról, ha felsejlenek a láthatáron olyan termékeny utópiák, melyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdõjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését), és amelyeknek van számottevõ társadalmi bázisuk.

Ilyen utópiák a nemzetközi civil társadalmi mozgalmak oldaláról mostanság kezdenek újból felsejleni ‘’de ezek taglalásába most nem tudok belemenni. Itt és most csak annyit, hogy válaszom összességében egyelõre bizonytalan.

A továbbiakban a saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon ‘’vagy inkább egy adott pillanatban ‘’relevánsnak tekintem a marxi munkaérték’’elméleten alapuló értéktöbblet’’elméletet, vagyis azt a tételt, hogy egyfelõl minden tõke felhalmozott munka, másfelõl a munkaerõ egy olyan speciális áru, mely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes elõállítani. Ez az értéktöbblet, melynek a tõkések részérõl történõ elsajátítását ‘’egy adott pillanatot tekintve ‘’magam is kizsákmányolásnak tekintek.

Ez azonban nem más, mint egy alapvetõen konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika. Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintõ, funkcionalista nézõpontot sem. Ezen elméleti attitûd alapján nézve egyrészt egy bõvülõ gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erõforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletbõl). Másrészt és fõként: az államszocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erõforrások újraelosztásának az a gyakorlata, mely ellentétes a történelmileg a tõke által reprezentált, a tõke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erõforrások, javak szûkített újratermeléséhez. A tõke értéktöbbletbõl való részesedéssel történõ ‘‘jutalmazása’’ a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos’’e vagy sem): a tõke ‘‘részesítése’’ az értéktöbbletbõl az erõforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélsõ esetben is így van ez, amikor a tõkés nem fejt ki effektív munkát, csak ‘‘szelvényvagdosó’’. És azt is figyelembe véve, hogy a globalizációval növekvõ tõkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák azt a lehetõséget, hogy a tõkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erõforrások hatékony elosztásának ‘‘feladatát’’.

De ha az értéktöbbletnek a tõkések által történõ elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló’’e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás? Ezt a kérdést gondolkodásom jelen szakaszában (mint arra már utaltam) nem tudom határozottan megválaszolni. Amit bizton állíthatunk: mind az analitikus marxisták definíciója, mind a speciális kizsákmányolás fogalmi keretébe helyezkedve a magyarországi újkapitalizmus kizsákmányoló társadalomnak tekinthetõ.

De vajon a kizsákmányolás alapja a tõke képviselõinek tisztán hatalmi helyzete vagy a tulajdonjogok koncentrálása? És visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: a tõke körül összpontosuló elitek osztályt alkotnak’’e?

Az osztályok képzése az osztályozás problémáját veti fel. Osztályozni a társadalomtudományban annyit tesz, mint egymáshoz hasonló és másoktól különbözõ társadalmi szereplõket különbözõ fogalmi kategóriák alá sorolni. Osztályból tehát nemcsak akkor van mindig legalábbis egynél több, ha ezek antagonisztikus viszonyban vannak egymással, hanem akkor is, ha a társadalmi szereplõk csoportjai adott szempontokból határozottan különböznek egymástól. Ugyanakkor, miközben az antagonizmus nem szükséges feltétel, az osztályok képzésének csak akkor van értelme, ha az ábrázolt különbségekhez határozott társadalmi funkció kapcsolható. A magyarországi újkapitalizmusban empirikus tapasztalataim szerint a hatalmon lévõk elkülönült fogalmi kezelése releváns, ugyanakkor a munkaerejüket áruba bocsátók közötti nagy differenciálódás, valamint az individualizálódás, az egyéni, atomizált érdekérvényesítés dominanciája következtében a társadalom többi szereplõjét nem tudjuk olyan kategóriába vagy kategóriákba sorolni, melyekhez határozott funkció kapcsolható.

A magyarországi újkapitalizmushoz vezetõ konkrét elitcserét az államszocializmus belsõ ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytõkének a munkával szembeni korlátlan elõrenyomulása ‘‘idézi elõ’’. Vagyis alapvetõen tõke–munka viszony áll mögötte ‘’de nem osztályharc. Sõt éppen hogy az osztályharc hiánya ‘’a ‘‘munka’’ oldal szervezetlensége vagy gyenge szervezettsége okán nem képes effektív ellenállást kifejteni.

E gondolatmenet alapján oda jutottam tehát, hogy a magyarországi újkapitalizmus viszonyainak elemzésénél el kell vetnünk az osztályelemzést, ami együtt jár azzal, hogy a hatalmon lévõket nem osztályként fogom definiálni ‘’miközben nem mondok le arról, hogy azokat kizsákmányolóként tételezzem. Sõt a kizsákmányolás egyik döntõ alapja éppen a hatalmon lévõkkel szembeni társadalom atomizáltsága, pontosabban gyenge strukturáltsága, szervezetlensége.

A hatalom tehát elitképzõdmény. Empirikus elemzésem és korábbi fejtegetéseim alapján középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitõl eltérõ alternatívákat alapvetõen nem felmutató parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják.

A hatalmon lévõ gazdasági elit alapvetõen a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól. A hazai nagyvállalkozók szempontjából ez egyértelmû, a többi gazdasági elitcsoport esetében elsõsorban a tulajdonjogok egyik döntõ elemének, a rendelkezési jognak a koncentrálása alapján. A rendelkezési jog kategóriája pedig egyszerre tartalmazza a hatalom és tulajdon mozzanatát.

Az a tétel, mely szerint a rendelkezési jog mint tulajdonjog kitüntetett szerepet játszik a gazdasági elit hatalmi pozíciója megalapozásában, annak a további tételnek a megfogalmazásával jár, hogy bár a gazdasági elit és alfrakciói nem alkotnak osztályt, marxi értelemben a képzõdménynek vannak osztályvonásai. (Marx [1949], mint tudjuk, a tulajdonviszonyoknak tulajdonított döntõ jelentõséget az osztályok elkülönülésében.) De vannak osztályvonásai weberi értelemben is. Weber (1967) szerint, mint tudvalevõ, az osztályok alapvetõen a piaci mechanizmus mûködése révén formálódnak meg ‘’az 1990’’es évek utolsó harmadától meginduló gazdasági növekedés azt bizonyítja, hogy a kialakult gazdasági elit teljesítményét ‘‘a piac’’ is visszaigazolja és tovább erõsíti.

Ugyanakkor ez a hatalmi képzõdmény rendkívül megosztott, egy, a külföldi és hazai tulajdonú szektorok között húzódó választóvonal mentén elkülönülõ kettõs gazdaság és kettõs társadalom csúcsát alkotja. Ebbõl következõen érdekellentétek tagolják, és egymástól elkülönült részei többé’’kevésbé rendiesen is megszervezõdnek.

Mindazonáltal a hatalmi képzõdmény különbözõ csoportjainak vannak közös érdekei. Ezek közül a legfontosabb a munkaerõ árának leszorítása, a munkavállalók jogainak korlátozása és szervezkedéseik visszaszorítása.

Korábbi munkámban az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezetét elsõsorban Max Weber fogalomalkotása alapján osztályvonásokkal rendelkezõ rendként tételeztem. Az államszocializmus hatalmi szerkezetérõl (melynek fõszereplõi a felsõ pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetõk) kimutattam azt, hogy tagjait egyfelõl közös ethosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, melyet a párt ethosza és bürokráciája teremt meg és termel újra (rendiség), másfelõl azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági, hatalmi centrumoknak ‘’a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetõinek ‘’pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezõkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén mûködõ piaci mechanizmus is visszajelzi és megerõsíti (osztályvonás).

Eme hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévõ rend ‘’ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem ‘’kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. (Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, melynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelõsség elhárítása.)

A hatalmon lévõ renddel szemben döntõen az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következõen a társadalom méhében nem szervezõdik meg más osztály vagy rend. (Ezért van az, hogy a ‘‘tõke’’ és a ‘‘munka’’ viszonyát a tõke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség’’, egyensúlyhiány jellemzi.)

Eme hatalmi szerkezet a rendszerváltás folyamatában felbomlik, és egy belsõleg tagoltabb és a piaci mechanizmus nyíltabb mûködése következtében erõsebb osztályvonásokkal rendelkezõ hatalmi konglomerátumnak adja át a helyét. Lényegi vonásaiban mindazonáltal mutat folytonosságot, mely folytonosság egyik döntõ tényezõje ‘’mint azt láttuk ‘’a késõ kádári technokrácia folyamatos és sajátos társadalmi szerepvállalása. A hatalmi szerkezet neve kissé bonyolult lesz: belsõleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkezõ hatalmi elit. A továbbiakban röviden: hatalmi elit.

A társadalom méhében az újkapitalizmusban sem alakulnak ki osztályok vagy rendek ‘’mindazonáltal a hatalmi elit egy gyenge módon strukturálja a társadalmat. Sõt az osztályok vagy rendek kialakulását éppen ez a gyenge strukturáló hatás korlátozza.

A mai magyar társadalomszerkezet

Elõrebocsátom, hogy a társadalmi struktúrára vonatkozó, most következõ fejtegetéseim az adott irányú empirikus kutatások hiányában jórészt hipotézisek.

A hatalmi elit alatt a társadalomban egyrészt laza halmazt képezõ középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínû és eltérõ érdekeltségû rétegekbõl áll. Másrészt jelen vannak azok is, akik ebbõl a körbõl is kirekesztõdnek. Õk a társadalom alsó részét képezik.

Megkülönböztethetõek egymástól azok a középrétegek, amelyek a hatalmi elithez kapcsolódnak, és azok, amelyek nem.

Azok, akik a hatalmi elithez kapcsolódnak ‘’munkavállalóként az õ érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak –, alkotják a középrétegek egy részét. Õk két alrétegre oszlanak. Azokra, akik külföldi tulajdonú szektorokban, és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege ‘’akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez ‘’belülrõl szintén továbbstrukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkezõ társadalmi szereplõk ‘’például közép’’ és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az elsõ réteghez.

Nem tartoznak a középrétegekhez ‘’a társadalom alsó részét képezik ‘’a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kisvállalkozók szak’’ vagy segédmunkás alkalmazottai) és az önálló egzisztenciával nem rendelkezõ inaktívak.

Eme modellben sajátos az értelmiségi foglalkozásúak helyzete. Az értelmiség egyik rétege ‘’mint kulturális elit ‘’közvetlenül a hatalmi elit része, további rétege ‘‘megoszlik’’ a középrétegek különbözõ rétegei között. De más hagyományos társadalmi csoportokat is keresztbe metsz a vázolt struktúra, ám ennek taglalásába most nem tudok belemenni.

A középrétegek általában kettõs helyzetûek. Például a munkavállalókat alkalmazó kis’’ és középvállalkozók elõbbiek kiszolgáltatott helyzetébõl következõen egyfelõl speciális kizsákmányolók, másfelõl azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplõkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak ‘’a gazdasági elit domináns csoportjai az állami redisztribúcióban elõnyt élveznek velük szemben, mely részben nem más, mint az általuk megtermelt értéktöbblet egy részének elszivattyúzása.

Ami viszont egyértelmû, az az alsó társadalmi rétegek alávetett helyzete, nagyobbik részének erõs speciális kizsákmányolása.

Kettõs gazdaság ‘’kettõs társadalom

Befejezésképpen a gazdaság és társadalom kettõs szerkezetérõl fejtek ki néhány rövid gondolatot. A kettõs szerkezet lényege: szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötõdõ, külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosi és szervezeti struktúra, nyugati termelésszervezési modell és életstílus ‘’és egy döntõen a belsõ piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, dekoncentráltabb tulajdonosi és szervezeti struktúrájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató termelésszervezési modell, illetve egy erre ráépülõ életstílus. A két szféra között a meglévõ jövedelemegyenlõtlenségek által jelzettnél mélyebb különbségekrõl van szó. Mélyebb kettészakadást jelent az eltérõ termelésszervezési modell és még inkább a két szférán belüli érdekérvényesítési metódusok különbsége, elsõsorban a részérdekek artikuláltsága és az alkuk szabályozottsága szempontjából ‘’vagyis kulturális szempontból. A két szféra közül egyértelmûen a külföldi tulajdonú szektor a domináns, melyet az is jelez, hogy a külföldi szektor az állami redisztribúción keresztül folyamatosan jövedelmeket szivattyúz át önmaga számára a hazai tulajdonú szektorból.

A kettõs szerkezet a magyar kapitalizmus kibontakozásától, a19. század második felétõl kezdve (az államszocializmus egy rövid idõszakát kivéve, amikor is átmenetileg egy felemás, de masszív középosztály jött létre) történelmi kontinuitást mutat. A kontinuitás alapvetõ oka ‘’Erdei Ferenc (1976) és Szûcs Jenõ (1983) gondolatmenetét továbbfolytatva –, hogy Magyarországon, sajátos helyzetébõl adódóan ‘’pontosan Kelet és Nyugat földrajzi és szocializációs metszéspontján helyezkedik el ‘’soha nem volt lehetõség és idõ arra, hogy a domináns gazdasági és társadalomszervezési formákat egy szerves fejlõdés nyomán a társadalom méhébõl elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat döntõen mindig felülrõl és kívülrõl ható hatalmi hatások hozták létre. Paradox módon azonban ez is egy sajátos szervesség: a kettõs szerkezet átöröklõdésének, átörökítésének szervessége.

Ugyanakkor a mai kettõs szerkezet jellemzõi számos ponton különböznek a korábbiaktól. Összességében: míg a gazdasági szerkezet szegregáltabb, a társadalomszerkezet valószínûleg kevésbé az, mint a korábbi kettõs szerkezetekben, ugyanakkor a társadalom összességében individualizáltabb. Másként megközelítve: a társadalmi csoportok kisebb távolságban vannak egymástól, mint a korábbi kapitalizmusokban, de a csoportok a belsõ kohéziót tekintve egyre kevésbé tekinthetõk valóban csoportoknak.

Alternatívák

Lehetséges, hogy a magyarországi újkapitalizmus eddig vázolt modellje bebetonozódik, és tartósan jellemezni fogja az elkövetkezõ tizenöt’’húsz év viszonyait. Nem kizárt azonban az sem, hogy a megjelölt idõszak alatt fontos elmozdulások történnek ‘’legalábbis a modell egyes jellemzõiben. Az alábbiakban egy optimista és egy pesszimista elõrejelzés megfogalmazására teszek kísérletet.

Ezt megelõzõen azonban röviden vázolom azokat a körülményeket, feltételeket, melyek nagymértékben meghatározzák az elõrejelzések lehetséges irányait.

Az elsõ ilyen körülmény várható európai uniós tagságunkkal kapcsolatos. Az Európai Unió belsõ viszonyainak lehetséges változási irányai döntõ befolyást fognak gyakorolni saját belsõ viszonyaink alakulására.

E viszonyok közül Lányi Kamilla (2001) megfogalmazásában a legdöntõbb a következõ: ‘‘Nagyjából általános egyetértés uralkodik a tekintetben, hogy Európában ellentétek feszülnek a gazdagság megteremtése és a szabad társadalom kohéziójának fenntartása között és a gazdasági versenyképesség és méltányosság, esélyegyenlõség, társadalmi szolidaritás között.’’ (Lányi elsõsorban Dahrendorfra [1999] és Judtra [1997] hivatkozik.)

Nyugat’’Európa elmúlt évtizedeire két ellentétes tendencia jellemzõ: egyrészt a jövedelmi egyenlõtlenségek növekedése (Ferge, 2000), másrészt viszont a jóléti államok minden ellenkezõ híreszteléssel szembeni viszonylagos stabilitása (Ferge, 1999; Szamuely, 1998). Ferge Zsuzsa (1999, 2001) még azt is kimutatja, hogy a gyengébben fejlett, az Európai Unióhoz késõbb csatlakozott országok közül Portugáliában, Görögországban és Spanyolországban a csatlakozást követõen egy sajátos mintakövetés eredményeként a nemzeti államok a jóléti állam modelljének irányába mozdultak el.

Nagy kérdés, hogy az elkövetkezõ idõszakban Nyugat’’Európában a szolidaritási hálók fenntartását vagy a versenyképesség erõsítését szorgalmazó erõcsoportok válnak’’e dominánssá. Utóbbi esetben Nyugat’’Európa megtörik az amerikanizálás irányába ható erõk súlya alatt.

A másik, de az elõzõvel szorosan összefüggõ körülmény a nemzetállamok és a nemzetközi nagytõke általános viszonyának várható alakulása. A problematikának hatalmas szakirodalma van (lásd többek között Biersteker, 1987; Gereffi, 1995; Sklar, 1997; Moran, 1998; Bartlett’’Seleny, 1998; Resmini, 2000; O’’Hearn, 2000; Steissler, 2001), és különbözõ közgazdasági’’szociológiai iskolák alakultak ki a kérdés eltérõ megválaszolása alapján.

E viták legjobb, legtömörebb összefoglalóját ‘’mely saját álláspontomat is tükrözi ‘’Lányi Kamilla (2001b) adja: ‘‘A legtöbb vita azon van, hogy a globális cégek miféle feltételek között, mennyire képesek átalakítani a nemzeti piacokat. Biztosan sok igazság van abban a vélekedésben, amely szerint minél nagyobb a befogadó ország üzleti rendszerének és a hozzá tartozó intézményeknek a kohéziója, annál kevésbé valószínû, hogy ez a rendszer megváltozzék külföldi cégek erõteljes jelenlétének hatására. Talán még az is igaz, hogy egy kevéssé fejlett (újonnan iparosodó) ország is meg tudja védeni intézményeit, ha az állam eléggé határozott a fejlesztések megszervezésében, s fõszereplõje a fejlesztéspolitikának. Csupáncsak egyvalamirõl nem szabad megfeledkezni: éppen az elõbb említett nemzetközi szervezetek [a ‘‘szuperstruktúra’’ és a multinacionális tõke világa ‘’Sz. E.] azt tartják fõ feladatuknak, hogy kiiktassanak bármiféle védekezést vagy autonóm fejlesztési cél kijelölését az iparosodó országok politikájából. Arról is szólnak kutatási eredmények, hogy ‘’a transznacionális cégek mûködésével közvetlen kapcsolatba hozhatóan ‘’az anyaországban is, Nyugat’’Európában is nagyszámú kis’’ és közepes méretû vállalkozás kerül veszélybe vagy tûnik el végképp.’’

A harmadik körülmény abban áll, hogy a kelet’’közép’’európai régióhoz való viszonyában Nyugat’’Európa nem egységes, és gyakran önmagának ellentmondó üzeneteket közvetít Magyarország felé is. Az Európai Unió központi irányító szervezetei ‘’az erre vonatkozó deklarációkkal szöges ellentétben ‘’erõteljesen lobbiznak nyugat’’európai befektetõk kedvezményes magyarországi elbírálásáért. Másrészt ugyanezen szervezetek azt is kifogásolják, hogy a magyarországi közép’’ és kisvállalatok a nagy külföldi befektetõkhöz képest hátrányos állami elbírálásban részesülnek. Kérdés, hogy a jövõben melyik tendencia válik erõsebbé.

A negyedik körülmény a nemzetközi és hazai szakszervezeti mozgalom várható perspektíváihoz kapcsolódik.

Ami a nyugati szakszervezeteket illeti: míg a multinacionális tõke a kelet’’közép’’európai bérszínvonal leszorításában érdekelt, addig elsõsorban a nyugat’’európai szakszervezetek (az általuk képviselt munkavállalók érdekei szempontjából is) a közép’’kelet’’európai, ezen belül magyar bérszínvonal és munkakörülmények nyugat’’európai szintre történõ emelését szorgalmazzák. Kérdés, hogy eme törekvésüket a multinacionális tõkével szemben érvényesíteni tudják’’e a jövõben.

De bizonytalan a magyar szakszervezeti mozgalom jövõje is. Mint arról már szó volt, a magyar szakszervezeti mozgalom rendkívül gyenge, és jelentõs érdekellentétek tagolják. Tóth András (2000) még markánsabban jellemzi a helyzetet: ‘‘Az elmúlt évtizedben a magyar szakszervezetek elvesztettek két és fél millió tagot, felélték a vagyonuk jelentõs részét, meggyengültek az intézményrendszer formálódására döntõ hatással bíró politikai pártokhoz fûzõdõ kapcsolataik. Ugyanakkor a jogi szabályozás megnehezítette azt, hogy közvetítõi szerepet foglaljanak el a munkavállalók és munkaadók között, és tagjaik érdekvédelmére alapozzák legitimitásukat.’’

A széttöredezett szakszervezeti mozgalomban az utóbbi idõben integrálódási folyamat kezdõdött. Mélyinterjús tapasztalataim szerint azonban ezen integrációs folyamat egyelõre nem szerves: az érdekellentétek (ezek részben a munkavállalók különbözõ csoportjainak korábban vázolt ‘‘objektív’’ érdekellentétein alapulnak) elmosásán és nem felszínre hozataluk utáni egyeztetésen, a reális kompromisszumok keresésén alapul. Kérdés, a jövõben történik’’e fordulat eme szempontból.

Az elmondottakkal kapcsolatban utalnunk kell arra a közkeletû tételre, mely szerint azokban a rendszerváltó országokban következett be ‘’mély recesszió után ‘’gyors fellendülés, melyekben sikeresen hajtották végre a radikális gazdaságpolitikai mûtéteket. Csaba László (2000) szerint ennek feltétele volt az érdekképviselet kiforratlansága, a kialakult hatalmi és intézményi vákuum, mert ez tette lehetõvé az olyan jellegû reformokat, amelyek a nagy elosztórendszerek megváltoztatásával masszív társadalmi csoportérdekeket sértettek.

Csaba három országcsoportot sorol fel. A sikercsapat ‘’Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Észtország és Csehország –, ahol ‘‘az arany kényszerzubbony’’ érvényesítése a participatív tömegdemokrácia rovására ment végbe. A második csoportba tartozó országokban ‘’Romániában, Lettországban, Litvániában, a legutóbbi idõkig Bulgáriában, Horvátországban, Macedóniában, Albániában és Ukrajnában ‘’azért nem következett be gazdasági fellendülés, mert az országos politika jól körülhatárolt társadalmi csoportok foglyává vált, és a szükséges ‘‘mûtéteket’’ nem lehetett végrehajtani. A harmadik csoportba egyedül Oroszország tartozik, amely ‘’méretébõl adódóan ‘’viszonylag hosszabb ideig elzárkózhat a nemzetközi integrációtól, ahol tehát a növekedés és a ‘‘tömegdemokrácia’’ nem kerül egymással éles ellentétbe.

Számos elemzõ megállapítása szerint a Magyarországon megindult növekedés ‘‘szigetszerû’’, nem hatja még át a társadalmat ‘’sikerpéldaként feltüntetni tehát csak nagy túlzásokkal lehet. Másrészt ehhez kapcsolódóan mélyen nem értek egyet azzal a tétellel, mely szerint a sikeresnek tekintett országokban ‘‘a demokratikus viszonyok kiforratlansága’’ lett volna a kilábalás záloga. Szûcs Jenõ (1983) nyomán ‘’aki határozottan megkülönböztette egymástól Európa nyugati, középsõ és keleti régióját, mely megosztottságban a közép’’európai régió (igaz szervetlenül, de) integrálja a nyugati és keleti modell vonásait ‘’elmondhatjuk, hogy sokkal inkább történelmileg felhalmozott kulturális tradíciók továbbélõ hatásairól van itt elsõsorban szó. Arról, hogy ezen tradíciók folytán a közép’’európai régió társadalmai a politikai rendszerváltásokat követõen ‘‘befogadóbbnak’’ és alkalmazkodóbbnak bizonyultak a nyugatias hatások irányába, mint keleti szomszédaik. (Sõt Magyarország esetében a nyugati nyitás és alkalmazkodás tágabb értelemben már az 1968’’as gazdasági reformmal, tehát már az államszocializmus idõszaka alatt megkezdõdött.) (A kulturális tradícióknak a rendszerváltó országok átalakulásában játszott perdöntõ szerepét támasztják alá emellett Katharina Pistor [2000] rendkívül érdekes kutatásai is.)

Eme kitérõ után most már rátérhetünk az alternatívák felvázolására.

Mint arra Lányi Kamilla rámutat, az európai uniós tagság már rövid távon jelentkezõ hatása a nagy, vámmentes piacok megnyílása, valamint az, hogy az Európai Unió Magyarországon még nem jelen lévõ nagy gazdasági erõcsoportjai várhatóan hamar versenyt fognak támasztani a hazai nemzetközi oligopoliumokkal szemben. Ugyanakkor az egyenlõtlenségek növekedése várható ‘’lesznek rétegek, amelyek már szinte rögtön mobilakká válnak a kitáguló piacon, és lesznek, amelyek nem.

Az elkövetkezõ tíz’’tizenöt évre vonatkozó optimista elõrejelzés lényegi elemei a következõk: az Európai Unió megõrzi szociális vívmányait. Részben ezzel összefüggésben Magyarországon is megteremtõdnek a jóléti állam alapjai. Nem függetlenül ettõl és részben a folyamatos növekedés bázisán megerõsödnek az állam gazdaságszervezõ funkciói is, melyek révén eme állam valódi alkupozícióba kerül a már jelen lévõ multinacionális erõcsoportokkal és új külföldi befektetõkkel szemben; ennek egyik megnyilvánulásaként valóban megkezdheti a hazai kis’’ és középvállalkozói szféra felfejlesztését. Ezen tényezõk hatására gyengül a magyar gazdaság és társadalom szerkezetének kettõs jellege, és a belsõ fogyasztás bõvülésének bázisán szerves integrációs folyamatok indulnak el. Az egyenlõtlenségek a felfutó szakszervezeti mozgalom hatására mérséklõdnek, a növekedés pozitív hatásai az ‘‘új középosztály’’ mellett átterjednek más társadalmi rétegekre is, azért, mert eme ‘‘középosztály’’ bõvülõ keresletet támaszt az alatta elhelyezkedõ társadalmi rétegek teljesítménye iránt is.

A pesszimista forgatókönyv szerint a számunkra fontos folyamatok éppen ellentétes irányt vesznek: az Egyesült Államokkal való gazdasági verseny élezõdése következtében sor kerül az európai szociális vívmányok megcsonkítására, a jóléti államok meggyengítésére. Részben ezzel összefüggésben az állam jóléti funkciói Magyarországon is tovább gyengülnek. Ha folytatódik is a gazdasági növekedés, a növekmény jórészt felszívódik a már kialakult vagy újonnan betelepülõ nagy gazdasági erõcsoportok emésztõcsatornáin. A hazai kis’’ és középvállalkozói szféra források híján nem tud fejlõdni, sõt tovább zsugorodik. A belsõ fogyasztás nem növekszik jelentõsen. Erõsödik a gazdaság és társadalom kettõs jellege, élesebbé válik az egyes részei közötti elszigeteltség, szegregáció. A szakszervezeti mozgalom tovább gyengül, részben ennek következtében a különbözõ típusú egyenlõtlenségek még inkább elszabadulnak. A gazdasági növekedés pozitív hatásai megrekednek az ‘‘új középosztály’’ szintjén, mely keresletével hiába is fordulna a belsõ piac, az alatta elhelyezkedõ, egyre gyengülõ gazdasági potenciállal rendelkezõ társadalmi rétegek felé.

A dolgok jelenlegi állása szerint mindkét vázolt szcenárió realitássá válhat. Nagyon elképzelhetõ azonban az is, hogy a valóságban a kettõ elemeinek valamiféle harmadik kombinációja fog megvalósulni. Ilyen kombinációból azonban a realitások talaján maradva is olyan sok fajta képezhetõ, hogy felsorolásuk itt és most megvalósíthatatlan vállalkozás lenne.

Irodalomjegyzék

Bartlett, David–Seleny, Anna (1998): The Political Enforcement of Liberalism. Bargaining, Institutions and Auto Multinationals in Hungary. International Studies Quarterly, vol. 42. 319–338. ‘’Biersteker, Thomas J. (1987): Multinationals, the State, and Control of the Nigerian Economy. Princeton, NS: Princeton University Press. 3–51. (Introduction and Chapter One: Assesments of Indigenization: A Critical Review of Six Theoretical Approaches.) ‘’Bourdieu, Pierre (1983): The Forms of Capital. In: John G. Richardson: Handbook of Theory and Research for Sociology of Education. (Kiadó nélk.) New York. ‘’Bourdieu, Pierre (é. n.): Gazdasági tõke, kulturális tõke, társadalmi tõke. In: A társadalmi rétegzõdés komponensei. Válogatott tanulmányok. (Szerk. Angelusz Róbert) Új Mandátum Kiadó. Bp., 156’’177. ‘’Csaba László (2000): A rendszerváltozás gazdaságtana ‘’új lehetetlenségi tétel felé? Külgazdaság, június 4–19. ‘’Dahrendorf, Ralf (1999): Ezer és egy út. 2000, 9. 7–9.;. ‘’Erdei Ferenc (1976): A magyar társadalom a két világháború között. I–II. Valóság, 1976. 4–5. sz. 23–53. 36–58. ‘’Ferge Zsuzsa (1999): A civilizációs folyamat fenyegetettsége. In: Elszabaduló egyenlõtlenségek. A szociális szakképzés könyvtára. Társadalompolitikai Olvasókönyvek. Hirscher Rezsõ Szociálpolitikai Egyesület. Bp., 2000. 50–70. ‘’Ferge Zsuzsa (2001): Welfare and ‘‘ill’’fare’’ systems in Central’’Eastern Europe. In: Globalization and European welfare states: challenges and change. R. Sykes, B. Palier and P. Prior (eds.) Macmillan. ‘’Gereffy, Gary (1995): Global production systems and third world development. In. Barbara Stallings (ed.): Global Change, Regional Response. Cambridge University Press. ‘’Judt, T. (1997): The social question redivivus. Foreign Affairs, September’’Oktober, 95–117. ‘’Kis János (1994): Egyenlõtlenség és kizsákmányolás. In: Lehetséges’’e egyáltalán? Márkus Györgynek ‘’tanítványai. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 261–342. ‘’Lányi Kamilla (2001): Európa választásai. Valóság, június, 11–34. ‘’Marx, Karl (1949): A tõke. I. kötet. Szikra, Budapest. ‘’Moran, Theodore H. (1998): Foreign Direct Investment and Development: The New Policy Agenda for Developing Countries and Economics in Transition. Washington DC Institute for International Economics. ‘’O’’Hearn, Denis (2000): Globalization, ‘‘New Tigers’’, and the End of the Developmental State? The Case of the Celtic Tiger. In: Politics and Society. Vol. 28. No. 1. March,.67–92. ‘’Pistor, Katharina–Raiser, Martin–Gelfer, Stanislaw (2000): Law and finance in transition economies. Kennedy School of Government. Harvard University. ‘’Resmini, Laura (2000): The determinants of Foreign Investment in the CEEC’’S. In: Economics of Transition. Vol. 8. (3). 665–689. ‘’Sklar, Leslie (1997): Social movements for global capitalism: the transnational capitalist class in action. Review of International Political Economy, 4:3. 514–538. ‘’Steissler, Erich W. (2001): Globalizáció, tõkepiacok és az állam szerepe. Közgazdasági Szemle, január, 1–17. ‘’Szamuely László (1998): A szerves modernizáció esélyei. Társadalmi Szemle, április, 3–15. ‘’Szelényi Iván–Szelényi Szonja (1991): Az elit cirkulációja. Kritika, október, 8–10. ‘’Szûcs Jenõ (1983): Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvetõ Kiadó, Bp. ‘’Tóth András (2000): A magyar szakszervezetek a politika és a gazdaság viharában. Politikatudományi Szemle, 1–2. sz. 151–184. ‘’Weber, Max (1967): Gazdaság és hatalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp.