Ginsberg’’apokrif

Velencében láttam viszont1, Cohn Bendit2 tigrisugrása

a rendõrkordonon mégsem fixálta a kamaszlábakat.

Lázas év volt, rettenetes, fennhéjazó és kegyetlen.

Prágában kétezer szó sem volt elég az igazság kimondásához,

jöttek a szovjet tankok. Mindig ez történik. Õ írta?!

Írhatta volna õ is! És melyik táborban volt több a férfi?3

Egy padon ült, rozzant öreg bohóc. Lobogtatta

kínai írásjelekkel díszített sárga sálját a szél,

ez az arcátlan kerítõnõ. Ezt a sálját már ismertem,

a St. Elisabethbõl való szabadulása után is

elõszeretettel ebben fényképeztette magát.

Talán Kung tanításait rejtették ezek a titokzatos írásjelek?

Talán pagodákat ábrázoltak? Sudár táncosnõket?

Gazdátlan legyezõket? Bambuszfákat, amint

a hajnali nap érintésére megelevenednek? Jázminokat,

amint lélegeznek a napsütésben? Talán, ha közelebb hajolok,

hallhattam volna a rizsföldeken robotolók énekét,

a fejüket emelõ kígyók sziszegését,

sasok szárnycsattogását és a Mennyei Béke téren

biciklizõ alattvalók kiáltozásait.

(Úgy tûnik, a Kulturális Forradalom sem teremtette meg

az öntudatos polgárt. Az ember változik. A forma nem.)

Tétován egy öleléssel próbálkoztam. Hódolatteljes

csókot lehelve pergamen színû homlokára, melynek ráncai

határozottan törtek valami felé, amit nehezen

lehetett volna megnevezni. Zordan hallgatott.

Kezének szakadatlan imamalma nyûgözött le,

és fáradt, de még mindég eleven, kíváncsi szeme,

mélyén nyugtalanságról árulkodva hangyabolyok kerengõztek,

rímelve a lagúnák városában uralgó halálvágyra,

amely áthatja a gondolkodást, az élet minden területét,

úgyszólván mindent, a nõk ölének mélyén is ott rejtõzik,

kamaszok vigyorában, a szülõ nõk jajkiáltásaiban.

A szeretkezés extraszisztolés mozgásaiban is ott bujkál.

A paloták önfeledt állatokként nyújtóztak el a fényben,

és az oroszlánok, ahogy évszázadok óta mindig,

ugrásra készen hirdették a Város dicsõségét.

‘‘Hálás vagyok Önnek ‘’habogtam –, felismerése,

hogy dolgok nélkül nem léteznek az eszmék, felbecsülhetetlen...’’

Kedvetlenül intett le: ‘‘Verseimnek, higgye el, semmi

értelme nincs. Életem is hülye volt. És zagyva!

Elejétõl végig buta és mûveletlen, de legsúlyosabb vétkem

mégiscsak az antiszemitizmus volt, kretén nyárspolgári elõítélet.

Nemzedékek legjobb elméit láthattam én is

az õrület, az alkohol, a kábítószerek romjaiban.4

Ó, minden zagyvaság, amit írtam ‘’állott fel hirtelen

és széttárta karjait, mintha el akart volna repülni –,

összefüggéstelenség, marhaság, de megvetlek, tékozló Amerika...’’

‘‘Nem ‘’érveltem lázasan –, ön utat mutatott nekünk,

ön a mi nemzedékünk szentje, Amerika prófétája, a Költõ.

Amit az uzsorától és a háborúról mondott, beigazolódott.

Önnek mindenben igaza volt, ezt világosan láthattuk már

Vietnamban is...’’ ‘‘Mit?’’ ‘’bámult rám és visszazökkent

a padra, mint aki már soha többé nem akar felkelni,

mint aki végleg feladta. ‘‘Hogy kik is azok, akik a

háborúkon nyerészkednek...’’ ‘‘Olyan szerettem volna lenni,

mint a rózsa ‘’nyögött fel. ‘’Önfeledten szerettem volna

gyönyörködtetni. Nem függni senkitõl és semmitõl –

csak a fénytõl! De nem sikerült. Szörnyû tehetetlenségem

gátolt meg. Kicsinyességem. Irigységem. Sznobizmusom.

Hiszen ki is voltam én? Egy sarlatán! Egy pojáca!

Egy hordószónok...’’ Elhallgatott, és az erõsödõ szél

megmozgatta kanárisárga sálján a mégiscsak

sárkányokra emlékeztetõ írásjeleket. Felrebbentek

Velence örökké kéregetõ galambjai is, ezek az élõ rongyok.

Lehunyta szemét. ‘‘Finita la commedia’’ ‘’suttogta,

és fénybe tûnt át az arca.

2002. január 13.

1. Néhány évvel P. halála elõtt Velencében találkozott Ginsberggel, az új nemzedék legjelentõsebb alakjával, akinek hódolatteljes szavai igazolhatták volna õt, ha akkor mindez még izgatta volna. Akkoriban a jeruzsálemi szent sírt akarván védelmezni, újra szerette volna építtetni a Templomot, ahogy errõl Robert Lowell is beszábol a Történelem címû verseskönyve T. S. Eliot címû versében.

2. Párizsi diákvezér. Anarchista.

3. Malatesta katonáit buzdító szózatának elferdített változata. A X. cantóban P. imígyen idézi fel, Kemenes Géfin László fordításában: ‘‘Az õ seregük nagyobb, / de ebben a táborban több a férfi.’’

4. Beszélgetésüket Ginsberg örökítette meg. P. itt arra céloz, hogy egyfelõl jól ismeri az Üvöltést, Ginsberg hírhedett versét, másrészt elfogadja és kitágítja a vers lidércnyomásos elsõ sorát: ‘‘Láttam nemzedékem legjobb elméit az õrület romjaiban.’’ (Orbán Ottó fordítása.)