Idõben indultunk. Hajnali fél négykor, ahogy elõzõ nap megegyeztünk. Este felpakoltuk a kocsit rántott csirkével, egy rekesz szentkirályi borvízzel, aztán két liter szilvapálinkával, nejlonszatyrokban gondosan elrendezett félkilós kávéscsomagokkal és Kenttel, úgy, ahogy ezt (évszázadok óta?) minden csíki ember megteszi indulás elõtt, ha ügyes’’bajos dolgai akadnak a Regátban. Zöldséget, gyümölcsöt nem vittünk magunkkal, mert a szeredai piacot is az ókirályságbeli emberek látták el; ‘‘tiszta forrásból’’, valahol a Kárpátok déli lejtõjén szándékoztunk elemózsiánkat vitaminokkal kiegészíteni.

A hûvös hargitai szellõ egykettõre kifújta szemünkbõl a nyári álmosságot. Bizakodva ültünk be öcsém Daciájába: mióta ‘‘kitört a szabad világ’’, már a benzinnel sem voltak gondok. A nap beragyogta az egész Alcsíki’’medencét. Kellemesen nyújtózkodtam az ülésen, biztonságérzés töltött el, mint valahányszor, ha otthon voltam.

A Tusnádi’’szoros közelében a kocsi köhögni kezdett, kettõt’’hármat rángatott, és megállt. Tusnádfürdõre motor nélkül még valahogy beereszkedtünk, de onnan már tolni kellett a megdermedt kocsit. Több izzasztó kaptató után végre ott voltunk az autószervíz kapuja elõtt. Már hónapok óta bezárt, mondta egy arrafelé kerékpározó, hajnali halászatból hazatérõ bácsika. Állítólag a privatizálásnál összevesztek az érdeklõdõk. Verekedtek is egyet. Aztán ittmaradt gazdátlanul a mûhely. A kerítését már elkezdték lopkodni ‘’legyintett lemondóan, s továbbkarikázott. Sebaj, öcsém a brassói autómérnöki egyetemen végzett, jól értett a motorokhoz. Fehér ingujját könyökig feltûrve, nyakkendõjét meglazítva nekiállt a javításnak. Én az út szélére telepedtem, cigarettára gyújtottam, s két slukk között magamba szívtam a jó hegyi levegõt. Szûk másfél óra múlva ki volt cserélve az ékszíj. Öcsém, nyakig olajosan, de jókedvûen megnyugtatott, hogy semmi idegesség, még idõben vagyunk. Én is visszanyugtattam, hogy persze, minden a legnagyobb rendben, az ügy le van levelezve, fél vagyont elköltöttem telefonálgatásra, hogy minden szükséges papírom meglegyen. Az egész egy fél óránkba ‘’jó ‘’háromnegyed óránkba fog kerülni. Aztán kényelmesen megebédelünk Bukarest valamelyik vendéglõjében, s irány hazafelé. Este már ott fröccsözünk a hûvös verandán.

Szentgyörgyön áthaladva régi széplányok ölelései után sóhajtoztam. Brassóban meghalt nagyszüleim emlékétõl pityeredtem el.

Sinaia körül aztán erõt vett rajtam az idegenség érzésével együtt járó éberség. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

Az egész cirkusznak mindennapos honvágyam volt az oka. Életembe mélyen belemarta magát szülõföldem. Négy’’öt hónaponként ez a furcsa, kellemetlen érzés, amelyet a németek és angolok ‘’találó módon ‘’fájdalomként, betegségként emlegetnek (Heimweh, homesick), már annyira elkínzott, hogy a legszívesebben hagytam volna mindent, s indultam volna Csíkba. Ilyenkor nagyokat hallgattam, és nagyokat ittam, azon dühöngve magamban, hogy legalább ebben lehetnék olyan sztoikus, mint Márai vagy Lénárd Sándor. Talán az volt a baj, hogy Heidelberg összehasonlíthatatlanul közelebb esik Csíkhoz, mint San Diego és Dona Emma? Meg hát a magamfajta egyszerû lélek nem tudta irodalommá párolni, nemesíteni a hazavágyódást. Nekem Erdély kellett, Erdély, a legkülönb nõ, a maga hús’’vér valóságában.

Már nem emlékszem pontosan, hogy jutott eszembe a kolozsvári doktorálás. Régóta foglalkoztam egy néprajzi témával, céduláimat minden költözéskor gondosan magammal vittem, s ha idõm engedte, kiegészítettem õket, hogy egyszer majd csak megírom az ‘‘opus’’‘’t. A dolognak egy még prózaibb oka is volt: a németek betegesen tisztelik a címeket (porosz örökség). Másképpen ‘’emberibben ‘’bánnak a keleti ábrázatú idegennel, ha kiejthetetlen neve elõtt ott van az a két apró betûcske, hogy déer ‘’házmestertõl kezdve a vezérigazgatóig. A prodzsekt (de szeretem a sokaknak idegenül hangzó munkálat szavunkat!) vonzalmát (Reize ‘’hirtelen már eszembe sem jut a magyar megfelelõje!) mégsem ez a két racionális érv adta, hanem Erdély, igen, tudjuk már, a legkülönb nõ. Megtudtam ugyanis, hogy ha Kolozsváron akarok doktorálni, évente több ízben meg kell jelennem a kincses’’kulcsos’’kulacsos városban, különbözõ részvizsgákat leteendõ.

Munkahelyemen fõnököm biztosított támogatásáról (neki sem volt mintegy, hogy hány ‘‘déer’’ van beosztottjai között ‘’mondtam már: porosz örökség).

Így hát megtaláltam a honvágyam elleni idõleges (évekig szedhetõ) gyógyszert, a doktorálást Kolozsvárott! És egyszere csak eltörpült a cél, sokkal fontosabb lett a feléje vezetõ út (kelet’’európai mentalitás ‘’tudjuk mindannyian –, úgy látszik, ez a mi utunk a boldogsághoz).

Kolozsvári jóembereim ‘’akiket az igazság kedvéért tulajdonképpen egyes számban kellene említenem ‘’örömmel fogadták elhatározásomat. De persze a hivatalosságokat nem lehetett megkerülni. Vagyis a dolog’’prodzsekt’’munkálat’’idõlegeshonvágyír Bukaresttõl függött.  Jóperszehogynetermészetesen ‘’bólintottam rá naivul, s eszembe sem jutott, hogy valamikor éppen ez a Bucureºti kényszerített a menekülésre, az otthontalanságra, a honvágyra (de hát türelmes vagyok, és tudom már, hogy a szörnyûségek éppoly hûséges kísérõink, mint boldogságvágyunk). Szóval német állampolgár lévén Bukarestnek kellett jóváhagynia a ‘‘doszáromat’’, megadnia az áment a doktoráláshoz.

A hatalommal szembeni magatartásomra általában a hanyagság jellemzõ. Ez nem egyedi jegy, valamikor egész generációmat a nagyokkal szembeni hányavetiség jellemezte. A múlt század nyolcvanas éveiben, felnõtté válásunk idõszakában szó sem lehetett arról, hogy becsületes úton a húsosfazék közelébe kerülhessünk (‘‘nihilgeneráció’’). A rendszerváltás után barátaim, ismerõseim közül sokan revideálták ezt a tagadhatatlanul kontraproduktív, már’’már anarchikus magatartást. Valószínûleg igazuk volt. Én el kellett hogy menjek otthonról, s azontúl egy idegen nyelvû, idegen arcú hatalomhoz kellett viszonyulnom. Szerencsém volt, mert ez leírt, elolvasható és megérthetõ szabályzatok alapján mûködött, amelyeket mindenki ismert és be is tartott. A német hatalom nem nagyon vett tudomást a magamhoz hasonló egyszerû halandókról. Pubertáskori hanyagságomon nem kellett változtatnom.

Persze azt én is megtanultam, hogy jó, ha az ember néha körültekintõ, fõleg ha fontos dologról van szó. Márpedig a ‘‘doszár’’ fontos dolog volt: kulcs. A kulcsom Erdélyhez.

Heidelbergbe hazaérve azonnal felhívtam Andronache urat, aki a tanügy’’minisztériumban a ‘‘relaþii cu strãinii’’ osztályon az idegen doktorandusokért felelt. Lehetõ legudvariasabb bemutatkozásomra csak annyit mondott, hogy ‘’Pãi ia o hârtie ºi scrie. Készségesen jegyeztem, észre sem véve, hogy letegezett (ha észrevettem volna, talán megörvendek: olyan fiatalnak tart, hogy letegezhet). Mindent felírtam, sõt biztonságból kétszer vissza is kérdeztem, Andronache úr nem kis bosszúságára (Pãi dumitale eºti surd?). Feltételezését szerényen visszautasítottam, hogy nem, nem vagyok süket, csak nehezemre esik Bukarestbe utazni, nem szeretném, ha meglepetés érne találkozásunkkor.

Naphosszat tanulmányoztam az eredeti, a lemásolandó és hitelesítendõ és a csak lemásolandó, de nem hitelesítendõ dokumentumok hosszú listáját, majd körültekintõen összeállítottam a tetemes paksamétát. Már csak egyetlen papiros hibádzott a ‘‘doszárból’’: az az orvosi bizonyítvány, amely szerint sem aidses, sem szifiliszes, de még elmebeteg sem vagyok. (Mens sana in corpore sano ‘’éljen a klasszikus latinitás!) Hetekig töprengtem, hogyan szerezhetnék egy ilyen iratot. Nem mintha valamelyik baj áldozata lettem volna, de lehetetlen volt csak ezért hazautazni. Aztán eszembe jutott Szikszay doktor, a heidelbergi románok orvosa. Marosvásárhelyi volt, ott is végezte az egyetemet. Egy újabb reggeli beszélgetésünk alkalmával mondom hát a már enyhén enervált Andronache úrnak (Iarãºi tu, domnule?!), hogy doctor Szikszai is román, elfogadnák’’e az igazolását. Ha román, akkor jó, hangzott a válasz. Hozzam csak nyugodtan a dokumentumot.

Câmpina körül megálltunk zöldséget venni, útszélen lakmározni. Még idõben vagyunk ‘’kacsintottunk össze száját törölgetõ öcsémmel, irány a fõváros.

A ‘‘relaþii cu strãinii’’ épülete valahol az Agronómiai Egyetem körül volt, nem éppen a belvárosban. Hûs allék között vezetett utunk, kocsink nyugodtan nyelte a forró kilométereket. Mi pedig tudtuk, hogy idõben indultunk.

Andronache úr kitörõ örömmel fogadott. Mintha már négyszázhetvenöt éve ismernénk egymást (õ Neacºu, én  Hanãs Bengner, azaz Hans Benckner ‘’vö. elsõ román nyelvemlék). Toatã stima, domnule, mosolyogta, és a modern, mûanyag íróasztala elõtti székre mutatott. Megkönnyebbülve válaszoltam, hogy én is örülök a találkozásnak, majd megfáradt táskámból eléje csúsztattam a ‘‘doszárt’’. Kérdõen rám nézett, de én csak naivan bólogattam, hogy igen, minden megvan, s itt az ötven dollár is, a beiratkozási taksa. Néhány pillanatnyi csend után (moment de suspans) dús szemöldökeit összevonva mustrálni kezdte a vadonatúj, karton irattartó tartalmát. Bine, bine ‘’morogta, s én már zsebemben éreztem a gyõzelmet. Megkönnyebbülve hátradõltem székemben. Mert péntek volt, s nekem hétfõn reggel munkába kellett mennem, ezerkilencszáz kilométerrel odébb, Heidelbergben. De a következõ pillanatban szemöldökei felszaladtak a feje tetejére, és az orvosi bizonyítványt kérdõen az orrom alá dugva megkérdezte: Pãi ãsta ce e? Mondom neki, hogy hát doctor Sicsai román nyelvû atesztátuma arról, hogy megfelelek a román egészségügyi elõírásoknak. Ilyent én is írhatnék, szólt fitymálóan, ott nyugaton akármit meg lehet hamisítani. Honnan tudhatom, hogy ez a maga Sixaija (acest individ) orvos, és nem valami szélhámos? De hát telefonon megbeszéltük ‘’emlékeztettem kezdõdõ kétségbeeséssel –, Ön mondta, hogy ha a doktor úr itt végzett, akkor elfogadható az igazolás. Ce a fost a fost ‘’mondta legyintve –, nincs amit a múlttal foglalkozni, õ különben sem tehetne semmit, minden doamna doctor Carageától függ. Menjek el a rendelõjébe, ha õ elfogadja, neki sem lesznek további kifogásai. De siessek, mert ma péntek van, s fél háromkor vége a szolgálatnak, õt is várja a családja.

Két óra volt. Idõben vagyunk, rohantam el a kocsiban izzadó, magát szentkirályi borvízzel locsolgató öcsém mellett.

Kisvártatva Caragea doktornõ rendelõjének ajtaján kopogtattam. Ötven körüli, magas, jól ápolt hölgy nyitott ajtót. Kékesszürke haja kontyba tûzve, erõsédes parfümillatba burkolózó alakja maga volt a határozottság. Hiába na, állapítottam meg, egy igazi ‘‘doamnã de Bucureºti’’‘’tel van dolgom, biztos meg fogja érteni reménytelen helyzetemet.

A rendelõbe lépve meglepett annak katonás egyszerûsége. Kopott préseltlemez asztal, két’’három, ugyancsak kopott, fehér üveges szekrény, kötszerekkel, néhány gyógyszeres flakonnal és egy szürke, kalapácsfestékkel bemázolt, vas irattartó. Az ablak mellett õsz hajú, borostás férfi ült izomingben és szennyes fehér nadrágban. Füstölt halat evett egy újságpapírból. Doctor Caragea, nyújtotta felém mosolyogva fehér szálkákkal teleragasztott, olajos tenyerét.

A doktornõ kényelmesen székébe huppant, lábait keresztbe tette ‘’csak most vettem észre, hogy lábszárát sûrû fekete szõrzet borítja –, és szigorúan megkérdezte, hogy mit akarok (valójában azt kérdezte, hogy Cu ce vã pot ajuta? de tartása, hanglejtése egyáltalában nem sugárzott segítõkészséget). Történetemet a lehetõ legalázatosabban adtam elõ, meg’’megpendítve a magunkfajta értelmiségiek ‘’s itt jelentõségteljesen a hal gerincét szopogató Caragea doktorra pillantottam ‘’nehéz helyzetét ebben a bonyolult, új világban. Nagyon szépen megkérem (Vã rog foarte, foarte frumos) ‘’folytattam instálva –, hogy értse meg szorult helyzetemet, s láttamozza távolba szakadt kollégája igazolását.

Caragea doktornõ értetlenül nézett rám (Nu vã înþeleg problema, domnule). Menjek csak ki a folyosóra, õ majd szólít, leveszik a véremet, s kedden vagy szerdán jöhetek az eredményért. De hát hétfõn én már Németországban kell hogy legyek ‘’sóhajtottam reménytelenül. Ce’’i cu Germania? ‘’csattant fel a hangja. ‘’Kimentetek oda az idegenekhez (la strãinii ãia), s most azt hiszitek, hogy ti vagytok az urak (boieri). Itt most rend van és fegyelem, mert egy kicsi ország csak ezzel tudja bebizonyítani, hogy igenis helye van a modern Európában...

Háromnegyed órás beszédét (hangszíne a mély basszustól a magas, már’’már koloratúr szopránt felülmúló sikításig terjedt), a legszebb balkáni túlzások rózsacsokrát, az új és szabad és demokratikus és becsületes Romániáról már nem tudom hitelesen visszaadni. Tény, hogy a végén igazat adtam neki. Igenis, a sokszázados csalásnak és hazudozásnak egyszer csak véget kell vetni! És elszégyelltem magam. Mert valójában én is ki akartam kerülni az új törvényt. Ugyanakkor jó érzés töltött el, hogy a világ ‘’világom ‘’nincs elveszve, amíg ilyen igazi ‘‘doamnã de Bucureºti’’‘’ek is vannak benne. Már’’már azon voltam, hogy bocsánatot kérek tõle s a hal maradványait gondosan összesöprõ, beszélgetésünket mindvégig ignoráló Caragea úrtól. Hogy elismerem, erkölcstelen dolgot kérek, és hogyha akarja, vért is vehet tõlem, még ha fölöslegesen is, mert ha személyesen nem vagyok jelen kedden vagy szerdán, esetleg csütörtökön, Andronache nem fogja  aláírni a kérésemet.

Elhatároztam, hogy kezet csókolok a doktornõnek, és szólok öcsémnek, hogy hiába indultunk idõben.

Eszembe jutottak a nejlonzacskók. Megörvendtem, hogy elérkezett a pillanat, amikor már nem kell kényszerûen, rossz lelkiismerettel vesztegetnem, de jószántamból megajándékozhatom eme fiatal demokrácia egyik eltökélt harcosát. Táskámba nyúltam, s a jól ismert igét elrebegve (az ember az ilyesmit sohasem felejti el) ‘’O micã atenþie, doamnã ‘’a katonás egyszerûségû asztalra helyeztem egy kávés’’cigarettás’’harisnyabugyis’’szappanos zacskót.

A doktornõ szeme összeszûkült, majd lesütött tekintettel felmarkolta zacskómat, a kopott irattartóhoz lépett, kinyitotta fémesen nyikorgó ajtaját, és jó néhány várakozó társa közé helyezte  szerény adományomat. Férje semmitmondó tekintettel kibámult az ablakon.

Dolgom végeztével már indultam volna, de õ határozatlan mozdulattal maradásra intett. És néhány perc múlva kezembe volt a megtámadhatatlan, eredeti román igazolás, hogy minden rendben van, vagyis hogy én is mens sana in corpore sano etc.

Caragea doktornõ kezet nyújtott, és lágy, nagyon lágy és halk hangon, olyan csendesen, hogy még hal’’férje se hallja, azt suttogta, hogy Domnule Hajdú contez pe discreþia Dumneavoastrã. (Ide kell írnom, hogy most elbizonytalanodtam ‘’azért borzasztó, hogy mégiscsak elárultam!)

A forró bukaresti nyár hullámaitól elszenderedett öcsémnek szerencsére már semmit sem kellett elmagyaráznom. Csak a visszapillantó tükröt félig leszerelõ két utcagyerekre szóltam rá, hogy idõben érkeztem, csavarják csak vissza a lógó jószágot.

Andronache már bepakolta táskáját, és az irodája sarkában álló szürke mosdókagyló feletti tükörben fésülködött. Kopogtatásomra kelletlenül visszaült székébe, és unottan böngészni kezdte irataimat. Bine, bine ‘’morogta, s én most már végérvényesen zsebemben éreztem a gyõzelmet. Megkönnyebbülve hátradõltem székemben. Mert péntek volt, és ezek szerint péntek az én szerencsés napom.

Három óra elõtt három perccel Andronache úr szemöldökei aznap másodízben felrándultak a feje tetejére. Pãi da, fotografia unde e? ‘’nézett át rajtam szigorúan, mintha az összes, ábrázatomat meg nem örökített fotográfusnak tenne szemrehányást, és a számomra mindaddig ismeretlen, titokzatos kérés bal felsõ sarkára bökött, ahol üres, téglalap alakú, fekete keret tátongott (locul fotografiei).

A mindenkori vesztesek keserû izzadtságszaga végigmarta kiszáradt torkomat. Kétségbeesésemben farzsebembõl százmárkást rántottam elõ, és durván széttárt keze közé csapva felhördültem, hogy Uite domnule, aci e fotografia, ez itt az én ábrázatom.

Andronache úr neacºui bölcsességgel rám mosolygott, gondosan irattárcájába tette a bankjegyet, majd cirkalmas betûkkel a fekete téglalapba írta, hogy Dînsul s’’a nãscut în România, és aláírta a kérésemet. 

A bukaresti ebédezéstõl valahogy elment a kedvünk. Éjfélre értünk haza, korgó gyomorral.

Öcsémmel aztán sok madárlátta, szigorú szilvapálinkákat ittunk. Reggelig. Valahányszor a békebeli százmárkáson mosolygó Clara Schumannra és pontos indulásunkra koccintva.