Egy londoni kiadó felkérésére készült a bukaresti történész professzor könyve, 2001’’ben jelent meg Romania. Borderland of Europe címmel, a román nyelvû eredetit (România. Þarã de frontierã a Europei) pedig 2002’’ben adta ki a Humanitas. Az országban élõk, a románul olvasók és a Románia iránt kint, a nagyvilágban érdeklõdök ilyenformán közvetlenül juthatnak hozzá ‘’szinte egyidejûleg ‘’a harmadik évezred elején NATO’’tagg á váló és (legalábbis a hivatalosság s az értelmiség egy része szerint) az Európai Unióba igyekvõ 22 milliós tömeg probléma’’konglomerátumához. Lucian Boia maga is használja a könyv ‘‘térképre tekintõ’’ elsõ fejezetében ezt a kifejezést, illetve annak megfelelõjét, amikor így jellemzi a török és francia, magyar és orosz, görög és német elemeket magába szívó Romániát: ‘‘Nehéz volna Európában még egy ilyen különös keveréket találni, amely annyiféle színbõl alakult szintézis.’’ A szerzõ, számos történész kollégájával ellentétben, mindenfajta ‘’tudományos jellegû vagy politikai mezbe öltözõ ‘’mítosszal szemben igyekszik az igazolható tényekhez ragaszkodni Románia históriájának összefoglalásában; a példásnak mondható historiográfiai felvezetést publicisztikába hajló fejezetek követik, elvezetve az olvasót a 2002 márciusáig bekövetkezett eseményekig. Boia azt kívánja bizonyítani, hogy Romániának szüksége van Európára, mert csak ez biztosíthatja stabilitását és fejlõdését; de Európának is szüksége van Romániára, hisz ez az ország Kelet kapuja, innen ellenõrizhetõ a Balkán.

A Románok és idegenek címû fejezet a hatodik a Lucian Boia könyvében ‘’számunkra alighanem a legérdekesebb. Az egyes alfejezetekben történelmi sorrendben veszi szemügyre az ország Kelet és Nyugat közti ingázását, a szemlélet’’ és rendszerváltásokat, foglalkozik a cigányokkal és a románok közti belsõ viszonyokkal is. Az itt  következõkben a fejezet bevezetõje és két alfejezete (az egyik, a zsidókról szóló, rövidebb változatban) olvasható.

K. L.

Elfogadás, visszautasítás

Kevés európai népnek volt annyi dolga idegenekkel, mint a románoknak. Az övezetet hol egyik, hol másik hatalom uralta, civilizációs modellek váltották egymást, és a zömmel románok által lakott területen a lehetõ legkülönbözõbb népek telepedtek meg. Az alapvetõ ellentmondás abban van, hogy az idegenek szakadatlan áradata olyan társadalmat érintett, amely még nem is olyan régen uralkodóan rurális, bezárkózásra hajlamos volt. Az idegenekkel való kapcsolat és az idegen civilizáció hatása egy elit rétegre szorítkozott, aminek következtében ez még inkább elkülönült a lakosság zömétõl. A ‘‘mások’’ iránti nyitottság állandó közönnyel fonódott össze, mely a román civilizáció mélyrétegeibõl tört fel: ebbõl adódik az elfogadás–visszautasítás végtelen folyamatának ellentmondásos jellege.

A román ember meggyõzõdése, hogy pozitívan viszonyul az idegenekhez. Senki sem jobb indulatú, barátságosabb és vendégszeretõbb nála. Ami jórészt igaz. Csakhogy az ilyen magatartás nem kizárólag a románságra jellemzõ, hanem általában a hagyományos közösségekre. A falusi ember mindenütt vendégszeretõbb a városinál. Az idegent (de a románt is) nagyobb figyelemmel és melegebben fogadják, ha egy moldvai vagy máramarosi faluba megy, mint ha Bukarestbe érkezik, és belevész a nagyvárosi névtelen tömegbe (bár még itt is megmaradt valami a hagyományos és keleti szívélyességbõl; egy idegennek megvan minden esélye arra, hogy jobb fogadtatásban részesüljön Románia fõvárosában, nagyobb figyelmesség övezze, mint ahogy õ teszi azt nála otthon).

De a ‘‘kivételezett’’ bánásmód, ami az idegennek kijár, mindenekelõtt az idegenséget hangsúlyozza. A hagyományos közösség jóindulatú a másikkal szemben, de távolságtartó is marad. A román képzeletben az idegen erényeivel és hibáival (fõleg hibáival!) együtt erõsen a másság jegyeit viseli. Adott esetben õt hibáztatják minden rosszért, amit a románok elszenvedtek. Az az állapot, melyben ma Románia van, a történelmi lemaradottság fõleg az idegeneknek köszönhetõ; a sok invázió nélkül, a törökök, oroszok, magyarok s az összes többi nélkül Románia virágzó ország lenne (ami jót átvettek az idegenektõl, afölött hamar átsuhannak, mint ahogy afölött is, hogy a románok maguk is ártottak maguknak, anélkül, hogy idegen ‘‘támogatásra’’ lett volna feltétlenül szükségük).

A kommunizmus felerõsítette a román–idegen ellentétet. Elõször elszakította a románságot a Nyugattól, majd az egész világtól. A ‘‘külföld’’ fogalma mitikus értelmet kapott, minél negatívabb volt a hivatalos propagandában, annál pozitívabb a románok bõségre áhítozó álmaiban. A kommunizmus elõtt a Nyugattal való kapcsolat egy elitnek járt ki, amelynek pontos támpontja volt (Párizs), és kifinomult volt az ízlése. A kommunizmusban egyrészt a propaganda mérgezõ hatására, másrészt a románság kielégületlensége miatt a külföld (idegenség)* képe ‘‘demokratizálódott’’, nemzeti rögeszmévé lett. Külföld egy halomba hányva: minden ‘‘Nyugatot’’ jelentett a mindentõl megfosztott románság számára (még az idegen diákok is, akik többnyire a harmadik világból jöttek ‘’sok arab, de nem a leggazdagabb arab országokból –, néhány dollárjukkal titokzatos és tiltott világ hírnökei voltak). S így degradálódott a fogalom. A románok boldogok voltak, ha ‘‘csomagot’’ kaptak külföldrõl, többnyire ‘‘second hand’’, de másfajta (mindenképpen vonzóbb, mint az elnyûtt, uniformizált kommunista konfekció) ruhanemût. A kávé, a cigaretta, a szappan is a románok által kitartóan hajszolt külföldi termék volt. A románság zöme számára ‘’maréknyi ‘‘régi vágású’’ értelmiségit leszámítva ‘’ezek az apróságok (amelyek igaz, hogy elviselhetõbbé teszik az életet) megelõzték az alapvetõ nyugati értékeket.

A kommunizmusból való kilábalás után a külföldiekkel való kapcsolatok közvetlenebbek és gyakoribbak lettek, de drámai mélységükbõl nem veszítettek. Szegénységükben a románok mellõzötteknek érzik magukat. A frusztráltság, az óriási frusztráltság érzete az, ami jelenlegi életérzésüket leginkább meghatározza. S emiatt a Nyugat továbbra is vonz és taszít. Hosszú út vezet még oda, hogy a románok ugyanazzal a távolságtartással (vagy közönnyel) nézzenek a nyugatiakra, mint amilyennel amazok rájuk. Egyelõre a külföld pszichodrámája folytatódik Romániában.

A ‘‘külföldi idegenek’’ kategóriáját megduplázza a ‘‘belsõ idegenek’’ kategóriája. Románia az az ország, amelynek nem sikerült, de tulajdonképpen nem is volt rá ideje és eszköze, hogy asszimilálja vagy legalább integrálja kisebbségeit. Hogy asszimilálhatná a magyarokat, akik nemrégen még az uralkodó elem szerepét játszották  a románokkal való viszonyban? Miként asszimilálhatná a zsidókat, akik maguk is egy zárt közösséget alkotnak, és a románokhoz képest általában magasabb gazdasági és kulturális szinten vannak? Miként asszimilálhatná a cigányokat, akik a maguk külön világában élnek? Románia nem Franciaország! Még csak nem is Magyarország, amely jól integrálta a zsidókat, és sikerült asszimilálnia a németeket. A kisebbségit a románok elõször is idegenként érzékelték, mielõtt a román nemzet tagjának vagy román polgárnak tartották volna. Ez a konfrontáció a két világháború közötti idõszakban felfokozódott, amikor Románia területének megkétszerezõdése folytán egyik napról a másikra kisebbségek szinte végtelen halmazával találta magát szemben. De ma is, amikor a kisebbségek aránya csökkent, s történtek lépések az integrálás felé, a kisebbségieket a többségi románság nem tartja igazi románoknak. Hogy mondhatná az ember egy magyarra, hogy román? Vagy egy cigányra? A magyar az magyar, a cigány meg cigány!

Idegenektõl ellepett ország, ez Románia, s ebbõl adódnak mindenféle komplexusok és érzékenységek.

A zsidók

A 19. században, majd a két világháború közötti idõszakban is Románia a legnagyobb számú zsidósággal rendelkezõ országok egyike volt (abszolút számokban mérve a két világháború közötti Európában a harmadik helyen állt Lengyelország és a Szovjetunió után, és ugyancsak a harmadik helyet foglalta el a zsidók arányát az ország lakosságának számához viszonyítva, Lengyelország és Magyarország után). 1930’’ban a zsidók száma 728 115’’re emelkedett nemzetiségük tekintetében és       756 930’’ra vallásuk szerint, ez 4 százalékot, illetve 4,2 százalékot jelentett Románia lakosságából. Mára mindössze 9 000’’nyien maradtak. Elmondható, hogy a romániai zsidók történelme szinte lezárult. De olyan történelem ez, amely még mindig szenvedélyeket és ellenséges érzületet kavar fel.

A szélsõséges interpretációk Románia két teljesen ellentétes arcát mutatják. Zsidó szerzõk (de nem mind) azt tartják, hogy Románia alapvetõen antiszemita társadalom volt, s ez már a középkorban felszínre került; bizonyíték erre, hogy Európában sehol sem ismerték el olyan késõn az állampolgárságukat (csak az elsõ világháború után). Ez az ellenséges érzület tetõpontját a legionáriusok erõszakos antiszemitizmusában és Antonescu kormányzása alatt érte el. Hitler után Antonescu marsall volt az, aki a legádázabb zsidóirtási kampányt irányította (még ha valamivel tétovázóbb volt is, mint a náci ‘‘végsõ megoldás’’, és befejezetlen is maradt). Még ma is, a már szinte zsidótlan Romániában egyesek szerint aggasztó méretû az antiszemitizmus, egyértelmû kitörésekben vagy lappangva van jelen. Más szóval a románok ebbõl még nem gyógyultak ki teljesen.

Másrészt, a románok ezekrõl a vádakról hallani sem akarnak. Õk sohasem voltak antiszemiták! A román természeténél fogva megértõ az idegenekkel, beleértve a zsidókat is. Ezek nem panaszkodhatnak arra, hogy nem volt jó dolguk Romániában; nem azért telepedtek le ide és maradtak nemzedékeken át, mert rossz volt itt nekik. Ami Antonescut illeti, nemcsak hogy nem irtott ki zsidókat, hanem legtöbbjüket megmentette, elutasítva a Hitler által javasolt ‘‘végsõ megoldást’’. Ellenkezõleg, a zsidók nem viselkedtek szépen a románokkal akkor, amikor kezet fogtak a szovjet megszállókkal, és magas funkciókat foglaltak el a kommunizmus legelnyomóbb szakaszában.

A dolgok, mint minden esetben, sokkal bonyolultabbak. Az, hogy a románok hajlamosak voltak az antiszemitizmusra, azt hiszem, tagadhatatlan. Ez mindenekelõtt egy keresztény’’európai civilizáció keretében jelentkezett, mely a kollektív felfogásban a zsidókat idegenként kezelte. A zsidó volt évszázadokon keresztül a másság legkirívóbb példája, õ volt a ‘‘másik’’ az európai térségben. Az antiszemitizmus európai betegség volt, nem román specifikum. Románia esetében nem lelhetõek fel egyéni sajátosságok, legfeljebb súlyosbító tényezõk. A 19. században a zsidók száma gyorsan növekedett, legtöbbjük északról jött, Galíciából, majd Oroszországból. Alacsony volt a Dunától délre esõ vidékekrõl, az Oszmán Birodalomból érkezõk száma (a Spanyolországból a 15. századból menekült zsidók leszármazottai). Õk inkább a városokban telepedtek meg, elsõsorban Moldva városaiban (egyesekben többségiek lettek); összességükben 1930’’ban Románia városi lakosságának 14,3 százalékát tették ki (a falusi lakosságnak csupán 1,6 százalékát).  Legtöbbjük az ország északi és északkeleti részén összpontosult; több mint kétharmaduk Besszarábiában, Moldvában, Bukovinában és Máramarosban élt. Egy ilyen méretû beözönlés általában feszültséget szül. Ráadásul a román nacionalizmusnak, beleértve az antiszemitizmust is, erõsen gazdasági természetû motivációja is volt. A románok, nagy részben földhöz kötött emberek ‘’parasztok vagy bojárok –, hagyományos foglalkozásúak, nemigen remekeltek a gazdasági és kereskedelmi tevékenységben. A sok idegen ‘’nemcsak zsidók, németek, görögök és örmények is ‘’elfoglalta ezt a területet, s a románokban ez alacsonyabbrendûségi komplexust keltett. A zsidók aránya fõleg a kereskedelemben volt magas. Tulajdonképpen maga a zsidó társadalom is erõsen polarizált volt. Egyik oldalon a gazdag zsidók, bankárok, kereskedõk vagy iparosok, másik oldalon a nehéz körülmények között, szegénynegyedekben élõk. Az írástudás vonatkozásában általában jobban álltak a románoknál; sok zsidó volt a szabad foglalkozások területén: orvosok, ügyvédek, újságírók...

Vitathatatlan az a tény is, hogy a legionáriusok öltek zsidókat, mint ahogyan az Antonescu’’rezsim is. Ezeknek a gyilkosságoknak a tagadása vagy minimalizálása nem korrekt és nem használ Romániának (talán annak használ, hogy Romániát ma is antiszemitaként tartsák számon). Bizonyos megkülönböztetésre viszont szükség van. A kivégzõ típusú bánásmód a besszarábiai és bukovinai zsidókra szorítkozott; ezeket azzal vádolta az Antonescu’’rezsim, hogy 1940’’ben lepaktáltak a szovjet megszállókkal (egyes szovjetbarát zsidók magatartását általánosítva a többiekre is). Következésképp mind deportálták õket a Dnyeszteren túlra, ‘‘Transznyisztriába’’, mely 1941 és 1944 között a román hadsereg ellenõrzése alatt állt. Voltak kivégzések is, de zömükben a lágerben elszenvedett nélkülözés áldozatai lettek. A halottak száma 110–120 000 tehetõ (feltételezik, hogy vagy százezernek sikerült a Szovjetunióba mennie a visszavonuló vörös hadsereggel); a román hatóságok számlájára írható a nagyszámú transznyisztriai ‘‘nem román’’ zsidók, eltûnése is (meggyilkolták õket, vagy lágerben haltak meg). Romániában (leszámítva Besszarábiát és Bukovinát) egyetlen nagyméretû véres epizód volt (az 1941’’es januári vasgárdista gyilkosságok után, amikor Bukarestben 120 zsidó vesztette életét), éspedig a iaºi’’i pogrom 1941 júniusának végén; dokumentumokkal igazolt adatok szerint a zsidó halottak száma mintegy 3000. Ezen túl a román hatóságok némi habozás után visszautasították a ‘‘végsõ megoldás’’ alkalmazását, amire a németek biztatták õket. A zsidók mindenféle üldöztetésnek voltak kitéve egy átfogó ‘‘elrománosítási’’ program keretében: elkobozták javaikat, kizárták õket az iskolákból és egyetemekrõl... Nem küldték a frontra (nem érdemelték meg, hogy Romániáért adják életüket!), de kötelezõ munkára fogták õket, inkább megalázó, mint hasznos munkákra (például hóeltakarítás az utcán), és természetbeli szolgáltatásokra kötelezték (ruhanemû beszolgáltatására). Elviselhetetlen volt számukra, hogy évekig félelemben éltek: bármi megtörténhetett velük. Mihail Sebastian (1907–1945) román zsidó író nemrégiben megjelent Naplója rendkívüli dokumentum azokból az évekbõl, nyilvánvalóvá válik belõle az olyan emberek drámája, akik úgy érezték, integrálódtak a román társadalomba, s egyszerre csak magukra maradtak, vagy leereszkedõen viselkedtek velük addigi román barátaik; s mindezek tetejébe a félelem... Az viszont igaz, hogy ezek a zsidók túlélõk lettek. És végül is Észak’’Erdélyben, amely Magyarország fennhatósága alá került 1940’’ben, a zsidókat 1944’’ben Auschwitzba deportálták; többségük odaveszett, mintegy 100 000 ember. Ezeket az áldozatokat nem lehet Románia terhére írni; a felelõsség értük a magyar és a német hatóságokat terheli.

Ezek a tények és adatok. Az Antonescu’’rezsim valamivel több mint százezer román zsidót végzett ki, és ‘‘megmentett’’ mintegy 300 000’’et. Számokra szorítkozva érdeme háromszor akkora volna, mint a bûne! Csakhogy nem érdem nem ölni és bûntény ölni. Másrészt, Antonescut nem lehet kiragadni egy diszkrimináció, gyûlölet és erõszak uralta zavaros korszak kontextusából. Drezda és Hirosima sem volt nemes tettek színhelye (hogy Hitler és Sztálin áldozatainak millióiról ne is beszéljünk). Kétségtelen, hogy a románok Antonescut másként látják, mint a zsidók. A marsall Románia reintegrációjáért háborúzott, és a kommunizmus áldozata lett. Épp ezért nem minden õt igazoló szó jelent ma antiszemitizmust vagy demokráciaellenességet, ez a magatartás csak azokra jellemzõ (viszonylag kevesekre), akik valóságos kultuszt csinálnak a marsallból.

Egy másik érzékeny pont a románság és a zsidóság viszonyában ez utóbbiak szerepe a kommunista rendszer elsõ éveiben. Nem titok, hogy 1950 körül a kommunista párt és a szekuritáté vezetésében jelentõs volt a zsidók részaránya. De ennek is megvan a történelmi magyarázata. Elõször is, az 1944’’es kis kommunista pártban a románok kisebbségben voltak, a zsidók sokan. Miután a párt megszázszorozta sorait, és uralkodóan románná lett, a vezetõk és a megbízható kommunisták szûk köre lassabban cserélõdött románra. A szovjeteknek is megfelelt eleinte egy ilyen ‘‘kozmopolita’’ vezetés, az õ érdekük az volt, hogy üssenek a román nemzeti hagyományokon; nemcsak zsidók, hanem magyarok és más nemzetiségû személyek is fontos pozíciókat foglaltak el a politikai, a propaganda’’ és a megtorló apparátusban. De az általános realitás, hogy 1944 után igen sok zsidó lett kommunista, nagyon is megmagyarázható. Számukra a szovjet hadsereg bevonulása Romániába a várva várt felszabadulást jelentette. Megszabadultak a rémálomtól. Mi okuk lett volna a szovjetek s az általuk hozott rendszer ellen lenni, amikor a ‘‘hagyományos’’ Románia szinte megsemmisítette õket? A kommunista rezsim támogatásával tulajdonképpen az Antonescu’’rezsimre adtak méltó választ.

De ezzel a logikával sem kell túl messze menni. Voltak zsidók is, akiket üldöztek a kommunisták, emigrálásra késztették vagy börtönbe vetették õket, mint ahogy azért románok is voltak, nagyon sok román, akik támogatták a kommunizmust, kezdve a párt elsõ számú emberével, Gheorghe Gheorghiu’’Dejzsel. ‘‘Jó emberré’’ kikiáltani, mint akinek nem volt más választása a külsõ orosz és a belsõ zsidó nyomás alatt, szembeállítani Ana Paukerrel, nem éppen a legtisztességesebb értelmezés. Mind a ketten ‘’egy román és egy zsidó ‘’s mellettük sokan mások nemzetiségüktõl függetlenül osztoznak abban a felelõsségben, hogy Romániát a sztálinista kommunizmus útjára terelték. A zsidók egyébként hamar kigyógyultak a kommunizmusból. Már az ötvenes években kezdték elhagyni Romániát, s hagyták a románokat maguk közt megvalósítani nemzeti jellegû kommunizmusukat. Nem mondhatni, hogy a zsidók nélkül jobbra sikerült!

Ami pedig a jelenlegi antiszemitizmust illeti, úgy tûnik, hogy Nyugatról el van túlozva a valóság. A szélsõséges (‘‘Nagy’’Románia’’ típusú) nacionalisták nem tartózkodnak aposztrofálni a zsidókat, különösen hogy kifejezzék ezáltal a nemzetközi ‘‘nagytõkével’’ és általában a Nyugattal szembeni ellenséges érzületüket. De ellenség dolgában mégis a magyarokat és a cigányokat ‘‘részesítik elõnyben’’.[...] Tulajdonképpen ma a románok és a zsidók közötti viszony a lehetõ legjobb, megszabadult nagy részben azoktól az elõítéletektõl, amelyek valaha jellemezték. [...]

A magyarok

A román–magyar ellenséges érzület kettõs frusztrációból táplálkozik. Elõször is 1918’’ig az erdélyi románokat eléggé lenézték a magyarok. Nagy többségben parasztok voltak, városi és értelmiségi nagyon kevés volt közöttük, a magyarok alkották az uralkodó osztályt. 1918 után a szerepek felcserélõdtek. ‘‘Urakból’’ a magyarok ‘‘alattvalók’’ lettek. Aggasztja õket a folyamatos számbeli apadásuk is Erdélyben. A 20. század elején a magyarul beszélõk száma szinte egyharmadot tett ki, ma már kevesebb egynegyednél. A városokban többségben voltak, ma kisebbségbe kerültek városon is.

Nagy’’Magyarország megpróbálta beolvasztani az erdélyi románságot a magyar nemzetbe. A románok viszont románok maradtak, Bukarestet választották Budapest helyett. Ma a helyzet hasonló a magyarokkal. Melyik nemzethez tartoznak az erdélyi magyarok: a román nemzethez vagy a magyar nemzethez? Hivatalosan a román nemzethez, de hasonlóan a románokhoz, akik annak idején Bukarest felé tekintettek, õk is Budapest felé néznek (különbség azért, hogy a románok többségben voltak, a magyarok pedig kisebbségben vannak). Céljuk az, hogy minél több nyelvi, kulturális és adminisztratív engedményt vívjanak ki egy minél decentralizáltabb politikai rendszerben (pontosan a fordítottja ez a román központosítási hagyománynak és az ‘‘egységes nemzetállamnak’’). Egy autonóm Erdély (amelyben a magyarok aránya más volna, mint beleveszve Románia egészébe) szóba sem jöhet (legalábbis a jelenlegi kontextusban). Erdély keleti részében a két magyar többségû megye autonómiáját sem fogadnák el a románok; ez egyébként a magyaroknak sem volna nagyon elõnyös, mert elválasztanák õket egymástól. Úgyhogy a magyarok fõleg a minél hangsúlyosabb adminisztrációs decentralizációt erõltetik, társítva a magyar nyelv hivatalos használatával a román mellett azokban az övezetekben és helységekben, ahol jelentõs a számarányuk.

Kényes kérdésnek bizonyult a magyar egyetem kérdése (máig is megoldatlan). A magyaroknak teljes rendszerük mûködik az egyetem elõtti oktatásban, de úgy vélik, hogy mivel adófizetõ polgárok, mint bárki más, joguk van magyar állami egyetemhez. A románok ezt nem nézik jó szemmel. Romániában a hivatalos nyelv a román. Egy ilyen egyetem megkérdõjelezné magát a ‘‘nemzetállam’’ filozófiáját, s végül egy kulturális ‘‘apartheid’’‘’ot teremtene ‘’a román álláspont szerint. Az ajánlatos kompromisszumos megoldás egy multikulturális egyetem lenne, ahol magyarul, németül folyna az oktatás, de románul is...

A románoknak az az érzésük, hogy a magyarok vezetõi kimondottan a maguk etnikumának kérdéseivel foglalkoznak, az országéival kevésbé, s ha megoldódnának jelenlegi követeléseik, ezeket mások követnék, a végtelenségig. A romániai magyaroknak és magyarországi testvéreiknek zavaros célokat tulajdonítanak Erdéllyel kapcsolatban. Magyarországon is ‘’akárcsak Romániában ‘’vannak szélsõséges nacionalisták. Hallani lehet idõnként Nagy’’Magyarországról vagy sajnálkozást a határon kívüli magyarok sorsán. Mindezt azonban eltúlozták a román nacionalisták és az 1996’’ig hatalmon lévõ kormányok is bizonyos momentumokban (a ‘‘magyar veszély’’ hathatós választási szlogennek bizonyult). Egyesek számára az is gyanúsnak tûnik, hogy magyarországi üzletemberek megállnak és befektetnek Erdélyben, nem kelnek át a hegyeken a többi román tartomány felé. Tény, hogy Magyarországnak van vonzása s nem csupán az erdélyi magyarság, de a románok számára is a nyugati határ mentén. A magyarázat egyszerû: Magyarország minden téren jobban áll, mint Románia. Nem az õ hibája! De ettõl Románia széteséséig hosszú az út.

A dolgok viszont mintha kezdenének rendezõdni. Románia és Magyarország között a kapcsolat inkább jónak mondható. Román–magyar megbékélés a cél a francia–német modell szerint; még messze van ez, de az elsõ lépéseket megtették. Mindenképpen a dolgok elsimítása a tendencia és nem a konfliktus. Európa nyugodt lehet: Erdély nem fenyeget azzal, hogy egy Koszovóvá vagy Boszniává váljék. Az európai integráció sok mindent megold. A határok légiessé válásával az erdélyi magyarok sokkal közelebb kerülnek a magyarországiakhoz, anélkül hogy ezzel veszélyeztetve lenne Románia egysége. Ha az európai terv sikerül, megoldódik a kisebbségek kérdése is. Az egyesült Európában már senki sem lesz többségi, a kisebbségek konföderációja valósul meg.

Kántor Erzsébet fordítása