Más kommentátorok már szinte mindent elmondtak arról, ami fontos Miosz Teológiai traktusában. Én azért hozzáteszem ezekhez a saját szavaimat, bár nincsenek illúzióim afelől, hogy újat mondanék. Amikor a Traktátust olvassuk, emlékezve ugyanakkor a szerző korábbi szövegeire, úgy tűnik, mintha most költői sorsának természetes, elvárt kiteljesedéséről lenne szó, egyszerűen egy kis torony felállításáról azon az építményen, amelyik már régen készülőben van. Ez nyilván optikai csalódás, de érthető okokból.
Ez a költemény, ahogy azt nem nehéz észrevenni, nem teológia a szó igazi értelmében, de a hit, illetve a hitetlenség megvallása és az ebből származó gondok leírása. A teológia a hittörténetben védelmi eszköz, nem erősíti a hitet, hanem védi a külső támadásoktól, és visszaveri az ellenérveket. Hogyha az egész világ, ahogy az illik, hívő lenne, kétségei nem lennének, s nem lenne kitéve a nem hívők kritikájának és gúnyolódásának vagy más emberek hitének, bizonyára nem lenne szükség teológiára. A teológia, hivatásának megfelelően, hajlamos arra, hogy a keresztény vallást olyan állítások gyűjteményének tekintse, amelyekben hinni kell (bár szinte mindig figyelembe veszi a különbséget a tudás és a hit rendje között).
Igen, ennek a versnek Traktátus a címe, de ez mindenekelőtt egy különleges bájjal rendelkező költői alkotás. Ami engem illet, bár érzékeny vagyok a költészet varázsára, nem vagyok képes szépségeiről írni, mert ezt a feladatot túl nehéznek találom. Nézzük tehát a Traktátust úgy, mintha valóban traktátus lenne. Mindent nem lehet, de különben sem szabad elmondani. Mickiewicz, akire Mi?osz több ízben utal, ugyancsak beszél erről: "Vannak igazságok, amelyekről a bölcs mindenkinek beszélhet..." stb. Az isteni világ számos oldala is jelen van, ezekről, ahogy azt minekünk mindig –bár nem mindig meggyőzően –tanították, nem lehet beszélni, mivelhogy az emberi nyelv nem képes hozzájuk férni, és még maga Akraziel angyal sem lenne képes ezeket közölni, aki az isteni titkokat felfedi az embereknek.
Mi?osz tudja, hogy a vallás nem a doktrínák listája. Azt is tudja, hogy nem az, amiben életük végéig hisznek a versben említett leánykák, akiknek elmondták a főbb hittételeket, mielőtt első áldozásra járultak volna. Mindkettő a vallásos élet egyik vagy másik oldala, természetes, de sem külön, sem együtt nem alkotják a vallás életét. Mi?osz tapasztalja azt a fájdalmas ellenségességet, ami már évszázadok óta fennáll a kereszténység és a felvilágosodás között. Ezt az ügyet mindkét oldalról meghányták"vetették és feldolgozták, mégis minden kétértelmű és homályos körülötte. Manapság a kereszténység bizonytalan életet él, de a felvilágosodás saját kardjába dőlt, amikor eljutott odáig, ahol az igazságba vetett hit érvénytelen lesz, és a valóságba vetett hit fölöslegesnek és elfogultnak bizonyul (mivelhogy "metafizikus").
Gondjaink leginkább két helyen sűrűsödnek. Az egyik a világ úgynevezett tudományos képe és a beléje oltott (jóllehet logikusan belőle le nem vezethető) racionalista ideológia. Szinte másfél évszázada már, hogy Darwin tüske a kereszténység testében, amennyiben úgy tűnt, eltörölte a határt az ember és az élővilág többi része közt. A hitoktatók, akik könnyedén félretolták őt ("ez a Darwin azt mondja, hogy az ősapám majom volt, de ő maga majom", vagy "ez a Darwin azt mondja, hogy ha egy gabonamagot ültetsz a földbe, akkor abból lehet, hogy tehén nő ki, próbál csak meg"), talán elegendők voltak azoknak a tanulóknak, akik később az úgynevezett funkcionális analfabéták seregét gyarapították –távolról sem azoknak a legkülönbözőbb tizennégy éveseknek, akik jól látták szégyenletes obskurantizmusukat. Nem tudom, működnek"e még mifelénk ilyen hitoktatók. Darwin vallásellenes élét lehet semlegesíteni, és ebben segít az Ész, de alighanem egy másfajta Ész –nem az a skolasztikus racionalizmus, amelyik valamikor létezett, de amelyiknek a napja már rég leáldozott. Azt, hogy a vallásnak nincs alapja a tudományban, már a 17. században Darwin nélkül is sokan tudták. De a 20. században furcsa dolgok történtek a tudományban, s lehetséges, hogy újra értelmet adtak nem egy fontos teológusnak. Milyen jól mulathatott a 19. század tudósa Szent Ágoston ostobaságán, hiszen ő azt mondta, hogy mielőtt Isten megteremtette a világot, az idő nem létezett (vagy János apostolon, aki megjósolta, hogy nem lesz többé idő). Hogyhogy, hiszen az idő az, ami folydogál, akár van világ, akár nincs. Most pedig minden másképp van. Gyakran hivatkoznak a Nagy Bummra (Mi?osz is beszél róla), amelynek következtében az idő, a tér és az anyag keletkezett –hát akkor mégis van Isten! Nincs viszont "tehát akkor", nincs ebből levezethető logikus következtetés, de az emberi értelem kinyílt valamire, ami értelmet látszik adni a teremtés misztériumának.
A másik kibogozhatatlan csomó a rossz létezése, amelynek Mi?osz folyton nekiütközik, vagy amelyet megpróbál felmérni, mint oly sokan már előtte hosszú századokon át. Legalább két mód volt arra, hogy ettől a dologtól megszabaduljunk –érvénytelenítéssel. Az egyik éppen a racionalista ideológiából nő ki, ilyenformán: "A Rossz olyan szó, amit az emberek találtak ki, hogy megnevezhessék a szenvedést, de a szenvedésben nincs semmi titokzatos, a faj fennmaradásához szükséges, hogy az egyének szenvedjenek, máskülönben a faj gyorsan elpusztulna, mivel nem lennének jelzései a veszélyhelyzetre." Ez nem okos, de látszólag logikus magyarázat. A másik magyarázat teologikus, a teodicea hagyományából: az, amit rossznak nevezünk, a jóban fogant világ elkerülhetetlen következménye. Isten maga a Jóság, de nem teheti meg, hogy az erkölcsi rossz ne működjék (ha egyszer az embernek van szabad akarata), még fizikai értelemben sem (amennyiben a dolgok általános összefüggése azok kölcsönös pusztulását okozza). Igen, jól ismerjük ezeket a magyarázatokat, de ezek sohasem tudták csillapítani az érzékeny és bölcs lelkek nyugtalanságát.
Az, amiről a hit beszél, sohasem jelenhet meg olyan nyilvánvalóan, mint mondjuk az a tény, hogy a Nap a Föld körül kering. (Állítólag vannak emberek, akik szerint fordítva van, de ez biztosan tréfa. Elég, ha kimegyünk az utcára, hogy lássuk, mi az igazság.) A hitetlenség tere mindig nyitva kell hogy álljon, vannak különböző dolgok, amelyeket nem ismerhetünk, non est nostrum scire.
Létezik a hit butasága csakúgy, mint a hitetlenség butasága. A hitnek és a hitetlenségnek is megvan a bölcsessége. Ezt igen hosszan lehetne fejtegetni, de itt nincs rá helyünk. Amikor Mi?osz azt mondja: "Én is –egyik nap hiszek, másik nap meg nem", ez nem azt jelenti, hogy egyik napon bölcs, a másikon meg ostoba. Nem, ő hol a hit, hol a hitetlenség bölcsességében él.
Íme egy példa. A hitetlenség butasága így szól: "Hisz neked megtanították a törtszámok szorzását, meg azt is, hogy a víz hidrogénből meg oxigénből tevődik össze, hogyan hihetsz akkor angyalokban, az eredendő bűnben meg efféle szamárságokban?" A hit ostobasága meg így szól: "Mit képzelsz, okosabb vagy az egész egyháznál, meg minden tudós atyánál? Hisz Newton is hitt Istenben, de még Darwin is meg sok fizikus. Te pedig okosabb akarsz lenni náluk?" Azt viszont, hogy mit mond a hit és a hitetlenség bölcsessége, nem fogjuk itt fontolóra venni. Elégedjünk meg azzal, hogy mindkettő jelen van Miosznál.
Soha még egyetlen lengyel író szavára nem figyeltek annyira, mint a Miloszéra, nem értékelték azt annyira, és ez nem csupán a Nobel"díjjal szerzett rangjának köszönhető, hanem annak is, hogy a világért érzett gondja s a világról való gondolkodás ott csillog minden szavában. Vallomásait pedig, amelyeket rajta kívül más nem tesz meg, nem szépíti önelégedettség, sőt inkább tele vannak iróniával. Legalábbis ebben az esetben állíthatjuk, hogy a szerzőt igazságosan, érdemei szerint ítélik meg.