Hogy miért idegenkedem olyasmitől, mint az internet, és egyáltalán a számítógépek használatától a szellemi munkában? Azt akár azzal is kezdhetném, hogy volt a század elején egy undorító kis kuplé: "Nyomd meg a gombot, kapsz egy libacombot" — s ez elvette a kedvem az automatizálás megdicsőülésének vallásától. Modhatnám azt is, csak olyan kultúrát kaphat az ember a gombnyomogatástól, mint libacombot: szárazat, mégis ragadósat; agyonfűszerezettet, mégis ízetlent. Mindez valahova oda tartozik, mint a pilulában bevehető bölcsesség — amiből majd kábszertéboly virágzik ki — vagy a hipnopedagógia, a Szép új világból.

Mégsem erre támaszkodom elrugaszkodásom pillanatában, mert nem is így igaz teljesen. Viszont emlegethetném azt a jó ötven évvel ezelőtt olvasott orosz elbeszélést, amelyben egy mai Oblomov írónak készül, s ehhez előbb, úgy véli, meg kell teremtenie a korszerű eszközöket (a szellemi élet infrastruktúrája akkor még nem volt divatos kifejezés). Ezért nekifog egy olyan diktafont készíteni, amely le is gépeli a belemondott szöveget, de így számtalan hangtani-helyesírási problémába ütközött, nem értesülve arról, hogy egyeseket ezek közül már Kempelen Farkas is megoldott. Aztán egy elkonstruktőrködött fél élet után véletlen kezébe kerül egy lúdtoll, s miközben farigcsálni kezdi, rájön, hogy végül is Dante, Shakespeare, Goethe ilyen egyszerű eszközt használt; ahhoz képest nem is volt kezdetleges, amit írtak...

Ebből sem akarok azonban startolni, mert annyira nyilvánvalóan igaz, mint az is, hogy a mai világban szellemi — "humán — alkotásról beszélve helyteleníthető az említett háromban keresni mintát.

Azt sem szeretném, ha olyan benyomást keltenék, mintha lebecsülném a műszaki tudományokat. Nemcsak mélységesen tisztelem, de titokban magam is fel-feltaláló vagyok. Ám ez most nem tartozik ide, inkább az, hogy környezetem már közel háromnegyedezer éve ismeri a puskaport, ami valóban zseniális találmány, de én mégsem használom — elmúltam hetvenéves, és sohasem vettem igénybe kapcsolataim tisztázása végett sem puskaport, sem trinitrotoluolt, amit ugyancsak tisztelek. Továbbá arról is meg vagyok győződve, hogy akárhány embernek, aki gépkocsin száguldozik, nincsen szüksége gépkocsira, illetve nincs arra szüksége, hogy tíz perccel hamarabb érjen oda, ahová valóban oda is ér a tíz perc kedvéért, maga és mások élete veszélyeztetése árán, és hogy ebben az ügyben sohasem fogja őt jobb belátásra bírni sem rendőr, sem bíró, sem lelkész, sem természetgyógyász, sem kultúrnyafogás, egyedül az emelkedő benzinárak hatnak rá. A legtöbb internetes úgy van szenvedélyével, mint az autós. Csak azért akar odaérni valahova, hogy azonnal máshova, vagy visszainduljon. És szüksége sincs azokra az ismeretekre, amelyeket olcsóbban és felfoghatóbban is beszerezhetne egy-két lexikonból. Magam két ízben próbálkoztam egy internetes ismerősöm révén ilyen keresgéléssel, először egy tragikus sorsú, franciául író költő életének titkaira voltam kíváncsi. Válaszul kaptam 16 oldal sűrűn gépelt jegyzéket, teméntelen számmal, amelyeken tovább kereshettem volna, de nem tettem, mert a négy, általam is ismert, leghasználhatóbb forrás nem volt közöttük.

Másodszor egy múlt századi német bibliakutatóra vonatkozó bibliográfiát szerettem volna összeállítani. Kaptam egy 386 oldalas angol szöveget, amelyben itt-ott szerepel egyik művének a címe. Azok az internetes fiatalemberek, akik éjjel-nappal a számítógépen fekve keresnek, kijelentették, nem válogatják ki nekem, mert sok időbe kerül, és máshova úgysem vihetem, mert a lemez tele lehet vírusokkal. Különben is annyit kellene fizetnem az anyag teljes feldolgozásáért, amennyiért autóstoppal eljuthatok Erlangenbe, az egyetemi könyvtárba, s ott két hét alatt mindent meghaphatnék... még a tudományos kutatóból könyvtárosnővé fonnyadt vénkisasszonyokat is.

De nem az a lényeg, hogy mindent, hanem az, hogy sokkal többet! Aki valaha dolgozgatott könyvtárban, akár alkalmilag is, legmélységesebb, legbensőbb élményei közé sorolja a katalóguscédulák lapozgatását. Mi mindennel, ki mindenkivel találkozik ott a zarándok! Kutatja a kis filológus könyvcímeit, s közben megpillant előtte vagy utána (véletlenül túllapozva rajta) akárhány lángeszű tervező alkotta fantasztikus építményt vagy műtájat, amiről sohasem sejtette, hogy van és hogy számára is meg- és betekinthető...

E csodás véletlen találkozások a könyvtárkatalógusban olyanok, mint: elindulni a városba, elintézni egy unalmas hivatalos ügyet. Közben szembe jő gyermekeim volt osztályfőnöke, a városnegyed utcabolondja, a szép énekesnő, a pajzán diáklány, a levitézlett közéleti nagyság, látok legalább öt új típusú gépkocsit... Mindez: nem véletlen, hanem az élet.

Az internet viszont egy szűk cső, aminek a végén legfennebb azt látom meg, amit keresek. S az elenyésző ahhoz képest, amit találni lehet!

Nemcsak kedvem és pénzem nincs internetre, de időm és idegem se. Az utóbbi negyvenkét évben csak ötször voltam emiatt moziban. Utoljára 1978-ban egy lengyel városban, mert ott éppen egy Buñuel-filmet vetítettek. De nem hiányzik az életemből; egy jó filmet, évente háromszor-négyszer, azóta is láttam a televízióban... Különben három éve a televízióm sem működik. Árvizet, tűzvészt, népirtást nézni vendégségbe járok; obszcenitást, pornót kapok eleget a színházban és az irodalmi lapokban; erotikát a Sétatéren vagy a lépcsőházban, vagy akár rajzolhatok is magamnak... — minek akkor nekem még internet is?