Az a gondolatmenet, amelyet most hallani fognak Arany László verses regényéről, nem születhetett volna meg a luhmanni rendszerelmélet,1 ill. a luhmanni rendszerelméleten alapuló rendszerelvű német irodalomtudományi iskolák (mindenekelőtt a Gerhard Plumpe által fémjelzett bochumi iskola2) eredményeinek tanulmányozása nélkül. A rendelkezésemre álló rövid időben kényszerűen lemondva az elmélet általános kereteinek, ill. az említett kutatók eredményeinek mégoly vázlatos bemutatásáról is, előadásom bevezetőjében mindössze néhány "rendszerelvű" alapkérdés felvetésére vállalkozom, melyeket A délibábok hősének elemzése során megválaszolni ugyan nem lesz lehetőségem, de a műhöz már szorosabban kapcsolódó kérdéseim nélkülük nem lennének megfelelően értelmezhetőek.
A németországi szociológiai kutatások elméleti bázisát az 1960-as évek végétől kezdve radikálisan megújító Niklas Luhmann a rendi tagozódású és a modern társadalom közötti különbséget abban látja, hogy amíg az előbbi rangok szerint, hierarchikusan, addig az utóbbi funkcionálisan differenciált. Ez lényegében a társadalmi komplexitás funkciók szerinti elkülönülését jelenti a mindenkori fejlettségi szintnek megfelelően kialakuló autopoietikus rendszerekbe, amelyek egyrészt őrzik önállóságukat, evolúciójuk önmaguk rendszerén belül, önmaguk folyamatos megújításával történik, ugyanakkor nem függetlenül a környező rendszerek kihívásaitól és hatásaitól. A létező rendszerek kölcsönösen feltételezik és számon tartják egymást, és kölcsönösen környezetet jelentenek egymás számára. A társadalom, működése folyamán, egyikükről sem mondhat le, egyik a másik szerepét nem képes átvenni. A jog rendszere például nem képes ellátni a gazdaság rendszerének feladatkörét, a gazdaság az oktatásét, az oktatás a vallásét, a vallás a politikáét stb.
A Luhmann nyomán létrejött rendszerelvű irodalomtudomány nagyon sok tekintetben különböző iskolái számára az egyik alapkérdés természetesen az, hogy a művészetek (ezen belül az irodalom) tekinthetők-e autopoietikus rendszernek. Amennyiben e kérdésre Gerhard Plumpéval tartva igennel válaszolunk, akkor (egyebek mellett) a következő kérdésekkel számolhatunk:
1. Mikortól számíthatjuk az irodalom elkülönülését (elkülönülési hajlamának jelentkezését) a környezetétől — azaz a többi társadalmi rendszertől?
2. Mi a sajátos funkciója, illetve kódja az irodalomnak, amely egyrészt a környezetében lévő rendszerektől elkülöníti, másrészt amelyeken keresztül a maga komplexitását mintegy redukált, jelzésszerű formában képes környezete tudomására hozni, azaz környezetével kommunikálni?
Ezeken az alapkérdéseken túl (számos egyéb mellett):
3. Milyen sajátos elvárásokat fogalmaznak meg a környezeti rendszerek az irodalommal szemben, illetve az irodalom mely rendszerek sajátos elvárasait építi be és milyen mértékben saját autopoiézisébe, vagy mond le a kedvükért részben vagy egészben saját autopoiéziséről?
A rendszerelmélet természetesen igen sok és sokféle kérdés megfogalmazására késztette mindazokat, akik fantáziát láttak az irodalomtudomány területén való alkalmazásában. Az általam itt felvetettek jellegéből már következik, hogy elképzelésem szerint a rendszerelmélet nem műközpontú elemzésekhez, hanem irodalom és környezete sokszálú kapcsolatának tisztábban látásához nyújthat segítséget. Amennyiben mégis egyetlen művet állítunk a vizsgálódás középpontjába, úgy elsősorban arra lehetünk kíváncsiak, hogy az milyen szerepet játszott, illetve játszik az irodalom rendszerének autopoiézisében.
Ez a szerep nagyon összetett, és már első pillantásra is legalább három jól elkülöníthető, bár kétségtelenül egymással szomszédos területre irányíthatja a kutató érdeklődését: az alakulástörténet, a fogadtatástörténet és a hatástörténet területére. Az alakulástörténet arra kérdez rá, hogy a rendelkezésre álló komplexitás (= a környezet + a saját rendszer komplexitása — utóbbi a korábban született művek formájában) milyen jellegű redukciója nyomán jött létre az illető műalkotás; a fogadtatástörténet arra kérdez rá, hogy milyen szempontok szerint, pontosabban mely (környezetet alkotó, illetve saját) rendszer(ek) szempontjait előnyben részesítve fogadták (fogadják) az olvasók; a hatástörténet arra kérdez rá, hogy milyen szerepet játszott (játszik) az adott mű, rendszeren belüli kontextussá válva, az irodalom rendszerének további autopoiézisében.
Mint látható, mindhárom kérdéskör élő és folyamatosan alakuló rendszert feltételez. A hatástörténeti szempont pedig különös erővel utal arra, hogy a rendszert alkotó és részben alakító műalkotások nem láncszerűen, hanem rizomatikusan kapcsolódnak: minden, ami egyszer megszületett, másokon átnyúlva újabb művek kontextusává válhat. Az irodalom olyan rendszer, amelynek alkotó elemei többségükben halottak, de bármelyik pillanatban föltámadhatnak; az irodalomtörténet tehát nem egyszerűen múzeum, az irodalomtörténész nem egyszerűen halott tárgyak rakosgatója.
Az alakulástörténet, mondtam az imént, arra kérdez rá, hogy a rendelkezésre álló komplexitás milyen jellegű redukciója nyomán jött létre az éppen vizsgált műalkotás. Hozzátettem azt is, hogy az író rendelkezésére álló komplexitás tagolt: jelenti egyrészt a környezeti rendszereket, az őt körülvevő, számára elérhető világot és az irodalom rendszerében elhelyezkedő, korábban született műalkotásokat, a szövegvilágot.
A délibábok hősét körülvevő világ időbelileg az 1850-es évek végétől a kiegyezést követő esztendők közé esik. A mozgalmas időszak rendkívül összetett komplexitásának műalkotássá való redukálása Arany László munkájában két szinten, az epika és a líra szintjén történik. A műnek voltaképpen két hőse van: az egyik Hübele Balázs, a másik maga az elbeszélő, aki nem csupán krónikása Balázs történetének, hanem lírai hangú kommentátora is. A kétszintes szerkesztésmód a verses regények műfaji jellemzője. Pontosabban műfaji jellemző az, hogy az elbeszélő közvetlenül megszólal, kommentálja az eseményeket, megszólalása azonban nem feltétlenül jelent egyben lírai önvallomást is. Arany László munkájában viszont kifejezetten személyes vallomásokat olvashatunk: ezek fogják keretbe Hübele Balázs történetét, és többször megszakítják a történetmondás folyamatát is. Kissé sarkosan fogalmazva akár azt is mondhatnám, hogy a verses regények szokásos képlete megfordul: nem a hős történetét kommentálja az elbeszélő, hanem az elbeszélő önvallomását kommentálja (sőt példázza!) a hős. Ez viszont a tanmese tipikus képlete: egy eszme példázat útján történő megvilágítása. A délibábok hőse azonban, noha kétségtelenül léteznek didaktikus olvasatai is, valójában mégsem tekinthető példázatnak. Nem jut el ugyanis a kívánatosnak tartott életrecept megfogalmazásáig — hacsak az önbecsapás szükségszerűségébe való rezignált belenyugvást nem tekintjük annak:
Kinek reménye sánta, hite kétes,
Jelene únott, jövője szűk körű,
Multjába néz, szép emlékkel palástol
Bút, bajt — s vigaszt nyer egy kis öncsalástól...
Mi adhat akkor okot a példázatszerű olvasatokra?
Az, hogy az elbeszélő formálisan mégsem önmaga, hanem a nemzeti tulajdonságok példázataként mondja el hőse történetét:
Elérni rögtön; mert folyvást, kimérten
Haladni czélra nem természetünk,
Számítni sem, se időben, se térben,
Hanem: "Hipp,hopp! mint gondolat, gyerünk!
Serény kitartás nincs a szittya vérben,
Lassú, kimért munkát nem tűrhetünk;
Ezerszer elmondott tapasztalás
S példája hősöm: Hübelé Balázs.
(28.)
Sajátos feszültség okozója azonban mindjárt a mű bevezető részében az, hogy sem az elbeszélő lírai önvallomása (az 1-8. versszak), sem Hübele Balázsnak a történet voltaképpeni kezdete előtti tömör jellemzése (10—12. versszak) nem felel meg maradéktalanul annak a nemzetkarakterológiának, amelynek igazságát az idézett 9. versszak szerint magának a történetnek kellene példáznia. Saját sorsának alakulásából ugyan formálisan levezeti a hübelebalázsság nemzetkarakterológiáját, ám vallomásának tartalma nem támasztja alá a belőle levont általános következtetést. A naivnak bizonyult hitekkel teli ifjúság ideje, mely egyben a nemzetnek is "remény-kora" volt, nosztalgikus aranykorként jelenik meg az emlékezet palettáján: akkor még közelinek és egy csapásra elérhetőnek látszott a cél, s nyoma sem volt a jelen gyötrő kétségeinek. A 10—12. versszak pedig, amelyekben Balázs sorsának előrejelzése és kommentálása egyaránt helyet kap, ugyancsak kételyeket ébreszt afölött, hogy az ő alakja valóban a nemzetkarakterológia megtestesítője-e. Először az derül ki ugyanis, hogy sorsát nem egyszerűen öntermészetének hibái (a benne megtestesülő nemzeti karakter jegyei), hanem a külső körülmények vezérelték:
Érzett erében ifjú tett-hevet,
De nem talált iránytűt, mely vezérlje
Csak ment, nem tudva, mily irányt követ.
Csalódásokba vitte sors szeszélye
Igaz, a következő versszakban már azt olvassuk, hogy:
Nagy tervekett szőtt, nagy dolgokra gondolt,
S talapzatát, melyen állt, elrugá;
Még azt is, a mit néha jól kifontolt
A kivitelben visszáról fogá...
A Balázs sorsát előzetesen összefoglaló versszakok tehát éppen úgy ambivalens érzéseket keltenek az olvasóban, mint a nemzetkarakterológiába torkollott személyes vallomás, és az ambivalencia érzése nem szűnik a mű következő oldalain sem.
Világossá válik mindenekelőtt, hogy Hübele Balázs története valóban nem a hübelebalázsság története. A hős, attól kezdve, hogy felhagy a léha jogászélettel, kitartóan dolgozik. Cselekvését mindig a haza ügyének szolgálata motiválja, és nem rajta múlik, hogy sohasem arat siker. A közvetlen cél, amelynek elérését maga elé tűzi, gyakran változik ugyan, de ennek oka nem az ő hebehurgyasága, hanem a külső körülmények átalakulása: nem ő hagyja cserben a céljait, hanem a céljai hagyják cserben őt. Folyamatosan csalódnia kell, illúzióit mindinkább elveszíti, de csalódottságérzésén rendre képes úrrá lenni és új tevékenységi formát találni magának. Közben egyre józanabbá, realistábbá válik — míg csak el nem jut a realizmusnak arra a fokára, ami a körülmények elfogadását, a megváltoztathatatlanba való rezignált és bölcs belenyugvást jelenti. A józanságnak ez a foka azonban a változtató, jobbító szándékról való lemondást is jelenti egyben: a mű keserű tanulsága éppen az, hogy nem a változtatni akaróval van baj, hanem a változtatásra szoruló bizonyul megváltoztathatatlannak. Az elbeszélői kommentárok egy része mégis azt igyekeszik elhitetni az olvasóval, hogy a hős jelleme és cselekedetei nem ellentétesek a nevével. Amikor Balázs, a fegyveres felkelésbe vetett remények múltán józanabb utakra tér, és a nemzetgazdaság tanulmányozásába kezd, az elbeszélő így szól:
mivel kaland-vágy, harczi kedv kiége,
Vesszőlova lesz most: a munka, béke.
(100.)
Amikor pedig azon gondolkodik, hogy a gazdaság tanulmányozására Angliába megy, az elbeszélő a következőképpen adja tudtunkra a szándék tetté válását:
S ez eszme érik s hősöm, hübele,
Londonba aztán útra is kele.
(102.)
Angliai utazásai során az elbeszélő szerint a lényeg helyett csak a külcsínre figyel. Ez valóban hübeleség lenne, hamarosan kiderül azonban, hogy a kora kapitalizmus által felvetett problémák, a nyomor és az elidegenedés okainak alapos tanulmányokkal igyekszik a nyomába jutni:
Balázs ilyféle eszméken boronga,
És Mill-Stuart s Proudhon forog kezin;
Tünődik a földrente, tőke, munka,
Túlnépesülés nagy kérdésein;
Megúszható-e ez, vagy elbukunk a
Társadalmi özönvíz mélyein.
Olvas, tanul, hogy nyitját megtalálja,
S minél mélyebbre néz, csak nő homálya.
(106.) Hazaérkezve azután következetes munkába kezd a hazai állapotok átalakítása érdekében — az elbeszélői szerint viszont:
Nem az, ki rég, de most is hübele.
Találunk viszont a műben olyan elbeszélői kommentárokat is, amelyek rezignáltan ugyan, de megértően és rokonszevvel kísérik Balázs újra és újra fellobbanó lelkesedését. Az itáliai szabadságküzdelmek idején feltámadó bizakodását például a következő mondatokkal kíséri:
Midőn kételyre minden fül siket.
Csak a dóm égre küzdő száz jegecze
Marad magaslatán nyugodt s hideg,
Mikéntha szólna: űzd csak, űzd te messze,
Szegény nép, álmodat, míg tart hited,
Sok ily izgalmas órát értem én,
Tudom, hogy' hervad el majd e remény!
Hanem ki félne, hogy jöhet csalódás,
Míg ajkain a kedves csókja ég?
Ki bánja: lesz-e fejfájás, vajúdás,
Míg tart a mámor és habzik kelyhe még?
Ki kérdi: mily jövőt hoz a megoldás,
Nem lesz-e többé pör, baj, gond elég,
Ki kétli, hogy szebb kor lesz vére ára,
Midőn szabadságért indul csatába!
Majd a váratlan békekötés után lírai önvallomás formájában azonosul hitét veszíteni képtelen hősével:
Óh szép Remény, hány bús szív szidva vádolt,
[...]
Csalj százszor meg, százszor futunk utánad.
Így fut Balázs is, és futott hiába. —
Az ambivalencia érzését tehát az tartja életben A délibábok hőse olvasása során, hogy a példázatszerűségre való állandó utalásokat nem támasztja alá a történet maga, ellene szólnak az elbeszélő lírai önvallomásai, és ellentétes vele a cselekményt kísérő elbeszélői kommentárok egy része is. A tanmese minduntalan kérdőjelekkel látja el önmagát, s e kérdőjelek arra utalnak, hogy Arany László nem egyszerűen a kor más (politikai, erkölcsi) rendszereinek elvárásait szem előtt tartva hozta létre művét. Másként fogalmazva, nem az illető rendszerek igényeinek megfelelően foglalta tanmesébe a magyar nemzeti karakter hibáit, hanem a világ komplexitásának irodalmi redukciója során mintegy a redukálandó világ részének tekintette a más rendszerek által a szépirodalmi alkotásokkal szemben támasztott példázatszerű elvárásokat is, és azokat saját munkájában igyekezett az irodalom autopoiézisének részévé tenni. Lehet persze, hogy nem ez volt a szándéka, műve mégis ilyenné lett; lehet az is, hogy a szándéka ez volt ugyan, de tökéletesen megvalósítania mégsem sikerült.
A szerzői szándék latolgatása természetesen kívül esik a műre irányuló tudományos vizsgálódás keretein. Állást kellene foglalnom viszont abban a kérdésben, hogy a környezeti rendszerek elvárásai A délibábok hőse esetében valóban az irodalom autopoiézisének részévé váltak-e. Ha a válasz nemleges lenne, akkor vizsgálnom kellene, hogy beilleszthető-e a mű a környező rendszerek valamelyikének autopoiézisébe, vagy pedig olyan hibrid alkotással van dolgunk, amely egyetlen korabeli rendszer igényeinek sem felel meg tökéletesen. A mostani előadás keretei között azonban meg kell elégednem csupán e probléma felvetésével; a lehetséges válaszok megfogalmazása ugyanis egyrészt a 19. század második fele magyar társadalmának rendszerelvű áttekintését igényelné, másrészt megkövetelné a rendszerelvű irodalomtudomány elméleti bázisának további finomítását is.
A Figyelmező korabeli kritikusa viszont, akinek a kezét még nem béklyózták modern elméleti meggondolások, nagyon határozott vonásokkal vetette papírra véleményét az általam függőben hagyott kérdésről. A lap 1873. május 4-i számában megjelent anonim bírálatában kifejtette, hogy A délibábok hőse nem tesz eleget sem a művészi, sem a nemzetpedagógiai elvárásoknak. A mű befejezését teljes egészében elhibázottnak találta; nézete szerint Arany Lászlónak munkája végén vagy "nemzetiesebb", vagy "művészibb" megoldást kellett volna választania, és mindjárt javaslatot is tett mindkettőre. Ami az előbbit illeti: "Mindnyájan megnyugszunk, ha Balázs Pestről hazatérve, egy ideig fájva viseli a csalódást, de aztán, mint a magyar ember szokta, kiheveri s gazdaságának művelésébe kezd, használja tapasztalatát, szorgalma és gondja következtében boldogul s utoljára szíve is nyugalmat talál." Ebben az esetben a történet jóslatként hatna: Magyarország kiábrándult népét, mely eddig szívesebben merengett a múlton, "s örömestebb melegedett az ősök dicsőségénél, mint a munka tüzében", Hübele Balázs példája felemelné, "s az igéretnek földére, a munka éltető tűzhelyére" vezetné. A mostani befejezés mellett viszont Balázsban "csak [a nemzet] hibái egyesülnek, erényei pedig, melyek a fennmaradás erős alapjai, teljesen hiányzanak." De nem felel meg a zárás a "művészi" elvárásoknak sem. Ha ezekre figyel a szerző, akkor hősét a tökéletes megsemmisülésbe vezette volna, melyben "nem úgy züllött volna el Hübele Balázs, mint mostan, nemtelenül, hanem nemesen, bebizonyítva, hogy a tiszta még bukásában is tiszta marad".
Mások persze nem feltétlenül értettek vele egyet; az Athenaeum ugyancsak névtelen kritikusa például alig leplezett iróniával emlegette azt a kollegáját, aki "köpönyeggel szolgál eső után, hogy Balázsnak másképp, egészen másképp kellett volna végezni pályafutását; ha netalán kedve kerekednék újrakezdeni az életet és hasonló viszontagságokon vezetné keresztül a sors, úgy vagy haljon meg, vagy térjen meg."4 A korabeli kritikák további tanulmányozása helyett azonban, amelyek óhatatlanul a fogadtatástörténet területére vezetnének, visszatérek most az alakulástörténethez s azon belül is a szövegvilág tanulmányozásához.
Az alakulástörténet fogalmának meghatározásakor jeleztem már, hogy az író rendelkezésére álló komplexitás tagolt: jelenti egyrészt a környezeti rendszerek formájában számára elérhető világot, másrészt pedig az irodalom rendszerében elhelyezkedő, korábban született műalkotásokat, a szövegvilágot. Egy adott műben a szövegvilágra való rejtett és nyílt utalásokat, illetve vendégszöveget egyaránt találhatunk; ezek vizsgálata az intertextuális kutatások rendszerelméleti keretek között való hasznosítását eredményezheti.
A délibábok hőse az utalásokban és vendégszövegekben különösen gazdag művek közé tartozik. Ez azzal a távolságtartó elbeszélői magatartással függ össze, mely költőelődeinek a hajdani illúziók jegyében született alkotásaira éppen úgy a megbocsátó és rezignált humor látószögéből tekint, mint saját maga, illetve hőse füstté vált reményektől fátyolos fiatalságára. A hármas párhuzam azt jelzi, hogy az egykori hitekből, reményekből és rajongásokból még a legnagyobbak is részt kértek, a már mindenen túljutott elbeszélő pedig a humor magaslatairól éppen úgy mosolyoghat rajtuk, mint önmaga és hőse ifjúkori bohóságain. Alkalmasint pedig támaszkodhat kétséget és kiábrándultságot kifejező soraikra, annak jeleként, hogy a csalódás sem csupán saját nemzedékének jutott osztályrészül.
Az utalások gazdag szövetéből példaként most csak néhány Vörösmarty- és egy Petőfi-szálat szeretnék láthatóvá tenni; közülük is először egy olyat, amelyre maga az elbeszélő hívja fel nyomatékosan olvasói figyelmét.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt
hangzanak a Szózat jól ismert sorai, melyek Arany László munkájában így térnek vissza a pályája kezdetén álló Hübele Balázs jellemzésekor:
A haza gyászán elbusult gyakorta
S gondolta: ezzel is tán jót mivel;
Hanem remélt is ám: szent akarat
— Igy olvasá versben — sikert arat.
Kevésbé nyilvánvaló a verses regény 3—4. verszakának kapcsolata Vörösmarty és Petőfi egyes verseivel, mivel esetükben nem vendégszövegekről, hanem utalásokról van szó.
Pezsgett a vér, ép volt a szív bizalma,
Hivém, eszményszabadság, jöttödet;
Már-már ledőlt a zsarnokok hatalma,
Mit egy aranykor, szép s dicső, követ.
Örök leend eszményünk szent uralma,
Egy küzdelem még, — több vész nem jöhet,
S egy rázkódással új világra kelve,
Testvériség, jog lesz a népek elve.
Ifjúi ábránd! Lassan szétomol;
Másra tanít a néptörténelem.
Az eszményt, azt nem érjük el sehol,
Folyvást tusázik a jó és rossz elem;
Az ember-öltő kel, nő, zajg, bomol,
Küzd, hömpölyög, él s éltet szüntelen,
De büszke öntudattal czélt nem érhet,
Leszáll ha csúcsra jut, rohad ha érett.
Az idézett versszakok közül az első Vörösmarty Előszó című költeményének a reformkor optimista, várakozásokkal teli világát festő részét hasznosítja, míg a kétely hangjait megszólaltató második mögött az Éj monológja éppen úgy ott húzódik, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy Petőfi Világosságot! című versének megfelelő sorai.
Az alakulástörténet egyébként nem kíváncsi arra, hogy az olvasó számára tudatosul-e az utalásoknak és vendégszövegeknek az a bonyolult szövevénye, amelyet A délibábok hőse esetében éppen csak érzékeltethettem. Észrevételezi, hogy egy adott komplexitásredukció számolt a környezetében fellelhető szövegvilág bizonyos elemeivel, és szerepüket az új műalkotás létrejöttében igyekszik minél pontosabban láthatóvá tenni. Itt azonban megáll; a tudatosulás vizsgálata és hatásának elemzése ugyanis már nem az alakulás-, hanem a fogadtatástörténet illetékességi körébe tartozik.
Előadásomban végül is sehová sem jutottam el.
Nem tekintettem át a rendszerelmélet és a rendszerelvű irodalomtudomány elméletét, egyetlen szót sem szóltam A délibábok hőse fogadtatás-, illetve hatástörténetéről, alakulástörténetét vizsgálva pedig a világ kapcsán csak a megoldandó feladatok sorolásáig jutottam, a szövegvilágról szólva pedig mindössze néhány példára futotta az erőmből.
Befejezésül és kárpótlásul, magamnak pedig vigasztalásul Karinthy Frigyesnek az Így írtok ti! első kiadásához készült előszavát szeretném idézni:
Célozni tanulnak a katonák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár káromkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyiknek a kezéből a puskát.—
Nem tudtok ti semmit! Ide nézzetek!
Céloz, lő — nem talál. Egy pillanatra zavarba jön, aztán feltalálja magát. Az egyik újonchoz fordul.—
Megint céloz, megint elhibázza.—
Így lősz te! - mondja a másiknak.
A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei már egy árnyalattal tisztábban látják a célt.
1. Luhmann rendkívül szerteágazó és gazdag munkásságából eddig viszonylag kevés magyar nyelvű fordítás készült. Ezek közül a jelentősebbek: Válogatás Niklas Luhmann írásaiból. Válogatta és az előszót írta Pokol Béla. Bp., 1987. (Szociológia Füzetek 42.); Látom azt, amit te nem látsz, szerkesztette Karácsony András, Bp., 1999. (Osiris); Szociális rendszerek, A jog szociológiai negfigyelése, A jog mint szociális rendszer, in: A társadalom és a jog autopoietikus felépítettsége, válogatta és szerkesztette Cs. Kiss Lajos és Karácsony András, Bp., 1994. 33-66.; A műalkotás és a művészet önreprodukciója, in: Testes könyv I. , szerkesztette Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor S.K. és Odorics Ferenc, Szeged 1996. 113-158. Nézeteinek német nyelvű összefoglalását Luhmann Soziale Systeme, Frankfurt/M. 1987. című nagy munkájában végezte el.
2. Gerhard Plumpe több, a témakörbe vágó fontos könyvet is publikált; ezek közül itt csupán az Epochen moderner Literatur. Ein systemtheoretischer Entwurf, Opladen 1995. című könyvét említem meg. Tanítványai közül Niels Werber rendelkezik önálló kötettel: Literatur als System. Zur Ausdifferenzierung literarischer Kommunikation Opladen. 1992. A bochumi iskola által képviselt többkontextusú irodalomtörténetírás első eredményei a Beobachtungen der Literatur. Aspekte einer polykontexturalen Litaraturwis senschaft. Hrsg. von Gerhard Plumpe und Niels Werber, Opladen 1995. című tanulmánykötetben olvashatók.
3. Munkám során A délibábok hősének Gyulai Pál által sajtó alá rendezett kiadását használtam (Arany László Összes művei, I. kötet: Költeményei, Bp. 1900.); az idézetek utáni számok e kiadás oldalszámaira utalnak.
4. A magyar parnasszus névtelenje, in: Athenaeum, 1873. 20. sz. 1275. oldal.